Kell-e önéletrajzot írnia? (Élet és Irodalom, 50. évfolyam, 34. szám)

Megosztás

A könyvkiadásban világszerte tekintélyes üzletággá növekedett a memoárszekció. Ember megírja élete történetét és tanulságait. Többi ember elolvassa, és igyekszik hasznot húzni belőle. Mindenekelőtt persze a kiadók húzzák a hasznot. Amerikában, Német- és Franciaországban, de a világ szinte minden túlcivilizált pontján az a szokás, hogy amikor egy politikus, színész, rockénekes vagy más szelebritás eljutott valameddig a karrierjében, piacra kerül a memoárja. Sokszor nem is saját szöveg, a belső címlapon apró betűvel a becsületesebb cégek azért jelezni szokták, hogy valójában kinek a kezében volt a toll.

Idősebb írók szintén nagy kedvvel ugranak neki, hogy lerántsák a leplet önnön históriájukról. Rejtélyes okból a más ember életének valódi részletei több olvasót vonzanak, mint esetleg ugyanezen ember olyasféle írásai, melyek alapjában véve szintúgy az életéből indulnak ki, csak éppen nincs rajtuk az ígéret pöcsétje, hogy most aztán megtudhatjuk hősünkről az igazat, csakis a tiszta igazat. Ez már csak azért is érdekes, mert nincs garancia arra, hogy tiszta igazság létezik egyáltalán.

Kérdés, érdemes-e, kell-e önéletrajzot írnia egy hivatásos tollforgatónak. Ifjúkoromban idősebb szerzők, akiknek a szavára adtam, úgy tartották, ha valaki önéletrajzba fog, azzal beismeri, hogy, úgymond, nem jól hasznosította a takarmányt. Vagyis nem sáfárkodott elég jól azzal az élményanyaggal, melyet az Úrtól ajándékba kapott. Márpedig, mondották, elsősorban arról kellene szólanunk a könyveinkben, amire mi születtünk, amit ténylegesen átéltünk - amit csak mi írhatunk meg. (Sajátságos, hogy az így érvelőknek majd a fele később mégis kiadott valamiféle memoárkötetet, némelyek többet.) A különleges élményanyagszempontból óriási előny, ha valaki egy ázsiai bádogvárosban vagy éppen óceánközepi szigeten látja meg a napvilágot - föltéve, hogy megéri azt a kort, amikor írhat róla. Midőn ezt tanították nekem, még a realista prózaírás volt a "fősodor". Posztmodern mestereknek a jelek szerint nincs túlságosan nagy szükségük valóságra, üzenetre, egyedülálló sorsra.

Akárhogyan is, én már nem tudok szabadulni a gyanúpertől, hogy amely szerző önéletrajzra vetemedik, az elbliccelte, hogy megírjon néhány fontos regényt, amelyekben fölhasználhatta volna mindazt, amit közönségesen egy ember életének tekinthetünk. Különleges eset, ha valaki akkor ül neki ilyesfajta vállalkozásnak, amikor a kenyere javát még meg sem ette, azaz Előtte az élet, hogy egy kedves regény címét (hellyel-közzel) idelopjam.

A talán méltatlanul elfeledett Kassák Lajost talán a kutya sem olvassa manapság. Tegye föl a kezét, aki - Karafiáth Orsolyán kívül - mégis. Ámbár tartok tőle, hogy Karafiáth költőnő sem, inkább csak beszél róla, mintsem hogy forgatná a műveit. Még gimnazista voltam, amikor a kezembe került egy kötete, amelyben írások mellett fekete-fehér fényképmellékleten néhány festménye (rajza?) is szerepelt. Enyhe idegenkedéssel néztem ezeket a képzőművészeti nekibuzdulásokat. Alig akartam elhinni, hogy a kritikusok és szakírók nagyra tartják őket, s az áruk sem jelentéktelen. Agyamba vésődött az egyik, amely lantféleséget ábrázolt, az is lehet, hogy lírát. A pengetős hangszer húrjai - párhuzamos vonalak - mind úgy néztek ki, akárha két darabból állnának, egy rövidebb és egy hosszabb szakaszból. Hm. Ahogyan a rajzlapra helyezte, nem ért végig a vonalzó. Előbb meghúzta a csíkokat, ameddig a vonalzó tartott, azután továbbcsúsztatta az eszközt, s a folytatások nem sikerültek ugyanolyan vastagra. E módszert a műszaki rajz tantárgyból magam is jól ismertem, a rediztollak megbízhatatlanságával egyetemben (ámbár nem tudom, ő mivel dolgozott). Mutattam egy képzőművészeti kritikusnak. Azt mondta, éppen ettől jó, mert sugározza az emberi esendőséget. Így persze más.

Egy ember élete. Kassák Lajos önéletírásának a címe sem többet, sem kevesebbet nem ígér annál, mint amit kapunk. A sajátságos csupán az, hogy amikor Kasi - így becézték irodalmi körökben - e munkája elkezdett megjelengetni a Nyugatban, még csak harminchét éves volt. Ha beleszámítjuk, hogy akkoriban az ötvenes férfiakat már öregembernek tekintették, akkor sem valószínű, hogy életét lezártnak tekintette, három esztendőre a negyedik kerek évfordulótól. Mi oka volt hát, hogy megírja egy - az - ember életét? Tippem: már nem reménykedett alapvető fordulatokban. Pedig mi minden várt még reá, nemcsak a történelemben, de a magánéletében is. Gyaníthatta-e, mondjuk, hogy a felesége öngyilkos lesz, s egy második házasság következik? Volt-e olyan sejtése, hogy tűrhető egészségben megéri a nyolcvanadikat? Fölködlött-e benne, akár rémálomként, a Rákosi-diktatúra?

Az a példány, amit a kezemben tartok, a Magvető kiadása, 1966-ból. A már többször emlegetett Platán könyvtár tulajdona, korábban pedig a textilszakszervezeteké. Ennek az életnek a legfontosabb jellemzője a megrendítő nyomor, és az ezzel furcsamód együtt járó acélkeménységű öntudat. Érsekújváron született, 1887-ben. Apja szlovák származású, gyógyszertári laboráns. Anyja tökéletesen teljesíti a proletárköltővel szemben támasztható elvárásokat: mosónő. Pikáns adat a materialista munkásköltő életrajzában, hogy a mamát Istenes Erzsébetnek hívták. Ám csak hivatalosan, Kasi még írásban is Mutterozta.

A költő legmagasabb végzettsége a gimnázium második osztálya, onnan maradt ki, a továbbiakban nem vett részt semmiféle kollektív oktatásban. Ennek ellenére olyan biztos a saját ízlésében, elveiben és országmegváltó missziójában, hogy kötetek mellett gyakorlatilag egyszemélyes lapokkal jelentkezett a tízes évek közepén. Mind ez alatt rendes szakmát tanult - az irodalmat nem tartotta annak -, lakatosinasnak állt, vasmunkásként dolgozott. Hitte, hogy a munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll. 1919-ben az írói direktórium tagja lett, a fehérterror időszakában letartóztatták. Szabadulása után Bécsbe menekült, a Ma egy darabig ott jelenik meg. 1926-ban tért haza. Többször került írásai miatt összeütközésbe a kollégáival, a cenzúrával és a törvénnyel is, 1940-ben izgatásért két hónap börtönbüntetést kapott. Mindettől még harciasabbá vált.

Előző jegyzetemhez kapcsolódik Kassák Lajos Baumgarten-díjának ügye. Az a hír járta 1936 elején, hogy a kuratórium egyhangú döntésével megkapta. Majd egy újságból arról értesült, hogy mégsem, a minisztérium letiltotta, rovott - munkásmozgalmi - múltja miatt. "A feleségem, aki könnyebben kétségbeeső természet, mint én vagyok, fölkereste Basch urat." Érdeklődött, lehet-e szó segélyről. Basch Lóránt ügyvéd és kurátor úr mindent megígért. Azonban kiderült, hogy a szocdempárt interpellációra készül Kassák ügyében, szervezett munkások pedig pénzt gyűjtenének a számára. A minisztérium és Basch azt szerette volna, ha az akciót leállítaná - cserében megkaphatja díj helyett a Baumgarten alapítvány segélyét. Nem tudja, vagy nem akarja leállítani. A szövevényes históriáról hosszú levelet ír Babitsnak. Eddig sem szívelték egymást, eztán még kevésbé.

1945 után az Új Időket szerkesztette Fodor Józseffel. Hogyan tudta megemészteni a személyi kultusz éveit? 1919-ben biztosan nem így képzelte a prolidikit. Ezzel kapcsolatos lelki válságra kevés nyom lelhető az életművében. Az biztos, hogy alaposan elszigetelődött, ám ez inkább nehéz természete miatt alakult így.

Amikor a hatvanas évek közepén Kossuth-díjat kapott, meghívták az ünnepelteket egy monstre tévéműsorba. Ha nem tévedek, valamiféle kertben vagy nagy teraszon készültek az interjúk. Kasi a második feleségével mutatkozott. Azt mondta, örül a díjnak, mert talán most végre vehet magának egy vidéki ingatlant. Rögtön föl is olvasta a tárgyba vágó új versét. A szövegből kiderült, hogy csak egy kis kertecskét szerettek volna, de most sem sikerült, hiába minden, "már megint befuccsoltunk". Elborongtam a sors fintorán. A munkásköltő legfőbb vágya agg korára, hogy legyen végre neki is kertecskéje, ahogyan az uralkodó osztály - akkor tájt történetesen és elvileg a munkásság és a vele szövetséges parasztság - más tagjainak.

Önéletrajzának legérdekesebb része a párizsi utazása. A fény városába a maga részéről egyszerűen elgyalogolt. Elképesztő nyomortanyákon élt. A beszédes nevű Szittya Jenő homoszexuális költőnek, egy másik Párizsban lődörgő honfitársunknak panaszolta: "Szeretnék már hazamenni. Unom már ezt a várost, lehet, hogy Ady valóban szépnek találta, hiszen ő úr volt, és mindig mámoros volt, de mint mondtad, én csak egy faragatlan paraszt vagyok, és nem találok itt semmit, ami kielégítene." Vélhetőleg ugyanez az üresség munkált benne Budapesten is. Amit, ifjúságáról szólván, ekként sommáz: "Nappal aludtam, éjjel csavarogtam. Ha van még egy ágyunk, lehet, hogy nem így rendeződik az életem." Kérdés, rendeződött-e egyáltalán. Talán inkább az alakul lett volna a pontosabb ige.

Próbáltam, de nem tudom megtartani magamban, hogy amikor a (második) feleségemmel az ő falatnyi Victor Hugo utcai lakásában kuporogtunk összeszerelmesedve, valaki elköltözött a házból, és kidobott egy nagy alakú, kasírozott, fekete-fehér fotót. Kassák Lajos ült a nagypapafotelban, a karfán pedig a még remek alakú Klára, a második asszony. Kinek lett elege belőlük? Tudom. De nem teszem közhírré. Klára asszonyról beszélik, hogy nem állott távol tőle némi szűkmarkúság. Ha vendégeket hívtak, és szendvicseket adott be, akit szeretett, annak lelkendezve ajánlotta: Vegyél sokat! Vegyél kettőt!

2006. augusztus 25.