Legutóbbi jegyzetemből Kosztolányi Dide-naplóinak taglalása hely híján kimaradt. Lázár Ervinnel szólván: Dideki. De homár említettem, visszatérek rájuk. Annál is inkább, mert a gyerekkori följegyzései érdekesen csöngenek össze Karinthy Frigyeséivel. E két mesébe illő figura karakterben, stílusban és jellegben aligha állhatna távolabb egymástól, azonosságaik annál izgalmasabbak.

Két gyerekkori napló vált a magyar irodalom vitathatatlan részévé. Karinthyé és Kosztolányié. Csiklandós kaland hazavinni őket, s párhuzamos életrajz részleteként olvasni. Mindkettőhöz ráadásnak adják a leveleiket. (Kosztolányi: Levelek - Naplók, Osiris, 1996). Karinthy esetében ráadásként csokornyi én-központú szösszenetet kapunk. (Naplóm, életem, Magvető, 1964.) Akad egyéb kiadás is, én most ezeket forgatom.

Ők ketten szinte ugyanakkor vetették papírra, milyennek látták a századfordulót már elölgombolós úrfiként. Karinthy 1898-tól 1900-ig, Kosztolányi 1900-tól 1901-ig örökíti meg saját szellemének formálódását. A látásmód itt-ott jelzi a későbbi géniusz csíráit. Meg azt, hogy a zsenihez nem az őrült áll legközelebb, amint azt mondani szokták, hanem a romlatlan észjárású gyerek.

Karinthy Frigyes Ernő vitatható helyesírással ugrik neki a feladatnak, hogy az apjától kapott naplókönyvnek mondja el sérelmeit és (világ)politikai nézeteit. A második bekezdésben említi: "Az ország házában dühösködnek. "Éljen Függetlenség"! "Apczúg Fejérváry!"" Panaszolja, hogy a magyaroknak is meg kell ünnepelniük a császár jubileumát, "pedig hát semmi közünk se volna hozzá." Iskolai gondjait önkínzó részletességgel ecseteli. Rossz tanuló. Előszeretettel használ német, ritkábban francia mondatokat, grammatikailag nem mind ép és egészséges. Fütyül rá. Játék ez. (Remélem, Frici hibuskáit és ávangárd központozását békén hagyja a korrektor.) "Agyő világ! Bonszuár!... Gut. Ezentúl zontág írok csak... Azért mert be kezdem látni hogy ez nem napló, ez nem lesz nekem nagy koromban érdekes. Az hogy leírom unalmasan a mi történt; az semmi, abba semmi nincs, az által nem bírom mosti gondolkodásmódomat megismerni, nem bírom magam a mostani időbe beleképzelni. De nem tehetek róla én ebbe a naplómba nem úgy írok, mint igazán a szívem, vagy mondjuk az eszem legeslegfenekén van. Ez nem én vagyok; ez csak egy kereplő, mely a történeteket meséli. Mit csináljak? Nem csinálok semmit, maradjon minden a régibe, írok ezentúl úgy ahogy eddig; hogy ép valami dolgom legyen és hogy ép mondhassam hogy naplót vezetek. Hagyjuk a gramaticát! Adui!" Az író és műve azonosságának és különbségének alapdilemmája összegződik itt. Mindezen kevéssel a várható világvége előtt mereng - Talk csillagász jóslata szerint 1988. november 13-án a Leonidász nevű csillag összeütközik a Földdel és elpusztítja. "Hát azér tanultam én, meg minden?" "Abczúg mulya üstökös..." Kár, hogy a mondott napról Kosztolányinak följegyzése nem áll rendelkezésünkre.

Dide egy hónapig gyakorlásként - és talán szintén játékból - németül vezette a kamaszkori naplóját, sajnos ez a rész megsemmisült. Mindketten szíves örömest alkalmaznak régies magyar fordulatokat és igeidőket, akárha stílusgyakorlatként tennék. Az ő legelső társadalmi kommentárja törvényszéki tárgyalásokról szól. "Hány gazembert ítélnek el, s hány ártatlant vetnek a börtön fenekére! No, de így van ez a földön, nincs itt igazság!" Ennek ellenére alaptónusa a megörökítés derűje. "S érdemes valóban naplót írni, ha elgondolom, mily jó és kellemes érzés lesz azt olvasni, majd akkor, midőn meglett ember leszek, mily édes lesz majd meggyújtani az emlékezés fáklyáját, midőn a kandalló mellett kis csevegő gyerekek ülnek, s mellettem egy szép és jó feleség, kivel megosztom a föld örömeit, terhét." Jegyzé e sorokat 1900. okt. 22-vel, midőn tizenöt és fél esztendős vala. Néki kevés panasza lehetett az iskolára, lévén többé-kevésbé eminens tanuló.

Karinthy nem emlegeti az Urat, Kosztolányi annál többször. Tőle vár segítséget és támogatást, nemcsak magának, de (az ekkor még területileg nagy) Magyarországnak, s az egész világnak is. A kor legfontosabb nemzetközi eseménye a búr háború. Angliát olyasféle megvetéssel tekinti a serdülő ifjúság, mint az én gimnazista koromban az USA-t vietnami agressziója miatt. Hajrá, búrok! Midőn az angol királynő haldoklik, majd jobblétre szenderül, Kosztolányi megjegyzi: "Én a magam részéről csak örvendek rajta, mert a búroknak ez igen nagy előny." Karinthy ekkor már nem ír naplót, de még 1900-ban megállapítja: "A búrok győztek!" Elsiette.

Mindketten sokat olvasnak, megtudhatjuk, hogy mi tetszett, mi nem, a lista azóta is érvényes. Buzgó színházlátogatók. Fricinek Budapesten bővebb választék jutott, mint Didének Szabadkán. "Boszszantó egy dolog, ma is valami ostoba bohózatot adnak... Hogy a szabadkai színészek nem tudnak okosabb darabokat adni." A legérdekesebb mégis az, amikor írói terveikről számolnak be. Vagy éppen azzal kapcsolatos alapelveik kialakulásáról. Kosztolányi: "Rossz, ha az ember érdemeit, tehetségeit nem ismerik el, de százszorta rosszabb, ha jóakaróik vagy a túlságos buzgalomtól elkapott közönség túlbecsüli azt." Bölcs szavak. Példái vitathatóak: Ocskay brigadéros, Bródy Sándor, Herceg (sic!) Ferenc.

Hamarosan új érzemények kerülnek a naplók középpontjába. "Olvasgatok és nem tanulgatok, mert égek a szerelemtől..." - így Kosztolányi. "Mert én most már nem vagyok gyerek már mindent tudok, a mit nekem még nem kéne tudni" - így Karinthy. Később ez fokozódott. Jó volna tudni, olvasták-e ők valaha egymás gyerekkori naplóját. Ha igen, mit szóltak hozzá? Tartok tőle, hogy eszükbe se jutott megmutatni a másiknak. Míg éltek, e zsengék becse aligha izgatta őket.

Karinthy levelei éppolyan érdekfeszítőek, mint a Dide által írottak. Számuk azonban töredéke annak, amennyit Kosztolányi írt. A statisztika itt azt mutatja, hogy a leggyakoribb címzett báró Hatvany Lajos, az írók legtekintélyesebb mecénása a két világháború közt. Karinthy a szoros baráti körébe tartozott. Korrespondanciájuk visszatérő témája, mit tagadjuk, a lejmolás. Nem a báró kérincsélt. A legkülönösebb lejmoló üzenet lekottázott zenei sorral indul, az öt vonalra violinkulcsban jegyzett dallam - la, la, la, dó, fa, la - számomra ismeretlen. Fölötte: "Lacikám!" (Hatvanyt gyakran becézi így.) Alatta pedig: "Muszáj adnod százat - ha tudsz, nem tudok hazamenni különben. Egy héten belül egyenértékűvel viszonzom. Bocsáss meg. El kell hinned, hogy sokkal jobban el voltam és vagyok szánva soha többé nem koldulni, mint ahogy a legkeményebb szívek el vannak szánva nem adni! Ölel Karinthy." Az egyenértékű mit jelenthet? Hogy pénzben törleszt, nem pedig természetben? Vagy azt, hogy a báró ne számítson kamatra (sem)? Ugyancsak érdekes a kitétel: ha tudsz. Hatvany a kor legvagyonosabb emberei közé tartozott.

Kevéssel a föntit követően ezt kapta a báró úr: "Lacikám, személyesen és élőszóval nem tudom kinyögni, az ember végin mégiscsak a tollát kényszeríti olyan disznóságra, ami a torkának derogál. Köztünk maradjon. Ne szólj senkinek, még nekem se - ha ma délután négyig nincs ötszáz pengőm, a legrémesebb bajok vannak, lakással és gyerekkel és velem." Karinthy a kor legjobban kereső írói közé tartozott. Mindezt (sovány) vigaszul idézem, anyagilag csehül álló kortárs szerzők földerítésére.

Karinthy és Kosztolányi megfogadta, ha Nobel-díjat kapnak, elosztják testvériesen (sőt fifti-fifti). Ennyire szerették egymást. De azért: "Istenem, segíts meg, de ne segítsd meg a Karinthyt, vagy ha már mindenáron meg akarod őt segíteni, akkor inkább engem se segíts meg" - fohászkodott Dide. Nem kellett volna. Nobel-díj helyett daganatos betegségen osztozkodhattak. Kosztolányinak a beszélőkéjét támadta meg, Karinthynak egyenest a gondolkodókáját. Érdekes véletlen, hogy mindkettejüket Stockholmban kezelik, igaz, különböző gyógyintézetekben, Karinthyt a Szerafin kórházban operálják, Kosztolányit a Radiumhemmetben sugarazzák. 1936-ban csupán hónapokkal kerülik el egymást a svéd fővárosban. A számlát egyikük sem tudná állni, írószervezetek kérnek számukra árengedményt, s adakozás segít, Karinthy esetében komolyabb mértékű, a fő pénzcsap természetesen ezúttal is Hatvany Lajos.

Arthur Koestler látta egyszer Karinthyt a kávéházban társaság Napjaként villogni. Azt írta róla, hogy még sosem látott ekkora tömegben ilyen magányos embert. Tartok tőle, ugyanez lehetett volna a véleménye Kosztolányiról is.

Irodalmi körökben többektől hallottam, hogy Karinthy temetésén mondotta volna Kosztolányi: Ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni. Jelen morfond kapcsán rá kellett jönnöm, ez már csak azért is valószínűtlen, mert Dide két évvel hamarabb hunyt el. Karinthy Ferenc úgy tudja, Babits fogalmazott így az apjáról. Mindegy. Esti és Kaniczky máma már nem vetélkedik. Utóbbi modorában: Ez a két marha volt köztünk az egyetlen zseni.

2006. február 10.