A könyv előszava:

Sosem gondoltam volna, hogy én, a könyvmoly, egyszer csak egy tévéműsor vezetője leszek, ráadásul ezt a műsort annyira megszeretik az emberek, hogy úton-útfélen megállítanak, gratulálnak, meg akarják szorítani a kezem. Autókból utánam kiabálják:
- Lehetetlen!

Mire velem ez történt, már vagy huszonöt éve működtem íróként, megjelent hat regényem, tizenkét egyéb kötetem, írtam sikeres filmeket, mégsem éreztem soha, hogy sikerem van. Az írók ritkán érzékelik, hogy munkájukhoz mit szólnak az olvasók. Egy-egy tévéadás után már az utcán pontosan felmérhető, hogyan fogadták. Nemcsak azért, mert elmondják, kiolvasható a tekintetekből, biccentésekből, mosolyokból.

A Lehetetlen értelmiségi rétegműsorként indult, vasárnap este későn, fél tizenegykor. Ott olyan nagy nézettsége lett, hogy a tévé illetékes vezetői áttették péntek este kilencre. Itt már többmilliós nézőtábort nyert. A statisztikák szerint amerikai akciófilmeket is maga mögé utasított.

Én sosem értettem, miért ennyire népszerű ez a voltaképpen nagyon egyszerű műsor, de mindig nagyon örültem neki. Persze, nem bántam volna, ha három-négymillióan olvassák a regényeimet, s csak nyolcvan-százezren nézik a Lehetetlen-t. De hát a világ úgy van berendezve, hogy egy tévéműsor közönsége mindig sokszorosa lesz egy könyv olvasóinak. Ebbe bele kell törődnünk.

Én különben sem tartozom a panaszkodós értelmiségiek közé. Úgy vélem, az értelmiség dolga az, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezzen eljuttatni a mondanivalóját az emberekhez. A Lehetetlen készséges eszközömmé vált, széles körben terjesztette, hogy mit gondolok én az emberi kommunikációról. Úgy érzem, két fontos dolog mindenképp kiderült belőle:

1. Érdemes türelmesen végighallgatnunk egymást. Hiszen amit mi akarnánk mondani, azt már úgyis tudjuk. Amit a másik ember mondana, azt viszont még nem.

2. Jobb adni, mint kapni (és persze nemcsak az ajándékozásra gondolok - de arra is).

A Lehetetlen úgy kezdődött,, hogy Szegvári Kati és Érdi Sándor nógatott, csináljak már egy tévéműsort. Mindig elhessegettem őket. Végül azt mondtam, jó, leírtam egy papírra, hogy milyen műsorra gondolok. Valahogyan így:

Tartok egy rövid bevezetőt, utána behívom a vendégem, és ő történeteket mesél magáról.

Amikor Katiék megmutatták ezt a tévé egyik akkori vezetőjének, s ő elolvasta, s állítólag azt kérdezte:

- És? Mi lesz a műsor?

Igaza volt. Ebből a leírásból nem derülhetett ki, hogy milyen műsorra gondolok. Az illető becsületére váljék, hogy úgy döntött, mágis bizalmat szavaz nekem, egy próbaadás erejéig. Hogy mennyire bizonytalan voltam, azt az is jelzi: a cím mögé félénken kérdőjelet biggyesztettem: Lehetetlen? Attól tartottam, lehetetlen, hogy egy ilyen műsor elkészüljön, és az emberek megszeressék?

Azóta pontosan hetvenhárom műsor készült. A kérdőjel a főcímben végig ottmaradt, de én sosem használtam, sem szóban, sem írásban.

Most - három év után - e műsor megszűnik. Úgy érzem, ideje visszatérnem az íróasztal mögé. Kérem, akik szerették a műsort, ne haragudjanak rám, amiért abbahagyom. Higgyék el, akkor érdemes abbahagyni, amikor ők még azt szeretnék, ha folytatnám. Tartsanak meg jó emlékezetükben.

Hogy ehhez a magam módján hozzájáruljak, összeállítottam ezt a könyvet, azokból a történetekből, melyek engem a leginkább megragadtak. Ehhez persze végig kellett néznem valamennyi adást. Nagyon tanulságos időutazás volt. Úgy éreztem, a Lehetetlen-ben elhangzott történetekből valamelyest kiderül, hogy miként él(t)ünk mi itt magyarországon, nagyjából a század elejétől a végéig. Föl-fölbukkan a történelem, s benne mindig a család. Apák és anyák, nagyszülők és gyerekek, unokák és testvérek kanyargós sorsát követhetjük nyomon, fölfedezhetjük az azonosságokat saját családi legendáriumokkal, s persze az eltéréseket is, irigykedhetünk, örvendezhetünk, álmélkodhatunk. Akaratlanul is kibontakozik a század Magyarországának valamiféle szubjektív magántörténetírása. klonopin Természetesen legtöbb szó azért a művészek, azon belül is a színészek életéről esik, meghívottaim zöme színművész volt. Ennek következtében egyfajta színház- és filmtörténet is kikerekedett, alul- vagy inkább közelnézetből.

Az egyik adásban úgy alakult, hogy én meséltem magamról (valaki az utolsó pillanatban nem tudott jönni, be kellett ugranom helyette), talán nem szerénytelenség, hogy ebből a műsorból is beválogattam két történetet. Így egyetlen adás sem maradt ki.

Ez a kötet azonban nemcsak azt tartalmazza, ami a tévében elhangzott. A műsorok eredeti felvétele kábé másfélszer addig tartott, mint amennyi egy-egy adásba belefért. Én az eredeti anyagból írtam le a szöveget. Bekerült több olyan történet, amely először itt kerül nyilvánosságra. A tévében elhangzott históriák egyes részei adásba nem kerültek, e könyven viszont elolvashatóak.

A szövegből természetesen kihagytam az élőbeszéd esetlegességeit, s egészében stilizáltam, kicsit árírtam. Természetesen mindig igyekeztem a vendégeim stílusában-tónusában maradni, ez izgalmas írói feladat. A felelősség az enyém, de a szöveg azért az övék.

Beavatkozásom miatt nem érzek lelkifurdalást. A műsorokra is úgy készültünk föl a vendégeimmel, hogy hosszan elbeszélgettünk, majd vázlatot írtam, vagyis kicsit megszerkesztettem az ő történeteiket. Egy kissé tehát már az általuk elmondottak is magukon viselték az én apró szerkesztői javaslataimat. Ami semmit nem von le vendégeim érdeméből. Filmnél és színdarabnál is van író és dramaturg, mégis a színésznek tapsolnak.

Egész életemben történetekkel bíbelődtem, épp ezért a Lehetetlen-t valamelyest írói munkám részének érzem. Vagyis az ebben a kötetben olvasható történetekre egy pindurka szerzői büszkeséggel tekintek, anélkül hogy egy pillanatig is elfeledkeznék arról, hogy azért ezek (kettőt leszámítva) a vendégeim történetei. De van némi részem abban, hogy ők hajlandóak voltak önöknek elmondani, s hogy most könyv alakban is elolvashatóak.

Minden Lehetetlen elején szerepelt egy mai idézet. Ezekkel arra akartam figyelmeztetni, hogy az élet nagy kérdéseire leginkább mégis a könyvekben találhatunk választ. Igyekeztem olyan gondolatokat választani, melyek kifejezik, mit tartok életről, halálról, munkáról, becsületről, erkölcsről és más számomra alapvető fogalmakról.

Egy ízben csokorba szedtem olyan jóslatokat, amelyek nem váltak be, azt akartam érzékeltetni, hogy milyen gyorsan változik a világ, s még viszonylag rövid távon sem úgy alakul, ahogyan képzelhetnők. Az egyik idézet Ken Olsentől származott, ő a Digital Equipment Corporation alapítója és elnöke. Ez a vállalat a világ egyik legnagyobb számítógépes cége. Ken Olsen a Fortune magazin szerint "az amerikai gazdaság történetének legsikeresebb vállalkozója". Ehhez képest érdekes, hogy 1977-ben a következőt mondotta:

Kizárt dolog, hogy magánemberek computereket akarjanak vásárolni abból a célból, hogy a lakásukban használják őket.

Érdekes, hogy a cége e jóslat ellenére vetette meg a lábát a számítógép piacon, igaz, főleg nagy, ipari berendezéseket gyártanak. Az adás után kaptam egy üzenetet, a Digital Equipment Corporation magyarországi leányvállalatától kerestek, kérvén, hívjam őket vissza.

Amikor visszahívtam őket, kiderült, hogy egyáltalán nem sértődtek meg, sőt. Azt mondták:

- Igaza van, a cég atyja, Olsen egyszer tévedett, de a számítógépeink sosem tévednek. próbáljon ki egyet.

Ezt a könyvet az ő egyik termékükön írtam. A próba - legalábbis ami a számítógépes szövegszerkesztést illeti - sikerült. Gesztusukat (később a könyv szponzorálására is vállalkkoztak) páldamutatónak érzem. Amikor legelső üzenetüket megkaptam, attól féltem, hogy megsértődtek. Nagyon sokszor és sokan sértődtek meg olyasmin, amit a képernyőn mondtam, pedig én soha senkit nem akartam megbántani. De nem mindenkinek olyan a humorérzéke, mint az enyém. Ez abból is kiderül, hogy két sajtóper is indult ellenem a Lehetetlen-ben elhangzott megjegyzéseim miatt, a magukat sértettnek érző felek rágalmazással illetve becsületsértéssel vádoltak. Szerencsére mind a kettő kiegyezéssel végződött (de persze mind a kettő pénzembe került - nem baj, a pénz nem boldogít).

Megszámlálhatatlanul sok levelet kaptam e Lehetetlen években. Nem is bírtam velük, a műsor asszisztense segített feldolgozni. Ezúton is elnézést kérek mindazoktól, akiknek nem válaszoltam. Ha minden levélre felelek, ahogyan illik, akkor - kiszámítottam - e három év alatt napi két és fél órát kellett volna erre szánnom. Ennyi időt nem szakíthattam rá. Ehelyett - írtam. Novellákat. Éjszaka, meg lopott órákban, mindig, ha képes voltam rá. Most, hogy több időm marad írásra, szeretnék megint regényt írni. Anya csak egy van címmel az anyámról írtam. Apámnak még tartozom egy regénnyel. Mindketten nagyon régen meghaltak, de bennem egyre inkább élnek.

A tévézés rengeteg örömöt okozott. Az emberek felém áradó szeretete jól esett. A népszerűség növelte könyveim példányszámát. Az is tény - nem szeretem az alakoskodást -, hogy szépen kerestem ezekkel a műsorokkal. De van a tévézésnek egy árnyoldala, amelyről ritkán esik szó. Az ismertség előbb-utóbb megrontja az ember egyéniségét. Kedves gesztusokat ezrével kaptam a lelkes nézőktől, szép szavakat, ajándékokat, udvariasságot. Számtalanszor megesik, hogy presszóban, boltokban nem engednek fizetni, kérik, legyek a vendégük. Kisebb szívességeket tesznek, csupa szeretetből. Repülőn az első osztályra ültetnek, noha a másodikra szól a jegyem. Nekem adják a hentesnél a legszebb húst.

Mindez nagyon szép. Egészen addig, míg az ember annyira megszokja, hogy már elvárja. Ismerek olyan tévés hírességeket, akik ingerültek lesznek, ha nem engedik őket a sor elejére, ha nem kezd mindenki rögtön velük foglalkozni, ha nem biztosítanak számukra különféle előnyüket, pusztán azért, mert ők rendszeresen láthatóak abban a dobozban, amit tévének hívnak.

Én nem hiszem, hogy az, ha valaki a képernyőn szerepel, többet érdemel, mint bárki más. Mindig nagyon vigyáztam, hogy az én agyamat ne öntse el az a bizonyos gőz. Ragaszkodom korábbi szokásaimohoz, szívesen járok trolin és villamoson, egyszóval, szeretnék ugyanaz az ember maradni, aki régebben voltam.

Amikor a Lehetetlen-t elkezdtem, negyvennégy éves voltam. De állítólag a tévézéssel töltött évek - a háborúban töltöttekhez hasonlóan - duplán számítanak. Eszerint nem negyvenhét, hanem ötven éves volnék. Hat év elég egy ilyesfajta kalandra (három sem kevés). Szeretném, ha írásaimmal is okozhatnék annyi örömet mindazoknak, akikhez eljutnak, mint a Lehetetlen hetvenhárom adásával.