Említettem már, Babits Mihály kapcsán, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum igen aktív. Kiad könyvet, CD-t, ha impozáns palotájába ellátogatunk, s nemcsak a kertben lévő étteremben múlatjuk az időt, de betérünk a piciny, izgalmas boltba is, szemlézhetjük a választékot. A számomra legizgalmasabb az Aranyhangok sorozat, melynek római egyessel jelzett példányát ajándékba kaptam. Sokadszorra hallgatom végig ezt a CD-t, melyen nagy idők nagy tanúi mondják a magukét, eredeti fölvételeken.

Ki tudja, mi az a röntgenlemez? Ne olyasmire tessék gondolni, amin a mellkas-átvilágítás eredményét tárolják, az inkább nagyalakú film. A röntgenlemezeket a rögzítés hőskorában használták, ilyenek őrizték meg nekünk többek között Babits Mihály és Karinthy Frigyes hangját. Magamtól ezt nem tudnám, a CD-hez mellékelt füzetkében olvasom, hogy e különleges lemezek elkészültét Török Sophie (Babits Mihályné) gyűjtőszenvedélyének köszönhetjük. Basch Lóránt (vö. Baumgarten-alapítvány) hagyatékába kerültek azután, s onnét - a kéziratokkal együtt - a múzeum tulajdonába. A többi fölvétel már korszerűbb hordozóról való, ám a tartalmuk ugyanolyan szívbemarkoló, mint emezeké. Az élvezetet meg-megakasztja Bőzsöny Ferenc, ő konferál, professzionálisan zengetve századvégi basszusát.

Karinthy Frigyes elmondja egy versét, roppant kulisszahasgatón, valamiképp Ráday Imre és Greguss Zoltán modorában. Majd, igen zavartan, krákogva és őőőzve, még inkább túljátszva, a nagy buzgalomban olykor magasan a hangja fölé beszélve, humoros írásaiból olvas. És ha mindez nem elég - hiszik-e vagy sem -, ajándékképpen rázendít egy nótára. Vérfagyasztó. "Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár, szebb ott az álom, szebben dalol a madár!" - búgja, akár a dilettáns operaénekesek, aztán teli szájjal beleröhög a mikrofonba. Istenem... akarom én ezt tudni egyik kedves írómról? Talán nem. De örülök, hogy tudhatom.

Babits következik, Esti kérdés című versét - dalolja. Valójában szavalja, csak éppen... értelmezőnek szánt hangsúlyozása elébb skandálásba, majd kornyikálásba csap át. Vajon mit gondolt erről a drága Török Sophie, akinek gyűjtőszenvedélye eredményezte a fölvételt? Avagy az ő filhallását elhomályosította a férje iránti föltétlen istenimádat? Lehetséges, hogy abban a korban nem is volt annyira kirívó? Talán a két háború közén a poéták még megengedtek maguknak némi röcögtetést? Hisz az idő tájt a Nemzeti Színház általános stílje volt a dagályos szavalás, és - mint azt a korabeli kritikus megjegyzé - versmondáskor legalább az egyik kéznek magasba emelése. Babits fölolvas még egy nekrológot is, Kosztolányi Dezsőről. "Búcsút mondok, s úgy érzem, indulásnál vagyok jelen. Kosztolányi Dezső indul el immár végleges és teljes ragyogásban a jövőbe, a magyar messzeségbe. Elindul, amerre Ady Endre és Tóth Árpád már előtte elindultak, a magyar költészet századeleji megújulása így lesz szinte szemünk láttára az irodalomtörténetté, s mi, akik még tanúi és munkásai voltunk, egyre magányosabbnak érezzük magunkat az élők közt." Itt picit a szöveg is a dagályban úszik. Arról nem is beszélve, hogy a nekrológ szerzője mintha önmagát legalább annyira siratná, ahogyan az elhunytat. Hja, a nekrológ ilyen műfaj, okosabb, ha megtartóztatjuk magunkat tőle, s helyette ott írunk, ahol senki se lát.

Kevésbé érdekes interjúk sora a CD-n, majd egy valamivel fiatalabb anyag: Füst Milánnal beszélget Tóbiás Áron, a felvétel készítője, hetvenötödik születésnapja alkalmából (1963). Így kezdődik. Kérdés: "Milán bácsi, aki megírta A sanda bohócot, a Goldnágel Efraim kalandjait, hát, ezt egy suhanc írta, nem a hetvenéves [!!! - öt év fiatalodás egy szemvillanás alatt] Füst Milán." Válasz: "Kérlek, nem tudom, hát mindegy, mindegy. Ma már mindegy. És az ember mihelyt meghal, akkor össze szabad téveszteni, hogy nem én írtam ezt vagy azt, hanem a Karinthy. Valami baj ebből nem származik, mert énrám ez nem sértő többé." A mester akként prédikál, mintha kétszáz éves volna, s egy kocsmapultnál mondaná a magáét, öt-hat rundot követően. Többször hangsúlyozza, hogy "nem élünk már". Azért miheztartás végett leszögezi, hogy öregkorában írta a legszebbeket, "na, kész". Gimnazista éveimben láttam Füst Milánt előadni a TIT-ben. Ápolónő támogatta föl a pulpitusra, ott hatalmas koponyáját a két tenyerére támasztotta, gesztusok és arcmimika nélkül mormogta végig a magáét, ha nem csalódom, Shakespeare-darabokról. A fölvételen hallható pózos hangját idáig nem ismertem.

Kassák Lajossal ugyanabban az évben cserélt eszmét a szorgos Tóbiás Áron. Kassák orgánuma meglepően fiatalnak hat, pedig Füst Milán kortársa. Amivel ő lep meg, az egy enyhe, nehezen azonosítható tájszólásféle, "á"-zása. Szakértő tájékoztatott, hogy ezt róla sok személyes emlékező megemlítette - éppenséggel tudhattam volna. Igaz. Mégis, művei alapján másképp képzeltem az ő hangját, mely (csakúgy, mint a fogalmazása és a modora) egészen mai és természetes benyomást kelt.

Szabó Lőrinccel is Tóbiás Áron beszélgetett, 1956 szeptemberében, még a forradalom előtt. November 11-én sugározták volna, ám erre az események sodrában már nem került sor. Először arról faggatja, hogyan viselte az elmúlt hosszú évek hallgatását. Tizenkét év, állapítja meg Szabó, és úgy érzi, ami romlást ez okozott, azon már nem lehet segíteni. De nem is nagyon fontos, két szívtrombózis után. Szóba kerül, hogy az Írószövetség egy testületébe beválasztották (elnöki tanácstaggá, akármit is jelentsen ez). A költő rángatja a vállát. Bágyadtan, elhalón: "Az Írószövetségben én nyilván nem fogok sok vizet zavarni. Szinte kívül szorultam az életen, s most alig ismerem az aktuális problémákat, embereket, intézményeket. Egyelőre tanulok visszaszokni az életbe."

Tersánszky Józsi Jenő. A felvétel Berza Lászlónak köszönhető. Nyolcvanadik születésnapján (1968) levelet intéz az emberiséghez. Ebben az őt a jubileum alkalmából elvtelenül dicsérőket ostorozza. Nem tetszik neki az összeállított emlékkönyv (melyről a CD szerkesztői úgy tudják, sosem jelent meg), s közli, hogy majd ő maga publikál a munkásságáról hiteles emlékiratot. (Ennek sincs nyoma.) Ekkor jön a desszert. A drága Józsi Jenő egy társaságban dalra fakad, önmagát kísérve gitáron. Francia dalocskát ad elő, rémes kiejtéssel. Mintha hájjal kenegetnék. Megjegyzem, akárha engemet is.

Németh Lászlótól egy Gulyás Pálról tartott előadása hallható a lemezen. Tanárosan hangsúlyoz, picit nyafogva és sisegve. Süt belőle, hogy nemcsak értője, élvezője is annak, amiről beszél. Hölvényi Zoltán készítette a felvételt a ráckevei Ady Endre Gimnáziumban.

A két következő részlet a hajdani Amerika Hangja rádió műsorában szerepelt. Két emigráns magyar író gondolatai. Fölteszem, remélték, hogy némelyek hallgatják idehaza. Molnár Ferenc újévi üzenetét (1951) Darvas Lili ajándékozta a múzeumnak. Gyönge kis hangocska. Egy kollégájától kért tanácsot, miről szóljon az újévi üzenet. A kolléga habozás nélkül vágta rá: "A köszöntő legyen egy könnyes mosoly." Megkapjuk. A színpadi szerző ezúttal otthon hagyá a humorát, talán az arányérzékét is, így azután több a könny, mint a mosoly. Zilahy Lajos 1968-ban adott interjút, a felvételt Zilahy Lajosné ajándékozta a PIM-nek. Habozva, akadozva, vidékiesen beszéli az anyanyelvét, egy-egy angolszász hangsúly be-becsúszik. Ekkor már több mint húsz éve élt Amerikában.

A CD csúcspontja az utolsó felvétel. Márai Sándor hangos végrendelete. 1967-ben készült, tehát sok-sok évvel azután, hogy eltávozott a hazájából. A szövegbe illesztett angol szavak borzalmas magyar (Hunglish) kiejtésről árulkodnak. Márai igyekszik laza lenni, a hangja nyers és reszelős. Kéziratai sorsáról tűnődik. Azt kéri a nevelt fiától, hogy írott (széfben tartott) végrendeletével ellentétben - amely szerint a Rodgers [szerintem Rutgers - V. M.] egyetemen kéne letétbe helyezni - csomagolja be inkább, "úgy, hogy a víz, por, az idő ne ártson nekik, viaszkos vászonba, és a többi, és őrizd meg". Aztán: "A régi könyvekből újat kiadni, ezt nem ajánlom, erre várni kell addig, amíg otthon rend lesz..." Próféta volt. Így sokáig nem is érvényesült a saját hazájában. A sors különös fintora, hogy e hangos végrendelet címzettjei, "Mami és Janika" (felesége és nevelt fia) végül hamarább haltak meg, mint ő.

Nehéz megindultság nélkül szólni erről az összeállításról. Mi marad meg egy íróból? Ha szerencséje van, a legjobb művei. A hangjára az utókornak nincs okvetlenül szüksége. De azok, akik a XX. század második felében születtek és működtek, általában fölvételek sokaságán szerepeltek, nem csak a rádiókban, a televíziókban is. Ha egy hozzám hasonlóan kíváncsi lélek 2050-ben szeretne benyomást kapni a kétezer tájékán élő és aktív írókról, a bőség zavarát élvezheti. Kérdés, nem járna-e jobban, ha mi, akiket agyonörökítettek a mikrofonok és kamerák, egy szép napon letörülnénk (-töröltetnénk) szinte mindent, csupán egy-egy hang- s képfoszlányt hagyva hátra az utánunk jövőknek. Mert amilyenek vagyunk, voltunk, az talán nem tesz hozzá a munkáinkhoz - sőt. De persze alighanem mindegy. Van még rosszabb változat. Megeshet, hogy 2050-ben a kutya sem lesz kíváncsi ránk. Aki megéri, meglátja.

2006. november 10.