„Kár, hogy csak MOST kezdek rájönni, hogy alapjában véve jópofa nő lehetett az anyám” – lehetne ez a gondolat a nagyregény vezérfonala. A javíthatatlanul realista író életműsorozatának legújabb kötete tizenhét év alatt harminckilenc kiadást ért meg.

– Amikor az írásról kérdezték, azt válaszolta, ha az adott gondolatba beleszeret, és ha a történet, a figurák jól összejöttek, akkor tulajdonképpen magától íródik a szöveg. Melyik volt az a gondolat, amibe ennek a könyvnek a megírásakor beleszeretett?

– Ez nem is olyan egyszerű kérdés. Igazság szerint már húszéves koromban úgy éreztem, regényt kéne írnom az anyámról. Akkor, a hetvenes évek legelején az volt a koncepcióm, hogy az én anyám történetesen olyan, mint a szocializmus. Ugyanis az én anyámra az alábbi jelzők illettek: diktatórikus, kegyetlen, kiszámíthatatlan, hisztérikus, agresszív, de: humoros. Márpedig az akkorra az ötvenes évekhez képest talán puhulni kezdő szocializmusra is állt ugyanez. Gondoltam, így kijátszhatom a cenzúrát, az ember ugye az anyjáról írhat, amit akar. Majd valamiképpen elérem, hogy az olvasó megsejtse, hogy én a rendszerről beszélek. Ez volt a terv. Az első változatot még mint sorkatona kezdtem fogalmazni egy spirálfüzetbe. Az elhárítás szép csöndben lefényképezte a kézirat minden egyes oldalát, ez persze csak akkor derült ki, amikor koholt vád alapján kihallgattak, még ott a laktanyában. Mindegy ez ma már, csak azért említem, mert a témától emiatt is elment a kedvem. Amiatt sem kellett sietnem, mert megfogadtam, hogy amíg az anyám él, úgysem adom ki a kezemből a regényt. Nagyjából ötévente nekirugaszkodtam, nem sok sikerrel. Mire anyám meghalt, nagyjából a szocializmusnak is vége lett. Új szemmel néztem a témára, és anyámra is. A politikai koncepció helyett az anya-fiú kapcsolat drámája és komédiája került a középpontba. Vagyis az a bizonyos gondolat így összegezhető: Megesik, hogy az ember nem tudja szeretni az anyját, de az is, hogy egy a társadalom által értéktelennek és bolondnak (betegnek) tekintett öregasszony sokkal bátrabb és nemesebb lélek, mint a „normális” fia. 1995-ben jelent meg a könyv először.

– Az Apák könyvé-tekinti a külföldi nehéztüzérségének. Akkor az Anya csak egy van, például a könnyűlovasság?

– Tulajdonképpen igen, de nem én tekintem így, hanem a külföldi kiadók. Újabban az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) és A csillagok világa is kezd fölzárkózni.

– A könyv első megjelenése óta eltelt tizenhét év. Sikere van, az olvasók szeretik, hiszen most adják ki harminckilencedszer. Ez alkalommal először javított kiadás jelenik meg. Miért és mit javított benne?

– Eddig soha nem nyitottam ki. Most is nehezen vettem rá magam, hogy elolvassam, tudtam, nem lesz következmények nélkül, és valóban, azóta sokszor megesik, hogy újra anyámmal álmodom. Csak apró javításokat tettem. Én úgy tartom, ha egy régi könyv alapos átírásra szorul, akkor inkább nem is kell kiadni. Egyébként helyesnek találom, hogy az ember vegye tudomásul, minden életszakaszában más az irálya (ha szabad ezzel a veretes régi szóval élnem), és szégyenkezni csak akkor kell, ha adott könyvben nem ment el a falig azaz nem írta olyan jóra, amilyenre az akkori képességei teljes bevetésével tudta. Tetszik nekem a névtelen kódexíró följegyzése: „Csináltam, ahogy tudtam, aki tudja, csinálja jobban.”

– Az anyához való viszony az élet legegyszerűbb dolga, másrészt bőven van súrlódási felület is a csemete és szülője között. A regényéből idézek: „Anya mindig a lehető legrosszabbkor türemkedik az életembe.” És persze a legjobbkor…

– Mostanában divat az életünk nehézségeiért a szüleinket hibáztatni. Egész gyógyító iparág foglalkozik azzal, hogy a gyerekkorunkban keresse – találja – az okokat. Én úgy gondolom, harminc fölött az ember már nem hibáztathat senkit. Már ő tehet arról, hogy milyen az élete, a személyisége, a házassága, a munkája, a helyzete. Persze, vannak kivételek. Az idézett mondat a főhősből bukik ki, amikor az édesanyja újra meg újra arra készteti, hogy foglalkozzon vele. Szerintem mindenki jobban jár, ha nem várja meg a szülői akciókat, inkább önként s dalolva foglalkozik azzal a szülőjével, aki segítségre szorul. Boldoggá tesz, amikor olvasók arról számolnak be, hogy elolvasták a regényem, sok hasonlóságot találtak az ő életük és az enyém közt (elfelejtik, hogy az író nem azonos a hősével), és miután becsukták a könyvet, rögtön felhívták a mamát.

– Sárika, Vera, Zsuzsa, Julcsi – regényének nőalakjai. A nők egymáshoz való viszonya – anya-lány, anyósmeny – sok konfliktust, buktatót rejt magában, másképpen az anya-fiú, anyós-vej kapcsolat is. Láthatóan nagyon érdekli a női lélek. Miért?

– Engem voltaképp a lélek érdekel, férfié, nőé, gyereké, kutyáé, mindközönségesen tehát az ember izgat. Méghozzá az, hogy miképp viselkedik az ember csoportban. Tehát családban, nemzetségben, barátságban, házasságban, munkakapcsolatban, szerelemben. Tény, hogy könyveim jelentős részében nő a főszereplő, de ebben nem látok semmi különlegeset. Az életben is legalább annyi a női főszereplő, mint a férfi, legföljebb erre az úgynevezett civilizált társadalmak is csak újabban kezdenek fölfigyelni. Az is igaz, hogy az irodalom sokáig férfiak tevékenysége volt, így a férfihősök valamelyest túltengtek. Ettől függetlenül, a nők mindig kitüntetetten érdekeltek, talán azért, mert férfiként kevesebbet tudtam róluk. De én úgy érzem, realista prózaírónak kutya kötelessége, hogy képes legyen bármelyik embertársa bőrébe belebújni, és a sorsát átélni.

– Önt pályakezdőként már egészen fiatalon felkarolták az idősebb pályatársak, járhatott például Örkényék társaságába. Örkény István idén lenne 100 éves! Az ifjabb generációk már alig ismerik. Gondolom, Önre is hatott, ha csak a groteszk szemléletét nézem, ami például a halállal kapcsolatban ebben a regényben is megjelenik.

– Örkényt nagyon szeretem és tisztelem, sokat tanultam tőle. Boldogult ifjúkoromban egy kritikus azt írta rólam: grotex szemléletű vagyok, így írta, X-szel. Biztosan igaza volt. Örkény-epigonként működtem akkoriban. De voltam Mándy-epigon is azután. Míg rá nem találtam a saját hangomra, amit aztán minden egyes regényben újra meg kellett keresnem.

– Széles rálátása van az „anyákra” – érdekelne a véleménye, miben változtak az anyák az elmúlt néhány évtized alatt?

– Az anyák kevesebbet változtak, mint a társadalom, amely arra kényszeríti a nőket, hogy az anyai feladatok mellett is teljes értékű munkavállalóként álljanak csatasorba. Továbbá legyenek tökéletes szeretők, ápoltak, izmosak, jól öltözöttek, ugyanakkor hibátlan szakácsok, takarítónők, bevásárlók, sofőrök, ez a minimum. Nem csoda, ha nehéz ellátniuk a soroltam szerepeket egyidejűleg. Persze, a férfiakra is sokkal több hárul, mint régebben. Így küszködünk valamennyien. Ezekről a nehézségekről én már elég sokat írtam, és ha az írókedvem megmarad, még fogok is.

– Káprázatos kritikákat kapott angol nyelvterületen az Apák könyvé-re és egyéb nyelveken is nagy sikere van. Olvastam, hogy Kínában is megjelent. Ez fantasztikus! Kíváncsi lennék, hogyan fogadják! Különben az is érdekelne, hogy néz ki a kínai könyvborító és például hogyan írják le azt, hogy Vámos Miklós – a kínaiak ugyanis nagyon kedvesen „kínaisítják” az idegen neveket –, az se mellékes, hogyan néz ki képileg az ő írásukkal. A honlapján van egyébként egy apró jel, ami a kínai „beszél” ige jele. Ez tetszik! Szóval hogy van ez a kínai dolog?

– Valóban, elkényeztettek. A kínai borítót még nem láttam, de az biztos, hogy a szöveget nem fogom tudni elolvasni. Ahogyan a készülő arab fordítást sem. Nagyon sajnálom. Szeretném bírni ezeket a nyelveket. Most, hogy orosz kiadás is várható, fájlalom, hogy annyi év orosz tanulásából oly kevés maradt bennem. Minden nyelv izgat és fölizgat, és meggyőződésem, hogy az idegen nyelvek használata olyan rálátást biztosít a mi csodálatos nyelvünkre, ami jót tesz annak, aki mindennapi szerszámként próbálja használni.

– Legújabb regénye a Szitakötő, már a kétharmadánál tart. Olyannyira benne van most ebben a munkában, hogy a honlapján kénytelen volt felfüggeszteni a Pályakezdő írók klubját. Kíváncsian várjuk, vajon miről ír most a család, a kapcsolatok krónikása?

– Ezen a héten, ha minden úgy alakul, ahogyan szeretném, eljutok az első változat végéig. Akkor majd félreteszem két hónapra, így marad időm a szükséghez képest átírni, hogy októberben megjelenhessék. A Szitakötő egy kis baráti társaság, nyolc-tíz ember története, akikkel jószerivel csak közös nyaralásaik alkalmával találkozunk. 1950 tájt születtek (mint én). Lassacskán megszerzik mindazt, amit kapcsolati tőkének szokás nevezni, még a szocializmusban. Aztán a rendszerváltáskor elvesztik. Majd valamelyest újra megszerzik. És így tovább. A cselekmény 2026-ig tart. Életemben először merészkedem egy regényben a jövőbe, és nem jószántamból, a figurák alakították így.

– Az Anya csak egy van férfi főszereplőjének ikrei vannak. A regény 1995-ben jelent meg. Mesélte, gyakran előfordul, hogy megvalósul az életében az, amit egy regényben megálmodott. Ez egy szép példa! Van még valami olyasmi a regényeiben, amit szeretne, ha megvalósulna?

– Igen, szokott történni olyasmi, hogy valamit megsejtek, vagy akaratlanul megjövendölök. Vigyázzanak velem! Azt például nagyon szeretném, ha a főhősnőhöz hasonlóan tovább figyelhetném szeretteim életét a halálom után. Mindannyiunknak ezt kívánom, tiszta szívvel.

Szepesi Dóra