Vámos Miklós honlapja http://vamosmiklos.hu Sun, 05 Sep 2010 02:25:23 +0100 FeedCreator 1.7.3 http://vamosmiklos.hu/images/M_images/joomla_rss.png http://vamosmiklos.hu Vámos Miklós honlapja http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=575&Itemid=108 Variációk boldogságra 1. Molotov három hónappal ezelőtt elképzelte, mi lesz vele mondjuk két év múlva. Sanszos, az lesz vele, hogy nem lesz. Bele mert gondolni, hogy milyen volt az élete (szar), és milyen lesz a befejezés (szar). Molotov egy kedves ismerőse Klaus Molotov vérképéről beszélt. Semmi jót nem mondott. Adott még öt évet Klausnak, meg gyógyszereket gyomorra, vérnyomásra, szívre. Klaus veséje, meg tüdeje sem volt rendben. És a kedves ismerős nem merte megvizsgálni Molotov máját. Maga alkoholista, és nem is akar meggyógyulni, mondta a kedves ismerős. Tudja, magának segítségre van szüksége, de ezt a segítséget tudni kell elfogadni, tette hozzá a kedves ismerős. Klaus bólintott. Meg fogok halni, nyögte ki végre. A kedves ismerős bólintott. És azért, hogy mindezt megtudja, még vizitdíjat is kellett fizetnie. Ez szívás, mondta a kedves ismerős, és mosolygott. Klaus is mosolygott. Bele mert gondolni abba, milyen lehetne hátralévő néhány éve (Istennek tetsző), és milyen lehetne a befejezés (felemelő). Nem is kell ezért olyan sokat tenni. Sárgák voltak ujjai a cigarettázástól (a fogai is, azok még a rengeteg kávétól is). Megígérte magának, hogy a jövőben megpróbál leszokni róla. Aztán, képzeljék, egy napig nem ivott. Mikor másnap reggel felébredt, izzadt, remegett, és gyorsan megivott két pohár bort. Próbálkozott. Egyébként az életét akarta adni valami nemes célért, valakiért, valakikért, barátságért, szerelemért. Rájött, hogy csak a halálát tudná nyújtani. Isten pedig nem ezt akarja. Mi lesz így Molotovval? Ráadásul alkotói válságban is szenvedett. Túl sokszor olvasta el Petri György összes verseit. Ha nem írok, nem vagyok, hajtogatta magának, magában. Szóval Klaus ebből a szempontból nem létezett. Egy nap egy sziklán találta magát, alatta a mélység. Mintha az öngyilkosság megoldás lenne, ti parasztok, cseszegette magát Molotov. Ekkor balján megjelent Jézus (Krisztus). Ebből hagyja ki a parasztokat, ne keverje bele őket a zűrös ügyeibe. Ők nem tehetnek semmiről, mondta Jézus Klausnak. Oké, mondta Molotov. Csakhogy jobbján megjelent Belzebub (Bubi). Na ugrás! Az angyalok úgyis elkapják magát. Isten megmenti magát. Ugorjon, mondta Belzebub. Molotov Jézusra nézett. Napra lehet nézni, rám nem, utasította rendre Jézus Klaust, tehát Molotov a legbelső Napra tekintett. Oké, mondta Jézusnak. Tudja kedves Molotov, ez olyan, mint az orosz rulett. Mármint az ugrás, mondta Jézus. Valami baja van az oroszokkal, kérdezte Klaus Jézust. Semmi. Nekem magával sincs semmi bajom. Sok bűn terheli az ön lelkét. De , tudja, az a csodálatos, hogy nincs az a bűn, amit Isten meg ne bocsátana, mondta Jézus (Krisztus). Akkor oké, mondta Klaus, és leugrott a szikláról. Zuhant, zuhant, .és nyilván már meghalt, mikor az angyalok elkapták. De elkapták, pedig semmilyen szempontból nem volt könnyű halandó Klaus Molotov. Az egyik angyal valami anyagot fecskendezett K. M. bőre alá, K. M. el is ájult, és mikor magához tért, tulajdonképpen megtért. Isten előtt térdelt. Üdvözlöm, mondta Klaus. Mi már rég tegeződünk, te lökött, mondta neki Isten. Bocs. Üdvözöllek, mondta Molotov. No azért, mondta Isten. És most figyelj rám. Élni fogsz. Igazán. Nem haldoklás lesz az életed, hanem folyamatos újjászületés, hopp, most elszóltam magam, ez nem az én szövegem, de az enyém is lehetne, tehát oké, folytatom. Mindent megkapsz. Jobb ember leszel, mint a mai napig voltál. Fogsz tudni írni. Írásaid az én nagyobb dicsőségemet fogják szolgálni. Van egy lány. Szerelmes beléd. Nem az a lány, akire gondolsz, hanem az a lány, akibe szerelmes leszel egyszer. Egymáséi lesztek, szaporodni fogtok, a gyermekek minden szempontból az édesanyjukra fognak hasonlítani, tehát megnyugodhatsz. Nincs okod aggodalomra. A szereteted (ami egyébként az én szeretetem) megment téged, és mindenkit. A gyűlöletből is szeretet lesz, és mindenkit hozzám vezet. Te vagy az én emberem. Most pedig újra egészséges leszel. Rendben lesz a májad, tüdőd, szíved, veséd, meg minden. Igen, ebben a szent pillanatban, mondta Isten. Oké, mondta Klaus, és köszönöm. Eddigi életemben elfelejtettem hálát adni Neked. Szóval hála, mondta K. M. Jól érezte magát, egészséges volt, aztán egy angyal leütötte őt, és mikor Klaus Molotov magához tért, nem tudta hol van. Másfél perc múlva már tudta. Egy hegyen volt. Oké. Néhány ember társaságában. Korábban egyiket sem bírta. Igen, ismerős arcok, mind kibasztak vele, mehetnének pi---pirospacsizni. De nem. Klaus kemény akart lenni ezekkel az emberekkel. Kemény, mint Tarzan sarka, de nem tudta őket nem szeretni. Kiderült, az egyiknek a veséje beteg. Molotov odaadta neki az ő egészséges veséjét. A másiknak a mája volt beteg. Klaus odaadta neki az ő immár okés máját. A harmadiknak a tüdejét adta. Ezután öt embernek adott vért. Köszönték szépen. Mit üzenne mindeninek, ha üzenhetne, kérdezte az egyik ember. Azt, hogy szívem még van, mondta Klaus. A szívem egy lányé. És mindenkié. A lány, aki szerelmes volt Molotovba (és Molotov szerelemes lesz belé), természetesen hallotta Klaus kimondott, és ki nem mondott szavait is. Még jobban szerette Klaus Molotovot Az új K. M.-ot. Aki megpróbálta jobban szeretni önmagát is. Ámen, mondta Isten. Úgy mondta, hogy Klaus is meghallotta. És boldog volt a lelke. Variációk boldogságra 2. Öt évvel ezelőtt Klaus Molotov lehelete már nagyon büdös volt. Na, az volt a szájszag, nem az, ami egyik kedvenc macskájának (Lalika) jelenleg gyengéje. Nem arról volt szó, hogy a fogmosás ne lett volna erőssége, egyszerűen csak minden gyomorból jött. Bomlottak a belei is, nem csak az idegei. Nem számít. Molotov öt évvel ezelőtt még egy általános iskolában tanított. Az általános iskola ötödikes tanulóinak Paul De Man Az olvasás allegóriáit, míg a hatodikosoknak egy bizonyos Bahtyin összes műveit tette kötelezővé, a hetedikesek Todorovot olvastak, és a szülők nem értettek semmit. Igaz, Klaus sem. No para, mondta a szülőknek egy évvel ezelőtt, és A Perfect Circle-t hallgattatott velük. Molotovot másnap (de lehet, hogy még aznap) kirúgták, de valahogy túltette magát rajta. Buliba ment. Szesztestvéreivel ivott, szívott. Klaus üldögélt egy asztalnál Geraszimovval, az asztalon két kiskorú hölgy táncolt. Most csókolják meg egymást, mondta nekik Molotov. A két hölgy engedelmeskedett. Hosszú, forró csókot váltottak, és telefonszámot cseréltek. Most engem csókoljanak meg, mondta Klaus. A hölgyek perceken keresztül csak engedelmeskedtek, de Molotov nem is akarta igazán a csókokat. Aztán az egyik hölgy befészkelte magát Klaus két lába közé, de nem talált semmit. Rájött, hogy Molotovot valaki csak férfinak álcázta. Atyám, suttogta a hölgy. Az anyja is lehetnék, mondta neki Molotov. Hiába, az elfojtott szexualitás nagy úr. A szexuális feszültség pedig az űr. A lány sikoltozva rohant el Klaus észrevette, hogy Geraszimov közben gyanús fehér port szippantott fel, majd eltűnt. Molotov hat napig várta Geraszimovot ugyanannál az asztalnál. Túl sok értelme nem volt. A hetedik napon azonban G. megjelent. Visszaült Molotov mellé. Minden műanyag, mondta Klausnak, majd újabb hat napig csak nézett maga elé. A hetedik napon Molotovra akart nézni, de nem látta őt, mert Klaus már a harmadik napon elment. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy visszatérjen a szülői házba. Pedig szülei, testvérei nagyon várták őt, aggódtak érte. Molotov hétfő hajnalban megszökött Kula Cityből, önmaga, valamint Isten elől. Egyedül sétált a sötét utcákon, majd HÉV-vel Szváziföldre utazott. Volt ott egy kiskocsma, ahol adtak Molotovnak nyolc szem Rivotrilt (K. M. bevette), majd ihatott rá egy liter bort. Köszönöm, mondta Klaus. És most menjen Atyja házába, mondta neki Ludmilla, a kocsmárosné. Molotov engedelmeskedett. Felszállt a HÉV-re, és visszament Kula Citybe. Első útja a templomba vezetett. Ott volt a misén. Minden szép volt, jó volt - és igaz volt. Az ég már kék volt. Isten lelke lebegett ott fenn, talán épp ott ahol az égnek kellett volna lennie. Ha az lett volna, ami. Mise után Molotov váltott néhány szót a helyi plébánossal, akit Gábrielnek hívtak. Klaus gyónni akart. Tíz óra múlva gyónhat. Addig bírja ki, mondta Gábriel Molotovnak. Rendben, mondta Klaus. És Molotov tíz óra múlva meggyónt. Túl sok ember túl sok jót feltételez rólam, mondta Klaus, és nem akarom őket átbaszni. Először magának kell elhinnie magáról, hogy Klaus Molotov tényleg jó ember, mondta neki Gábriel atya. Aha, nyögte Molotov. És Gábriel feloldozta Klaust a bűnei alól. furcsa érzés kerítette hatalmába Molotovot. Tudta, hogy Isten szereti őt, és ő is szereti Istent. De önmagát? Az más. Klaus elköszönt Gábrieltől, és elindult. Vissza a templomba. A templomban találkozott egy régi tanítványával. A lány elég jó tanuló volt annak idején. Éppen imádkozott, mikor Klaus letérdelt mellé. Az ima után beszélgetni kezdtek. Öt perc múlva egymásba szerettek, de ezt ekkor még nem tudták. Nemsokára kiléptek a templomból. A lány megszólalt. Tudja, ön fontos nekem. Félek, nem érdemlem meg önt. Félek, hogy megbántom. Félek... és szeretem, mondta Lucy. Mindez kölcsönös. De tudja... megérdemeljük egymást, mert itt vagyunk egymásnak. Furcsa, de szép. És jó, mondta Klaus. Ezután Molotov úgy érezte, visszatér szüleihez, testvéreihez, macskáihoz, és bemutatja nekik Lucyt. Meg is tette, mert Lucy szívesen ment vele. Mert jó volt Klaushoz tartozni. Miután Klaus bemutatta családjának a lányt, nagyon fáradt lett. Feküdjön le, hisz halálosan fáradt, mondta neki Lucy, és ágyba fektette Molotovot. Klaus Lucyt nézte. Ön valóban Lucy mondta Klaus. Igen. Aludjon. Legyen szép az álma, mondta a lány. Klaus elaludt. Lucy imádkozott a fiúért. Mikor Molotov felébredt, Lucy még mindig ott volt vele, és Klaus még mindig azt a különös boldogságot érezte. Biztosan álmodott valamit. Senkinek sem mesélte el az álmát. Úgyis mindenki tudta, mi az. Sun, 29 Aug 2010 06:36:35 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=574&Itemid=108       A togói asszony felállt egy pillanatra, bal alkarjával letörölte homlokáról a verejtéket, majd lehajolt és folytatta a munkát. A kávécserjén előtte nagy fürtökben lógtak az érett gyümölcsök, szép kis kerek, cseresznye-formájú szemek. Szaporán kapkodta a bogyókat bele a kosarába, még sok cserje várta és hol volt még a nap vége!      Erre gondolt ifjabb Kárpáti Béla, amikor az új, keszthelyi bevásárlóközpont dizájnos kávézója előtt üldögélve a kávéját kortyolgatta. Jó kis kávézó, igényes berendezés, nagy választék és még olyan jópofa szendvicseket is lehet kapni, lukkal a közepükön – bágel,vagymi. A pultos kisasszony (jól megnézte ám magának, szép szem, jó alak, nem hord gyűrűt) kedvesen elkészítette neki az italt. – Helyben fogyasztásra?  - Természetesen – és a gondolatra összefutott a nyál a szájában, hmm, az a vastag tejhab a kávé tetején.      Milyen finom illata van, micsoda aroma, milyen remek íz! A háromazegyben otthon bezzeg nem ilyen, akármilyen forró tejjel is önti fel, de reggelente persze csak a jól kiengedett forró vízre van ideje, felhörpinti a csapmeleg barna löttyöt, aztán már szalad is borotválkozni, aztán meg munkába.      Ezt a kávét most, ott, az új, keszthelyi bevásárlóközpont dizájnos kávézója előtt nem hörpintette fel. Lassacskán itta, kortyonként, és minden kortyhoz fűzött egy-egy gondolatot. A bögyös pultos kisasszonyról. Vagy a háromazegybenről. Vagy épp az izzadtsággal begyűjtött kávészemekről.      Milyen jó dolog az is, hogy kiírják, milyen fajta kávébabból készül a kávé és hogy az a kávébab hol termett. Ifjabb Kárpáti Béla el is határozta, hogy ha visszaér az apartmanba, utánanéz ennek a kávé-dolognak. Jó, hogy van internet. Jó, hogy hozta a gépet még a nyaralásra is, hát nem praktikus? Megitta a tejhabos kávé legutolsó cseppjét is, nem bánta, hogy kis hab maradt a bajszán, pedig a pultos lány hangosan felkacagott a háta mögött, ahogy búcsúzóul beköszönt neki. Nem baj. Finom kávé és szépen csilingelő finom kacaj.      Másnap délután is megállt a bevásárlóközpontnál. Valami ürügyért kotorászott a fejében, hogy, mondjuk be kell vásárolnia, és ha már ott van, mellesleg megiszik egy kávét. Aztán úgy döntött, nem szégyen, ha egy egyedülálló 39 éves műbútorasztalos szereti a habos kávét (és a hozzá járó szépen csilingelő finom kacajt), így felhagyott az ürügykereséssel és leparkolt a kávézó előtt.      Egyből meglátta a táblát, rajta a kínálat egy része. Meg hogy milyen kávébab és hol termett. Izgult, de olyan jólesően. Tanár úr kérem, én készültem. „Bár a Coffea nemzetség nagy létszámú, csak két jelentős tagjának terméséből készítenek kávét: az arab kávéból (Coffea arabica) és a Coffea robustából. A két faj környezeti igényei erősen eltérőek. A Coffea arabica adja a jobb kávéalapanyagot, de kényesebb a robustánál, termesztése sok körültekintést és gondosságot igényel” – írta a Wikipédia, és ifjabb Kárpáti Béla örömmel tanulta meg ezt a sok új információt. Szeretett jól informált lenni, ráadásul ez a szöveg a pultos kisasszonynál is jó indítás lehet.      Meglepődött, ahogy belépett, mert a fiatal pultos lány helyett fiatal pultos fiú állt a kávézóban a rendelésre várva. Kicsit csalódottnak érezte magát, de sebaj, majd neki megmutatja, mennyire járatos a kávé világában. – Tudta, hogy Togo fővárosa Lomé? – Parancsol? – nézett rá a fiú furcsán. – Csak a kiíírás miatt kérdezem – mosolyodott el ifjabb Kárpáti Béla. – És tudja, melyik fajtát termesztik ott? – Nem – felelte a fiú bizonytalanul, és egy kicsit hátrébb húzódott a pulttól. – A robustát. – Értem. Parancsol Ön is egy kávét? – Igen, legyen egy jó habos tejeskávé, togói robustából – mosolyodott el ifjabb Kárpáti Béla és elindult kifelé az asztalkájához. – Itt fogyasztja? – kiabált utána a fiú. Ifjabb Kárpáti Béla megfordult kifelé menet és elnéző mosollyal az arcán bólintott.      Kényelmesen leült és már előre élvezte a dús, forró habot. Nagyon büszke volt magára. Ugyan nem volt bent a tegnapi lány, de érezte, tudása lenyűgözte a pultos fiút és jó érzéssel töltötte el a gondolat, hogy másoknak is megmutathatta tudását és természetes intelligenciáját; a fiú hallgatása csak képességei elismerésének volt betudható.      A fiú kihozta a kávét kis tálcán, cukrot és kanalat magának választott Ifjabb Kárpáti Béla az ablak előtt álló kis pultról. Fehér cukrot vett, pedig vehetett volna barnát is vagy édesítőt, de maradt a hagyományos fehér cukornál; a kanalat először kicsit nehezen találta meg. Beleszórta a cukrot a kávéba, lehunyta a szemét, belekortyolt a kávéba és kellemes merengésbe kezdett. A kávécserje. A robusta. Togó.      Közben a szomszéd asztalhoz is letelepedett valaki. Ifjabb Kárpáti Béla épp csak megemelte jobb szemhéját. Kövér szalmakalapos férfi, nyugtázta. A pultos fiú már kint is termett nála, jóval gyorsabban hozta a férfi kávéját, mint amilyen gyorsan ifjabb Kárpáti Bélát kiszolgálta. Viszont csak egy kis papírpohárban hozta a kávét, ifjabb Kárpáti Béla el is mosolyodott, hát igen. – Here’s your coffee to go, sir. – Thanks, my boy – és egy fém kétszázast nyomott a fiú kezébe. Felállt, és már ment is.      - Kofi tu gó? – rökönyödött meg ifjabb Kárpáti Béla. Ránézett a táblára, a krétaírásra: COFFEE ARABICA, CAPPUCCINO, MELANGE, COFFEE TO GO. Felidézte magában a Wikipédiát. Nyugat-Afrika, kávétermesztés, robusta, Togó. A kofi tu gónak semmi értelme, Togó lesz az. Ifjabb Kárpáti Béla megnyugodott, visszadőlt a székére, behunyta a szemét és élvezte a kávé dús habjával érkező ábrándképeket. Sun, 29 Aug 2010 06:34:05 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=573&Itemid=108 Rékának      Nem bírta egyből kinyitni a szemét, hunyorgott és pislogott néhányat. A függöny apró résein beszűrődő napsugarak ezer szilánkra törtek az asztalon álló kristálypoharak és borosüvegek sziluettjén. Mintha egyenesen a tudatába fúródtak volna a fény-lándzsák. Kitörölt egy csipát a bal szeméből, mélyet sóhajtott, amit azelőtt szokott csinálni, hogy fölkel. Most azonban nem volt ereje még fölülni sem. Inkább feje fölé emelte a karját, és úgy, fektében nézett szét. Legelőször a saját testét mérte végig. Fél pár cipő, a másik leesett. Hosszú, halványsárga ruha, amit tegnapelőtt vett, hogy elkápráztassa vendégeit, kissé feltűrődve a csípőjénél. Nyaklánc, amelyet azóta viselt, hogy az apja meghalt. Jobb combján felfedezett egy jókora kék foltot, amin azonban nem lepődött meg, mert akárhányszor éjszakázott, mindig kapott emlékbe néhány foltot. A test nem felejt. Persze voltak foltok, amikre szívesen emlékezett, például, amikor a fiú, akit annyira szeretett, kissé megharapta a felső ajka fölött. Még mindig őrzi a nyomát, de valahogy ez az otthonosság érzetét kelti benne. Aztán vannak a gyors szerelmek gyorsan múló nyomai. Amikor a két test hevesen összefonódik, így vagy úgy. Futó románc, könnyen múló nyomok. Tulajdonképpen olyan a teste, mint egy tetthely. Ha valaki elég figyelmes lenne, naponta le tudná olvasni róla az előző nap eseményeit.     Most, hogy konstatálta, hogy a nyom csak egy gyors, heves mozdulat eredménye lehet, megnyugodott egy pillanatra. A pillanat azonban átadta a helyét valami másnak. Bántotta a szemét a fény, ezért végül mégis fölült. Egyedül aludt a kanapén, ám a házban nem volt egyedül. Többen ott aludtak még mindig. Egyikük a nappaliban a földön, ketten a hálószobában és egy valaki a fürdőszobában feküdt.Soha nem kelt még föl elsőként. Nézte az alvó embereket, és úgy érezte, tökéletesen egyedül van a világon. Nem tudta volna megmondani, hogy az éles fény, az előző éjszakai borozás, vagy az, hogy akit a legjobban szeretett volna maga mellett tudni, nem ment el hozzá, mindenesetre szinte félig kábulatban botorkált ki az utcára. Máskor mindenre olyan nagy gondot fordított, most viszont még csak be sem zárta az ajtót, üzenetet sem hagyott, meg sem fésülködött, csak elment otthonról.     Régóta visszhangzottak az emlékeiben bizonyos illatok, mosolyok, mondatok, és most, mintha valamilyen titokzatos okból kifolyólag ezek még intenzívebben, és ami még elviselhetetlenebb volt, egyszerre dörömböltek az agyában vagy a lelkében. Soha nem tudta ugyanis meghatározni, hogy mivel gondolkodik és érez, hogy hol a határ gondolatok, érzékek és érzések között. Egyszerre mintha érezte volna a sok évvel azelőtti első hó illatát, szinte látni vélte a hópelyheket, amint azok szerelmének kabátjára szállingóznak, és másodpercek alatt olvadnak bele a fekete szövetbe, hallotta, ahogy anyja fásult hangon közli vele, hogy az apja meghalt, aztán eszébe jutott, amikor a testvéreivel fürödtek a tóban, amelynek zavaros, zöld vize mindig elgondolkodtatta kissé, hogy miféle csodás lények lakhatnak a mélyében, és érezte megint az elviselhetetlen fájdalmat, amit akkor érzett, amikor még nagyon régen megerőszakolták. Mint a napsugarak, úgy hasítottak az emlékezetébe az emlékek. A pusztulás képeit látta hirtelen, a gyógyszeres üvegeket, az elviselhetetlen fertőtlenítőszer és vizelet szagot, látta a tátongó sebeket és érezte a vért. Érezte azokat, akiket elveszített. Érezte saját magát elveszni.     Ekkor már nem is látott maga előtt semmi mást. Rohant egyenesen a folyó  irányába. Hányszor elhatározta már, hogy belesétál, ahogy Virginia Woolf tette. Kövekkel a zsebében. De soha nem volt mersze megtenni. Az évek során rá kellett jönnie, hogy jobban szereti az életet annál, hogy eldobja. Ám még ennél is jobban félt attól, hogy mi lenne azokkal, akiket ő hagyna el így.     Alig voltak a parton, jobbára csak a most ébredező részegek, és a part menti kávézók alkalmazottai voltak talpon. A levegő  friss volt, a fű még tiszta pára.Most az egyszer megkímélte magát attól, hogy végiggondolja annak a lehetőségét, hogy a vízbe vesse magát. Csak ült és zihált. Bűn. Bűnhődés. Nevetségesnek érezte, hogy ilyen szavak az eszébe jutnak. Bolond közhelyek. Most először azonban megengedte magának, hogy ízlelgesse ezeket a fogalmakat. Dosztojevszkij volt az első asszociáció. Bűn és bűnhődés. Keresztút. Szecesszió, csók és halál, Klimt, Lautrec, abszint, börtön, angyal. Percekig ült így, és hagyta, hogy az érzelmei vagy gondolatai béklyó nélkül tobzódjanak. Azon kapta magát, hogy furcsa módon kezd valami összeállni a foszlányokból. Hogy a benyomások és gondolatok egy irányba mutatnak anélkül, hogy kényszerítené magát arra, hogy rendszert teremtsen. Ami ezután következett, szükségszerű volt.     Amilyen hirtelen érkezett, olyan sietve távozott is a partról. Rohant visszafelé. A könnyek felszáradtak már hűvös arcáról, kicsit ki is csípték, így hófehér, fátyolos bőre enyhe pírt kapott. Valószínűleg akkor volt a leggyönyörűbb egész életében. Ahogy beért a házba, berohant a szobájába, kirántotta az íróasztal felső és legalsó fiókjait, és heves mozdulatokkal kicibálta belőlük a különféle, kisebb-nagyobb tárgyakat, papírlapokat és fotókat. A tárgyakat egy táskába dobálta, szétnézett, és kisietett a helységből. Szíve dobogását homloka bal felén érezte, egy lüktető érben. Gyomrában már-már kellemes bizsergést érzett, sípcsontja sajogott a rohanástól.     Visszaérve a partra örömmel látta, hogy nem lett sokkal több a járókelő. Ez persze érthető volt, hiszen még mindig csak reggel hét óra volt. Egészen a folyó széléhez sétált. Leült, kinyitotta a táskáját és belenézett. Közös fotók, egy levél, amit a fiú írt neki, még amikor boldogok voltak, és azt hitték, örökre egymáséi lesznek, fotók, amelyeken még ott az egész család, fotók saját magáról, amiket azért őrzött meg, hogy gyötörje magát, mert tudta, amikor készültek, majdnem belepusztult a fájdalomba, és amikor úgy érezte, megérdemli, hogy bűnhődjön, elővette ezeket. Tulajdonképpen egészen nagyszerűen kifejlesztette azt a rendszert, amelynek segítségével önmagát bánthatta. Aztán voltak még kagylók és kavicsok, múzeumbelépők, egy harisnya, egy film, két papírhajó és néhány száraz és penészes gesztenye.     A gesztenyékkel kezdte. Egyesével vette ki őket, és hajította a folyóba. Az első két dobásnál még megingott a keze, karja tétova volt, gyomra összeszorult. Aztán egyre jobban belejött, teste mozdulatai egyre inkább célra törőek lettek, és egy idő után, mintha alig győzte volna követni a beindult gépezetet. Röpültek a kavicsok, szállingóztak a belépők és a papírhajók, úszott a harisnya, és sercegtek a fotók. Ott sodródott minden. Némelyik azonnal lesüllyedt, de voltak, amelyeket megtartott a szürkéskék víz, ám előbb-utóbb eltűnt mindegyik. Mint a foltok a testén. Mélyet sóhajtott. Elindult visszafelé a házhoz.     Nagyokat lélegzett és nagyokat lépett. Mintha minden lépésével egyre könnyebbnek érezte volna a testét és a levegőt. Rájött, hogy nincs olyan apa, barát, szerető vagy isten, aki feloldozhatná. Csak magát tudja megváltani. És érdekes módon ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy folytassa, amit elkezdett. Az életet. Sun, 29 Aug 2010 06:32:37 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=572&Itemid=108      Kilépett a lépcsőházból, a maga mögött lassan záródó ajtó az elmúlt időszak börtönébe zárta a tegnap eleven gondjait. Az utóbbi néhány nap szorongással vegyített készülés volt a mai vizsgára, amelyet kizökkentett egy-egy telefon Ágitól, aki nem érezte, milyen fontos Andrásnak ez a megmérettetés. Ági mindenképpen meg akart bizonyosodni arról, hogy ő jelenti András számára a legtöbbet. Úgy gondolta a lány, rajta kívül semmi más nem létezik a fiú életében. Minden gondolat azért születik, hogy puha takarójával az akolmeleg biztonságát kölcsönözze a szép álmokban reménykedő Áginak.  Tegnap nem beszéltek, András látóterében már csakis a vizsga fényei izzottak.      Friss volt a reggel, az éledezo nap sugarai ünnepélyesen kísérték Andrást a vasútállomásra, aki útközben zavartan igazgatta nyakkendője rőt bogját. Félóra vonatozás és Szolnokra ér, onnan már csak néhány utcányira van a Főiskola épülete. Útközben marad egy kis idő átgondolni a tételeket, még utoljára rendszerbe foglalni a Számvitelről kialakított képet, ezzel önmagának igazolva, hogy a tárgykörben otthonosan mozog, átfogó rálátása van a dologra. A katonás, szilárd talajon menetelő gondolatok a zötykölődés közben lassan cseppfolyóssá váltak. A kérlelhetetlen racionalitást felváltotta a naív káprázat lebegése, amint évekkel ezelőtt úgy vélte, elvégzi a Kereskedelmi- és Vendéglátó Főiskolát, sikeres, magabiztos üzletember lesz, előkelő öltönyökben koktélt iszogat, és bölcs nyugalommal adja tudtára a világnak, az ő élete  tudatos megkomponálással jutott a beérkezettség széles óceánjába. Milyen valószínűtlenek most ezek a képek bevagonírozott marhaként a vágóhíd felé.      Megérkezett a vonat, munkába igyekvő elnyúzott arcok szálltak le a szerelvényről köztük Andrással, akinek céltudatos mozdulatai mögött az izgalom által okozott erőtlen tettrekészség bizonytalansága lapult. Az idő páraként tovatűnő részecskéi megfoghatatlanná alakították a Főiskolára vezető utat. Megérkezett. Az ismerős csoporttársak tananyagot recitáló jajveszékelése izmos harangnyelvként kongatta a lélek belső vészharangját. Az egyre erősebben lüktető zaj elviselhetetlen súllyal zúgott. Ezt a zúgást törte meg négy csoporttárs rögtönzött, kényszerű beszélgetése. András, László, Edit és Tamás jól ismerve egymást, megélt nagy csatákban összekovácsolódott harcostársakként imitáltak kötetlen társalgást. Társalogtak, társak voltak. Nincs gyakorlati értelmük ilyenkor már a szavaknak. A találkozás és a kommunikációs csatorna tisztogatásának aktusában bújik meg a lényeg. Mindannyian jelzik a másiknak, hogy a fedélzeten vannak, indulhat az összecsapás.      Belépett a tanterembe, a maga mögött  óvatosan becsukott ajtó az előző pillanat karanténjába zárta a folyosó harsogó zsibongását. Hirtelen elevenné vált benne, csak a jelen pillanat van. Megfontolt lépésekkel haladt a vizsgabizottság felé. Arcára mosolyt erőltetett, torkán egy karakteres “jó reggelt kívánok”-ot préselt ki. Kihúzta a tételt, majd leült, hogy szakértő tekintetet mívelve kidolgozza. A papíron olvasott tételcím nem volt ismeretlen számára, így próbálta a vonaton gyakorolt módszerrel kifejteni, írott szavakká formálni a számvitel mibenlétét. Az utolsó lépcsőfok maradt hátra, orálisan is realizálni akarta a bizottság előtt rátermettségét. Hiába fújta az elméletet perceken át kívülről, az idő előrehaladtával kezdte érezni ezt a vizsgát szívni kell.      A folyosón újra kinyitotta leckekönyvét, belepillantott. A vizsga, ami sorsdöntő volt nem sikerült. Reménytelenné vált a helyzete, a szülei nem tudják támogatni a passzívan hagyott félévet. Minden előre meghatározott tervet újra kellett gondolni, át kellett értelmezni pillanatok alatt a közeljövő teendőit, ami lehetetlenség egy ilyen szétzúzott lélektani pillanatban. László, Edit és Tamás, akik sikerrel vették az akadályt együtt tudtak érezni társukkal, hiszen a siker ellenére teljesen megsemmisültek a küzdelem során. Együtt indultak a vasútállomás felé, miután hevenyészve kielemezték a nap tapasztalatait néhány sör mellett.      Szótlanul bandukoltak, a városra hulló este csendjével levezette a mai nap zaklatott eseményeit. András magába temetkezve, némán lépegetett. Telefonciripelés törte meg a hangtalanságot. András telefonjának kijelzőjén Ági neve jelent meg. Egy csacsogó hang kezdte csipkedni a szolnoki este kiveszített, mozdulatlan vásznát. -Szia Andrisom, az utóbbi időben hanyagolsz engem…-Szia. Tudod, ma mentem számvitelből.-Ha én nem hívlak, akkor ma se beszélünk, figyelj, arra gondoltam, hogy az Ancsáékat pénteken elhívhatnánk a Prince-be, már tök rég voltunk és megígértem nekik, hogy hívom őket, Gabiék is ott lesznek. Szerinted, ha a kivágott piros kötőst veszem fel az ciki lenne, most nem akarom apámékat lehúzni…-Elrántottak.-Mert gondoltam, hogy elmehetnénk keresni valamit, de mostanában mégcsak nem is hívsz. Most kikkel vagy, csajok is vannak ott, ugye nem azért nem hívsz, mert valakivel állandóan bulizol.-Ma mentem számvitelből, elrántottak.-Ugye biztos, hogy nem csajokkal vagy, mert sose hívsz, most is többen vagytok.-Nem érted baz’ meg, hogy ma mentem számvitelből és megbasztak. Megbasztak baz’ meg. Kinyomta a telefont és kétségbeesetten, tiszta erőből amilyen messzire csak tudta eldobta. Darabjaira hullott, tört a kemény aszfalton, nem szolgálta tovább a kommunikáció zökkenőmentes haladását. Sun, 29 Aug 2010 06:30:04 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=571&Itemid=108 TÉVEDÉS         Barry lassan dugta be a kulcsát a zárba és óvatosan elforgatta. A zár nyelve halkan kattant,az ajtó pedig engedelmesen kinyílt. Egy pillanatig megállt a küszöbön aztán felnevetett és belökte az ajtót. Nevetése inkább keserünek hatott mint vidámnak. "Hiszen úgy sincs itthon - gondolta - egészen más elfoglaltsága van." Bezárta maga mögött az ajtót és ezuttal nem érdekelte hogy a szokásosnál hangosabbra sikeredik. A keserű mosoly még az arcán volt amikor a szobába lépett. Körbejáratta tekintetét aztán leült a kedvenc karosszékébe. A papírzacskót a kezéből a földre tette és nagyot sóhajtva hátradőlt. A szemben levő fal tele volt kisebb-nagyobb képekkel,poszterekkel de ő csak az egyiket tüntette ki figyelmével. Középen egy képről ő és a felesége nézett le rá. Az első együtt töltött kirándulásuk alkalmán készült. Csodálatos volt,végre együtt. Milyen régen is vannak együtt ? Régen ? Vagy nem is olyan régen ? Mindenki másképp ítéli meg. Egyesek azt mondják "már ? Mások meg azt hogy "csak ?" Annyira viszonylagos ez a dolog. Az együttlét tele van örömmel és keserűséggel. Vajon neki miből jutott több ? És ő miből tudott többet adni neki ? Annak akit a legjobban szeretett az egész világon? Ezt csak ő tudná megmondani,de az holtbiztos hogy soha nem akart neki rosszat. Tudja hogy a szomorúságot amiket néha okozott csak dacból és bosszúból tette,és ez agyik sem jó tanácsadó. Sokmindent megbánt már a múltból,de meg nem történtté nem lehet tenni semmit. Minden elkövetett rossz dologért próbált szép napokat szerezni a párjának.Az élet kegyetlen és ahogy egy okos ember mondta valamikor : "Az élet a legnehezebb dolog a világon,eddig még mindenki belehalt." És milyen igaza volt!        Lenyúlt a szatyorért és maga elé húzta. Kivett belőle egy üveget és három kis kerek dobozt,és letette maga elé az asztalra. Felállt,a szatyrot kivitte a konyhába a polcról levett egy kis poharat majd szerzeményével visszaindult a nappaliba. Pár lépés után megtorpant.     - Te túl kicsi vagy az én közérzetemhez. - mondta miközben visszatette a poharat.    Rövid keresgélés után megtalálta amit keresett. Egy jó öblös vizespoharat.    - Te vagy az én haverem. - mondta és visszaindult a nappaliba.    Visszaült a karosszékbe a poharat letette az asztalra,de csak azért hogy felvegye az üveget. Megnézte a cimkét de nem lett tőle okosabb. Nem ismerte az italokat,inni sem szokott,az ivótudománya a sörnél kifújt. De ha hinni lehet a csaposnak csak a sósav erősebb ennél. Töltött is magának egy emberséges adagot és a teli poharat a kép felé emelte.    - Egészségedre! - mondta a képen mosolygó arcnak és jót húzott az italból. A szesz erősen égette a torkát,a lélegzete elakadt és ahogy leért felfordult a gyomra. Erős hányinger tört rá de visszanyelte és ahogy levegő jutott a tüdejébe erős köhögőroham kapta el. Beletelt néhány percbe amíg abba tudta hagyni. Könnyes lett a szeme,szédült a feje,égett a tüdeje és a gyomra,a homlokán pedig verejték cseppek gyöngyöztek "Igaza volt a csaposnak" - gondolta - "majd meghálálom neki hogy ilyen kitűnő árut adott" - keserű mosoly jelent meg az arcán - "a reinkarnációm után." "És persze nem feledkezem meg a két srácról sem,akik segítettek ezeket beszerezni" - nyúlt a dobozok után. A legerősebb altató amit patikában lehet kapni. Nem is lehet belőle csak egy dobozzal vásárolni mert a vásárló adatait számítógépen keresztűl egy adatbázisba táplálják hogy sehol ne tudjon többet venni belőle. Ezért volt szüksége a két srác segítségére. A pénz amit adott nekik megtette a hatását,bevették a gyenge hazugságot amit előadott nekik. Vagy nem vették be,de nem érdekelte őket mire kell igazán ennyi altató. Barry kinyitotta a dobozt és a tenyerébe szórt pár szemet. Az órára nézett. Még van bőven idő. Bekapta a kis kék pirulákat és a maradék itallal lenyelte. Újra könny szökött a szemébe és remegés futott végig a testén,de már nem viselte meg annyira mint az első alkalommal. Még könnyes volt a szeme amikor felnézett a képre. Vágy és keserűség keveredett benne és nem tudta eldönteni melyik a nagyobb. Az első könnycseppeket  újabbak követték. Még a képet nézte de már nem azt látta. Ma hamarabb fejezte be a munkát és pár órával hamarabb szabadult el a munkahelyéről. Örömmel sietett haza gondolta kellemesen meglepi a nejét. Útja mindig egy meghitt kis kávézó mellett vezetett el. Feleségével jó néhányszor beültek ide. Halk zene,rendes kiszolgálás,jó kávé,tisztaság,szóval jó hely. Amikor elhaladt a vitrin nagyságú ablak előtt reflexszerűen benézett. Azonnal meglátta őket. Az egyik asztalnál a neje ült egy férfival. A férfi előtt kávé ő pedig üditőt ivott. A férfi valamit magyarázott a neje pedig sugárzott úgy itta minden szavát. A kezében remegett a pohár az izgalomtól. a férfi végül mosolyogva bólintott,a felesége elengedte a poharat és mindkét kezével megfogta a férfi kezét.    "Hát ez csodálatos!" - olvasta le felesége ajkairól a szavakat. "Hát igen,ez tényleg az,csodálatos!" - gondolta Barry és elfordult az ablaktól. "És most hová ?" - kérdezte magától ellépve az ablaktól. "Haza." - adta meg azonnal a választ,de aztán legyintett. Ez a szó már nem jelentett számára semmit. A felesége nélkül a haza,az otthon,csak egy szóvá alacsonyodik mint bármelyik szó a szótárban. Ekkor látta meg a bár villogó neonfényeit. "Nappal,neonfény?" - villant át az agyán, - Hát     persze,reklám. - bólintott rá és belépett az ajtón. A csapos kedves volt és előzékeny. A legerősebb italát kérte,és amikor az tölteni akart megfogta a kezét. A csokornyakkendős férfi ijjedten ránézett, mosolyogva megnyugtatta: Ne aprózzuk el,lehetne az egész üveget ? Lehetett ! Fizetett,eltette és kiment a bárból. Néhány lépés után arra gondolt hogy tesz rá még egy lapáttal. Befordult egy gyógyszertárba és a legerősebb altatót kérte. Az eladó gyanakodva nézett rá de azért kiszolgálta. Nyomatékosan a tudomására lett hozva hogy többet nem vásárolhat ebből a gyógyszerből egy éven belül. Megnyugtatta az eladót hogy nem fog. Amikor kilépett a patikából belebotlott két fiatal suhancba. Megegyezett velük hogy jó pénzért ők is vegyenek egy-egy doboz altatót,persze más-más gyógyszertárban. Így három doboz gyógyszerrel,egy üveg méreg erős itallal és jó adag keserűséggel a lelkében lépett be a lakásba. És most itt ül és tablettákat nyel le vitriol ízű itallal.    - Vajon mióta tart ? Szóval ezért nem közeledhettem hozzád ? Ezek a mondatok keveredtek állandóan a fejében. "Megkönnyítem a dolgod,nem kell választanod." - mondta magában és töltött még egy adagot.Alig bírta a poharat felemelni. Hatalmas fáradtság vett erőt rajta,nem tudta ez az altató vagy az ital hatása. Netán mind a kettőé? Az üvegnek már csak az alján lötyögött vagy két újnyi de a harmadik dobozt még meg sem kezdte. Nem akart még elaludni pedig szemhéjai mintha ólomból lettek volna. Bekapott még vagy öt szemet és rálöttyintette a maradék italt. Egész teste annyira el volt zsibbadva hogy már semmit sem érzett. Azt sem vette észre amikor  lehunyta a szemét majd kigurult a kezeiből az üres pohár és a gyógyszeres doboz. A pohár gurult egy keveset a szőnyegen majd nekikoccanva az asztal lábának megállt. A dobozból kigurultak a még benne levő tabletták. Az egész szobában csend lett. Halotti csend. Mintha még a falióra is szégyelné magát mert ketyegésével kénytelen megzavarni ezt a csendet.  Majdnem egy óra telt el mire újra kulcs fordult a zárban. Nyílt az ajtó és a feleség lépett be a lakásba. Azonnal megérezte hogy Barry már itthon van. Apró jelek és a női megérzés.    -Itthon vagy ? Hamar jöttél !  - kiáltott a nappali felé miközben levette a kabátját és lerugta a cipőjét.     Hírtelen nyugtalanság fogta el. Túl nagy a csönd. "Talán mégsincs itthon" - gondolta és belépett a nappaliba. Először az üveget látta meg az asztalon. Elcsodálkozott ,hiszen Barry nem szokott inni. Többek között ez is mellette szólt amikor hozzáment. Aztán a földön szétgurult orvosságokat. Semmit nem értett az egészből. Közelebb lépett és akkor látta meg Barryt a karosszékben. Egy percig csak meredten állt és nézte a férjét. Nem tudta mire vélni az egész helyzetet. "Mi történt itt ?" - kérdezte magától. Hírtelen minden világos lett. Altató és ital. Sok. Túl sok ! A karosszékhez rohant és megragadta Barry két vállát.     - Ébredj,Barry ébredj! - rázta meg a férjét.    - Ébredj az Istenért !!!    De Barry feje erőtlenül bukott előre-hátra. "Most mit csináljak? Mentők!" - villant hírtelen bele.    Kirohant az előszobába és remegő kézzel tárcsázott. Háromszor is mellényomott mire végre sikerült.     - Halló,mentőszolgálat. - hallatszott a kagylóból.    - Kérem siessenek,a férjem . . . - hadarta de tovább nem bírta mondani.    - Nyugodjon meg. Mondja el mi történt és a címet.    - Nem tudom mi történt,de azt hiszem a férjem altatót vett be . . . Sokat.    - - Máris ott vagyunk,kérem mondja a címet.    Reszketve eldadogta a címet és letette a kagylót.Visszarohant a nappaliba és a férje elé térdelt. Medfogta a kezét és kétségbeesetten nézte az enyhén sápadt arcot. Miért? Mindez miért? Azt hittem már rég elfelejtetted,azt hittem hogy nem gondolod komolyan. Mi történt,mi kéztetett arra hogy ilyet tegyél? Kérdések amik benne kavarogtak és válaszokért kiáltottak és ő nem tudott rájuk válaszolni. Aki válaszolhatna az itt van a kezei közt és  . . .  és  . . . alszik. Igen,csak alszik. Barry nem hallt meg hiszen lélegzik.Nem hallt meg,nem hallhat meg! Az ő férje nem hallhat meg éppen most  . . . .     Rendeződtek a dolgaik,kezdtek egymáshoz idomulni. Igaz hogy időbe és néhány vitába került,de ez azért volt mert mind a ketten akaratosak és egyikőjük sem szivesen engedett a saját igazából vagy igaznak vélt véleményéből. Hírtelen dörömböltek az ajtón. Kiszaladt és kinyitotta. A mentősök voltak. Nagyon gyorsan és hatékonyan dolgoztak,Barryt hordágyra tették és már vitték is. A neje követte őket.     - Ugye én is mehetek? - szólt utánnuk.    - Persze. - bólintott az orvos.    Beszálltak,a mentő pedig elindult. Őrült iramban hajtottak át a városon,látta ahogy az orvos és a segítője nyüzsögtek a férje körül de nem értette mit csináltak. Hamar megérkeztek a kórházba.           Minden olyan gyorsan történt hogy szinte felfogni sem volt ideje. Ahogy a guruló hordágyat kiveszik a mentőautóból,ahogy végigrohannak a folyosókon,lengőajtón be,aztán egy másikon is de őt már nem engedik tovább,leültetik egy székre és azt mondják várjon. Várjon,de mire és miért? Miért nem mehet be? Miért nem lehet a férje mellett? Most amikor olyan nagy szüksége van rá! "Barry  . . . miért csináltad Barry ? . . . Hogy bebizonyítsd : képes vagy rá ?   . . . Te hülye ! . . . És rám nem gondoltál ? "    Nem tudta mennyi ideje ült már a váróban mereven maga elé nézve,egészen más világban járva amikor nyílt a lengőajtó és egy fehér köpenyes férfi jött ki rajta. Megállt előtte és ő felnézett rá. Nemcsak a köpenye volt fehér hanem a cipője,a nadrágja sőt a haja is.    - Ön a felesége? - szólította meg.    Válaszolni nem tudott annyira kiszáradt a torka,így hát csak bólintott.    - Megtettünk mindent ami emberileg lehetséges volt,kimostuk a gyomrát,de sajnos elég sok altató szívódott fel a szervezetébe és az ital még jobban súlyosbítja a helyzetet. Nem,nem halt meg - mondta gyorsan az orvos amikor meglátta a nő elkerekedett szemeit - de most már csak rajta múlik hogy életben marad-e vagy sem. Nagyon úgy tűnik mintha nem akarna élni.     - Bemehetek hozzá ?    - Persze. Jöjjön.    Felállt és követte a dokit végig a folyosón,át a lengőajtón egy elkülönített szobába. Kinyitották előtte az ajtót ő pedig belépett. Barry egy ágyon féküdt behunyt szemmel,sápadtan. Egy széket húzott az ágyhoz, leült és férje mellére hajtotta a fejét. Szeretett hozzá bújni,és Barry szerette hogy ilyen bujós volt. Jónéhányszor így is aludt el. Biztonságérzetet nyújtott ha érezte a simogatását,az ölelését a teste melegét.ha érezte őt. Eszébe jutott a megismerkedésük,a napok amikor együtt jártak,amikor végre egymáséi lettek és az utána következő idők. Azok az idők amikor a magasba emelte a boldogság és amikor a mélybe ejtette a keserűség. A viták és a kiegyezések. A jó dolgok és a rossznak véltek. És mindezeken a szeretet segítette át. Most meg itt áll egy olyan dolog előtt amit az ő szeretete nem képes megoldani Bárcsak tudná,miért tette Barry,bárcsak tudná ! De bárhogy törte a fejét,fogalma sem volt. Hírtelen megmerevedett. Csend volt. Nem hallott semmit. Pedig neki hallania kellene  . . . .   Barry  . . .  szívverését. De most nem hall semmit. Felemelte a fejét és a férjére nézett. Mosolygott. Barry mosolygott. Felállt és lassan az ajtóhoz ment. Kinyitotta,de mielőtt kiment volna,visszanézett. Gondolatban búcsút vett Barrytől.    Két nap múlva a temetőben mindenki a szegény özvegyet sajnálta aki mintha nem is lenne jelen csak néz maga elé és érthetetlenül mormol valamit. Egyetlen célja maradt,hogy rájöjjön Barry miért ezt az utat választotta ? Lepergette az utolsó nap eseményeit.  A délelőtti állandó programja után megbeszélése volt az orvosával a közeli kávézóban. Azért nem a rendelőjében,mert néhány hónappal ezelőtt egy különleges terápiába fogott a nőgyógyásza segítségével. Barryvel az utóbbi időben többször próbáltak egy gyereket összehozni,de valahogy sehogyan sem sikerült. Pedig mind a ketten egészségesek voltak,talán ő volt egy kissé kevésbé fogékony. Ezért az orvosa segítségével egy fogamzás-érzékenység növelő kezelésbe kezdett ami teljesen mellőzi a gyógyszereket,csak növényi kivonatokon alapszik. A teszt eredményeit egy másik klinikáról kapták,és ezeket hozta magával az orvos. Ekkor kapta a jó hírt hogy a terápia hatott,ugyanis terhes. Végre terhes! Annyira örült hogy végre siker koronázza próbálkozásaikat Barryvel. A terápiát titokban tartotta  férje előtt,mert nem akart hiú reményeket ébreszteni benne ha netán nem sikerülne ez az egész.  Miután az orvos elmondta a jó hírt,kinézett az ablakon és mintha Barryt látta volna az utcán távolodni.    És ha látta őt az orvossal ülni egy asztalnál ? Amint boldogságtól átitatva megfogja a férfi kezét ?     Akkor azt hitte  . . .    Akkor azt hitte hogy  . . . .    De hiszen nem az volt amit  . . . .  Ő csak  . . . .        De Barry ezt nem volt honnan tudja  . . . . .    Meg kell tudnia ! El kell mondjam neki !     - Meg kell tudnia ! - mondta hangosan.    A pap megszakította a gyászbeszédet,mindenki ránézett. "Szegény özvegy "- gondolták - "biztosan megháborodott!"     - El kell mondjam neki - mondta ismét,majd megfordult és elindult kifelé a temetőből faképnél hagyva a papot és a gyászolókat. Néhányan utánnamentek a többiek intettek a papnak nyugodtan folytassa a ceremóniát. Nem tudhatták mi zajlik le benne,mint ahogy nem tudták azt sem hogy két nap múlva ugyanitt állnak majd az ő sírjánál. Elment a férje után,hogy elmondja neki,hiszen joga van tudni a terápiáról  . . . . a gyerekről  . . . .   a  TÉVEDÉSÉRŐL ! NAPLEMENTE       Barry szinte futva tette meg az utat. Észre sem vette mennyire kalapál a szíve,halántékán pedig kövér izzadtságcseppek keltek életre és gurultak le egész az álláig.Oda sem figyelve reflexszerűen letörölte őket.Gondolatai egészen máshol jártak. Néhány utcával,háztömbbel odébb,ahol a felesége várja. Vajon mi van vele? Ez az átkozott bizonytalanság megörjíti. Alig negyed órája kapta a telefonhívást  a Központi Korházból : jöjjön mert a felesége rosszul lett korházba kellett vinni. Először azt hitte a kollégái tréfálkoznak vele. "Rossz vicc" - akarta mondani de a telefon kijelzőjén látta hogy a hívás tényleg a korházból jön. Ezernyi kérdés tört fel belőle és ő mindet fel akarta tenni egyszerre,de a szája hírtelen kiszáradt,a mellkasában pedig erős szorítást érzett. Erejéből csak egy halk  "Mi történt" - re futotta. A válaszra már nem is figyelt oda,fel sem fogta mit mondott a szolgálatos nővér a vonal túlsó végén. Amint a telefon elnémult,lecsapta a kagylót és rohant a főnöke irodájába.      - Főnök - rontott rá - el kell mennem! Szabadnap kell !      Az asztalnál egy idősödő,kopaszodó férfi ült és egy papírlap fölé hajolva körmölt. A belépő hangjára csak a szemöldökét húzta fel a feje tetejére,hogy a szemüvege fölött ellásson az ajtóig.      - Nem lehet - mondta reflexszerűen.      - Muszáj! Családi ügy!      - A magán életed nem érdekel - pislogott laposat  a főnök.      - Soha nem kértem semmit,de most el kell mennem!      - Indoklás? - adta meg magát az öregúr.      - A feleségemet korházba vitték. Rosszul lett. - Barry érezte már alig tudta visszatartani magát attól hogy odalépjen ahhoz a túl nyugodt emberhez és jól megrázza hátha  nagyobb sebességbe tudná kapcsolni.      - Komoly?      - Nagyon. - vágta rá pedig valójában semmit sem tudott.      A főnöke végül hátradőlt a székben,levette a szemüvegét,és vizsgálódva Barryre nézett.Eltelt néhány másodperc. Aztán még néhány. Csendben. "Megfojtom" - fogalmazódott meg Barryben. Végül ismét előre dőlt feltette a szemüvegét és egy másik papírlapot tett maga elé.      - Három nap. Ennyit kapsz. - mondta és folytatta a körmölést.      - Kösz főnök. - hallatszott az ajtó felől aztán Barry kiviharzott az irodából.      És most itt lohol az utcán,már csak egy saroknyira van  a korház. Amióta a feleségének az a balesete volt,azóta jobban félti őt. Mindentől és mindenkitől,még akkor is amikor nem kellene. A baleset. Rettenetes volt. Egy részeg motoros ütötte el így indítva el a kínok és szenvedések sorát. Még most is érzi a nyomát,nem csak a tastében hanem a lelkében is. azóta sem tud motorra nézni még fényképen sem,pedig az esetnek már jó pár éve. Istenem vajon mi van vele,add hogy ne újabb baleset legyen! Elért a korház bejáratához. Kettessével vette a lépcsőfokokat,az automata ajtó alig tudott félrehúzódni az útjából. Bennt egy pillanatra megtorpant,mellbevágta a korházakra oly jellemző fertőtlenítő szaga. Körbenézett,az információs pultot kereste. "Ott van" - fedezte fel tőle balra.      - Jó napot. - lépett oda - Barry Eagen vagyok azt telefonálták hogy itt van a feleségem.      A szolgálatos nővér felnézett aztán a számítógép képernyőjére. Billetyűk koppanása hallatszott aztán a nővér hangja.      - Igen,itt van. 403-as szoba,első emelet balra a második ajtó.      - Baleset? Ugye nem baleset? - kérdezte aggódva Barry.      - Nem. Nem baleset. - nézett a monitorra a nővér de a hangjában nem volt semmi bíztató.      Barry felrohant a lápcsőn,a liftet nem volt türelme kivárni. Felért az első emeletre,balra fordult és megállt a második ajtó előtt. Csak most vette észre mennyire liheg. "Öreg vagyok én már ehhez" - gondolta aztán felnézett az ajtón lévő kis fémtáblára. "403, ez az. " Lenyomta a kilincset és lassan lélegzet visszafolytva benyitott. Kis kétágyas szoba volt,de a másik ágyban nem feküdt senki. Az ajtóval szemben levő ágyban fekődt Ő. Barry lassan az ágyhoz lépett. A felesége aludt,hanyatt fekve,két keze nyújtva a teste mellett a takarón. Arcán a pirospozsgák helyét halvány sápadtság bitorolta,haja lágyan omlott a párnára.Barry végignézett rajta,de nem látott semmilyen nyomot ami sérülésre utalt volna. De hát akkor mi történt? Miért nem otthon alszik? Az ágyukban? Miért itt? Hiszen alszik! Sápadtabb mint máskor,de csak alszik! Az ágy mellé húzott egy széket és leült. Lassan két keze közé fogta felesége kezét és az ajkához emelte. Milyen szép a keze. Ápolt körmök,kecses ujjak. Gyönyörű. Barry imádta dundiságát,ő ugy fogalmazott:izlésesen telt. Előre hajolt és forrón megcsókolta felesége homlokát. Az asszony nem ébredt fel de ösztönösen megérezvén férje csókját,mély sóhaj szakadt fel ajkai közzül. A megkönnyebbülés sóhaja. Barry felkapta a fejét,azt hitte felébresztette,de nem a szemek csukva maradtak,elrejtve az íriszek szép színét,a takaró pedig ugyanolyan egyenletesen emelkedett és sülyedt mint azelőtt. Hírtelen kinyilt az ajtó és egy fehér köpenyes alak jött be. Barry óvatosan visszatette felesége kezét az ágyra aztán felállt és az érkező elébe sietett.       - Doktor Morris vagyok,üdvözlöm. - nyújtotta a kezét      - Barry Eagen - mutatkozott be és elfogadta a felkínált jobbot.      - Szeretném ha magára hagyná a feleségét egy kicsit és bejönne velem az irodámba      - De mi történt? Miért van itt a feleségem? - hadarta Barry.      - Pont ezért szeretnék beszélni magával az irodámban. Jöjjön,menjünk.      Kiléptek az ajtón és továbbmentek a folyosón. Az orvos irodája az utolsó ajtó mögött volt. Mielőtt belépett,Barry egy futó pillantást vetett az ajtón levő táblára. "Phill Morris főorvos" . Mit akarhat tőle egy főorvos? Csak azért mert a felesége fáradt és alszik? Na és aztán? Miért kell ehhez főorvos? Meg egyáltalán orvos? A helység közepén nagy masszív asztal terpeszkedett. Dr. Morris megkerülte és leült a székébe,közben rámutatott  az asztal túloldalán levő székre.      - Kérem üljön le.      Barry leült.      - Mondja mikor volt a felesége orvosnál?      - Mármint nőgyógyásznál?      - Nem kifejezetten nőgyógyászra gondoltam,hanem inkább amolyan általános kivizsgálásra.      - Hát nem is tudom - tűnődött Barry. - Nem volt beteges,nem volt miért orvoshoz mennie. Habár volt egy műtétje de annak már jó ideje. Azt hittem akkor kivizsgálták sok mindenre kiterjedően.      - Nem vette észre rajta az utóbbi időben hogy hamarabb fárad,többet alszik,nem tudja magát kellően kipihenni,vagy hogy fáradtabb amikor felkell mint amikor lefeküdt?      - Tudja a feleségem ha belekezd valami munkába sohasem mutatja fáradt vagy sem mindaddig amíg be nem fejezi a dolgát. Aludni pedig mindíg szeretett. Az utóbbi időben egy kicsit sápadtabb volt de ezt a megfeszített munkának tulajdonítottuk. Elmondaná kérem végre hogy mi a baj?      - A helyzet az hogy a felesége beteg,nagyon beteg.      - Hogyhogy beteg? Mi a baja? - döbbent meg Barry.      - A fehér vérsejtjei elpusztítják a vörös vérsejtjeit.       - Azt akarja mondani hogy a feleségem fehérvérűségben szenved?!      - Annak is egy súlyosabb formájában,és az a műtét megbolygatta a szervezet immunrendszerét felgyorsítva a folyamatot.      - És akkor most mit lehet tenni?      - Sajnos már semmit,az utolsó stádiumban van. Talán ha hamarabb orvoshoz fordultak volna,az időt az . . .   eltávozásáig meghosszabbíthattuk volna,de a gyógyulás így is elérhetetlen lenne.      Barry megdöbbenve nézett maga elé. "Nem hiszem el ilyen nem létezik! Ilyen nincs!" Az orvos felállt,megkerülte az asztalt és Barry vállára tette a kezét.      - Jöjjön visszakísérem a felesége szobájához.      Barry nem szólt csak bólintott,lassan felállt és mint egy holdkóros elindult az ajtó felé. Nagyon öregnek érezte megát. Végig lépkedett a folyosón és ha az orvos nem állítja meg elmegy a 403-as szoba előtt. Dr.Morris kinyitotta az ajtót,megvárta amig Barry bemegy aztán visszazárta mögötte. Barry visszaült a székre és megsímogatta a neje kezét. Tudatát elborították az emlékek,szemeit pedig a könnyek. Lelki szemei előtt újra lepergett,az első találkozásuk,amint meglátták egymást és azonnal érdeklődéssel vegyes kiváncsiság bújkált a tekintetükben. A véletlen találkozások,amik kezdtek nem véletlenek lenni,a levelek,az üzenetek. Barry azon kapta magát hogy ha nincs vele,nem találja a helyét,lesi az utcán az embereket hátha fel véli fedezni köztük az ismerős,mosolygós arcot.Egyre több időt töltöttek együtt,míg végül eljutottak az elhatározásig. Összeházasodtak. Barry boldog akart lenni és a nejét is boldoggá akarta tenni. Aztán jöttek a házasélet hullámvölgyei,a viták,a veszekedések és a kibékülések. Sok próbán és megpróbáltatáson mentek át,de Barry hitt a szerelem erejében. Úgy gondolta ha ez vele van akkor semmi baj nem érheti. Sokat sírtak és sokat nevettek együtt. Barry imádta őt,akkor is ha veszekedtek,akkor is ha szeretkeztek. Neje már nem volt ilyen biztos magában,és ha Barry olykor megbántotta,kétségbeesetten kereste hogyan tudná őt kiengesztelni. Mindketten követtek el hibákat,de Barry remélte a szerelem amit érez elég ahhoz hogy orvosolja ezeket. És most a felesége itt fekszik sápadtan,gyengén ő pedig tehetetlen. Az a hatalmas mennyiségű szerelem ami benne van sem elég hogy megmentse azt a lényt akit a legjobban szeret a világon……..a nejét. Halk suttogásra figyelt fel.      - Barry.      -Igen drágám. - nézett bele a szép szemekbe.      - Tudod?      - Igen. Beszéltem az orvossal. - mondta Barry,és érezte hogy a gombóc a torkából nem akar lejjebb csúszni.      - Ígérj meg nekem valamit. - sóhajtotta a szép száj.      - Bármit.      - Legyél boldog hisz ez minden vágyad.      - Tudod hogy ez csak tőled függ.      - Sajnos,lehet hogy ebben kudarcot vallottam. Nem tudtalak boldoggá tenni,pedig akartam hidd el,nagyon akartam.      - Tudom szívem tudom. De nem hiszem hogy kudarcot vallottál,hisz a boldogság olyan hogy akkor vesszük észre hogy volt amikor már elvesztettük. Én pedig nem akarlak elveszíteni!      - Veled leszek mindíg  . . . . ott benn.      - Igen,mindíg itt vagy,itt benn.      Barry szívéhez szorította felesége kezét,a gombóc nem mozdult a torkából,de sírni nem akart,nem tudott mert nem akarta hogy a neje még jobban elkeseredjen az ő könnyei láttán. Csak szorította a kezét,kapaszkodott bele mint,mint fuldokló az utolsó szalmaszálba,amitől a reményt és a menekülést várja.      - Szívem. - a suttogás alig jutott el Barry füléig.      - Igen? - hajolt közelebb a feleségéhez.      - Úgy . . . érzem itt az  . . . idő. Meg szeretnélek  . . . . kérni valamire      - Bármire. - suttogott Barry is.      - Nem akarok itt meghalni . . . .  vigyél el innen  .  . .. . . Kérlek .      Barry reflexszerűen tiltakozni akart,de amikor a felesége szemébe nézett,elbizonytalanodott. Soha nem látott még ilyen könyörgő tekintetet. Megértette,ez nem egyszerűen egy haldokló kívánsága,ez annál sokkal több. "Ha mindenképp el kell mennie,meg kell adjam neki a lehetőséget hogy őhozzá méltóan távozzon. Hiszen a segítségemet kéri és én segíteni fogok,hisz a feleségem,a társam. Barrynek felcsillant a szeme és halvány mosoly jelent meg az ajkán.      - Igazad van picinyem ez a vaságy nem illik hozzád.      Hírtelen felállt és az órájára nézett. Kora délután volt,gondolatai villámgyorsan cikkáztak,végül komolyan bólintott.      - Sietek elrendezek mindent. Várj meg itt,meg ne szökj!      - Őrült vagy. - mondta a neje és erőtlenül elmosolygott.      - Igen őrült vagyok. Megőrülök érted. - csókolta meg Barry és kisietett a szobából.      Tucatnyi hivatalos papírt kellett aláírnia hogy átválalja a felelőséget. Baromság! Miféle felelőség lehet egy gyógyíthatatlan betegnél. De Barryt semmi nem érdekelte,minden papírt aláírt és közben százszor elátkozta a bürokráciát. De végül megkapta az engedélyt. Visszarohant a kórterembe és segített a nejének felöltözni. Szerzett egy gurulós széket. Szinte ugyuanolyan gyorsan távoztak mint ahogyan jött még a lifttel is szerencséjük volt. Nyitott ajtókkal állt az első emeleten.A Központi Korház bejáratánál fogott egy taxit. Miután beültek bemondta az otthoni címét,majd átkarolta felesége vállát.      - Hová megyünk? - kérdezte a neje miközben férje vállára hajtotta a fejét.      - Egyenlőre haza,aztán kocsikázni. Mit gondolsz,lesz hozzá erőd?      - Persze.      Nemsokára hazaérkeztek. Átültette a feleségét a saját autójukba,majd beült ő is és indított.Óvatosan sorolt be a forgalomba majd egyre nagyobb tempóban haladt a városból kivezető úton. Közben oldalra nézett. Felesége behunyt szemmel ült mellette,aludni látszott. Már elhagyták a várost amikor a neje megszólalt.      - Hová megyünk?      - Majd meglátod.      - És nem megyünk kicsit gyorsan? - szemei csukva voltak de érezte hogy az autó sebessége nagyobb a megszokottnál.      - Nem megyünk kicsit gyorsan. Nagyon gyorsan megyünk,de erröl jobb ha nem tudsz      - Igazad van erröl jobb ha nem tudok. Külömben is nagyon fáradt és álmos vagyok.      - Pihenj csak drágám.    . . . . . Pihenj. Idejében oda fogunk érni. Ígérem.      Felesége megadóan sóhajtott,és ismét elszenderedett.      - Aludj csak kedvesem,aludj.      Szerencsére nem volt nagy forgalom,így a maximumot tudta kiszedni az autóból. Órák teltek el de Barry egy pillanatra sem lassított. "Oda kell érnem!"- csak ezt ismételgette magában. A vezetés fárasztóan monotonná vált de nam adta fel. Végre elérkezett a letérőhöz. Lassított és lehajtott a főútról.       Eldugott harmadrendű utcákon döcögött egy darabig míg végül meglátta a keresett irányjelző táblát. A tábla által jelzett irányba fordult és néhány tíz méter után az autó kerekei már finom homokszemet tapostak.Levette a lábát a gázról és megállította az autót. Kiszállt megkerülte a motorházat kinyitotta a másik ajtót és az ölébe véve a feleségét,kiemelte az ülésből. Tett vele néhány lépést aztán letette a homokos talajra és ő is mellé ült      - Ébredj,megérkeztünk - simogatta meg felesége haját - időben megérkeztünk.      Neje kinyitotta a szemeit és mélyet sóhajtott. A tenger volt előtte és a homokos part. A hullámokon túl a nap korongja épp elérte a víz felszínét.      - Nézd …. naplemente. - mutatta Barry.      - Igen  . . . Gyönyörű. . . . .köszönöm. - a hang nagyon halk volt ami feltört az ajkak közzül.      - Én köszönöm neked. Mindent. Szeretlek .      - Én is. Mindíg meg tudsz lepni.      Az utolsó szavakat Barry csókja belefolytotta. Csak csókolta csókolta  hosszan és szenvedélyesen a lemenő nap fényében. Szerelem volt vagy az életerejéből is át akart adni neki? Lehet. Neje ölelése gyengülni kezdett,mintha a nap ahogy egyre jobban a víz alá bukik,a látóhatár mögé magával viszi az ő erejét is. A nap sugarai elviszik az ő napsugarát is. Kibontakozott a csókból és Barry ölébe tette a fejét. A lemenő napot nézte ő is közben felesége haját simogatta. Tudta hogy a neje ezt nagyon szereti. "Ez nem igazság" - gondolta - "a nap holnap reggel felkel és szétoszlatja a sötétséget amit maga után hagy de bennem a sötétség megmarad hiszen azt nem tudja elűzni. Még egy utolsó búcsúsugár siklott végig a vizen aztán a táj lassan fekete ruhába öltözött. A színek meghaltak   . . . .  és  . . .  . a neje sem lélegzett.Arcán békés mosollyal feküdt Barry ölében. Barryből kirobbant a sírás,a keserűség. Csak sírt és sírt ringatva felesége testét,a gombóc a torkából pedig lassan egyre kisebb lett míg végül eltünt. Minden erejét abba a fájdalmas kiáltásba adta amit a gombóc lezárt a tüdejébe,lelkébe.      - NEEEEEEE ! ! ! ! ! ! - nézett fel az égre.                                                         x                x                x                x                x       Aztán felült az ágyban. Felébredt. Valaki az arcát simogatta.      - Semmi baj minden rendben van. Csak álmodtad. Hallod?      Oldalra nézett.A felesége babusgatta. De hát akkor él. Igen. Él. Álmodta,csak álmodta az egészet. Hírtelen eszébe jutott minden. Este lefekvés előtt veszekedtek valami apróságon és nagyon rosszkedvűen és nyugtalanul aludt el. Látta a felesége szemében az aggódást és ez jól esett.      - Jól vagyok most már jól vagyok.      -Rosszat álmodtál?      - Igen csak álmodtam ……. valami rosszat.      -Mondd el. - kérlelte a neje.      - Inkább ne, én is el akarom felejteni. Ne haragudj rám az esteli miatt.      - Te sem. Én nem haragszom,hiszen mindketten hibásak voltunk      - Igazad lehet - mondta Barry és visszafeküdt a párnára.   - Hallod?      - Igen?      - Szeretkezni akarok veled. - nézett Barry a felesége szemébe.      A neje elmosolyodott és átölelete Barry nyakát.      - Én is. - mondta és forró csókban olvadtak össze ajkaik.      " Űzd el a sötétséget" - gondolta Barry és magára húzta a feleségét.      Ugyanazon a véleményen voltak mind a ketten : Ilyen jót már régen szeretkeztek. Az Ammónia lány     Barry már régóta nem érezte magát ilyen fáradtnak és elgyötörtnek. Évek óta volt kalmár,sok helyen megfordult  és az egész galaxist bejárta de az utóbbi időben a gondok a tennivalók annyira összegyültek hogy a súlyuk úgy érezte teljesen a földbe tapossák. Givi is látta rajta a letargiás állapotot,és tudta hogy ilyenkor kerülnie kell társát. Peddig Givi volt az egyetlen akit hosszabb ideig megtürt maga mellett és nemcsak azért mert a navigátora volt. Köztudott dolog hogy Barry nem igazán jött ki az emberekkel szerinte mindenki hazug képmutató és haszonleső. Sokak szerint eltúlozza egy kicsit (vagy nem is kicsit) de mindenki elnézte neki ezt a bogarát mert ö volt a legjobb kalmár és mindenkinek segített miközben ő senkitől sem fogadott el segítséget.    Azonkívül elég sok rázós ügyet megoldott már megmentve ezzel azokat az embereket akiket úgy megvetett.    Csupa ellentmondás - mondták róla,de őt soha nem érdekelte mit mondanak róla mások.    Givi egészen más kalap alá tartozott. Olyan volt neki mint egy testvér.Peddig nem adatott meg  neki hogy testvére legyen mert az anyja meghalt a szülésbe,az apja nevelte fel aki szintén kereskedő volt. Magától érthetődő lett hogy átvegye a staféta - botot,majd megkapta Givit. Givi egy szintetikus volt,egy robot,de ezt a szót egyikük sem szerette. Givi pozitron agyába beépítettek egy kevés agyszövetet Barry fejéből,ami annyira tökéletesen beépült hogy szaporodni is képes volt. Barry szerint ezért volt Givi olyan mint a testvére.    Az EZÜSTCSILLAG,Barry hajója zökkenőmentesen ért talajt a dokkban. Kikapcsolta  a hajtóműveket biztosította a hidraulikát,és miután végigment minden kötelező teendőn amit leszállás után el kell végezni    fáradtan,behunyt szemmel dölt hátra.     - Megyünk ? - kérdezte Givi.    - Mi van,randid van ? - mordult Barry.    - A jelek szerint neked nem ártana.    - Persze,neked meg egy masni a fejed tetejére aztán kis fehér tütüben ellejtenéd itt a "Hattyú halálát".    - Én a hattyúét táncolnám el .te meg ahhogy látom a sajátodat.    - Ez igaz. Nagyon ki vagyok! - sóhajtott Barry és felállt a székből - Na tünjünk el,embert sem akarok látni.    - Megjegyzem én szintetikus vagyok. - mondta Givi és társa után lépett.    - Ez a szerencséd.     Barry rátenyerelt az ajtó érzékelőjére.de mielőtt kilépett volna éles vijjogó hang állította meg.Posta kapszula jött. A felfogó karmok  vörös színű hengert tartottak. A vörös szín rendkívül sürgős üzenetet jelzett. Barry mialatt kivette a kapszulát,a pokolba kívánta a küldőjét bárki legyen is az. Kibontotta és olvasni kezdte. Rövid volt határozott és fenyegető.    - Fogd. - nyújtotta Givi felé - Te is azt olvasod amit én ?    Givi átvette és hangosan olvasni kezdte.    - " Tisztelt Barry Eagen kéretik azonnal megjelenni az Űrbiztonsági Minisztériumban. Az űrkikötőben egy minisztériumi jármü várja.Ellenkező esetben kénytelenek vagyunk drasztikus ellenlépéseket tenni." - olvasta Givi -hát ez nem sok.    - Hát nem, de az sem lesz kevés amit tőlem fog kapni ez a mit tudom én milyen tábornagy.    - Várd ki a végét. Ki tudja mit akar ? Lehet még élvezni is fogod.    - Mint a kaktuszba ülést. - bólintott Barry. - De abban igazad van hogy várjuk ki a végét. Na menjünk mert tudod : "drasztikus ellenlépések".    Barry fintorogva lépett ki a vezérlőből Givi pedig mosolyogva követte. Kint Barry beütötte a biztonsági kódot és lezárta az erőteret az EZÜSTCSILLAG körül. Alighogy elindultak a kijárat felé két egyenruhás  alak állt eléjük.    - Az Űrbiztonsági Minisztériumtól vagyunk - villant a jelvény - kérem kövessenek.    - Békaugrásban vagy kuszva? - morgott Barry.    - Óhajt valamit ? - fordult vissza az egyik.    - Semmit csak igyekezzünk. - mentette meg a helyzetet Givi.    A parkolóban egy páncélozott sikló várta őket.Beszálltak. Az ablakok teljesen el voltak sötétítve,még a vezető kabintól is el voltak választva. Szédítő iramban hajtottak végig a varoson,senki nem szólt egy szót sem. Az egyenruhások azért mert nyilván ez volt a parancs,Barry pedig azért mert forrt     benne a düh. A csendnek Givi örült a leginkább,nyugodtan át tudta venni magában a közelmúlt eseményeit hátha rá tud jönni miért hivatják őket , milyen ügy lehet ennyire fontos amit az űrbiztonság kezel. Rengeteg adatot tartott nyilván a pozitron agyában de hiába pergette őket végig magában többször is,semmiröl nem tudott ami annyira fontos vagy veszélyes lenne hogy a biztonságiak kiemelten foglalkozzanak vele. Kész rejtély. És tudta hogy Barry szerette a rejtélyeket. Még ha morgott is,Barry szerette a rejtélyeket és a megoldásukat is,hisz nem eggyet megoldottak már együtt. Részben ezen rejtélyek megoldásának köszönhették a hírnevüket. Olyan előérzete volt hogy jó kis ügy fog ebböl kikerekedni. Aránylag hamar megérkeztek a Minisztérium épületéhez. A sikló megállt,az ajtók kinyiltak. Barry lassan kényelmesen szállt ki,az egyenruhások türelmesnek mutatkoztak,megvárták amíg Barry láthatatlan ráncokat simít el a ruháján,aztán közrefogva őt és a szintetikust elindultak felfelé a lépcsőn. Sem az előcsarnokban sem a folyosókon nem állította meg senki,Barry úgy érezte mintha körülötte mindenki tudná miért van itt csak ő nem és ez nagyon zavarta. Folyosók,fordulók és liftek után végül megálltak egy ajtó előtt. Se egy tábla se egy jelzés az ajtón amiből kiderülne hogy ki vagy mi van mögötte. Az egyik kísérő rátenyerelt a falon levő szkenerre. Halvány fény olvasta le a tenyér lenyomatát,aztán az ajtó halk szusszanással elhúzódott az útból. Givi megvárta amíg Barry belép,aztán követte a szobába. Nem volt túl nagy iroda és túl fényűző sem. Az ajtóval szemben a másik végén egy holokivetítővel ellátott asztal mögött komor arcú ember ült,aki a bejövetelükre felállt.    - Scott tábornagy vagyok. - mutatkozott be - Jöjjenek közelebb,üljenek le.    Barryék eleget tettek a felkérésnek. Miközben helyet foglaltak Barry haragos pillantást lövelt a tábornagy felé.    A minisztériumi alkalmazott észrevette az összevont szemöldököt és halványan elmosolyodott.    - Tudom mit gondol,ugyanis használati utasítást kaptam magához,de kérem hallgasson meg először majd aztán alkosson véleményt.    - Használati utasítást ? - lepődött meg Barry.    - Igen ugyanis mindenki tudja hogy csak a szintetikusával tud kijönni. Tehát hogy a közepébe vágjak: találtunk egy hajót.     - Egy hajót ? Hol ?    - Nem messze a Naprendszerünktől. Senki sem tudja honnan jött,hová tart,kié lehet ? Teljesen ismeretlen.    - És mi közöm nekem ehhez ?    - Igaza van látszólag semmi. Megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot vele de senki sem válaszol a hívásunkra csak sodródik az űrben mégpedig a Föld felé. Próbáltuk befogni de olyan erőtér védi ami egyszerűen lerázza a mi mágnescsáklyánkat. Kilőni sem tudtuk az energiapajzsa még a legerősebb lövést is felemészti,elnyeli. Mindent megpróbáltunk ami az eszünkbe jutott,de nem jutottunk semmire.Itt jön a képbe maga és az EZÜSTCSILLAG.    Ha jól tudom a hajójának különleges befogó hálója van ami elég nagy ahhoz hogy egy cirkáló méretü hajót is elfogjon. Szükségünk lenne a ......segítségére. - a tábornagy látszólag egészen megkönnyebbült amiután kimondta a segítség szót.    Barry látszólag flegmán hallgatta de Givi tudta hogy minden szó mélyen bevésődik az agyába. Nem sietett a válasszal hadd fészkelődjön a tábornagy még egy kicsit. A csend már kezdett kínossá válni,mire Barry végre megszólalt.    - Mindazok után hogy kapok egy sürgető,fenyegető üzenetet , utána pedig elém küld két alakot akik ékes példái annak hogy az ember a majomtól származik,majd betuszkolnak egy elsötétített,páncélozott siklóba,honnan veszi hogy én segíteni fogok ?    - Elnézést a durva fogalmazásért de tudtam hogy másként nem jönne azonnal ide. Mondtam használati utasítást kaptam magához.Az idő pedig nagyon sürget,a hajó már a 28-as szektorban van. Hibás kompnak álcáztuk hogy ne tünjön fel senkinek.     Barry Givire nézett. A szintetikus bólintott jelezvén hogy ő is tud a meghibásodott kompról.    - Semmi többet nem tudnak róla ?    - Semmit. Az egyik percben még nem volt ott,a másikban már őrült iramban sodródott a Föld felé.    - Hipertér ugrásra gondoltak ?    - Persze. De még a hipertér-elemző nyomkövetővel sem mentünk semmire,ami azt jelenti . . .     - Ami azt jelenti,hogy vagy nemcsak hipertér ugrott az a hajó hanem az időben is megpattant,vagy pedig olyan helyről jött amit mi el sem tudunk képzelni hogy létezhet.    - Időutazó ? - vonta fel a szemöldökét a tábornagy - hiszen az . . . .    - Tudom - intette le Barry - kevés az esély rá. De az is lehet hogy mindkettő. Olyan idegen civilizáció küldötte lehet akik  ismerik és ezek szerint használják is a tér és idő-ugrást. Hiszen mi sem ismerhetünk mindent és mindenkit,nemde?     - Hát semmi biztosat nem tudunk ez tény. A találgatásokkal pedig tele a surranónk.    - Givi te mit gondolsz ? - fordult Barry a szintetikus felé.    - Egy próbát megér. - vonta meg a vállát Givi.    - Menjünk. Eleget voltam szinpadias. - elindultak az ajtó felé.     - És gondoskodjon  a kredit-számlámról. - szólt az ajtóból vissza Barry - de ne reszkessen a keze amikor a nullákat beüti,mert tudja mi ebből élünk.    A tábornagy válaszára rázárták az ajtót,de Barry tudta hogy a Minisztérium nem lesz szűkmarkú mert elég nagy trutyiban van.    A visszaút ugyanolyan eseménytelenül telt. Barry fejében egymást kergették az ötletek és a külömböző elméletek,pedig tudta hogy a nagy semmit ossza-szorozza hiszen halvány lövése sem volt arról hogy mi várja a 28-as szektorban. Amikor a sikló megállt az Űrkikötő parkolójában Barry fürgén kipattant és sietős léptekkel elindult a dokkban hagyott hajója felé.Útközben Givi informálódott hogy felkészítették-e az EZÜSTCSILLAG-ot,de úgy látszik minden rendben van. Hogy ez a minisztérium gyors közbenjárásának volt köszönhető  vagy nem, teljesen hidegen hagyta. Barry beütötte a biztonsági kódot,megvárta amíg az erőtér megszűnik és belépett a hajóba.Gyorsan elfoglalta helyét a vezérlőben,gyors rendszerellenőrzés közben Givi már a fedélzeti navigációs számítógépet nyüstölte. Olajozottan összeszokottan dolgoztak. Pár perc múlva megkapták a felszállási engedélyt,és egy külön azonosítót amivel megközelíthették a "hibás kompot" . Az EZÜSTCSILLAG alig ért ki a Föld biztonsági zónájából teljes sebességre gyorsult. A szintetikus újra tanuja lehetett Barry teljes átalakulásának,a pár órával ezelőtti fáradtságnak nyoma sem volt már. Teljesen hatalmába kerítette az új titok. Givinek  természetes volt hogy ő nem fárad el,de hogy ezt Barry hogyan csinálja,soha nem tudott rájönni. Lehet ez a tulajdonsága segítette ahhoz hogy ő legyen az egyik legjobb pilóta,és a legjobb kalmár. Ki tudja ? Az út tényleg nem tartott sokáig,az idegen hajó elég közel került a Föld biztonsági szektoraihoz.Barry visszavette a sebességet és óvatosan megközelítette az idegen hajót. Körbejárta feltérképezte ,fogást keresett a befogó hálónak.    - Nem lesz könnyű. - állapította meg.    - Ha az lett volna,nem hívtak volna minket. - mondta Givi.    - Érdekes konstrukció,különös formája van. Minden oldalról más-más formát mutat,és az az erőtér olyan furán hullámzik.Azt hiszem azért nem tudják megcsákjázni mert állandóan kisiklik belőle,lerázza magáról a mágneses béklyókat. Hú,nem semmi ez a hajó. Tudom már mit kérjek karácsonyra.     - Hagyd csak - intette le Givi - ugysem férne el a fa alatt. Inkább lássunk hozzá.    - Igazad van , szolgáljuk meg a bérünket.    Barry a hajót irányította ,  Givi a befogó hálót. Lassan , óvatosan dolgoztak mégis jónéhányszor kicsúszott a bilincsből. Néhány órás próbálkozás után Barrynek különös dolog tűnt fel. Néhány próbamanőverbe kezdett hogy igazolja gondolatát. Givit meglepték  Barry manőverei de tudta , társának biztosan jó oka van arra hogy így táncoltatja az EZÜSTCSILLAG-ot. Néhány perc múlva Barry elégedetten bólintott.    - Givi így soha nem fogjuk tudni befogni. Taktikát változtatunk. Az erőtér az oka hogy nem lehet befogni,mert ez az erőtér él !    - Mi van,elgurult a gyógyszered ? - nézett rá Givi aggódva.    - Ha elgurult,hát elgurult , majd te összeszeded. Figyelj úgy fogjuk be mint egy élőlényt.    Givi kezdte érteni mit akar a társa. Hajszálpontos manőverezésre van szükség és gyors reflexekre.Nem gond,mindez  leltáron van.    Néhány elterelő mozdulat és Givi gyors reakciói meghozták a várt eredményt, az idegen hajó ott ficánkolt a mágneshálóban.    Már csak el kellett vontassák a legközelebbi űrbázisra. Ez sem volt kevésbé kényes feladat, a saját mozgási energiáját kellett felhasználni irányváltoztatásra miközben vigyázni kellett arra nehogy kiszabaduljon a hálóból. Lassan de biztosan haladtak, nem kockáztathatták hogy újra elszabaduljon a hajó. Az idő lassan telt és az állandó koncentrálás nagyon fárasztóan hatott. A minisztérium szervízhajói biztos távolságból kísérték őket. Végül aztán sikerült letenni az idegent a MONK űrbázis szerelődokkjába. A zsilipet gyorsan rázárták,megszökni már nem tudott. Az EZÜSTCSILLAG visszavonta a mágneshálót és leszállt a szomszédos dokkban. Amire Barry és Givi az idegen hajóhoz ért a minisztérium szakemberei már az ajtóval babráltak. Furcsamód az élő erőtér engedte a szakembereket feltenni az autómata szerkezetet amelyik a fellelhető legjobb kódfeltörő volt. Igen     intelligens szerkezet volt mert nemcsak az összes ismert kódot ismerte hanem az ismeretleneket meg is tudta tanulni ha adtak neki elég időt. Mivel az ajtó néhány perc múlva sem nyílt ki,a szakemberek úgy döntöttek hogy az erőszakos behatolás helyett inkább hagyják dolgozni az A.I.-t. Barry szerint is jól döntöttek hiszen nem lehetett tudni mit vagy esetleg kit rejt a hajó belseje ami vagy aki megsérülne ha berobbantanák az ajtót. Eltelt egy fél óra majd még egy fél és Barry lassan kezdte elveszíteni a türelmét. Givi látta rajta ha még egy fél órát kellene várnia a puszta kézzel szedi szét az ajtót de lehet hogy az egész hajót. Szerencsére nem kellett annyit várni,néhány perc múlva halk szisszenés hallatszott mintha egy pneumatikus pompa indult volna be és az ajtó feltárult. Barry volt az első aki beugrott a hajóba mert látta hogy az ajtó kinyílásakor megszűnt az erőtér hullámzása is. Alig megvilágított folyosón találta magát. Bennt dermesztő hideg fogadta. A kinntről beáramló melegebb levegő azonnal sürü párává változott drasztikusan lecsökkentve a látási viszonyokat.     Barry inkább az ösztöneire hallgatva mintsem tudatosan tapogatózott előre ahol a vezérlőt sejtette. Néhány forduló után meg is találta. Legalább is az a valami amit látott nagyon hasonlított egy irányító konzolhoz,de nem az kötötte le a figyelmét hanem az az ezüstszínü űrruhába bújtatott alak aki a padlón feküdt. Lehajolt hozzá hogy felemelje de félúton megállt. Az űrruha egy lányt rejtett. "Gyönyörü arca van" - futott át a gondolat Barry agyán. Azon vette észre magát hogy túl régóta figyeli az alélt lányt.     "Vajon milyen szeme van?"  "Mi lehet a neve?"  "Honnan jött?"  "Ki lehet ö?"  - kergették egymást a gondolatok Barry fejében. Hírtelen elszégyelte magát hogy ilyenek jutnak az eszébe amikor inkább segítenie kellene rajta. Megfogta az átlátszó sisakot hogy levegye de egy kéz ragadta meg a csuklóját. Givi volt.    - Várj. Egyszer nézzük meg mi van a ruha alatt. - mondta.    Az egyik fehér ruhás akit Barry orvosnak nézett egy szondát szúrt a ruhába és mintát vett az alatta levő levegőből. Az analizis eredménye alig néhány perc múlva megjelent a kijelzőn. Az orvos meglepődött utána aggódó lett. Először a fejét vakarta utána az állát simogatta aztán megint a fejét vakarta.    - Na mi van? - Kérdezte Barry türelmetlenül.    - Ha igaz amit a műszer jelez akkor jó hogy nem vette le a sisakot róla.    - Mert?    - Mert a lány ammóniából van.    Barry hírtelen nem is tudta hogyan értelmezze azt amit hallott. Givi segítette ki.    - Az ammónia fagyáspontja -78 fok forráspontja pedig -33 fok. Az emberi test kábé 65 százaléka víz. Benne a víz helyett ammónia van.Úgyhogy ha levetted volna róla a sisakot egyszerűen elpárolgott volna.    Barryt a hideg ellenére kiverte a víz. majdnem megölt egy lányt,valakit akit nem is ismert,valakit akinek a szemét sem látta,valakit aki . . .     aki megtetszett neki. Neki,aki soha nem gondolt arra hogy bárki is megnyerné a tetszését. Éppen őneki aki állandóan undok és visszautasító volt mindenkivel. Egy lány akiről semmit nem tud , egy lány aki úgy vette le a lábáról hogy bele sem nézhetett a szemeibe.     Ki tudja mit rejtenek azok a szemek? Milyen mélységeket vagy milyen magasságokat ?                                                       X              X               X                X                X                                                                 Jónéhány nap eltelt amióta Barry az idegen hajót a MONK bázis hangárjába letette. Az EZÜSTCSILLAG már ki tudja hanyadjára landolt a szomszédos dokkban. Barry  és Givi nagyon gyakori vendége lett az űrbázisnak,mindenki tudta ki miatt. Az ok egy teltkarcsú lány volt,macska szemekkel,aki egy speciálisan kialakított,zárt üveg kalitkában élt. Igaz csak ideiglenesen amíg a szakemberek helyreállítják a hajóját,persze a pilótája irányításával. Kiderült hogy a galaxis ahonnan jött jónéhány parszekre van a tejúttól teljesen szűz,felderítetlen területen. Ott az élet szinte ugyanolyan ritmusban és formában fejlődött néhány apróbb külömbséggel no és persze az ammónia. Az ottani uralkodó faj már feltérképezte a galaxisuknak szinte összes naprendszerének minden számukra lakható vagy nem lakható bolygóját,és most úgy döntöttek hogy messzebbre merészkednek. Az ottani tudósok megépítették ezt a hajót ami olyan tér-idő hajlításokra képes amihez foghatót még senki sem látott. Ehhez el kellett lássák olyan félig organikus pajzzsal ami minden energiát elnyel és a saját hasznára fordítja legyen az bármilyen eredetű, hiszen nem tudhatták mennyi idő múlva talál más értelmes civilizációra és persze mennyire békés vagy agresszív az a civilizáció. Az elején nagyon nehezen ment a kommunikálás az ammónia - lány és az emberek között,de az idegen hajón volt egy inteligens fordító amit összekötöttek egy földi transzlátorral így pár nap után már elég hatékonyan tudtak kommunikálni egymással. Barry először a karbantartó mérnökökhöz sietett.    - Na hogy megy ? - kérdezte.    - Megy. Remélem hamar befejezzük,és akkor hazamegy végre. - mondta az egyik mérnök,a többi csak lemondóan legyintett.    - Hallottam ám. - hallatszott az üveg kalitka felől.    - Össze kellene kötni beneteket és kilökni az űrbe - morgott egy másik mérnök mig Barry a kalitkához ballagott.    - Türelmetlenek vagyunk? -kérdezte Barry a lánytól.    - Vagyunk? Miért te is az vagy?    - Miért,kellene?    -Te mindíg kérdéssel válaszolsz egy kérdésre ?    - És te?    A lány macskaszemei villámokat szórtak,de az acélkemény pillantások meg sem karcolták Barry csonthéját. A lány tovább kutakodott Barry tekintetében,hátha megtud valamit a gondolataiból.    - Mondd te mindenkit útálsz? - kérdezte a lány.    - Nem , csak magamat.    - Arra gondoltál már hogy fölkösd magad?     - Folyton. Csak keresem a megfelelő kampót.    - Keressek egyet neked?    - Ott bennt nehéz lenne bármit is találni. De ha gondolod kinyitom az ajtót és beadok egyet.     - Szeretnéd?    Barry egy pillanatra elbizonytalanodott. Givi enyhén meglepődve nézett a társára. Repedezik a zománc?    - Nem tudom mit szeretnék. - mondta végül.    - Van egy amulettem,segít hogy magadba tudj nézni. - a lány a nyakában lógó érmére tette a kezét.    - Nekem nem kell amulett,nekem önismeretem van.    - Na és ma boldog vagy vele?    - Ma nem.    - És tegnap?    - Tegnap sem,ne hülyéskedj mi a boldogság?    - Tőlem kérded? Mi vagyok én,agykurkász?    - Ha kell ismerek egy remek pszihiátert.    - Én is. Becsukták a diliházba.    - Miattad?    - Szerinted?    - Most te válaszolsz kérdéssel a kérdésre? - mosolyodott el Barry.    Szórakoztatta ez a szópárbaj,mert méltó ellenfélre talált,és ahogy látta a lány is élvezte.    - A te fegyvered. Én csak átvettem.- mosolyodott el a lány is.    - Szerinted mikorra lesznek készen? - intett Barry a mérnökök felé.    - Ahogy elnézem őket ,hamar. De ezt ne mond meg nekik.    - Eszemben sincs. Alig várod már hogy befejezzék?    A lány nem válaszolt rögtön. Barry már kezdte azt hinni hogy elromlott a fordítógép amikor elkapta a macskaszemek lézersugaras pillantását. Először nem értette aztán nem akarta elhinni amit kiolvasott belőle. Repedezik a páncél? Beletelt néhány perc mire a lány megszólalt.    - Most megfogtál. Erre most mit mondjak ? Ha azt mondom nem várom,azt mondod hazudok,ha azt mondom alig várom,én pirulok el mert hazudok. Mit tanácsolsz ?     - Hogy aludj rá még egyet.     - Igazad van. Nyertél egy hólyagtükrözést!    - Mondták már hogy gonosz vagy és rosszindulatú ?    - Akár az élet.     - Hát igen,akár az élet. - bólintott Barry. Givi felfigyelt a keserűségre amit a társa belesürített ebbe a mondatba. Nem tetszett neki.Egyáltalán nem tetszett. Barry észrevette Givi fejcsóválását.    - Menjünk mielőtt letekeredik a fejed - mondta.    - Holnap? - szólt utánna a lány.    - Persze,ugyanis én kell elkísérjelek a galaxisunk határáig. Hiszen ezek végeznek és akkor te . . . huss!    - Nem?    - De.  .  .  huss!    Barry mélyen belenézett a macskaszemekbe,aztán hirtelen megfordult és elindult a kijárat felé.    Givi csak felemelte a kezét búcsúzás képpen és Barry után sietett. A szomszéd dokkban várt rájuk az EZÜSTCSILLAG. Már elfoglalták a helyüket a pilótafülkében amikor Givi megszólalt.    - Jól látom amit látok ?     - Miért,mit látol ?    - Te mondd meg . -nézett társára Givi.    A válasz nem jött azonnal. Barry a megfelelő szavakat kereste,amire ritkán volt példa.    - Változom - szinte ordította a választ.    - Nofene. Magadtól ?    - Igen,magamtól. Semmit sem tehetek ellene,csak úgy megtörténik velem és kész !    - Nahát én szintetikus vagyok,a társam meg egy metamorf. - nevetett Givi.    - Nem vetted észre ?    - Valami feltűnt de nem foglalkoztam vele,de most hogy mondod,napról napra fúrcsább leszel.    - Fucsább ? Nem eddig voltam fúrcsa ?    - Az ezelőttit már megszoktam,most másképp vagy fúrcsa,még meg kell szokjam.    - Mire megszokod,elmúlik.    - Tényleg ?    - Tényleg. Holnap már elmegy.    - Hát igen. Mintha ez garancia lenne bármire.    - Na sok a szöveg. Munkára ! - emelte meg Barry a hajót aztán méhány másodperc múlva kiviharzott a hangárból.                            X                                     X                                         X     Másnap Barry majdnem pontosan érkezett. A mérnökök már végeztek,de a gépben még nem foglalta el a helyét a pilóta.    Már kiépítették az üvegakvárium és az ürhajó közötti átjárót de a lány még nem foglalta el  a helyét. Az űrruháját már felöltötte de láthatóan várt még valamire.  Mellén keresztbe font karral lazán nekidölve az üvegfalnak figyelte Barryt amint közeledik a kalitkához. Ahogy odaért,ellökte magát a faltól.     - Hello idegen. Ki vagy ? - nézett a jövevény szemébe.    - Szerinted ki vagyok? Sokmindennek nem látszom,például elsőáldozónak,családanyának, kóristalánynak,vagy egy ronda gnómnak habár ez utóbbiban nem vagyok olyan biztos. Néha a tükör sem ismer rám.    - Mi van ? Kiborultál ? Gyere itt a vállam,felér egy detoxikálással.     - Hát ilyet ! A skalpom lerántom. Mi a fenét akarsz ?    - Semmit ! Mindent ! Nem tudom ! - szinte kiabálva jött a válasz.    -  Sok vagy te ehhez.    - Sok ? Azt hittem kevés !    - A végeredmény ugyanaz,nem ?    - Hát én menten leikrázok ! Lehetnél kedvesebb is.    - Rózsabimbó is lehetnék ha nyílni tudnék.    - Igen,vagy kertkapu. Mit akarsz ? Megkéred a kezem ?    - Miért,adod ?    - Igen !  Nem ! Nem tudom !    - És másodat ?    - Soha !    - Soha ? Az mikorára esik ?    - Hagyjál ! Mi van ? Ittál ? - a lány hangja szinte könyörgő volt.    - Az túl intellektuális dolog nekem.    - Leköplek !    - Na az viszont proli dolog !    A lány könyörgő tekintete riadtan kutatott Barry szemében.    -  Ne kínozz kérlek ennek nincs jövője. Nem lehet jövője !    - Biztos vagy benne ?    - Semmiben nem vagyok biztos ! Érted ? Semmiben! Még magamban sem !    - Nagyon régóta töröm a fejem valamin.    -  Ne hárfázz az idegeimen.    - Egy búcsú ajándékon törtem a fejem. Nem tudtam elképzelni mi lehet az amit át tudnék neked nyújtani, ami fittyet hányva a világunk közti külömbségre maradandó marad nálad is. Rideg,jégcsapnak tartottál és ez adta az ötletet. Átadok neked valamit amiről soha senkinek fogalma sem volt hogy egyáltalán létezik.    - Mi az,valami nemzeti kincs ?    - Nem. Csak az enyém. - Barry soha nem volt ennyire komoly,és ezt a lány is megérezte ösztönösen.    Barry hátrafordult a mérnökök felé.    - Hé fiúk ! Ha intek,erröl a falról pár másodpercre vegyétek le a hőzárat.    - Megőrültél ?     - Utánaszámoltunk Givivel. Két másodperc az egész és a benti hideg levegő no meg a kalitka többi fala nem engedi hogy bármi baj történjen. De ha reszket a kezetek majd Givi megcsinálja.    A szintetikus meg sem várva a mondat végét a kalitka vezérlőpultjához sietett.    - Vedd le a kesztyüt és tedd az üvegre a kezed.    A lány lehúzta az űrruha tartozékát a bal kezéről és rátette a tenyerét az üvegre. Barry szintén rátette a kezét eltakarva a lány tenyerét. Mélyen a szemébe nézett és intett Givinek. Ahogy a hőzár kikapcsolt Barry tenyerén érezte a benti hideg jeges tűszúrásait. A lány is felszisszent mert az ő tenyerét megégette Barry forrósága. Az egész még két másodpercig sem tartott,Givi visszakapcsolta a hőzárat.    Mind a ketten elvették a kezüket az üvegfalról. A lány némán nézte enyhén megégett tenyerét. Először nem tudta mire vélni az egészet. Ismét Barry szemeibe nézett,és hírtelen megértette az ajándék lényegét. A jéghideg páncél alatt egy forró érzelmekkel teli ember van. Érzelmek  amiket még soha senki nem ismert meg,érzelmek amik még soha senkit sem érintettek meg,mert eddig még senki sem érdemelte ki őket. A tenyerére nézett. A forróság amit érzett maradandó nyomot hagyott rajta. Már nem érzett fájdalmat,csak csak fura ráncok kósza vonalai emlékeztették arra hogy megégett. Igen megégett. De sokkal jobban megégett bent,a szíve táján,és az égető fájdalom is átvándorolt oda. Tudta hogy ez sokkal komolyabb égés és talán soha nem fog elmúlni,de érezte hogy soha nem is akarja hogy elmúljon. Egy forró,égető érintés amire vágyott már nagyon rég óta. Pont itt és pont most olyan valakitől akivel meg sem érinthetik egymást anélkül hogy valamelyikük bele ne hallna,hiszen Barry nem tudna sokáig élni az ő világában és ő sem itt. Két világ egyazon érzések,de a lelki társak soha nem lehetnek egymáséi. Kegyetlen az élet ! Hírtelen felcsillant a szeme. Ő is adhat ajándékot,méghozzá elég maradandót.    - Köszi az ajándékot. - mondta - Szeretném viszonozni. Gyere közel az üvegfalhoz és nézz a szemembe.    - Mire készülsz ? - kérdezte Barry árnyalatnyi gyanakodással a hangjában.    - Ne félj,nem lesz fájdalmasabb mint ez. - mutatta a tenyerét. - Bízz bennem.    - Jól van. Nyugi. - adta meg magát Barry és szorosan a kalitkához lépett. - És most ?    A lány is előre hajolt,orra szinte elérte a kalitka üvegfalát.     - Ez egy olyan dolog ami a mi világunkban tilos. Kemény büntetés jár érte. De most ugye nem vagyunk a mi világunkban ? Ugye tudod a nevemet ? - kérdezte Barrytől.    - Igen,de a mi hangképző szervünk nem elég jó hogy ki is tudjuk mondani szépen érthetően, ezért a fordítógép VÖRÖS RÓZSÁ-nak fordította.    - Rendben,tehát VÖRÖS RÓZSA. Nekem tetszik. - bólintott a lány. - Most nézz mélyen a szemembe és próbálj meg nem gyakran pislogni.     Barry belenézett a gyönyörű macskaszemekbe. Borzongás nélkül nem ment neki. Mélyet lélehzett és megpróbált nem pislogni.    - Jó. Most koncentrálj erősen a nevemre.     Barry egyfolytában ismételgette magában azt a két szót : VÖRÖS RÓZSA. Hírtelen éles fájdalom hasított bele az agyába. Felszisszent de a szemét nem csukta be. Az egész nem tartott sokáig és amilyen hírtelen jött olyan hírtelen el is múlt.    - Mi volt ez? - kérdezte amikor a lány eltávolodott a faltól.     - Egy rezidens képet vetítettem az agyadba,és hozzákapcsoltam ahhoz a két szóhoz hogy VÖRÖS RÓZSA. Aztán mélyen elástam a tudatalattidba,ahol biztonságban van. Tudod a mi agyfelépítésünk nagyon hasonlít a tiétekhez,és szerintem ti is képesek vagytok az agyatok erejét használni csakhogy az évek során a kihasználatlanság miatt visszafejlődött,elcsökevényesedett. Vannak köztetek is olyanok akik használni tudják a pszihés erejüket,de ezek nagyon kevesen vannak. Nálunk mindenki képes ilyesmire ezért is van betiltva hogy egymás agyában kurkásszunk. Persze nálunk is vannak kivételek. A pszihológiai gyógyászatban például igen hasznos. De nagyon szigorú szabályok vannak,és ez így van rendjén. Ne félj a vetitett kép nem fog zavarni a látásban mert úgymond a lelki szemeiddel fogod látni.    - Köszönöm. Sokat jelent ez nekem. - mosolyodott el Barry. Mosolya kissé kesernyésre sikeredett.     - Akárcsak ez nekem. - viszonozta a mosolyt a lány felemelve a bal tenyerét. Az ő mosolya sem volt vidámabb.     Egy kis ideig csak nézték egymást és úgy tünt szavak nélkül is tudnak egymással beszélni. Mintha egymás gondolataiban olvasnának. A lelki társalgást Givi szakította félbe.    - Ha befejeztétek a magasröptű eszmecserét akár indulhatnánk is.    - Hát jó. Ugordjunk neki. - sóhajtott Barry.    A lány is elhúzódott a faltól és visszahúzta a kesztyűjét. Barry végig kísérte tekintetével ahogy fejére húzta a sisakot,bekapcsolta az űrruha védőrendszerét és belépett az átjáróba a hajója felé. Most először mintha zavart látott volna a lány arcán. Meg sem várta amíg a pilóta a hajóba ér,gyors léptekkel elindult a szomszéd dokkba az EZÜSTCSILLAG felé. Givi alig tudott vele lépést tartani.    Mintha menekülni akart volna valami vagy valaki elől,netán valaki felé ? Givi csak figyelt és hallgatott. Neki is új volt ez a helyzet. Szó nélkül foglalták el helyüket az irányító pult előtt,és várták az idegen űrhajó bejelentkezését. Néhány perc múlva életre kelt a kommunikációs rendszer.    - Helló Barry ! Készen vagy,mehetünk ? - hallatszott a lány hangja a fordító gépen keresztűl.    - Felőlem ?     - Meddig kell elkísérned ?    - A Galaxis  pereméig.    - Hát akkor húzzunk bele. - hallatszott majd a lány megemelte a hajót és kilavírozott a dokkból Barry pedig követte.    Amikor biztonságos távolságra voltak az űrbázistól Barry átszólt a lánynak.    - Most már elég távol vagyunk ahhoz hogy ugordjunk.    - Ugordjunk ?    - Persze. Átléphetünk a hipertérbe. A számítógépeddel kiszámittatod az ugrásokat én pedig rád allítom a hipertér nyomkövetőt. Bárhová ugrassz,követlek.     - Én is így gondoltam.    - Ugye milyen remek hogy ennyire egyformák vagyunk ? Olyan vagy mint én.    - Fogalmad sincs mit nem adnék azért ha olyan lennék mint te. - a lány hangjában még a fordító gép sem tudta elnyomni a keserüséget.    Néhány perc és beléptek a hipertérbe. Csillagok fényei suhantak el mellettük. De nem csak a fények, hanem a tér és az idő is mintha megnyúlt volna. Mintha egy kígyózó alagútban lennének aminek az oldala színes,tekergő fénycsíkok tömkelege. Két ugrás között kitisztult körülöttük az űr,ismét felismerhetők lettek a csillagok és az általuk kirajzolt képek. De néhány pillanat múlva újra elmosódott minden,visszatért a színes kavalkád. Ha valaki nincs megszokva hamar felfordúl a gyomra,de Barryék már rég megszokták ezt az egészet. Néhány ugrás után elérték a Galaxis peremét.    - Na én eddig jöttem. - Barry szavait akár mormogásnak is lehetett értelmezni.    - Igen. Eddig. - jött a válasz.    - De tudod én kalmár vagyok. Mindig szeretek új kereskedői útvonalat kialakítani. És nálatok is ki tudnék építeni egy kis piacgazdaságot. Gondolom.    - Biztosan. Ha mást nem hát jégkockát,jégvirágot,hóembert vagy hógolyót tudnál eladni nekünk.    - Nagyon vicces.    - Annak is szántam.    Néhány pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem,aztán egyszerre szólaltak meg.    - Mennem kell. - mondta a lány.    - Menned kell. - mondta Barry.    Hírtelen mind a ketten meglepődtek azon hogy egyformán gondolkodnak,aztán meg azon lepődtek meg hogy egyáltalán ez meglepte őket. Hiszen annyira egyformán gondolkoznak hogy az sem meglepő hogy ugyanazt mondják ugyanabban az időben.    - Hát igen,menned kell. - sóhajtott Barry.    - Viszlát. De megígérem utánanézek mivel tudnál nálunk bevágódni.    - Ezt úgy értsem keresel megoldást arra hogy összejöhessünk ?    - Hááát . . . . . . .     - Tudom , a remény hal meg utóljára.    A kommunikációs rendszerből csak a lány nevetése hallatszott,aztán már az sem. Az idegen hajó körvonalai hullámozni kezdtek eldeformálódott,megnyúlt  és eltűnt a megnyitott féregjáratban. Barry még nézte a bezárult féregjárat helyét,aztán elfordult a frontális ablaktól.    - Givi,tápláld be az új koordínátákat. Vár a meló! - fordult a szintetikus felé.    - Rendben. - válaszolt Givi,de tudta hogy semmi sürgős dolguk sincs. - Jól vagy ?    - Persze - mindketten tudták hogy nem hangzott valami meggyőzően.    Egyáltalán nem volt jól. Úgy érezte mintha tripla karikák híznának a szeme alatt,szája íze mintha epét szopogatott volna. Nehéznek,sűrűnek érezte a vérét meghalni sem volt kedve.Kipróbálta az ajándékát.  "VÖRÖS RÓZSA"-gondolta,és egyből beugrott egy mosolygós lányarc. Ettöl jobban érezte magát.    - Tudod Givi az élet olyan mint a kottaolvasás,vagy érted vagy nem. és ha érted is még nem biztos hogy le tudod játszani. De amikor mégis lejátszod kiderülhet hogy süket fülek hemzsegnek körülötted.    - Filozófus lettél ?    - Egy metamorftól mit vártál ? De egyet jó tudni.    - Éspedig ?    - Hogy a te füled nem süket.    Givi mosolyogva fordult a vezérlőpult felé. Ujjai fürgén táncoltak a billentyükön aztán az EZÜSTCSILLAG is csak egy fényes pont lett a többi csillag között. Csillagok,az élet apró szikrái. Sun, 29 Aug 2010 06:28:42 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=570&Itemid=108 Egy szép nap margójára      – Ez egy szép nap volt – borult férje nyakába az ifjú feleség, miután visszaérkeztek a balatoni nyaralóba az aznapra tervezett túra-penzum teljesítése után. A kevésbé szentimentális férj, a tőle megszokott óvatossággal, talán baljós előérzettel megjegyezte: – Nincs még vége! – szelíd mosoly jelent meg az arcán. Kis felesége a határán volt, hogy zokon vegye, odavetett egy „deizévagy”-ot, de aztán már a szép folytatásra koncentrált.     Valóban szépen telt addig az a csütörtök: Sára reggel fűnyírással kezdett, „hátul” esett neki a placcnak. Hamar végzett, sietett, hogy a vérszomjas szúnyogok ne belőle lakmározzanak. Allergiás a csípésükre, mindig hatalmasra dagadnak, pedig itt-ott már nem előnyös, ha tovább dagad. A bicepszen és a vádlin persze jól mutat, oda még fér, hogy izomzatilag jól fessen, csak ne fájna annyira. Bőven elég, ha a sarok és a derék sajog a csaknem két évtized atletizálástól. Sára gerelyhajító, önkritikus pillanataiban dobótehénnek titulálja magát, de csak félig gondolja komolyan. A szer nem száll messzebb, mint tizenegynéhány éve, de kitart. Kitartóan gyilkolja magát. Azt mondja, megéri. Márton szerint nem mindig…     Márton elől kurtította meg a gyepet meg az önként burjánzó kakukkfüvet, ami állandóan kellemes illatról gondoskodik a ház körül. Márton még élete párjánál is gyorsabban ért a munka végére, nagy a rutinja, a szülői ház körül manapság is ő a fűfelelős. Emellett a gyomirtásnak is szakértője, a szülőfaluban örökölt, lakatlan ház kertjében fitogtathatja ebbéli tudását.     A balatoni portaszépítés után következhetett az újabb szakmunka. Először elköltötték reggelijüket, aminek legfontosabb eleme az itt töltött napok során az egekig magasztalt nagyvázsonyi kifli. Szentségtörés a vajon kívül bármi mással elnyomni az ízét.     A nyaraló emeleti szobáiban csupaszon függő villanykörték több mint két évtizede várták, hogy ruha kerüljön rájuk. A lámpatestek pedig legalább öt éve álltak startra készen a fiókban, hogy végre felkerüljenek a falra. Nagyon készültek már az egyesülésre. A sokleveles (sok okleveles röviden) mérnök, Sára szerint leginkább elméleti szaki, Márton most bizonyíthatta, kiváló kapcsolatban van a villannyal, hiszen a tinta alig száradt meg mechatronikai mérnöki diplomáján. Mivel minden flottul ment, a zsinórok a helyükre kerültek, nem omlott le a fal sem – a vízszint hibádzott egy kicsit, de ahogy ők mondják, ez a „kinemszarjale”kategória – a feleségnek az a kósza gondolata támadt, talán az egyetemen volt fél év lámpászat is, amit a jelek szerint sikerrel abszolvált Márton. Sárának már csak lámpász, vagy inkább lámpész.     Márton és Sára az utóbbi években az aktív pihenést részesítette előnyben. Nagy elánnal ettek és ittak, közbe azért túráztak, úsztak, várost néztek. Sára, aki négy éves kora óta jár a balatoni nyaralóba, elhatározta, ideje meghódítani a Balaton-felvidék csúcsait. Két napja a négyszázon inneni Csobáncra caplattak fel. Márton haladt volna gyorsabban, Sára szúrós pillantásai miatt vette fel felesége kevésbé lendületes tempóját. Így van ez mindig.     Azon a csütörtöki napon a Szent-György hegy volt a soros. Ez már túlnőtt a négyszázon, de a felfelé út sokáig autózható. Ki is használták, aztán a három napja vásárolt turista térképpel a kezükben lódultak neki. Sára jelölte ki az irányt: felmegyünk a piroson, lejövünk a kéken. A kocaturista feleség hamar belebonyolódott a színkavalkádba, ragaszkodott a kitűzött piroshoz, de a helyes irányra már nem futotta az egyébként élénk figyelméből. Márton óvatosan próbálta jelezni, talán a kiindulási pont felé haladnak. Igaza lett, ezután ő mondta, merre. Egy rövid erőltetett menettől eltekintve könnyed sétával értek fel, majd le. Az oroszlános kútnál Sára megtöltötte a kiürült ásványvizes palackot, kínálta Mártonnak is, húzza meg, felfrissül tőle. Márton köszönte szépen, elég friss ő, meg különben is, csak fosni fog tőle. A hazafelé úton betértek az utóbbi években rendszeresen látogatott pincészetbe, főleg az asszony büszke volt magukra, vettek hat palackkal és milyen jó áron. Ráadásul elvileg már zárás után ütötték nyélbe az üzletet.     Mindketten alig várták, hogy megestebédeljenek. Már reggel eltervezték, Sára tojásos nokedlit csinál, abban úgyis bajnok, és kiváló lesz hozzá a házi kovi ubi. Mikor megérkeztek az ifjú feleség nagy megelégedéssel ölelte meg férjét: – Ez egy szép nap volt! Az érzelgősségre ritkán hajlamos férj szavakba öntötte első gondolatát: – Nincs még vége! Sára egy „deizévagy”-ot követően nekifogott.     A galuska tésztájába tett pirospaprikát is, ne legyen olyan unalmas. Márton a nappali foteljébe huppant, a sportújságot kezdte olvasni, de gondolatai már az étel körül forogtak. Elvégre reggel vettek magukhoz utoljára táplálékot, éppen itt az ideje a következő étkezésnek, így hét óra környékén. Közben a konyhában a gáztűzhelytől irtózó Sára meggyőzte magát, forr már a víz a kétlapos, asztali villanyoson, pöttyös már az alja, ahogy tizenhárom évesen konstatálta. El is készült, nem is mutatott rosszul a nokedli, jöhetett rá a tojás. Tojat. Hármat elbír, zutty bele. Nem nézett ki jól, mint a takony. A tojás nem akart szilárdabb formát ölteni, szorosan tapadt a szabálytalan alakú tésztadarabokra. Sára egyre jobban hergelte fel magát, káromkodott is kicsit. Pedig ekkor már látta, belátta, a villanyrezsó megint nem elég forró, menthetetlen a kotyvalék. Ő azért még próbálkozott, nem tudta elfogadni, ez az egyszerű fogás is kifogott rajta. Márton közben kijött a hallból, érezte az egyre fokozódó idegbajt. Feleségét megnyugtatandó megjegyezte, ő mindig azt hitte, külön kell elkészíteni mindkét összetevőt, és csak ezután összekeverni. Sára ingerülten ugrott neki, kell a francot, százszor csinálta már, csak ez a szar nem elég forró. A feleség reménytelen harcot folytatott a trutyival, az elkövetkezendő percekben férje még kétszer hangot adott dilemmájának, vajon nem kell először külön elkészíteni őket és csak utána összekeverni? Az asszony gyorsan eljutott a teljes kiborulásig, a kegyelemdöfést Márton adta meg, mikor talpig fekete motoros gúnyában azt kérdezte, milyen pizzát hozzon? Nekem semmilyet, nem vagyok éhes! – fakadt ki a kudarcot vallott Sára. A férj még kétszer feltette a kérdést, de felesége még mindig nem volt éhes. Márton fejébe húzta a sisakot és már ott sem volt.     A lesújtott asszony pánikszerűen látott hozzá a nyomok eltüntetéséhez, a sárgás kotyvalékot olyan lendülettel vágta a kert végében magasló  biokupac tetejére, hogy az nyomban összement. A házba visszaérve csörgött a mobiltelefonja, Márton utoljára érdeklődött, milyen pizzát kíván. Sára valamelyest nyugodtabb tónusban válaszolt. Először azt, hogy még mindig nincs étvágya, de az utolsó utáni kérdésre, hogy amilyet tudod, hogy szeretek. Persze a férj tudta, nagy kedvvel ettek, meg ittak az idő tájt, és a közösen eltöltött tizenhárom év alatt is volt alkalom megfigyelni, mi az, amit szeret.     Márton hamar megfordult, pár kilométer csak az út a rendszeresen látogatott pizzériáig. Csendesen költötték el rögtönzött estebédjüket. Sára lazacosat evett, azt nagyon szereti. Látható nyoma nem volt már a konyhai kalamajkának, de némi feszültség még érezhető volt mindaddig, míg Sára, már higgadtan önkritikát nem gyakorolt – abban az időszakban már egyre többször tette, Márton nagy örömére. Javasolta is férjének, hívja Nokedlinek. Vagy legyen inkább nőnemben: Nokedlina. Sun, 29 Aug 2010 06:22:48 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=569&Itemid=108 Karácsony   A szalvétán a rénszarvas vágyakozva pillant a hullócsillagra. A kép hirtelen megelevenedik, amint Camino, a rénszarvas arcán végiggördül egy kövér könnycsepp. Hatalmasat sóhajt és újra felpillant az égre, de már nyomát sem látja a gyönyörű égi tüneménynek.- Úgy szeretnék hullócsillag lenni. - leheli fájdalmasan, majd lassan baktatni kezd hazafelé, miközben a szeme előtt szívének legtitkosabb vágya lebeg.Camino már nagyon régóta egyedül  él. Egykor kicsi, de otthonos házát egyetlen szerelmével és kisfiukkal, Manóval osztotta meg, de ők már nagyon régen eltűntek egy hóviharban. Akkor Camino hetekig kereste őket, a nevüket kiabálva bejárta az egész Északi földrészt, majd kénytelen volt belátni, hogy soha többet nem látja őket viszont, mivel megtalálta azt a kendőt melyet ő maga adott feleségének az esküvőjük napján, aki akkor megígérte, hogy halála napjáig magánál tartja a textildarabot. Mikor feladta a keresést, hazatérvén hallott egy történetet. Történetet egy csodaszép szarvasról, aki valami nagyon jót csinált és ezért hullócsillaggá változott. Ahogy szegény kis Camino hazafele kullog, ez is eszébe jut. Felrémlik előtte gyönyörű szerelmének képe és a körülötte ugráló aprócska Manó, majd újra végigpörgeti magában a csodaszép szarvasról szóló történetet. Lehetőségeket keres egy nagyon jó dolog megcselekvéséhez, ahogyan azt már százszor tette korábban. De megint csak nem talál semmit. Caminoval már egy éve egyetlen rénszarvas sem állt szóba, így hát igazán nehéz lenne segíteni bármelyikjükön is. Persze ott vannak még a jegesmedvék is, de ők túl félelmetesek és Camino nem mer a közelükbe menni. Időközben Camino hazaér és a kandalló mellé ül melegedni, mint ahogyan ezt minden este teszi szerettei eltűnte óta. Minden este összesen 3 könnycseppet ejt. Egyet, amikor megpillantja a hullócsillagot, majd miután hazaér, egyet szerelméért, egyet pedig Manóért. Minden este szertartásosan csókolja meg kedvese patáját a fényképen és kisfia arcocskáját, majd egyedül bújik ágyba fájdalmas sóhajokat hallatva. Nem is tudja mióta tart ez, mert azóta az időt sem tartja számon. Másnap, ahogy Camino felébred, kinéz az ablakon és hosszú percekig csak vár. Nem tudja feladni a reményt, hogy egy nap szerelme és Manó majd hazatérnek. Amikor már talán egy órája nem jön arra senki (hiszen ki is jönne szegény Camino háza felé), Camino abbahagyja a várakozást és nekilát ebédet készíteni magának. Egy egyszerű finomságot csinál, amely felesége kedvence volt, de Camino már hosszú évek óta nem érzi az étel ízét, így élvezni sem tudja igazán, mint ahogyan semmi mást sem. Gyakorlatiasan ebédel, csak azért mert muszáj, megrágja a falatot, majd lenyeli és már nyúl is a következőért. Délután kimegy sétálni az erdőbe, mert szerelme ezt kedvelte a legjobban. Órákig tudtak andalogni az erdőben még Manó születése előtt. Az erdőben messze próbál elkerülni minden élőlényt, ám egyszer annyira belefeledkezik gondolataiba, hogy egyenesem beleszalad egy rénszarvas csoportba. A csoport éppen a fenyőket nézegeti és Camino óhatatlanul is elcsíp néhány megjegyzést. - Én minél nagyobbat szeretnék, a kis Malvin imádja a nagy karácsonyfát. - mondja egyikük.- Idén hozzánk csak egy kis fa fér be az átalakítások miatt- jegyzi meg halkan egy másik.- Nálunk is nagy fa lesz - ezt viszont már szinte kiáltja egy harmadik rénszarvas, aki láthatóan büszke arra, hogy elfér náluk egy szép nagy fa.Camino csendesen, feltűnés nélkül lépked tovább, így a többi rénszarvas észre sem veszi, hogy ott járt.- Tehát karácsony lesz hamarosan. - mondja nagyon halkan, csak magának Camino - idén talán én is hazavihetnék egy kis fát.Így hát Camino ahogy kellő  távolságba ér a csapat rénszarvastól meg áll és körülnéz. Nem messze tőle egy csodaszép kis fenyő fekszik a földön, amit a pár nappal ezelőtti vihar csavarhatott ki a talajból. Camino szívét egy pillanatra elönti egy furcsa, már régen nem érzett érzés. Boldog. Éppen, hogy csak egy pillanatra, de mégis megjelenik és Camino ebben az egy pillanatban minden porcikájában érzi, bár megfogalmazni nem tudja, hogy mi is az. Ahogy elmúlik és visszasüllyed mély, letargikus magányába, megfogja a kis fát és elindul vele hazafelé. A fenyőt a ház közepén állítja fel és előkeresi a szekrény mélyére rejtett dobozt, amiben a karácsonyfadíszek lapulnak. Fájdalmas, de szeretettel teli mosoly jelenik meg arcán, ahogy meglátja felesége kézírását a doboz tetején.„Óvatosan”- ez áll a dobozon gyöngybetűkkel. Camino a parancsnak megfelelően jár el: óvatosan teszi le a dobozt a karácsonyfa mellé és elkezdi díszíteni. Miközben a törékeny kis tárgyakat aggatja fel, maga mellé képzeli családját: a gyönyörű feleségét, aki ilyenkor mindig vidám és életteli karácsonyi dalokat dúdolt és Manót, aki folyton láb, azaz pata alatt volt, annyira szeretett volna segíteni. A csúcs díszt Camino a legvégén rakja fel és kicsit távolabb lép a fától. Csak egy pillanatig képes szemlélni, aztán elfordul és kipillant az ablakon. Észreveszi, hogy már besötétedett, így a kabátjáért nyúl, és lassan elsétál a tisztáshoz, ahol a hullócsillagot szokta várni. Csendesen, egyetlen szó nélkül várakozik, még levegőt is csak halkan vesz, mintha a legapróbb zaj is megtörné a varázslatot. Egyszer csak riadt kiáltásokra és patadobogásra lesz figyelmes. Megfordul és megpillantja Manót, aki kétségbeesetten néz körül a réten. Azonnal talpra szökken és odasiet. Szíve megtelik vágyakozással és szeretettel. Ezeket az érzéseket egy pillanat alatt váltja fel a csalódás, amikor rájön, hogy mégsem Manó az. Megtorpan. A kis rénszarvas ijedten figyeli Caminot. Eltévedt és senkit nem talál, aki segítene neki hazajutni, így minden bátorságát összeszedve megszólal:- Camino bácsi!- a hangja remeg a félelemtől- kérem segítsen nekem hazajutni. Szenteste van és a családom nagyon vár haza. Camino hosszú percekig nem szól semmit, ami még jobban megijeszti a kis rénszarvast, de nem adja fel. A remény szikrája pislákol szívében és abba kapaszkodva újra megszólal:- Camino bácsi! Nagyon kérem, segítsen nekem hazajutni. - Ekkor azonban bevillan édesanyja aggódó  arca és zokogásban tör ki - kérem szépen, segítsen - ismétli szinte érthetetlenül, mert hangja el-elcsuklik.- Segítek-mondja Camino, habár  még ő sem fogta fel, hogy mire is vállalkozik. Szeme előtt csak kicsi Manó lebeg, aki akkor este ugyanígy érezhette magát, mint a kis rénszarvas, aki itt áll előtte.- Merre laktok?- A nagy tölgyfa mögötti kis kunyhóban, de nem tudok kijutni az erdőből. - a kis rénszarvas szavai továbbra is nehezen érthetőek, de Camino mindent megtesz, hogy kibogozza, amit mond.Camino végiggondolja, hogy hol is van a nagy tölgyfa, hiszen annyira régen nem járt már semerre, de agya egy kicsi rejtett zuga elődobja a szükséges információt, így gyengéden a kis rénszarvasra néz, mintha Manót látná és megszólal:- Ne aggódj! Nemsokára otthon leszel, gyere velem.A kis rénszarvas nem szól semmit, csak elindul Camino után, szíve csordultig telik hálával. Hamarosan iszonyú hóvihar kerekedik és csak nagyon nehézkésen tudnak tovább haladni, de Camino minden erejét összeszedve, a lehetőségeihez mérten óvja a kis rénszarvast és nagy nehézségek árán, de egészen odáig kíséri, amíg már a viharban is látni lehet a nagy tölgyfát, majd távolról figyeli, ahogy a kis rénszarvas belép az ajtón és ablakon keresztül még látja, hogy mennyire boldog az édesanya, amikor visszakapja kisfiát. Camino a hóvihar ellenére visszaindul a kis tisztásra, hogy megnézze a hullócsillagot. Csendesen ballag és családjára gondol. Eszébe jut az egyik karácsony, amikor Manó megkapta a régóta áhított vasutat és az ajándékozást követő önfeledten boldog percek, amikor hármasban játszottak vele. Olyan mélyen belemerül az emlékbe, hogy nem is figyeli, merre megy, és amikor feleszmél, rájön, hogy egyáltalán nem tudja, hol van. Camino nem esik kétségbe, gyakorlatiasan próbálja megoldani a feladatot és nyugodtan keresi a kiutat az erdőből. Azonban, ahogy egyre több kísérlete vall kudarcot, egyre inkább kúszik fel benne az ijedtség szorongató érzése, és Camino sem tehet már sokat ellene. Riadtan próbál kitörni az erdő fogságából, de a sűrű hóesés és az egyre erősödő szél miatt egyre többször veszi észre, hogy újra és újra ugyan azon a helyen jár. Camino már fut, egészen kifullad és egyszer csak megbotlik. Hiába próbál, nem tud felállni, míg végül belenyugszik és csendben várja, hogy történjen valami. És akkor meglátja a feleségét, aki gyönyörűbben közeledik felé, mint ahogyan emlékezett rá és ott van Manó is, édesanyja lába körül szökdécsel és boldogabb, mint valaha. Caminoban újra szétárad a boldogság, most már tisztában van vele és engedi, hogy minden apró részletét betöltse. Felesége és kisfia mellé fekszenek és Camino már nem bán semmit, csak élvezi a testükből áradó meleget. Felpillant az égre, amin éppen egy hullócsillag cikázik át. Vesz egy utolsó lélegzetet, majd családja körében örökre lehunyja a szemét. Ebben a pillanatban egy gyönyörű, vakító hullócsillag tündöklik fel az égen és boldogan száguld át az égbolton. Egy rénszarvas leghőbb vágya teljesült.- Clara! - szólal meg édesanyja és kicsit furcsán néz rá. - Clara? Minden rendben van? - a hangjában aggodalom bujkál.- Igen - feleli csendesen - Minden rendben. Boldog karácsonyt! – tér vissza hirtelen a valóságba, és boldogan koccint mindenkivel.- Min gondolkodtál el? - kérdezi édesanyja és szemében valódi érdeklődés ül.- Semmin - feleli - csak tetszik ez a szalvéta.Azzal lenézek a szalvétára, amelyen a rénszarvas vágyakozva pillant egy hullócsillagra.Igaz szerelem Clara felszáll a buszra és fél szemmel figyeli, hogy követi-e az öccse. Elsétál a busz végébe és megáll majd az ablak felé fordul. Alig egy másodperc múlva már az öccse is ott áll mellette és folytatja a buszmegállóban elkezdett témát. Clara nem tud rá maximálisan figyelni, egyáltalán nem köti le a beszélgetés. Pedig mindent megtesz, hogy jó nővérként meghallgassa az öccse problémáit, amelyek ugyan Clara számára jelentéktelennek tűnnek, de tisztában van vele, hogy ezek a kisfiú számára jelenleg megoldhatatlanok. Clara nem ért mindent, de érdeklő arckifejezése felbátorítja a kisfiút, aki így tovább folytatja a mesélést. A rövid buszút alatt a kertvárosba az öccse kimerít minden lehetséges témát, érzést, fogalmat, ami egy ilyen idős gyerek számára lényeges lehet. az utolsó előtti megállóban megcsörren Clara telefonja, az öccse pedig csalódottan veszi tudomásul, hogy Clara megnyomja a kis zöld gombot. Bemutatkozik és rövid beszélgetés után le is teszi. - Keresztanyu volt. - fordult oda a kisfiúhoz- kijön értünk a buszmegállóba.- Jó rendben.Az öccse ennyivel lezárja a témát, majd kérdően néz a nővérére, akinek biztató mosolya megnyugtatja, úgyhogy tovább folytatja a mesélést.A buszról leszállva úgy tűnik, hogy Clara öccse kifogyott a témákból, szótlanul teszik meg a néhány méteres utat a kocsiig. Clara keresztanyja rájuk mosolyog és amikor a gyerekek beszállnak kiszáll a kocsiból, amit először sem Clara sem az öccse nem ért. Clara veszi észre először a telefont amit a füléhez tart. - Mennyire hasonlít anyára így smink nélkül- jegyzi meg alig hallhatóan a kisfiú és ennyivel lezártnak tekinti a dolgot. Clara is szemügyre veszi az ismert arcot és ő is felfedezi a hasonló vonásokat és elgondolkozik, hogy miért nem vette észre eddig ezt. Közben több mindent figyel még meg, amit csak kereső szem láthat meg. Meglátja keresztanyja szemében a csillogást, amelyet ő is jól ismer. Akkor csillog így egy nő szeme, amikor szerelmes. Értetlenül áll a kérdés előtt. Nem érti, hogy keresztanyja miért beszélget keresztapjukkal, ha pár perc múlva úgyis találkoznak. Clarában feldereng édesanyjával való beszélgetése, melyben kitértek egy másodpercre arra is, hogy keresztszülei házasságában gondok vannak. Azonnal letisztul előtte a helyzet és megérti, hogy keresztanyja nem a férjével beszélget. Fájdalom járja át az egész testét. Szinte fizikai fájdalomként éli meg a felismerést és reménykedik benne, hogy semmi sem úgy történik, ahogy ő gondolja. Az nem lehet. Keresztanyja hamar befejezi a beszélgetést, ám amint beül, rögtön újra megszólal a telefon. Keresztanyja elmosolyodik és rámosolyog a gyerekekre.- Ezt most nem veszem fel már- mondja és a telefont átdobja az anyósülésre maga mellé. Egy perc sem telik el, a telefon újra játsza az ismert számot, amelyet Clara önkénytelenül is dúdolni kezd. A nő ezúttal sem reagál csak rápillant a telefonra és magának, a gyerekekről elfeledkezve szólal meg.- Annyira aranyos. - Clara gondosan úgy tesz mintha ha nem hallaná a megjegyzést. Igazából nem is akarja hallani, elhinni pedig végképp nem. Az előbb érzett fájdalom újra hatalmába keríti és hatalmas lelkierőre van ahhoz szüksége, hogy legyőzze. Nem sokat ülnek a kocsiban, addig pedig csak a megszokott, már százszor átbeszélt témák kerülnek szóba. Ahogy belépnek a lakásba és rápillant keresztapjára, újra tudatosul benne, hogy nem tévedett, de még mindig nem meri elhinni, hogy keresztszülei tökéletesnek vélt házassága szertefoszlik. Felmegy unokatestvéreihez, akiket mindig is nagyon szeretett. Most azonban nem tud igazán rájuk koncentrálni. Nem tud lélekben is ott lenni velük.  Csak testként mozog közöttük, közben magában sír és élteti a remény aprócska lángját, amely újra és újra kialszik.Amikor a kicsik leülnek meséket nézni a tévében, kiül egy kicsit a lépcsőre. Szereti a lépcsőket, főleg ott üldögélni és gondolkozni. Levesz a polcról egy kirakós játékot és rakosgatni kezdi az apró mozaikokat, hátha megtalálja a helyüket. Amennyire csak lehet kizárja a külvilágot, hogy gondolkodni tudjon. Rövid idő múlva meghallja édesanyja hangját majd egy kis idő múlva keresztszüleit is. Először nem akarja hallani, hogy mit beszélnek. Fél, hogy igaz, amitől tart, amire rájött. Retteg, hogy szavakba foglalják és akkor már visszafordíthatatlan és megváltoztathatatlan lesz. Azonban a hangfoszlányok szavakká formálódnak hamarosan pedig kerek mondatokká. Clara pedig képtelen kizárni. Félelme beigazolódik. Keresztanyja egy másik férfiba szerelmes. Egy idegenbe.  Mivel mindent hall, megérti a teljes helyzetet is. A nő azon rágódik, hogy mit tegyen. Nem akarja elhagyni a gyermekeit és a biztos családi hátteret, de az is nagyon fájna neki, ha nem élhetné meg ezt a szerelmet. Clara nem akar többet hallani. A kirakóst a lépcsőn hagyva sietve beszalad a fürdőszobába és magára zárja az ajtót. Percekig csak ül és csak később veszi észre, hogy patakokban folyik a szeméből a könny. Ekkor rájön, hogy fel kell állnia és elviselnie. Nem lehet ennyire önző. Megtörli a szemét, majd a tükörben megigazítja a sminkjét és kimegy a fürdőszobából. Látszólag erősen, de belül végtelenül gyengén kezd el játszani a kicsikkel. A gondolatai viszont máshol járnak. Lelke egy temetőben áll egyedül, siratva az önmagában végleg eltemetett igaz és örök szerelmet.Álmok Clara leül az ágyra. Kedvesen mosolyogva veszi kezébe a vizes poharat meg a tablettás fiolát. Bekapja a nyugtatót, iszik rá egy korty vizet, majd még egyet. Gépiesen teszi, egy idegen számára is látható, hogy minden este elvégzi ugyanezt a mozdulatsort.Lehatja a fejét a párnára és körülnéz a szobában. A matracon fekve minden olyan nagynak látszik. Eszébe jut milyen volt gyereknek lenni. A boldog pillanatok, az önfeledt játék, a feltétlen odaadás és mindent elsöprő szeretet. Ahogy ezek felelevenednek, emlékek villannak be, majd kezdetben homályosan de egyre tisztábban kivehető kép rajzolódik ki előtte. Sötétben ül, egyetlen fénysugár suhan csak át a szobán. A szoba ajtaja résnyire nyitva. Clara a sarokban kucorog, térdét átölelve, arcát könnyek mossák. A szobán kívülről kiabálás hallatszik. Édesanyja és apja veszekedése. Szinte érthetetlen ordibálás, legalább ugyanilyen érthetetlen ok miatt.Clara nem tudja mikor csapott át álomba az emlékezés, de tisztában van vele, hogy álmodik. Így már emlékszik erre a veszekedésre, de mivel itt már felnőttként ül, tudja, hogy ez csak álom. Akkoriban 7-8 éves lehetett. Igen… Hallja a csattanást, ugyanolyan ösztönösen szalad ki a szobából, mint akkor. Semmi sem változott. Anyja a földön fekszik, kapkodva veszi a levegőt, arcán felhasadt a bőr és szivárog belőle a vér. Ráborul és zokogni kezd, de az apja keményen megfogja a csuklóját és rángatva beviszi a szobába, majd becsapja az ajtót. Így már semmit nem hall a veszekedésből. Újra a sarokba kuporodik, majd erősen összeszorítva a szemét, némán könyörög, hogy felébredjen végre ebből a rémálomból.Kinyitja a szemét. Körülnézve rájön, hogy a szobájában fekszik. Csendes hálát rebeg, majd felül az ágyon. Meglepődve veszi észre, hogy már világos van. Az álom fájdalmas sebeket tépett fel benne. Szemei be vannak dagadva, valószínűleg álmában sírt. Úgy érzi, hogy a szíve környékén óriási seb tátong. Nem akar szomorú perceket, szeretne olyan felhőtlenül boldog lenni, mint amilyen gyerekként volt. Pillantása a gyógyszeres dobozra téved, majd villámgyors mozdulattal érte nyúl és rögtön kettőt ejt belőle a tenyerébe. Beveszi mind a kettőt, megissza a pohárban lévő maradék vizet, majd az ágyon ülve vár. Nem kell sok idő és a boldogság átszövi a gondolatait, csak a jó oldalát látja a dolgoknak, és már mosolyogva áll fel, igaz kicsit meginog közben. Ezen felkacag, majd odalép a ruhásszekrényéhez. Valami igazán csinosat szeretne felvenni. Kivágott piros felsőt kap kézbe és rövid szoknyát. Kilépve az ajtón, nekimegy az ajtó félfának és beveri a fejét.Kinyitja a szemét. Megint az ágyában fekszik pizsamában. Hirtelen kétségbeesés lesz rajta úrrá.  Újra élvezni akarja azt a boldogságot, mint az előbb. Gondolkodás nélkül vesz be néhány tablettát, meg sem számolva mennyit. Becsukva a szemét megint vár, most talán kicsit többet. Ahogy kinyitja a szemeit észreveszi a színeket a szobában. Rengeteg különböző van. A fehér szekrényen sárga és rózsaszín foltok táncolnak. Az asztalon lila és kék kergeti egymást. A látvány megihleti és festeni kezd…Újra az ágyban találja magát. Megijed, mert nem tudja mi történik. Beveszi a gyógyszert, csak egyetlen szemet. Nem vár, csak feláll, gépiesen felöltözik, reggelizik és elmegy iskolába. Aztán hazajön, átöltözik, ebédel, leül, tanul, fest. Clara lelke fellázad. Ugyanolyan monotonon lemegy a konyhába, elővesz egy éles kést, majd többször, gondolkodás nélkül elvágja a csuklóját. Amikor eléggé vérzik, a kést ledobja a konyhakőre, megengedi a meleg vizet és alátartja a kezét. Egészen addig, amíg lábai már nem bírják tartani a vérveszteség miatt, összeesik és elájul….Felébred. A fiú mellett fekszik. Hozzábújik és élvezi a testéből  áradó meleget. A fiú kinyitja a szemét és megcsókolja. Clarában szétárad a boldogság, minden porcikáját betöltve. Reméli, hogy ez már nemcsak egy álom. Becsukja a szemét, remélve, hogy amikor kinyitja is ugyanitt lesz… Sun, 29 Aug 2010 06:21:29 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=568&Itemid=108       Már tudom, hogy miért küldte előre Gabrielt.     Még lanyhán sodródtam a melengető tekintetű angyalfiúcska emlékül hagyott bódulatában. Akár fehér szirmokra a harmat, ezüstösen vibráló szellemszemeinek sugara rátelepedett félénk látószerveimre, melyek a tündéri lény távoztában ugyancsak finoman ringtak tovább, mint szellőrótta gyöngyvirágkelyhek. Fiatal vérem fortyogó tavába, amelyet drága jegyesem, József reményteli közelsége forralt találkozásunk óta, a madárszárnyú fiú csiklandozó hullámokat varázsolt. Annyira eggyé váltam akkor az angyal látványával, hogy azt nem tudnám megmondani, szikrázó jelenlétében pontosan mit érzett testem, ám eltűnése óta valamilyen lüktető, reszketeg, de lágy és kellemes áramlatot tapasztaltam bőröm gyönge vászna alatt futni, mintha selyemhajának illata, drágakőkörmének csillanása kitörölhetetlen bűbájbetűket firkált volna gyönyörűen érzékelésem csalfa pergamenjére.           Mindeközben jött el Ő, akit a legfőbb hírvivő jósolt nékem. Eleinte – én balga! – reménykedni merészeltem, hogy esetleg nem pillantja meg, nem veszi rajtam észre érzéki megrendülésem, amelyet belőlem fenséges szolgája kiváltott. Ó, mégis hogyan zuhanhattam a gyalázat oly mélységeibe, hogy bízom abban, a Szentlélek elől képes vagyok bármit is elrejteni? Tudnom kellett, hogy mindent tisztán tud, ezért szégyelltem magam a csintalan csáb miatt, amelyet az angyalka belőlem óhatatlanul kicsent. A Szentlélek mindvégig megértő, elnéző, irgalmas, figyelmes és tapintatos volt velem, vagyis mindaz, amit korántsem érdemeltem meg.           Már tudom, hogy miért küldte előre Gabrielt. Azért, hogy megkíméljen az iszonytató félelemtől, amelyre gyarló porvázam és a Szentlélek isteni, tündöklő, káprázatos szépségű alakjának ellentéte késztetett volna engem. Az angyal bemutatkozása után már el tudtam viselni azt, ami a legszentebb lélek váratlan megjelenése esetén tán ájulásommal büntetett volna.           Gabriel fiú volt, míg  Ő igazi férfi. A Szentlélek becses teste nem afféle keringő, rángatózó, suhanó fényvonások halmaza, ahogy a nem kevésbé lenyűgöző angyal bájos alakja, hanem állandó és megrögzült fehérségből építkezett. Fehérebb, mint az anyatej, mint a mész, mint a hó. A gyermeki, huncut Gabrielnél jóval magasabb és határozottabb kiállású. Szeme ragyogó üveggolyó. Erőteljes, mégis megkapó hangját, amelytől szintén megrökönyödtem, minduntalan fölülről hallottam, noha teste és szája előttem állt.           Mindenféle kísértés ellenére érintetlen maradtam Gabriel búcsúját követően, nem mocskoltam be sem az égi hírnököt, sem magamat saját földi szennyemmel. Próbáltam erre gondolni, ez volt ugyanis minden érdem, amit magaménak vallhattam - mégis a kegyelmes Mindenható szakadatlan megbecsülését és tiszteletét élvezhetem.           Hűvös mentolillat kényeztette orrom, midőn áldott jobb kezével lehajtotta fejemről szürke kámzsámat. Ahogy mélyen a tekintetembe nézett, mintha a Nap pompája törtetett volna arcomba, szemem mégsem bántotta. Az isteni márványtenyér kedvesen végigsimította pirult arcom: a csodás kéz Gabriel meleg érintésével ellentétben hidegnek bizonyult, éppen olyan hűsítő hatásúnak, amilyenre a hevítő angyallégkör után szükségem volt.           Valamennyi ízemben remegtem, amikor vékony, olcsó ruházatomtól megfosztott. Szégyelltem magam, hiszen korábban soha nem mutatkoztam így senki előtt, ám ez a szégyen mégis oly pezsgő, mégis oly édes volt!     Gabriel nemrég „Máriának” szólított, viszont Ő egyetlen egyszer sem ejtette ki kecses száján nevem dallamát, alig-alig beszélt, de amikor néha megajándékozott mennyei hangjával, „szent asszonyként” emlegetett.           Óvatosan elhelyezte ingatag, reszkető, pőre testemet szobám ágyán. Nem láttam férfit korábban, azonban ő olyannak bizonyult, amilyennek egy emberférfit sejtenem kellett, csak éppen vakító fehéren. Ágyékomban a Menny folyosóját ékesítő fáklya lángját éreztem. Lassan fölém hajolt (én lihegtem gyönyörű arcába), puhán megcsókolt (nyelvének csapadéka nektárfinomságú), majd szelíden reám borult (teste teljesen súlytalan volt, akár a hab vagy a felhő). Ahogy az én hitvány testem és az ő mindenekfeletti teste egymáshoz tapadt, érzékemet eluralta az általa kibocsátott végtelenül kellemes hidegség.    * Uram… - kezdtem szaggatott hangon sóhajtva – nemsokára édesanyád leszek… - nyögtem ki a kéj mázsája alatt ezt a számomra fölfoghatatlan következtetést.    * Nem én vagyok az Urad. – felelte Ő halkan, rajtam kúszva, fülembe lehelve. - Az Isten az Urad, a Fiú lesz a gyermeked.      „Akkor te ki vagy, Szentlélek?” – kérdezhettem volna, ám erre már nem vettem a bátorságot. Hiszen úgyis látja gondolatomat - amennyiben válaszolni akar rá, megteheti! Nem akart.      Miután a magasságos szellemalak engem szinte megbénítva belém fúrta magát, olyan elviselhetetlen mámor kínzó fojtásába kerültem, amilyet eddigi életem minden örömét egyszerre átélve sem kaptam volna meg. Mézes gyötrődésemben vakmerően átfontam kőkemény hátát haszontalan karjaimmal, közben rettegve attól, hogy e mohó pimaszságomért akár végtagjaim lefagyásával sújt, ám Ő itt és most megengedte számomra a megengedhetetlen szabadságot. Míg én nyakához tapasztottam ajkam, Ő mellkasom dombjait kényeztette nyelvének frissítő zamatával. Oly szokatlan volt az egész… Karcsú combjaim közéből mintha vízesésként zuhogott volna alá a krémes folyadék, soha ezelőtt nem éltem át ilyesmit.      Ahogyan az álom előtti legutolsó gondolatra soha, ekkor sem emlékeztem arra, hogy milyen volt fagyos bőrének végső érintése, mielőtt mély álomba szenderültem volna. Miután különleges éjszakám után fölébredtem, már egyes egyedül, gondosan betakarva, fölélénkülve révedhettem egyrészt a hihetetlen emlékekbe, másrészt a mozgalmasnak ígérkező jövőbe.      Gabriel távoli tüzétől és a Szentlélek közeli jegétől testi és lelki egyensúlyba kerültem. Fölajzattam és kicsordultam, immáron készen álltam a sorsomra. Tisztában voltam legfontosabb feladatommal: óvni a Fiút, amíg nem ő vigyáz ránk. Sun, 29 Aug 2010 06:15:21 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=567&Itemid=199 Vámos Miklós önvizsgálataKár és örömKedves kollégák címmel megjelent interjúkötetében hetven írótársa vall életéről, hivatásáról. A sokféle karaktert, eltérő életutat bemutató könyv üzenete meglehetősen homogén. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.- Honnan az ötlet?– Matyi Dezső, az Alexandra Kiadó tulajdonosa felvitt egyszer annak a Nyugati téri épületnek a legfelső szintjére, ahova akkor még csak tervezte első könyváruházát. Töprengett, mit kezdhetne azzal a világos, üres teremmel. Álltunk a város felett, néztem a panorámát, és az jutott eszembe: lehetne ott egy pódium, ahol valaki írókkal beszélget. Dezső kérdezte: ki? Azt feleltem: én. Addigra már belefáradtam a színészekkel, zenészekkel és más bohémekkel folytatott tévés beszélgetésekbe. Ám mindig is szenvedélyesen érdeklődtem saját kollégáim élete és munkássága iránt.- Szakmájában ez általános?– Esetemben ahhoz is köze lehet, hogy szerintem kiérdemelném a „kortársait legtöbbet olvasó magyar író” címet. Ami elég fontos alap az ilyen disputákhoz.- Mikor jut ideje olvasni őket? – Egyfelől: az írás és az olvasás éppúgy ikertestvérek, mint a halál és az álom. Másfelől: elég hülye fizikus az, aki nem néz utána annak, mit találtak már fel. Nincs értelme újra és újra feltalálni a kereket. Ami az irodalmat illeti: a kortárs szerzőknek kutya kötelességük lenne egymást olvasni. Velem többször megtörtént: még csupán az ötlet szintjén tartottam, amikor megtudtam, valaki hasonló témán dolgozik. Előfordult, hogy akkor felhagytam a saját könyvvel.- Komoly mű kedvéért állt félre?– Húsz-huszonegy éves lehettem, amikor a nővéremnek éppen egy jugoszláv diplomata tette a szépet. Én ránézésre megmondtam: nem jugoszláv diplomata. Kiderítettem: sem szerbül, sem horvátul nem tud. Valójában kábelgyári dolgozó. Félig megírtam már a történetet, amikor hírét vettem: Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című, megjelenés előtt álló munkája is erről szól.- Kortársak gyengébb műveit is „végigrágja”?– Többet lehet tanulni belőlük, mint a zseniálisakból. Utóbbiak esetében az ember térdre hullik, és kész. Viszont a kortársak rosszabb könyvei – túl a kárörömön – inspirálnak. Persze nem követni vagy korrigálni akarom őket. Én mindig a magam útján mentem, de onnan is hasznos más irányokra figyelni.- Például Esterházy Péter munkásságát nem lehet zsákutcának aposztrofálni. Vele két „évődő” interjút is készített.– Nagyon tisztelem Esterházyt, de szerző nem állhat távolabb tőlem. Új könyvében teljes fejezetet szentel a pontosvessző apoteózisának. Én meg egy régi könyvemből utóbb mindet kihúztam. Úgy tartom: ha férfi vagy – légy férfi! Dönts: pont vagy vessző! Véleményem szerint Esterházy munkássága inkább a költészet, és nem a próza területe.- Esterházy írásai tele vannak humorral, ugyanakkor őt illik halálosan komolyan venni. Önt viszont épp a rendszeres médiajelenlét miatt olykor megengedő mosollyal „nyugtázzák”.– Sok a félreértés ezzel kapcsolatban. Az egyik közkeletű tévedés szerint én vagyok az első író, aki a nyilvánosság előtt is rendszeresen megmutatta magát. Pedig Hegedüs Géza, Lator László, Békés Pál sokkal előbb bukkant fel. Velem annyi történt: televíziós megjelenéseimből nem értelmiségi rétegműsorok lettek, hanem népszerű sorozatok. Ami a szerencsén is múlott. Tény persze, hogy ez különféle érzelmeket generált. De ha valaki megharagudott rám, az nem okozott bennem viszontharagot. Sőt, inkább azt érzem: a benyelt reflektorfényből illik visszajuttatnom azoknak, akiknek ez segít. Másként szólva: adósa vagyok azoknak a kollégáknak, akiknek – például – pénzügyi problémáik vannak. Azokra a fiatal szerzőkre gondolok, akiknek ebből a szempontból számított, hogy meghívtam őket egy-egy beszélgetésre. Esterházyval pedig azért beszélgettem kétszer is, mert szeretek vele beszélgetni. Bírom a személyiségét.- Tisza Kata személyiségét is bírja? Spiró, Nádas, Esterházy közt nekem kakukktojás.– Olvastam első két könyvét, rájuk most nem térek ki. Ám amikor hallottam, hogy egy erdélyi lány történetét készül megírni, azt gondoltam: arra ő hivatott. Még a könyv megjelenése előtt hívtam meg egy beszélgetésre. Aztán a regénye már a találkozónk előtt kijött. Olvastam, nem tetszett, az interjúban ezt nem is titkoltam.- Találkozásukkal azonban még így is emelte némileg az írónő presztízsét.– Tisza Kata eddig leginkább megrendeléseket teljesített. Az írás nem az. Ugyanakkor a látásmódját érdekesnek találom, csak nincsenek még eszközei az irodalmi kifejezéshez. És lehet, ez nem a képességein múlik, hanem azon: elhiszi-e, hogy tényleg csak ennyit várnak tőle. Közben befutott egy furcsa celebpályát, majd külföldre ment, anya lett. Egyszer talán majd banki osztályvezetőként talál önmagára. De megeshet: ha lesz egy kis élettöbblete, megszenved ezt-azt, elő fog állni szépirodalommal. A szépirodalom különös dolog. Akiket most lebecsülünk, azokból még hatalmas név lehet.- Példán töröm a fejem.– Szép Ernőt senki nem vette komolyan. Vagy létezett nem is olyan régen a Déry Tibor–Németh László–Illyés Gyula-triptichon. Időközben mintha Déry és Németh elveszett volna. Viszont előbukkant Örkény István, akit annak idején csak egy kedves linkóci újságírónak tartottak. Majd egyetlen nagyregény nélkül emelkedett a legmagasabb régióba. Ami elég nehéz mutatvány a magyar irodalomban.- Másfelől azt is sokat hallani: az irodalomnak ma már nincs is igazán súlya, befolyása, hatása a társadalomra. Miközben az is igaz: egy-egy könyv, könyvvel kapcsolatos produkció olykor hatalmas sikert hoz. Ellentmondások, vagy paralel igazságok?– Nem tudom, mi van „az” – vagyis a nyomatékos, idézőjeles névelős – irodalommal. Annyi látszik: a huszadik században már minden művészeti ágban végbement egy furcsa hasadás. A zenében példa erre egyfelől Kurtág György munkássága, amelyet egy roppant szűk réteg képes csak befogadni, élvezni – bár mindenki elismeri. Másrészt a huszadik században született a tömegek által fogyasztott rockzene. A maga sokféle, ám ugyancsak populáris leágazásaival. A képzőművészet hasadása után megjelentek a dizájnos cuccok. Bárki megveheti a Gaudí által tervezett karosszék huszadik változatát. Miközben egy-egy jeles képzőművész kiállításának megnyitóján jó, ha húsz-harminc ember lézeng. Mindez a filmművészetben ugyanúgy levezethető, mint a szépirodalomban. Vannak könyvek, amelyeket olvasunk, és vannak, amelyeket becsülünk. Kevés szerző képes a kettő határmezsgyéjén egyensúlyozni. Ilyen Gabriel García Márquez vagy a klasszikusok közül Tolsztoj. De ebből a szempontból el lehet gondolkodni Paul Auster vagy Nick Hornby munkásságán is.- Gondolkodjunk el az önén.– Minek tekintem a saját munkásságomat? Én semminek nem tekintem. Azért írok, mert úgy születtem, hogy írnom kell. És olyat írok, amiben leképezhetem a saját életemet vagy bárki más életét. Ami viszont elsősorban önmagam számára jelent valamiféle megkönnyebbülést.- Pedig mintha még az interjúkönyvének is lenne bizonyos üzenete. Ahogy Esterházyval megbeszéli a nyilvánosság előtt a pontosvessző kérdéskörét, úgy a többi szerzővel is szót ért a vitás kérdésekben. Beszélgetései alapján ez egy normális országnak tűnik. Holott.– A magyar közélet, a politika ott követi el a legnagyobb hibát, hogy nem próbálja megbeszélni a dolgokat. De a civil szférában, a hétköznapokban sem általános ez a metódus. Mindenki gyanakszik mindenkire. Én viszont még abban is hiszek, hogy minden kormányra került párt jó kormányzásra törekszik. Elemi érdekük. És persze hogy hibáznak. Ilyenkor viszont a többieknek el kellene menniük, hogy megbeszéljék velük a dolgokat. Saját életemből tudom, hogy ez működik. Bármiről szabad beszélni, ha tiszteljük egymást. Ha a másik nem érzi úgy, hogy be akarjuk csapni. És ez nem is stiláris kérdés. Hanem a puszta tekinteté.Eredeti cikk (http://www.168ora.hu/itthon/vamos-miklos-esterhazy-interju-matyi-dezso-tisza-kata-lator-laszlo-bekes-pal-59771.html) Thu, 19 Aug 2010 16:47:03 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=566&Itemid=108 Mostanában ritkán várakozom nagy belvárosi csomópontokban álló buszmegállóban. Inkább célirányosan haladok címtől-címig. Sokszor késésben, ezért tekintetem a házszámokra szegezve szaporázom lépteimet. Tapasztalatom szerint mindenki így közlekedik gyalogosan, szemkontaktusra szinte semmi esély. A Blaha Lujza térre érve mindig meglep az az óriási embertömeg, akik épp ebédosztásra várnak, esetleg ebédjeik fölött méláznak. Úgy tűnik, egyeseknek sose fog megérkezni a busza. Többen ebédjüket elfogyasztván beállnak a buszraváró emberek közé nosztalgiázni, de végül egyetlen buszra sem szállnak fel.Van, akiket irritálnak az üveges tekintetek. Egy fiatalember támadóállásba áll és vadul fenyeget egy közönyös tekintetű nőt a buszon, mely már kikanyarodott a megállóból, de a piros lámpa várakozásra kényszerítette. Egyre durvább jeleket ad le a fiú, miközben a nő még csak el sem fordítja a fejét, szeme sem rebben, mikor rádörömbölnek a buszablakon. Mintha nem is valóságos lenne, csak egy színes poszter. A busz nekilódul, a fiú a várakozó arcok elé ugrik, indiántáncot jár, bohóckodik. Egy rosszalló fejcsóválást sem kap válaszul.Megrettenek. Próbálom magam kívülről látni az elhaladó autók tükrében, hogy vajon én is lehetek-e ennek a felrázó ceremóniának áldozata. Kinézek egy rasztahajú fiatalembert, ránézek, szájsarkában tapasztalható mosolyából azt érzem, jelen van. Melléhúzódom, leteszem egy kőtömbre a csomagom, s együtt várjuk, hogy vajon az ugráló fiúnak van-e hova mennie. Szerencsére van. A következő piros 173-as buszra felszállva az ottani utasok között folytatja a performanszot. Fellélegezve emelem fel szatyrom, s alibiből újra megnézem, mikor indul a buszom. Nem mintha nagy esélye lenne menetrendszerűen érkeznie ebben a csúcsforgalomban. Alighogy eltávolodok, a fiú mellett törékeny nő áll meg, majd fennhangon beszélni kezd hozzá:- Csak szaladgálok itt, mint pók a falon... - ordítja.- A Keletitől jövök, de ott már bezárt a gumis...- De azt mondták, van egy másik gumis az Opál utcában. Az még nyitva van...- Eladom a két motorgumit! - nyílik ki a története percről-percre, s én azt érzem, kötelességem van ebben a helyzetben. Nem tudom, érzékeli-e még bárki rajtam kívül, hogy a fiú nem régi ismerős, akit e nő beavat legfrissebb élményeibe, hanem alig egy perce látták egymást először.Táskámat felemelve érkezem hűséges megváltóként, az előző helyzet miatt tartozom egy szívességgel. Csomagjaimmal ártatlan arccal keresztezem a beszélgetés útját. Eközben a fiú takarásból eltűnik, aztán mire én megfordulok, ott találom magam ugyanabban a kommunikációs csatornában.- Csak járkálok itt, mint a pók a falon... - ordít a nő megint, miközben a rasztás fiú már a menetrendet nézi szintén alibiből. Szeme sarkából figyel, majd rámmosolyog.- Eladom a motorgumikat. Kell a pénz. Összevesztem a barátommal. Ott áll a motorja a ház előtt. Tartozik. Én pedig szerintem eladom a lakást is. Veszek vidéken egy házat. Nem kell nagy.... - mondja, miközben észreveszem, hogy közeledik az 5-ös busz.- Megérkezett a buszom, minden jót! - búcsúzom megkönnyebbülve, hiszen nyilvánvaló, hogy nem párbeszédre kerestetett az alany, mindössze közlésre. Csak arra volt jó, hogy mindenki minket nézzen. Zavarba hozott.- Ötös busz? Hát ez az! Az nekem is jó lesz! - mondja, s hiába ügyeskedem, ugyanabban az ajtóban száll fel.Aztán hirtelenjében a tömött busz adta közelségben új beszélgetőtársakra cserél:- Csak szaladgálok, mint pók a falon...- kezd a monológba újra.- Itt voltam az előbb is... - mutat a Keleti buszmegállójába - el akarom adni a két motorgumimat. Összevesztem a barátommal. Kell a pénz.Többnyire eljutnak a családi ház tervéig is, mire az újdonsült hallgatópartner leszáll, mi többiek pedig elkezdjük előlről hallgatni. Néhányan csak csóválják a fejüket, mások nyíltan kacarásznak. Próbálom kikapcsolni a történetet, de azt tapasztalom, nem nagy sikerrel. A Thököly útról egy négykerekes bojler kanyarodik be büszke tulajdonosa által tekerve a Stefániára. A szerkezet hátuljából még lógnak a kábeldarabok. A feltalálónak csak a feje látszik. Gyorsan visszazökkenek, keresem a valóságot:- Tudja valaki, hol kell leszállni az Opál utcához? - kérdi megint a nő. - Még ma el kell adnom a két motorgumit... - folytatja a történetet ordítva.- Az Opál utca még messze van - feleli egy most felszálló utas ártatlanul.- Vagy közel? Ki tudja!? - gondolom. Végül tán mind ugyanoda érkezünk. Thu, 05 Aug 2010 17:00:35 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=565&Itemid=108     Már a leggyorsabb jelzésre kapcsolt az ébresztőóra, mikor Juló végre felébredt. Nehézkesen megfordult, a sötétben tapogatózva nagy nehezen megtalálta a sivítozó holmit, és gyorsan lenyomta a gombját. Felült, ásítozva nyújtózkodott egy kicsit, majd jobb lábával mindkét papucsát előkotorta az ágy alól. Belebújt köntösébe és az ablakhoz lépett. Kint még nagyon sötét volt, alig múlt öt óra. De a tízemeletes panelház előtti játszótér lámpái jól bevilágították a környéket. Ködös, felhős idő volt. A felhők havat ígértek.- Jó lenne, ha megindulna ma a havazás. -gondolta Juló. Jó lenne, ha hóval jönne a karácsony.  Idén is kettesben ünnepelnek Kisbélával. Már három éve, hogy Béla elment. De olyan, mintha csak néhány hónapja történt volna. Annyira elevenen élt még benne az az utolsó szenteste, mikor Béla késve érkezett haza. Egész este szokatlanul szótlan volt, és éjszaka messze húzódott tőle az ágyban. Már hetek óta tartott nála ez a furcsa hangulat, és karácsony harmadnapján reggel két nyitott bőrönd mellett találta. Az egyik bőröndben Béla szürke pulóvere alól valamilyen kis csillogó tárgy szivárványszíne villant elő, de az asszony nem tudta megállapítani, mi az, mert Béla gyorsan rácsapta a koffer tetejét.  Nem sokat magyarázkodott, Kisbélának csak egy rövid levelet hagyott, és hamarosan csendben becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Juló még látta az ablakból, amint a taxis berakja a két degeszre tömött bőröndöt a csomagtartóba, és kinyitja Béla előtt a kocsiajtót. Elment Dettihez, akiről eddig mindig azt mondta, nyomába sem jöhet Julónak. Detti távoli rokona az asszonynak, már második éve özvegy, sűrűn vendégül látták, és Juló sokáig nem gyanakodott. Még barátnői figyelmeztetésére sem hallgatott igazán, de csak akkor jutott el a tudatáig, hogy a férje elhagyta őket, mikor a piros taxi távolodni kezdett a szűk kertvárosi utcán. Béla még egy ideig látogatta Kisbélát, néha el is vitte magukhoz, de Detti kezdettől fogva nem állhatta a kisfiút. A gyerek ugyanis nagyon hasonlított az anyjára. Csak akkor emlékeztetett Bélára, ha valamit figyelmesen nézett, vagy meglepődött kicsit. Akkor mindketten olyan furcsán elfintorították az orrukat. Aztán nemsokára már Bélát sem állhatta, és fél év múlva egy újabb férfit fogadott be elegáns budai lakásába. Akkor eladták a kertes házat, és Béla az őt megillető pénzzel együtt hirtelen eltűnt az életükből. Juló a kisfiúval ebbe a pici panellakásba költözött, és még a régi szomszédoknak sem hagyta meg új címét. Béláról csak egyszer jött hír. Egyik munkatársnője látta őt tavaly, nem sokkal karácsony előtt egy hajléktalan szálló előtt ácsorogni.    Míg ezeken a fájdalmas emlékeken töprengett, szinte oda sem figyelve megitta reggeli kávéját, gyorsan letusolt, öltözött és már indult is a szupermarketbe. Ma a szenteste miatt korán zárnak, Kisbéla megvárja őt az ebéddel.  Belebújt bordó, meleg bélésű dzsekijébe, amivel még Béla ajándékozta meg utolsó, együtt töltött karácsonyukra. Akkor kicsit feszült még a csípőjén, most már vastag pulóvert is vehet alá.   Kisbéla még mélyen aludt. Megszokta már, hogy anyja korán jár dolgozni. Szeretett sokáig aludni, de ez ritkán sikerült. Tóbiás, a hatalmas sötétszürke perzsamacska most is egy ugrással a kisfiú vállán termett, és hangos nyávogással követelte, hogy foglalkozzon vele. Így hát csak úgy pizsamában kibaktatott a konyhába, hóna alatt a boldogan doromboló macskával. Anyja megetette már a cicát, de a kisfiú még szórt egy kis száraztápot kedvence tálkájába. Egy darabig céltalanul lődörgött az apró lakásban, majd rászánta magát, és felöltözött. Kent magának egy karéj vajas kenyeret, néhány szelet párizsival és egy nagy bögre hideg kakaóval a konyhaasztalhoz telepedett. A macska a lábához dörgölőzve dorombolt. Kisbéla elgondolkozva rágcsálta a kenyeret. -Újra csak kettesben karácsonyozunk anyával. Megint nagyon szomorú és fáradt lesz, és egyre nehezebben tudom majd megvigasztalni. -    Kisbélának nincsenek nagyszülei, sem más rokonai. Vagyis nem tud róluk. Szülei nevelőintézetben nőttek fel, és mikor onnan kikerülve sietve összeházasodtak, már nem is akarták megkeresni az őket cserbenhagyó szüleiket. Kisbéla már az első évben megszületett, és ők úgy érezték, hárman együtt tökéletes családot alkotnak, nincs másoknak helye benne. Mikor három éve apja hirtelen kilépett a kisfiú biztonságosnak hitt világából, úgy érezte magát, mintha testének egyik oldala elzsibbadt volna. Magába forduló, álmodozó gyerek lett az addig mindig hangos, nyüzsgő természetű kisfiúból. Amíg látogatta apja őket, és ő is elmehetett apja új otthonába, kicsit enyhült a zsibbadás, de mikor végképp eltűnt, úgy érezte, egy nyirkos, sötét alagútban keresi a kijáratot, ahová csak nagyon messziről szűrődik be egy kis fény. Aztán pár hete, november végén váratlan látogató csöngetett be. Egyedül volt otthon, nem is nyitott ajtót, csak a kukucskáló ablakon nézett ki. Először meg sem ismerte Tóni bácsit, apja gyerekkori barátját. De a hír, amit hozott, azonnal emlékezetébe idézte a férfit. Apja nem felejtette el őt, szeretné megkeresni minél hamarabb, és ő, Tóni segíteni szeretne neki ebben-ilyeneket hadart neki a váratlan látogató. Kisbéla az első meglepetésből magához térve beszaladt a szobájába, levett a könyvespolcáról egy bekeretezett fényképet. A 11-ik születésnapján készült. Gyorsan kivette a keretből a képet, és felkapott egy filctollat az íróasztalról. Visszafutott az ajtóhoz, de mielőtt átadta volna a képet, a hátlapjára ákombákom betűkkel odafirkantotta: Apának Kisbéla.  Attól a naptól kezdve oldódott a zsibbadtság, reménykedve várakozott, csak azt nem értette, anyának hogy nem tűnt még fel a kép hiánya. Mert az üres keretet akkor rögtön becsúsztatta a heverője és a fal közötti résbe.   Hogy elüsse valamivel az időt, mire anyja hazaér, lement korcsolyázni a két utcával arrébb levő lakótelepi iskolájának sportpályájára. Ábel tanár úr már napokkal előbb fellocsolta néhány fiú segítségével a kézilabdapálya betonját, és a téli szünidőben zeneszóra korcsolyázhattak az iskola diákjai. Kisbélával repült az idő, de idejében észbekapott, és haza is ért akkorra, mire anyja feltálalta az előző napról maradt levest a konyhában. Csendben kanalazták, mikor Juló hirtelen felállt és bement a nagyszobába. De már jött is vissza,  kezében az üres képkerettel. Kisbéla kezéből nagy koppanással esett ki a kanál.   -Hová lett ebből a kép? És miért dugtad a keretet a heverő  mögé? -kérdezte Juló, és Kisbéla tányérja mellé tette az üres rámát.    Kisbéla pár másodpercig csak hallgatott, nagyokat nyelt, aztán egy szuszra elmesélte Tóni látogatását. Juló egy szó nélkül hallgatta végig, csak az arcán megjelenő piros foltok árulták el, hogy őt is felzaklatja a Bélától érkezett üzenet. Kisbéla szorongva várta, mit mond erre anyja. De az asszony váratlanul visszaült a konyhaszékre, és kicsit remegő kézzel, de szótlanul evett tovább.    Ebéd után Kisbéla át akart menni Petihez, a házban lakó barátjához, de látta, hogy anyja milyen reménytelen fáradtsággal hajlik a mosogató fölé, úgy döntött, inkább segít kitakarítani a nagyszobát. Akkor anyja még pihenhet a vacsorakészítés és a közös fenyődíszítés előtt kicsit. Meg is kéri, ne süssön most semmit, elég lesz a mákos guba a halászlé után.     Juló egy aprócska fenyőt vett idén is, könnyebb egy ilyen kis fácskával boldogulni ott, ahol nincs erős férfikéz, hogy ügyesen belefaragja a fát a talpba. Kisbéla felállította az amúgy formás fát az erkélyablakkal szemben, és az égőket is gyakorlottan felszerelte az ágakra. Juló elővette a zöld papírdobozt a díszekkel, és óvatosan, nehogy összekoccanjanak, egyenként adta őket Kibéla kezébe. – Még mindig nem lett meg a lila madár?- kérdezte a kisfiú, mikor már minden dísz felkerült a fára. Juló csak a fejét rázta, és gyorsan visszament a szekrényhez a csillagszórókért. Csak nehezen tudta visszatartani a könnyeit, mert a lila, madarat formázó dísz Kisbéla kedvence volt. Újra megjelent előtte alig egyéves fia, amint az első karácsonyán boldogan sikongatva nyújtotta mindkét kezét a fán szivárványos fényekben csillogó lila madár felé.    Kora délutánra a sötét hófelhők teljesen beborították az eget és mire kigyulladtak a tér lámpái, nagy, gomolygó pelyhekben esni kezdett a hó.   Este hatra tervezték a gyertyagyújtást. Szépen felöltöztek ünneplőbe, Kisbéla formás kis piramisokat zselézett a hajából, Juló  pedig csuklójára kapcsolta a pillangós karkötőt, amivel Béla lepte meg, mikor Kisbélát hazahozták a szülészetről.   Már égett az első gyertya, mikor csengettek. Kisbéla szaladt ajtót nyitni. A küszöbön az apja állt. Frissen borotvált arcát pirosra csípte a szél, bal kezében kis csomagot szorongatott, jobban pedig egy sután feldíszített fenyőágat tartott. Az ágon egy lila madár ült, szivárványos szárnyain hópelyhek olvadoztak. Apa és fia szótlanul álltak, csak a liftajtó csapódása hallatszott az alsó emeletről. Akkor már Juló is ott állt a fia mögött, bal karjával magához ölelte, és alig hallhatóan megszólalt:- Gyere be Béla. Vacsorázz velünk, mákos gubát is készítettem, tudom, hogy az a kedvenced. Thu, 05 Aug 2010 16:59:48 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=564&Itemid=108       Még délután négy óra sem volt, de már majdnem teljesen besötétedett. Sűrű, novemberi köd szitált, a járda nyirkosan fénylett. A falhoz húzódva borostásarcú férfi sietett a sarki kocsma felé. Nyakát behúzta kopott irhakabátja gallérjába, mindkét kezében tömött reklámszatyrot cipelt. Már majdnem fellépett a kocsma lépcsőjére, mikor egy csapzott bundájú macska ugrott át a lába előtt, és eltűnt a pinceablakban. A férfi bosszúsan nézett  utána, majd gyors mozdulattal megnyitotta a kocsmaajtót.  Bent fülledt meleg, halk moraj, és cigarettafüsttel kevert forralt bor illata fogadta. A férfi kicsit hunyorgott, odament egy ablak melletti asztalhoz, kihúzott egy széket. Két tömött szatyrát szorosan a szék alá helyezte. Levette ködtől nedves kucsmáját, kigombolta kopott kabátját és elindult a söntéspult felé. A pultnál vékonyka, alig tizennyolcnak látszó, szőke lány mérte az italokat.  -Mit inna Béla bácsi?-  -Van még a forralt borból? Jól esne most egy bögrével -mondta, de közben fél szemmel végig a bejárati ajtót leste.  -Maradt még egy-két bögrényi. Jó sok fahéjat tettem bele, és egy kis szegfűszeget is- mialatt beszélt, már töltötte is tele a jókora bögrét, és a férfi elé helyezte a pultra.   -Köszönöm Annácska- mondta Béla és dermedt ujjait rátapasztotta a bögre falára. Mélyen beszippantotta a gomolygó párát, kezeit továbbra is a bögre falán tartva újra a bejárati ajtó felé nézett.    A söntéspult fölött barna, műanyag kakukkos óra mutatta az időt. Nemrég került a régi helyébe. A mindig fontoskodó, nagybeszédű Kálmán hagyta itt nemrég, mikor már nagyon követelte tőle Annácska a felgyülemlett fröccsei árát. Kálmánnak van egy ócskás boltja a szomszéd utcában, de nem valami jól megy neki az üzlet. Így aztán megvált egyik kedvenc tárgyától, hogy kiegyenlíthesse adósságát. A főnök beleegyezett, hogy itt hagyja az órát. A régi már úgysem járt, megjavítani meg nem volt érdemes. Annácska felakasztotta a kakukkost a régi helyére, de Kálmánt azóta se látta senki a kocsmában. Az óra épp most kakukkolta el a négyet. – Háromnegyed négyre ígérte, és még mindig nincs itt –gondolta Béla magában. Aztán hirtelen a már kicsit átmelegedett jobb kezét kabátja zsebébe süllyesztette. Egy marék aprópénzt öntött a pultra. Jobb kezének mutatóujjával tologatni kezdte az érméket, a nagyobbakat próbálta kiválogatni.   -Hagyja csak!- mondta Annácska! Ma az én vendégem erre az italra. Hátha ma sikerül, amire már annyira vár. Talán hírt kap végre róla- Béla reménykedve a lányra nézett, most már az arcát is kicsit átszínezte a forralt bor párája, és mintha hirtelen meg is fiatalította volna. –Mennyi is lehet ez a Béla bácsi? -töprengett magában a lány.- Tóni szerint alig múlt negyven –tűnődött tovább. –De hát évek óta az utcán él, az meg duplán számít -zárta le magában a dolgot. Közben Béla óvatosan a két keze közé fogta a bögrét, és mintha valami ritka kincsre talált volna, vállait előregörbítve, arcát még mindig a párában fürösztve lassan az asztalához lépdelt. Még lassabban leült, maga elé tette az ajándékitalt, de kezeit még mindig szorosan a bögre falán tartotta.   Óvatosan belekortyolt a borba, majd egy hajtókára ki is itta több mint felét. A forró italtól azonnal melege lett. Kibújt a kabátjából, félbehajtotta, és óvatosan a széke karfájára helyezte. Újra leült, most már csak a bögre fülét markolta, és megint csak a bejárati ajtóra figyelt. Sorban jöttek a kocsma törzsvendégei, de akit annyira várt, még mindig nem mutatkozott. A zaj és a füst erősödött. Béla is szívesen rágyújtott volna, de próbálta magát tartani a fogadalmához, amit Tóninak tett már vagy fél éve. És eddig sikerült is betartani.   Újra nyílt az ajtó, a sánta Józsi lépett be rajta, de szorosan mögötte jött Tóni. Valamiről beszélgettek is, mert Józsi hangosan nevetett. Tóni egyenesen Béla asztalához igyekezett. Magas, egyenes tartású, Bélánál jóval fiatalabb férfi volt. Farmernadrágot és műbőrdzsekit viselt. Nyakára csíkos sálat tekert, de dús, még egyáltalán nem őszülő haját nem takarta sapka. Az arcán továbbra is megmaradt a széles mosoly, ahogy lehuppant a Bélával szemben levő székre. -Szia, Béla! Forralt bort iszol? –-Azt hát, de mondjad már, mi van?-  -Nyugi, minden rendben. Hozok magamnak is egy bögrével! -azzal máris indult a söntéspult felé. Béla már nagyon türelmetlen volt, jobb lábával dobolni kezdett a kocsma kockás kövén. Annácska meg éppen a kerületbeli lányok kedvencét, Hírlapos Csabát szolgálta ki, vele  mindig van valami külön megbeszélni valója. Így Tóninak még várnia kellett a forralt borára. Végre észrevette őt is a lány. Gyorsan kiöntötte a maradék forralt bort egy nagy bögrébe, és betette a mikróba.  -Sikerült megtalálnod őket? -fordult vissza Tónihoz.  Tóni elvigyorodott, majd jobb kezével nagyot csapott a pultra. Bal szemével kacsintott egyet a lányra, majd hátranézett Bélára.  -Add gyorsan a bort, aztán figyelj!- Átvette a bögrét, és amilyen fürgén az előbb a pulthoz ment, most olyan lassan ballagott vissza Bélához. Letette a bort Béla elé,  majd szép komótosan kihámozta magát a dzsekijéből és a széke támlájára igazította. Aztán leült végre.  -Na, mondjad már! Megtaláltad őket?-  -De meg ám! Ha Tóni megígér valamit, azt meg is csinálja! –húzta ki magát, és hátranyúlt a dzsekije jobb zsebét keresve. Megtalálta, bele is nyúlt, de nem vett ki belőle semmit. Kezét továbbra is mélyen a zsebébe süllyesztve tartotta.  - Ne húzd már az időt! Mondjad, beszéltél velük?  -Csak a srác volt otthon.-  - Honnan tudod? Be is engedtek?--Nem, de Julót még láttam az utcán messziről. A villamosmegálló felé ment. Biztos délutános volt. Lefogyott egy kicsit, de rögtön megismertem. Még mindig azt a bordó dzsekit hordja, amit te vettél neki. És a haját is ugyanúgy fésüli.   -Honnan tudtad meg, hol laknak? -kérdezősködött Béla egyre türelmetlenebbül.   - Az egyik haverom nője Julóval együtt dolgozik a szupermarketban, a csaj derítette ki. Mikor láttam Julót felszállni a villamosra, reménykedni kezdtem, hátha a srácot azért otthon találom. Mikor becsöngettem, rögtön ki is nyílt az ajtón a kisablak. A fiad nézett ki rajta. Nem ismerhetett meg először, mert mikor meglátott, be akarta csapni az ablakot. De én gyorsan lekaptam a vállamról a hátizsákomat, és az ablakrésbe dugtam. Elhadartam ki vagyok, mit akarok, akkor a gyerek arcán már látszott, hogy kapizsgálja ki is lehetek. Mikor megmondtam, hogy te küldtél, szélesre tárta a kisablakot. Kis ideig csak nézett a nagy barna szemeivel.-Tessék egy kicsit várni –mondta halkan, és bement az egyik szobába. A kukucskáló ablakot meg nyitva hagyta. Visszatettem a hátizsákot a vállamra, és vártam. Kis idő múlva jött is vissza sietve. Egyik kezében egy fénykép volt, a másikban meg filctoll. Megfordította a képet, aztán az ajtóhoz nyomva valamit gyorsan ráírt, majd sietve a kezembe nyomta. Megkérdeztem tőle, üzen-e neked valamit. –Nem- mondta, aztán csak furcsán elfintorította az orrát, és becsapta a kisablakot. Még csak el sem köszönt tőlem.-Mutasd a képet!- türelmetlenkedett Béla.Tóni végre kihúzta a kezét a zsebéből, és lassan az asztal közepére tette a fényképet. Az egyik sarka kicsit begyűrődött, de törés nem volt rajta sehol. Béla először csak nézte némán. Szeme körül elmélyültek a ráncok, és ő is olyan furcsán elfintorította az orrát. Aztán levette a kezét a bögréről, és óvatosan a kép felé nyúlt. Mutatóujja körmével a gyűrődés alá nyúlt, és olyan óvatosan emelte fel, mintha egy ritka lepke vagy pici, beteg madár lenne a kezében. Közel vitte a szeméhez, de úgy nem látta elég tisztán. Akkor kinyújtotta a karját, amennyire csak bírta, és úgy nézegette a fia fényképét. A kép egy nyúlánk, nagy szemű kamaszt ábrázolt. Sötét barna haja kis piramisokban volt felzselézve. Az arca kicsit megnyúlt, mióta nem látta, de a szeplők az orrán ugyanúgy virítottak, mint kissrác korában. Egy torta állt előtte az asztalon, a torta közepén  pedig egy tizenegyest formázó gyertya égett. A háttérben Béla felfedezte a színes gyerekszobai szekrénysort, amit még Julóval együtt választottak ki, mikor a kisfiú külön szobába költözött. Nézte, csak nézte a képet, de a kinyújtott karja remegni kezdett. Akkor végre megfordította. Könnyen el tudta olvasni, mi van ráírva. A hátlapon nagy, dülöngélő kék betűkkel ez állt: Apunak Kisbéla.   Béla ajkai hangtalanul mozogtak, amint újra és újra elolvasta magában a két szót. Aztán lassan letette a képet az asztalra.   Tóni egész idő  alatt szótlanul ült, de a kocsmában erősödött a zaj. Annácska a pult mögül figyelte őket, majd valamit odasúgott Csabának. Csaba hirtelen megfordult, és gyorsan Béláék asztalához ment. Szó nélkül nyúlt volna a képért.-Ne nyúlj hozzá!- mondta Tóni. Csak nézheted! -Csaba az asztal fölé  hajolt, és félrehajtott fejjel nézegette a képet.-Ez a te srácod? –Hol Bélára, hol a képre nézett. -Klassz srác -tette hozzá, aztán már sietett is vissza Annácskához.  Közben a kocsma törzsvendégei is észrevették, hogy valami szokatlan történt Béláék asztalánál. Először a sánta Józsi óvakodott oda. Ő már nem is nyúlt a kép után, csak kimeresztett szemmel nézegette. -Ki hitte volna!- jegyezte meg. Öklével megdörzsölte a szemeit, és szívott egyet a cigarettájából.  Egyre többen kezdtek gyülekezni az asztal körül. Ibolynak, a szép cigánylánynak is feltűnt, hogy valami rendkívüli dolog történik ott az ablaknál. Csípőjét ringatva odasétált. Gondosan szemügyre vette a képet. -Jó kis csávó lesz belőle! -jegyezte meg végül jó hangosan, és megcsörgette hatalmas karika fülbevalóit.   A fogatlan Rézi mama is felemelkedett az asztalától, és dagadt lábain Iboly után eredt. Mély zsebéből előkereste repedt üvegű szemüvegét, és az orrára illesztette. Egy darabig csendben szemlélte a képet, majd megszólalt.- Kiköpött ilyen volt a Béla is ennyi idős korában! Én csak tudom! De sok tökmagot meg szotyolát vett nálam sráckorában!  Akkor már karikában álltak a kocsma vendégei az asztal körül. A későn érkezők nyújtogatták a nyakukat, picit lökdösődtek, hogy jobban lássanak. Mert Béla senkinek sem engedte meg, hogy a képhez nyúljon.  Már a szomszédos teremből is átszivárogtak a biliárdozó vendégek. Mindenkinek volt egy-két szava Bélához. Ki vidáman, ki sajnálkozva, ki csodálkozva kommentálta az eseményt.Szeme ide-oda járt az ismerős arcokon. Nem szólt semmit, de jókedve sem lett. Zavarta, hogy egyre szorosabb gyűrűben veszik körül. Szeretett volna már magára maradni a képpel. Gyorsan kiitta a langyosra hűlt forralt bort. Tóni már régen megitta a magáét. Hirtelen mozdulattal felállt, felkapta a két üres bögrét, és rászólt a bámészkodókra.- Eleget nézelődtetek már, vége a gyereknapnak! Hagyjátok a Bélát most már békén!- A bámészkodók kelletlenül elindultak az asztalaikhoz. Tóni ez alatt visszavitte a bögréket Annácskának.   Béla megkönnyebbülten nézte, amint morgolódva ugyan, de mindenki szót fogad Tóninak.  Jobb tenyerével először lassan, féltőn beborította a képet, majd hirtelen mozdulattal felkapta, és kockás flanel ingje zsebébe csúsztatta. Pont beleillett, még egy kicsit meg is paskolta, hogy pontosan illeszkedjen. Belebújt ócska kabátjába, fejébe nyomta száradó félben levő kucsmáját. Éppen a tömött szatyrokat akarta felszedni a szék alól, mire Tóni visszaért. -De megindultál, még korán van -csodálkozott Tóni.-Muszáj mennem. Ebben a ramaty időben biztos sokan ácsorognak már a szálló előtt. -Azzal felkapta a két szatyrot, majd mindkettőt az egyik kezébe fogva megemelte kucsmáját a söntéspultnál még mindig Csabával beszélgető Annácska felé. -Köszönöm a forralt bort Annácska. Tényleg szerencsét hozott!- Tóni ajánlkozott, hogy elkíséri, de Béla nem akarta. -Rendes srác vagy Tóni, nagyon köszönöm, hogy megkerested Kisbélát. De most már megyek. Holnap jövök majd újra. Vendégem leszel egy pofa forralt borra, haver! -Szabad karjával sután megölelte Tónit, és furcsa, egyenes járással kiment a kocsmából.  Odakint sűrűbb lett a köd, a hideg, nyirkos levegő bekúszott Béla kabátja alá. Észre sem vette. Lassan átment az utca túlsó oldalára. Föllépett a járdára, aztán mint aki nem tudja, merre is induljon toporogni kezdett a nedves aszfalton. Hirtelen megfordult. Hunyorogva nézett vissza a kocsmaajtó fölött pislákoló lámpára. A szemerkélő ködben más nem igen tudta volna kinézni, mit is ábrázol a lámpa alatti kocsmacégér. De Béla világosan látta maga előtt a megkopott képet, ami egy félrehajtott nyakú kacsát ábrázolt. A kacsa mintha kissé bizonytalanul állt volna hártyás talpain. Nem véletlenül festhette ilyennek alkotója, mert az imbolygónak látszó állat fölött nagy, határozott betűkkel felírva ez állt: KOCSMA  A KÁBA KACSÁHOZ. Béla még jól emlékezett öreg, általános iskolai rajztanárára, Polyák tanár úrra, aki sűrűn átugrott egy-egy fél kevertre az óraközi szünetekben a két utcára levő iskolájából. Már nyugdíjas volt, mikor ajándékba megfestette kedvenc kocsmája cégérét.   A kacsa képe lassan egybemosódott a tejszerű köddel. Béla hirtelen fázni kezdett és végre elindult. Nyugodt, egyforma lépesekkel haladt a szálló felé. A fénykép kis meleg pajzsként simult a melléhez. Szeme előtt megnyugtatóan világítottak az ákombákom kék betűk: Apának Kisbéla. Thu, 05 Aug 2010 16:58:34 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=563&Itemid=108 - Hööö! Hööö! Fuhh! ... Fúúh! – dolgos fűrészként súrlódtak egymáshoz a hangszalagok, a tüdeje szakadozva sípolt. Összegörnyedve kapkodott levegő után és mihelyst beszippantott egy jókora adagot, máris fújta ki, hogy frissítse vére oxigénellátását. Izzadtságcsöppek gördültek le a homlokán. Végigfutottak a szemöldökén, a halántékán, majd utat törtek maguknak az orrán, és a lejtős út végén megpattanva, a száján placcsantak szét. Bőre pecsenyevörös volt és forró, úgy ragyogott az izzadtságtól, mint érett paradicsom a nyári harmat alatt.- Fuh, fuh! Fuuuh! … Hööö! – fújta ki magát, majd sípoló  orrán gyászindulót játszva jutott újabb adag levegő a tüdejéig – Még százötven méter! – hörögte elcsukló hangon.Fölegyenesedett. Testét vízzel telt palacknak érezte, amely mozdulatlanul áll egyhelyben és csak a benne lévő folyadék megmozgatásával billenthető ki egyensúlyából, hogy helyváltoztatásba kezdjen. Mozdulatlanul állt. Szemei vérvörösen meredtek az út vége felé, mintha az egészet el akarná nyelni, hogy áthidalja a fájdalmas távolságot, de semmi sem történt. Szemei csak dülledtek, erőlködött. Arcán megfeszültek az izmok és lassan megtört a mozdulatlanság, ahogy vastag jégfelszín repedezik fel langyos időben … Teste megbillent, dülöngélni kezdett és a vére szabálytalan ütemben, hatalmas nyomással újra áramlott. Meglendítette egyik lábát, csípőből némileg kontrollálva, hogy egyenesen előre lendüljön az érzéketlen végtag, majd erőt vett magán és rádőlt. Helyezkedett. Igazgatta a törzsét, aztán átlendült a már előrébb lévő végtagon és közben maga elé vetette a másik lábát, majd ernyedten rázuhant. A mozdulatok összefüggővé váltak: bal láb, jobb láb. Bal láb, jobb láb. Bal láb, jobb láb – Már csak száznegyvenöt méter – szuszogta hevülten. Bal láb és jobb láb következett, majd bal láb, bal láb, bal láb, és lágyék, has, arc, teljes fejszerkezet, amikor megbotlott  egy fűcsomóban és meredeken zuhanva arccal a talajba fúródott. Nyöszörögve térdre tápászkodott, leporolta magát és szégyenérzettől sápadtan bámult körbe, hogy ki láthatta a szerencsétlen mutatványt.Hajnal volt. Az utca üresen állt. Csupán néhány futó, biciklis és állatbarát koránkelő lézengett, mindenki a maga dolgával törődve. A férfi felállt, kiegyenesedett és minden erejét összeszedve nekifeszült a hosszadalmas útnak – Még száznegyven méter! – a bicikliútra vergődött és kocogni kezdett. A széllel sodródó tollpihe bizonytalan mozgásával lendült a cél felé, majd néha másfelé, aztán újra a cél felé és újra másfelé. Középkorú nő ácsorgott a zöld pázsiton. Lehajtott fejjel bámult valamit maga előtt a földön, széles testével eltakarta a fölkelő Napot. Csak bámult maga elé mozdulatlanul, talán egy pillanatra el is bóbiskolt, majd hirtelen felnyerített – Höhhö! Háhhá! Egyééél – mély, átszellemült kacaja riasztó és kiábrándító volt. Tornyosuló alakja előtt egy kisméretű kutya ült egy biciklista teteme felett és farokcsóválva nézett nyáladzó gazdájára.- Höáá! Háhhá! Höuá! Egyééél – gügyögte ismételten az asszony a tetemre mutatva, a kutya pedig kedvesen, ám értetlenül nézett a föléje tornyosuló monstrumra. Az asszony minden áron egészségesen akarta táplálni a kutyáját. A környéken gombamód szaporodtak az egészséges életmódot hirdető szekták, a lelkes állatbarátok pedig nem csak magukra éreztek szükségszerűnek az előírások betartását, hanem a kedvenceikre nézve is. Nem etethették őket olyan disznóhússal, amely éltében disznóságokat művelt vagy olyan marhával, amely baromként élt. A közvetlen egészséges táplálékot kívánták megszerezni, azt, ami egészségesen is élt.A kiskutya játszott. Értetlen tekintettel bámult gazdájára, farokcsóválva vakkantott és ugrált, miközben az asszony szájából véres nyál csordult ki.- Höáá! Hááá! Höáá! – gügyögött a kutyának ingerülten –  Egyééél! Megmutatooom – újfent a biciklis teteméhez hajolt és jókorát harapott annak combjából. A kutya továbbra is értetlenül nézte az asszonyt, csak ugrándozott és ugatott. Mögöttük – Hööö! Hööö! Fúúúh! Fúúúh! – sípoló tüdejét erőltetve baktatott a tikkadt sportember. Delíriumos képzetek gyötörték: „… Köszönöm a szüleimnek és a testvéreimnek … Ez egy felejthetetlen nap a számomra és egy fantasztikus eredmény a marathonon.” – a kutya a férfi felé eredt, amit a gazdája szórványos tapssal jutalmazott és gügyögött, hogy a nyála is kicsordult. A férfi pecsenyevörös arca a kutya felé fordult, észlelte a veszélyt, de a teste már túl fáradt volt a meneküléshez. Elméjéből elillant a ködfelhő és kétségbeesve kapálódzni kezdett, de hiába. Sikítani akart. A segélykérő halálsikoly azonban megakadt és helyette angyali hangon megénekelt dallam hagyta el a torkát: „Még nem veszíííthetek! Mééég nem! Mééég ééélni akaroook! Adj időőőt nekem! ÓÓÓ, Ég! Mondd, hogy még várjooon!” – a kutya megtorpant, a gazdája térdre rogyott és csaholva vonyította a dallamot, majd a kutya átszellemült tekintettel kiáltotta a világnak:– A király eljött! Köztünk van újra! tt van a király! – a környéken minden ember vonyítani kezdett, a kutyák pedig örömteljesen kiabálták, hogy „itt van a király!”.A férfi nem észlelte a külvilágot. Minden erejével a lépésekre koncentrált, ahogy minden újabb lendülettel visszaüt talpára a kövezet és az egész teste beleremeg. Tusakodott magával, minden erejét bevetette és hosszú vonszolás után négykézláb kúszott az út végéig, míg végül a célban összerogyott.Az út végén  álló kis trafik ablaka kinyílt, és kedves női hang szólalt meg odabentről:- Jó reggelt Béla! Látom egészségesen akarsz élni … lefutottad mind a kétszáz métert. Itt van a jutalmad … – piros dobozos cigaretta landolt a földön fetrengő alak mellett. Thu, 05 Aug 2010 16:57:16 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=562&Itemid=108 Soha nem felejtem...   Soha nem felejtem az érdes vízpára gőzbe mártott keserű szagát, a semmiből keletkezett csendet, mit a sebesség hatalmas energiájának megszűnése okozott. Soha nem felejtem a földre szikrázva lehulló szilánkszemeket, mik azért pattogzottak az úttesten, mert óriási robbanás érte a gyönyörű üveglapot másodpercekkel ezelőtt.Tíz perccel ezelőtt még a boldogság forró áramlata járta át a testünket. A langyos nyári éjszaka igazán jól esett. Hosszú beszélgetések és ártatlan nevetések harmóniája érződött a levegőben. Vérünkben bársonyízű alkohol keringett, éreztük, ahogy szétárad emberi testünkben, és tökéletessé teszi minden együtt töltött percünk végtelen óráit.Menjünk tovább. Értünk jöttek. A meleg és zajos pincéből kijövet egy pillanatra még mi is meghallottuk jó ízű nevetésünket, megéreztük az értelmetlen érzéseket. Autó. Beszállás. A jármű szürkés festésén a város narancssárga fényei a veszélyes, de mégis izgalmas éjszaka jeleit tükrözték. A sebesség végtelen forrósága járta át testünket, az elektronikus zene minden egyes ritmusa bejárta az autó belsejét, mintha elektronok sokasága rendezett fegyelemmel játszana az atomban.Robbanás. Az emberi óvatlanság robbanása volt az. Veszélyesebb minden univerzumi jelenségnél. Hirtelen csend, majd járókelők sustorgásának gyenge moraja közeledett valahonnan. Szilánkropogás valakinek a talpa alatt. A narancssárga utcafény nehezen kapott levegőt a füstbe borult kerületben.Soha nem felejtem, amikor először meghallottam a rendőrség recsegő rádióját, min keresztül számomra érthetetlen üzenetek érkeztek. Soha nem felejtem az érzést, ahogy a derű kegyetlen csönddé, a mézédes hangulat vérré, és hangunk keserves nyögéssé változik.Áldozatok vagyunk. Thu, 05 Aug 2010 16:56:05 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=561&Itemid=108 Eredeti melléklet letöltése Ahogyan a kockacukor sercenve meggyullad a hajfonat alakú kanálon, és a zöldes-sárgás láng körbenyalja olvadó testét úgy, mint az idő lassan égető csóvája hamvassza az embert, az élet máglyáján…Kifejezetten mélabús este.A gyertya táncoló  fényén és a telihold sápadt arcán kívül, csak egy nagy kehely Hill’s ürmös lére vágyom gondolataim viháncoló társaságával karöltve. Amikor a kanál megfordul a tengelye körül, a karamellszerű kristályroncs átzuhan a pohár űrén, egyenesen a tátongó zöldesség felemésztő tengerébe. Bevégzi küldetését, mint egykoron a vesztes gladiátor, amikor egy utolsó döféssel halálba küldte őt a győztes, a cézár lefelé forduló hüvelykujjmozdulatának parancsolatára. Az olvadó jéggel könyörtelenül összekeverem, hogy így már kolloid testét az erős ánizsszesszel együtt lenyelhessem, olyan hévvel, ahogyan azt az ősidőkben tehette Kronosz a gyermekeivel. A kecses, gótikát utánzó elegáns kristálypohár megbillen kezemben, és azzal a lendülettel az ajkamhoz emelem. Orrlyukaim mohón szívják magukba az édeskömény ánizzsal vegyített illatát, légzőszervem legtávolabbi zugát is kitölti a kesernyés Zöld Tündér bódító parfümje. Szembecsukva megkóstolom… - Én is kaphatnék egy pohárral? – hallom a régi tölgyasztal túl feléről.- Ki az az „én”? – meresztem a szemem a félhomályba – Ki az, aki ezen a pocsék nap hátborzongató estéjén a legbensőségesebb pillanatomat töri ketté?- Mi ez a modortalanság? Nem azért keltem át időn és téren, majdnem a Tartarosz legmélyéről, hogy udvariatlan fogadtatásban legyen részem! – fakadt ki a hang tulajdonosa, akit még mindig csak lassan kirajzolódó körvonalai testesítenek meg – De végül is mit vár az ember az embertől, nem?! Te hívtál ide!- Én? – kérdezem döbbenten – Én hívtalak ide idegen?- Igen Te! – válaszolja indulatosan – E magányos estéden egy hozzád nagyon hasonló társaságot kívántál magadnak ehez az asztalhoz egy üveg „méreg” mellé. Tehát itt vagyok…-  Igen, kóboroltak a gondolataim, de… Ki vagy te? Miért lennénk annyira hasonlóak egymáshoz?- Lássuk csak… Régi arisztokrata családból származunk, megvetjük a felszíneskedést, öntörvényűek vagyunk, szándékosan rébuszokban beszélünk, hogy a tudatlanok ne értsék, vádoljuk az embereket értetlenségükért, hisszük hogy a megfigyelés, tapasztalat és az értelem szinte mindenre választ ad, elutasítjuk az emberforma istenmagyarázatokat, és így az istenkultuszokat, az istenimádást…- Ismerlek! – vágok közbe megvilágosodva – Hérakleitosz! Epheszoszi Hérakleitosz! A sztoikusok atyja! A különc!-… pártoljuk a mértékletességet, intünk arra, hogy mindenki képességei szerint szóljon, mindketten hajlamosak vagyunk a mélabúra, és miután megismertük magunkat, úgy érezzük ez a világ nem jó nekünk… - sorolja egy szuszra.Ahogyan hallgatom mondatait, a gyertya fénye, ami eddig csak gátolt a tisztánlátásban, most szinte beragyogja alakját.Kissé  előrehajolva, Jobb karja behajlítva, könyökével az asztal szélére támaszkodva féloldalasan sandít rám. Egy pillanatra megijedek, ahogy szúrósan szembogarával a szemembe néz. Hihetetlen… olyan mintha saját szemeimet látnám. Pillanatnyi szorongásom múlik, mert a mérgesnek tűnő tekintetben bujkál egy kis komolytalan játékosság is.Jobban megnézem. Hosszú fehér gyolcsinge gombolatlan, majdhogy szabadon hagyja hatalmas mellkasát. Bozontos üstökén a dús bajusz és szakáll nem bontja meg az egységet nemes arcélével.Amint a párhuzamállítást abbahagyja, bal mutatóujja, ami eddig okító célzattal az ég felé mutatva nyomatékosított, lassan leereszkedik az asztal lapjára, és elkezd kopogtatni rajta.- Nos? – szólal meg pár perc hallgatás után – Kapok abból az ürmös pálinkából?- Ó igen, ne haragudj, csupán a köztünk lévő ezerötszáz év távlatának tudata picit ledöbbentett. – mentegetőzöm esetlenségem miatt.- Nem tesz semmit. Minden állandó mozgásban van. Az idő ilyen szempontból lényegtelen. – veti oda foghegyről.- Ez igaz. Te ismered ezt az italt? Fogalmam sincs, hogy szeretheted-e… - kérdezem előzékenyen.- Persze hogy ismerem… mármint ennek az elődjét. Hiszen mi görögök találtuk ki az alapját ennek a gyilkos lének gyomorpanaszok és étvágytalanság ellen. Az uzo sem tegnapi ital, nem? – kacsint rám barátságosan.- Egyetértek. Akkor hát hozok még egy poharat.- Az jó  lesz, de ha kérhetem, csak jeget tegyél bele. Keserűen szeretem, az efféle cukros majomkodást meghagyom a pomádés sznoboknak. – szól hetykén, de mikor látja, hogy felkapom a fejem sértése miatt, engedékenyen hozzáteszi – Persze azért vannak kivételek. Elkészítem az italát, és elé helyezem. Várom, hogy megkóstolja, mennyire megfelelő a keverési arány. Nagyon finoman az orra elé  emeli, utána lassan beleiszik.Ahogyan az első korty a torkán legördül, összeugrik minden arcizma, mintha citromot harapott volna.- Hú, ez nagyon erős! És keserű, mint a cián… - fintorog.- Igen, de Te kérted így. Felhígítsam jobban? – bujkál hangomban némi káröröm.- Valóban. Ne hígítsd… legalább táplálja belső tüzemet – vigyorog rám.- Jó. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy itt vagy. Akár látomás, akár más. – nézek rá komolyabban – Soha sem gondoltam, hogy ilyen történik velem. Találkozom valamilyen formában egy gondolkodóval a nagyok közül, aki ifjúkorom szellemi előmenetelében többé-kevésbé meghatározó értékként épült be agyam tekervényeinek labirintusába.- Én is csak egy ember vagyok - noha régen meghaltam -, a különbség csupán annyi másoktól, hogy emlékeznek munkásságomra és későbbi korok filozófusai építkeztek összefüggéseimre. – válaszolt némi tettetett szerénységgel.- Csak egy ember? Mint például Szókratész, Arisztotelész, Püthagorasz, Platón, Marcus Aurelius…- Platón időnként rajtam ironizált, mert képtelen volt felfogni a folytonos mozgás, áramlás elméletem mibenlétét! – szakított félbe hevesen. - Püthagoraszt többször is elmarasztaltam, hogy a képtelen az orránál tovább látni, és nem képes felismerni a központi, közös igazság a Logosz értelmét és összefüggéseit! Akárcsak az a mesefirkász álmodozó Homérosz!- Mégis a világirodalom alapjai közt tartják számon az Iliászt és az Odüsszeiát – válaszoltam némi éllel és tiszteletlenséggel – Többen is ismerik, mint Téged…- Mert az emberek csak a valótlan sületlenségekre kíváncsiak! – emeli fel a hangját még jobban - Olyan mesékre, amin nem kell gondolkodni, csak hallgatni és elrévedezni! Az egész világ az idők kezdete óta ilyen bolond! Nem fejlődik semmit a gondolkodás! Pedig azzal haladna az emberiség, nem a fegyverek jobbításával!- Ebben egyetértek, de ez ellen tenni nem sokat lehet. Talán annyit, ha van minden korban egy-két lánglelkű kiválasztott, aki a bölcsesség kardját magasba emeli és hirdeti, az ész hatalmát minden felé amerre csak jár. - próbálom haragját csitítani – Példaképe voltál a nagy Marcus Aureliusnak, aki császárként, hadvezérként mutatott példát a világnak mértékletességből és bölcsességből, ésszerű gondolkodásból. Mindig lesznek, még ha kevesen is, akikért érdemes a nehezebb utat járni…Feléje nyújtom poharam, és Ő tétován koccint velem.Nagy kortyot iszunk a Zöld Tündér testéből, utána mélyen egymás szemébe nézünk, és hallgatunk. Sokáig hallgatunk… - Talán ezért lettem embergyűlölő… Igen, biztosan ezért. – töri meg a csendet. Hangja fájdalmasan lemondó, mint aki felidézi a régmúlt sérelmeit.- Annyira azért nem hiszem, hogy mizantropikus eset lennél. – szólok hozzá kedvesen.- Ezt miből gondolod? – kérdezi csodálkozó arckifejezéssel.- Szereted a gyerekeket. – válaszolom magabiztosan – az összes politikus haragját kivívtad, amikor utasításukat, miszerint alkoss további törvényeket érdekükben, nem teljesítetted és helyette Artemisz-templomában gyermekekkel játszottál. Több különböző forrás megemlíti, hogy bármilyen helyzetben is voltál, mindig szakítottál időt a környék gyermekeinek szórakoztatására.- Diogenész, és a többi firkász. – mosolyodik el úgy, hogy közben a poharát nézi – Ők írtak rólam mindenfélét. Ez viszont igaz. Valóban kedveltem a gyermekeket. Őszinték és dinamikusan tettre készek. Képesek megélni az érzelmeiket úgy, ahogyan az őszintén érzik. Ártatlan és igaz kisemberek. – mosolya lehervad, arc újra melankolikus lesz – Egyszer úgy volt, hogy megajándékoznak engem is az istenek egy gyermekkel. Ó, ha nem hal meg az anyja…- Ha ezek a firkászok nincsenek, akkor nem is ismerlek meg soha. – váltok gyorsan témát, hogy kiragadjam a rossz emlékek egyre jobban elnyelő mocsarából.- Ez igaz, de nem minden igaz ám. – néz rám derűsebben.- Diogenész füllentett volna netán? – kérdezem.- Ő nem nagyon. Elég autentikus volt az élettörténetem kérdésében. Vállalom, amit rólam írt, mert közel áll az igazsághoz. – válaszol komolyan. – De az az átkozott Neanthész, minden anekdotát, pletykát úgy írt le, mintha igaz lett volna – indulatosabb hangvételre vált – Még a halálomat is ironikus módon ábrázolta, kigúnyolva betegségem, megalázva személyem.- Olvastam. Tehát nem igaz? – kérdeztem, de abban a pillanatban meg is bántam kérdésem.- Hát persze, hogy nem igaz! Olyan hülyének nézek én ki, mint aki az ödémájára gyógyírként trágyával kenetteti be magát és kifekszik a napra, hogy a felismerhetetlenségében kóbor kutyák tépjék darabokra? – ordítja magából teljesen kivetkőzve - Olyannak nézek ki?- Nem, persze, hogy nem. – próbálom haragját csillapítani - Ne haragudj, de kinek is hihettem volna, mint a kortárs íróknak? Sohasem gondoltam volna, hogy valamilyen módon alkalmam az érintettet megkérdezni.- Bocsáss meg, erre nem gondoltam. Megint elragadott az indulat. Rossz érzés az, amikor tudják az igazat, valamilyen érdekből mégis a hazugságot preferálják. – csillapodik le valamelyest.- Igen, ezt ismerem én is. – teszem hozzá.- Soha sem tagadtam, hogy a felmenőim között volt olyan, aki Athén zsarnoka volt. Nagyapámnak ezért is kellett új helyet keresnie családjának…  - felhősödik el.- Nézd, a dolgok jó oldalát. – Próbálom jobb kedvre deríteni, bár én is elég negatívnak érzem lelkiállapotom – A sztoikusok előfutáruknak és a szellemi ősüknek tekintettek, és nagy hatással voltál Hegel és Nietzsche munkásságára.- Nagydolog! – legyint mondanivalómra egykedvűen – A sztoikusok amolyan görög buddhisták módjára naivok és idealisták voltak, Hegelt Marx fél kézzel bírálta, hogy ne is említsem véleményem az elmeháborodott Nietzsche zsenijéről… Hogy miért is, nem tudom, de minden átmenet nélkül a szemébe nézek, és lassan kezdődő, de annál inkább erősödő nevetés lesz úrrá rajtam. Megdöbbenve figyeli hangulatváltozásomat, és hirtelen Ő is elmosolyodik, teret engedve a szilaj ménesnek, ami elsöpri a búskomorságot, az unalmas okoskodó frázisokat, minden korlátot áttörve a jókedv emberi boldogsága felé hajt mindkettőnket.Egyre harsányabban nevetünk, mint két jó barát, aki már időtlen idők óta ismerik egymást, kinevetve magunkat egymást, és az egész fránya világot.Másra nem is emlékszem…Szép emlék tőle… Nehezen emelem a fel a fejem. Kissé hasogat, csontvázam tagjai és ízületeim fonatai vontatottan engedelmeskednek akaratomnak. Mindenem fáj valamennyire, ami nem csoda, hiszen a széles tölgyasztal egyik oldalán annak lapjára borulva aludtam. Régen történt velem, hogy az abszint ennyire elvarázsolt volna. Ennek ellenére jól éreztem magam. Azt hiszem…Nagy levegő, felkelni.Hirtelen eszembe Ő. Megpróbálom összerakni agyam kirakós játékában szereplő  darabokat helyes sorendben, és lassan összeáll a kép.- Micsoda látomás… - jegyzem meg magamban halkan.Megrázom a fejem. Átnézek az asztal túloldalára. Persze nincs ott senki, csupán a szék van féloldalasan eltolva, mintha ült volna rajta valaki nemrég. Furcsa.Tétován nekilátok a romok eltakarításának, és a gyertyatartó mellett csak most veszem észre a másik félig töltött kristálypoharat. Bambán utána nyúlok, felemelem, de olyan ügyetlenül, hogy az megbillen, és az erős lé szegény asztalomra löttyen és marni kezdi. Mintha rémlene valamilyen összefüggés.- Panta rei… - suttogom halkan – Igen, Ő mondta... Minden mozogásban van, elmozog... Minden elfolyik…Hirtelen felkapom a fejem...Valahonnan távolból felhangzik egy jóízű harsány kacaj... Thu, 05 Aug 2010 16:55:06 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=560&Itemid=108 Már estébe hajlott a jelen, amikor végeztem a munkahelyemen. Feketemosogatóként dolgozom a város egyik felkapottabb helyén, a meló sok a pénz kevés. Négy hónapja vagyok a városban, egy hónapja van munkahelyem. A nevem Sangodele. Ez egy nigériai név. A nemem férfi, életkorom huszonöt év. Három éve szöktem meg többedmagammal Lagosból a nagy ellentét idején. Emberjogi aktivista lévén sok jóra nem számíthattam, ha a maradás mellett döntök, így minden lehetőségem a szökés utáni történésekben rejlett. Éjjel hagytuk el a várost mikrobuszokban, teherautókon, volt, aki motorra szállt, és Kamerun felé vettük az irányt, az egyetlen helyre ahol menekülttábort alkothattunk. Családom messze lévén könnyedén léptem át a határt, a célok milyenségét nem firtatva az életben maradás volt az egyetlen célom. Két napra rá az autók megálltak és a sátortábor láthatóvá vált. Nincstelenség látványa, a nélkülözés látható képe volt az első, amit szemem elé vetett a táj. Ürülékszag, és állati tetemek bűze terjengett a környéken, az emberek piszkosak voltak és betegek, az egész környéket a rendezetlenség és a káosz uralta. Engem az elsősegély osztaghoz jelöltek, mentőápolói múltam révén, így e döntés alapján elsőnek szembesülhettem a táborban jelen levő legrútabb betegségekkel és fertőzésekkel. A főnököm egy svéd orvos volt, Signarsson professzor, aki távol hazájától, közel húsz éve Afrikában teljesített humanitárius szolgálatokat. Fáradt volt, fásult és kiábrándult. A munkáját is ezen elvek alapján látta el, sokan voltak, akik ennek a nihilisztikus magánynak lettek az áldozatai, persze nagy valószínűséggel amúgy is meghaltak volna, de ez a jó öreg doki, azt hiszem fásultsága és levertsége okán megkönnyítette a szenvedéseiket. Fárasztó és kemény napokat éltem át a táborban. A víz és az élelem mindig kevés volt, az orvosi feladatok ellátásához steril kötözőszerek és orvosi műszerek nem álltak rendelkezésre, mindennapos volt a járványveszély. A kameruni állam pénzügyi támogatási lehetőségei szűkre szabottak voltak, az ENSZ unitárius segélyszervezetei lassúan és nehézkesen szervezték meg az utánpótlást. Három hónapig bírtam ott, aztán az első adandó alkalommal, mikor is az orvosomat kényszerpihenőre hazaküldték, vele tartottam én is. Az ötlet jó volt, az engedélyeim kevésbé. Három percbe sem telt és a stockholmi hatóságok illegális bevándorlóként tekintettek rám. Két nap haladékot adtak, hogy szerezzem be a szükséges papírokat máskülönben a bevándorlási hivatal kezére adnak, akik nagy valószínűséggel hazatoloncolnak. Otthon az új rezsimtől semmi jóra nem számíthattam, így csak abban bízhattam, hogy megszerzem a szükséges papírokat, vagy egyéb illegális úton szerzek új hazát és megélhetést magamnak. Svédország furcsa egy hely, az emberek magasak és szőkék, furcsa nyelven beszélnek, furcsa módon kommunikálnak egymással, és mindenkinek Volvo-ja van. A két nap hamar letelt, így illegalitásba vonultam. Harmadmagammal kezdtem a bujkálást, mind afrikaiak voltunk. A fél év alatt, amit ott töltöttem, aludtam pályaudvarokon, töltöttem éjszakát hotelekben, árvaházban, volt, hogy a közeli temetőben a sírok közt húztuk meg magunkat. Munka alig volt, ha volt is, nem tartott sokáig, társaim kisebb lopásokkal tartották fenn magukat. Nekem nem volt kenyerem sohasem az erőszak, így inkább nélkülöztem. Ahol laktunk az utolsó időkben, egy leharcolt gyárudvar mellett, egy arab kolónia is lakott. Az araboknak sokkal jobb dolguk volt, mint nekünk, bár a gyűlölet irányukban nem volt csekélyebb, mint amit felénk üzent a svéd társadalom. Egyikükkel, egy magas jó kiállású fiúval, Kazimmal jó barátságba is kerültem. Ő vetette fel elsőnek az ötletet hogy Európa manapság nem csak a nagy, régi Európából áll, hanem az újonnan csatlakozott országok is már bekapcsolódtak a nagy egész vérkeringésébe. Tőle hallottam először Magyarország nevét. Csak úgy felsorolta a többi országéval együtt, de valami érdekes bizsergés lett úrrá rajtam, amikor ennek az országnak a megnevezéséhez ért. Egy emlék villant fel bennem, tízéves lehettem, az iskolából indultam éppen haza, amikor egy vándorcirkusz képei sejlettek fel előttem. Lagoszban nem szokás engedélyt kiadni utcai felvonulásokra, produkciókra, nem a kedves békeidőkről híres az ország. Ez akkoriban is így volt, ezért hatott furcsán ez az idegen csődület. Buszokkal és kamionnal érkeztek, idegen betűkkel az oldalukra írták hirdetőleg a nevüket, és egyes híresebb revüszámaik megnevezését. Hangosak voltak és jókedvűek, bár láthatóan nem gazdagok, és befolyásos személyek. Nálunk, odahaza ha pénzed van már nem vagy akárki, akkor odafigyelnek rád az emberek. Sokáig dédelgettem magamban egy álmot, hogy sok pénzem lesz, és nagyon befolyásos ember leszek, de idővel ezen álmaimat feladni kényszerültem. Az előadás megtekintésére természetesen nem volt pénzem, ott őgyelegtem a sátrak között hátha valamilyen módon szerét teszem annak, hogy láthassam az esti előadást. Anyám persze erről mit sem tudott, de túlzott hiányérzet nem munkált benne, három műszakban dolgozott a gyárban éjt – nappallá téve, engem lényegében a szomszédok neveltek fel. A sátrak mellett álltam, éppen a tigrises ketrecek mellett, amikor egy fiatal férfi lépett elém és fülön ragadott.    * Mit ólálkodsz itten te fiú? – mondta érdes hangján – Ha még egyszer meglátlak itt, te ingyenélő, úgy fenéken billentelek, hogy apád sem ismer rád! – dörmögte.Mivel nem tudtam magyarul, így a mondandóját sem igazán értettem. Hazakullogtam szomorúan. Másnap valami belső láztól vezérelve újra a cirkusz felé  vettem irányt. A tegnapi férfit sehol sem láttam, ezért egy újbóli merészség által megint a sátrak irányába lépdeltem. Be akartam nézni a nagysátor alá, az alá, amit mindig ponyva takart, vajon mi történik ott. Fekete képem csak úgy világolt a más kultúrkör képei között, egy számomra érdekes és izgalmas világban. Elértem a nagyszínpadig és betekintettem. Három nő, egy férfi és két tigris tartózkodott a színen. A nők unalmasan ásítoztak, a tigrisek is, a férfi egy ostorral próbálta a felállított tüzes karikák felé terelni a negyven fokban igen bágyadtnak tetsző állatokat. Üvöltött és mérges volt, a fején csak úgy dagadtak az erek. A nők igen alulöltözöttek voltak, számomra meglepően azok. Kisszoknyát és ledér felsőt viseltek, amely alatt szépen kirajzolódott formás mellük, dekoltázsuk. Tetszetős látványt nyújtottak, bár még abban a korban különösebb nemi ingereket nem észleltem magamon, talán csak most, éppen itt, először. Nem voltam elég óvatos, újra lefüleltek. Csak most nem a tegnapi siheder, hanem egy éltesebb öregúr. A jelenet hasonlóképpen zajlott, mint tegnap, csak most nem maradt el a beígért seggberúgás sem. Többe nem mentem arra, pár nap múltán a cirkusz is odébb állt. Azt hallottam az előadás fél házzal ment, érdeklődés hiányában továbbálltak. Később jött a hír hogy a városon túl a lázadók és a milicisták általi fegyveres övezetbe kerültek és halomra lőtték mindnyájukat. Az állatok a négy égtáj felé futottak, a buszokat, kamiont a lázadók kaparintották meg, csak egy csonka, árván maradt sátorponyva jelezte ittlétüket. Nehéz idők jártak akkoriban. Most, ahogy Kazim emlegette a magyarokat, kedvem támadt arra, hogy beleszippantsak abba a kámforos magyar levegőbe, amit ez az utazó sátortábor akkoriban alanyi jogon magénak mondhatott. Titkos megbeszélések folytán felosztottuk egymás között a szökési tervben lévő országokat. Rajtam kívül még négyen akartak szerencsét próbálni a volt keleti blokkban, egy gyors eszmecsere folytán úgy döntöttünk, hogy a harmadnapra virradó hajnalon lépünk meg. Így is tettünk, könnyedén jutottunk át a határon, egy német kamionosnak szurkoltuk le fejenként az ezer eurót. Nem látott, nem kérdezett senki, két nap múlva már Bécsben voltunk. Onnan már ránk várt a feladat, hogy bejussunk Magyarországra. A zöld határon át sétáltunk be, egy ébredő, szép márciusi hajnalon. Senki sem vett észre minket. Piszkosan és gyűrötten érkeztünk megy Győrbe ahol azonnal vonatra szálltunk és a főváros felé vettük az irányt. Ez volt négy hónapja. Most nyár van, gyönyörű idő, harminc fok árnyékban. Nem tudom, mit keresek itt, de nem hiányzik az otthonom. Ezt a helyet el tudnám képzelni annak, idővel. Van egy barátnőm. Joghallgató. Nagyon csinos. A munkát is ő szerezte, a menekültügyi hivatalban dolgozik kisegítőként az iskola mellett. Még nem élünk együtt, egy nem túl komfortos szálláson lakom, közel a munkahelyhez. Tünde azt mondja ez fontos, mert nem illik elkésni a munkából, és ez egy biztosíték számára, mármint hogy közel lakom. Ha kell, akkor átugrik ő és a fülemnél fogva cipel el a melóhelyre – ezt mondta. Hogy miért azt nem tudom. Még egy percet sem késtem sehonnan sem. Sangodele az ígéretek embere, amit mond, az úgy van. Esetleg a dolgok alakulása változtat rajta valamelyest, de azt már nem Sangodele irányítja. Budapest nagyváros. Igazi világváros, tele élménnyel, lehetőséggel. Tünde azt mondja, hogy pár hónap és megkaphatom ez ideiglenes letelepedési engedélyt, a menekült státuszt is ő intézte el számomra. Apám mindig azt mondta nincs nagyobb segítség egy szerelmes nőnél. Szeretek itt lenni, mindennap egy új élmény. A munka végeztével van, hogy beülünk a közeli bárba. Olcsó, szimpatikus hely. Most is így kívántam tenni, csak még előtte be akartam menni egy ételbárba valami kajáért, nagyon éhes voltam. A körút nyáresti fényekbe merült, autók fékezése, tülkölése hasított az éjszakába, a villamosok méla csörömpöléssel vágtattak ezüstös fényű vágányaikon.    * Ne sétálj egyedül este, Sangodele – mondta korábban Tünde - sok az idióta ebben a városban, te meg olyan közvetlen vagy, könnyen megtalálnak maguknak.Tünde mindig aggódott. Már a kapcsolatunk elejétől fogva. De engem ebben a városban csak pozitív élmények értek. Mindenki kedves és nyitott, igazi Európai nagyközösség lakik itt, nincs kitől, nincs mitől tartanom. Alaptalannak tartottam a félelmét, és engem látszott igazolni az a tény hogy még soha, sehol nem kötöttek belém a származásom, bőrszínem miatt. Az Astoria felé indultam, van ott egy kellemes arab étterem, Kazim barátom ott helyezkedett el, kiderült, hogy a nagybátyjáé a hely, a bácsikáé, akiről otthon eddig húsz éve nem tudtak semmit. Ma épp melóban van, nézzek be hozzá, mondta, beszélgetünk egy jót, és kisír a bácsinál némi kedvezményt a fogyasztásból. Az jó, mondtam, mert pénz az kevés van. A finom ételekre gondoltam, észre sem vettem, amikor elhaladtak mellettem. Öten voltak, mind fiatalok. Az egyik gyanúsan közel ért hozzám, de akkor még hirtelenjében nem tűnt fel a cselekedete. Nem szóltak semmit, csendben haladtak el mellettem, csak amikor távolabb értek, röhögtek fel hangosan.    * Na, ez sem sikálja már holnap a földet valamelyik tetves csehóban, megkapta a maga jussát a büdös kis néger – hörögte röhögve.    * Megszúrtad?    * Meg. Szívtájékon. Körülbelül száz méterre volt az étterem. Homályos foltok és képek keveredtek bennem, erőm nem volt kiáltani, és furcsa mód, fájdalomérzetnek nyoma sem volt bennem. Ingemen átütött a vér, de ez is alig láthatóan, csak szivárgott. A halál gondolata járt a fejemben, és a férfi tettének miértje. Hiszen nem is ismer, azt sem tudja ki az a Sangodele, jó vagy rossz ember. Mindegy lenne ki a jó és ki a rossz? Lehet régóta figyeltek, és tényleg rossz vagyok, és ez a büntetésem, amiért elhagytam a hazámat, a szeretteimet, azokat, akik valaha sokat jelentettek nekem. Idegen földben nyugodni kegyetlen gondolat. Bennem is az munkált, hogy később hazatérek majd mind a diadalittas nagy hadvezérek, karomon két gyermekkel, sok pénzzel, sok ajándékkal. Felötlött bennem anyám bánatos képe, ahogy ül a szobában és varrogat, és egyre csak arra gondol, hogy milyen nehéz az élet. Mindig erre gondolt, erről beszélt, kicsit talán bele is őrült ebbe. Talán már nem is él. Nincs hírem felőle, mint ahogy őneki sem felőlem. Furcsa egy önzés a világ s benne az élet, az, aki holnapra álmodja magát, talán már fel sem ébred a reggeli hívó szóra. Ahol vér szivárog, ott lélek is. Beléptem az étterembe és a legközelebbi székre roskadtam. Kazim nem volt bent, lehet mégiscsak szabadnapos, pedig olyan biztosra mondta. Két magyar lány állt a pultban, újak, korábban nem láttam őket. Nevettek, láthatóan jókedvűek voltak. A háttérben rádió szólt. Egy perc telt el hangtalan, csak az én zihálásom hallatszott. Nyáreste volt, fullasztó meleg. A rádió finom ütemeket adott, az óra a falon álmosan bóbiskolt. Egyre rohadtabbul éreztem magam. Nincs, kihez szólhatnék, sehol egy ismerős, egy baráti kéz. Ilyen ez a helyzet, ez a máshol való lét. Hazádon kívül mindig csak hontalan lehetsz. A lányok egyre csak nevettek. Ütemes, vért pezsdítő ritmus szólt a rádióból. Teljes ködben, elfúló lélegzettel figyeltem a köröttem lévő világot. Segítség, kiáltott bennem egy hang, de azonmód el is némult. A nihilből nincs kiút. A zene egyre szaporább ütembe kezdett, és lassan világossá vált előttem hogy engem szólít. Táncolj, Sangodele, táncolj, ez most itt a te haláltáncod. Felkeltem a székről, és a pult felé léptem az egyik nevető lény elé.    * Felhangosítanád… a zenét – hörögtem – a zenét… Juju music, Juju music… a zenét..a zenét..hallom a zeném..A lány gépies mód tekert egy nagyot a hangerősítőn, a zene hangosba váltott, testem lázasan ringani kezdett a zene ütemére. Bal kezemmel a szívemen estem össze, hirtelen. Élettelenül terültem el a földön.    * Te, ez vérzik! Kurvaélet! – kiáltott fel a távolabb lévő lány. -  Hívd a mentőket!Mire a szám véget ért a mentők is megérkeztek. A zene még mindig üvöltött, amikor megkezdték az ellátásomat. A nevem kérdezték, hogy hol vannak a papírjaim, kit tudnak értesíteni. Képtelen voltam a beszédre, nem tudtam megszólalni. Nyálam véres gomolyaként tekergett számban.Nem tudtam eldönteni, hogy hazatérek aznap este vagy sem. A zene beszélt helyettem, talán túlélem. Thu, 05 Aug 2010 16:54:08 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=559&Itemid=108 Emma, a biológia-tanár méltóságteljesen lépett be az osztályba. Mindannyian síri csendben hallgattunk.- Jelentés – szólt parancsszerűenA két hetes közül az egyik jelentésbe kezdett.- János és László  hiányzik, az osztály létszáma harmincöt.- Leülni. – szólt szigorúan.Majd ő is helyet foglalt a tanári széken s bújni kezdte a naplót.- Kis István a táblához – szólt Emma.Kis István összeszedte magát s kiállt a táblához.- Halljuk az anyagot a Hazánk Védett Területeiről!Kis Pista belevágott a témába:- Hazánk Védett Területei közé tartozik a Hortobágyi Nemzeti Park, ahol sok szürke marha legel, a Kiskunsági Park is és… - el-akadt, hirtelen zavarba jött Kis Pista.- Az összesét mondd el, és mindet a tankönyv szerint, ahogy tanítottam, különben kettest kapsz!És Pista lerekedt az anyagnál és a tanárnő ráadásul kettes alá-t adott neki. Emma néni pedig beírta a jegyet a naplóba.- Az ellenőrződbe is írd be – szólt utána a tanárnő. – És hozd ki!Kis Pistán úrrá  lett a pánik, hisz a múltkori dolgozat jegyét se írta be. A tanárnő elé  ballagott mélabúsan s odanyújtotta az ellenőrzőt.- Tehát kettes – írja alá Emma néni nagy igyekezettel s észreveszi a hiányzó jegyet.- Dehát itt az emlősökről szóló dolgozat jegye hiányzik!..- Az nem lehet – dadogta Kis Pista – biztos rosszul tetszik nézni.- De hát látom,amit látok. Ez a kettes bizony hiányzik!S azzal beírta azt a kettest is és aláírta.- A szülői értekezleten szeretnék beszélni majd alaposabban anyáddal!- Rendben – szól Pista s örül, hogy ennyivel megúszta.A többi gyerek pedig csendben tovább sistergett. Emma néni lapoz a naplóban s Dénes Dániel névnél leáll. Morfondírozik egy kicsit, miközben megbilleszti szemüvegét s kihívja feleltetni.- A rovarok párzásáról akarok hallani egy szép feleletet – így a tanárnő.Dénes Dani elmondja a leckét kitűnőre, de egy kicsit dacos stílusban. A négy – hat perces felelet után a tanárnő jelest ad Daninak.- Ez szép volt, de máskor sokkal szívélyesebben add elő – szól utána Emma néni.- Rendben – szól dühösen Dénes Dániel- Mi is a foglalkozása apukádnak? – kérdi a tanárnő komolyan- Költő, tanárnő, kérem, költő… - Tudja? Érti?- Értem, hogy mersz velem ilyen hangon beszélni? – kérdi dacosan, de egy kicsit megszeppenve a tanárnő.- Dehogy érti, tudja ő  nekem otthon ő nekem mindig azt mondja, hogy nem a biológia az élet értelme, hanem inkább az irodalom, ez az élet, nem a biológia, növénytan.- Nagyon nincs igaza.- Még hogy nincs igaza? – kérdezte meglepve Dániel- Az irodalom szolgálja a humánumot – úgy tudtam – a velős létet, - nem a rovartan.- A biológia is szolgál – válaszol elhalványuló hangon Emma néni.- A biológia nem hiszem, hogy kiáll az emberiségért. Bizony mindenkiért – szólt Dániel elgondolkodva. S aztán ezt is hozzáfűzi:- Sőt beleértve még magát is, hisz maga is ember. Pedig nem éri meg és most mégis undok volt velem –  szólt dühösen Dénes DánielA tanárnő pedig inkább nem szólt semmit, csak továbblapozott, mint egy vérbeli, állami szolgahajcsár. A mi szívünk pedig dobogott ezektől a szavaktól és az általokozta melegségtől s igazán büszkék voltunk Danira. Thu, 05 Aug 2010 16:51:49 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=558&Itemid=55 Kedves Barátaim!Mozgalmas heteket hagytam magam mögött. Utazások és nyaralások olyan sorozatát, melyek miatt elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy repteret a közeli jövőben még filmen sem szeretnék látni. Valaha a repülés valódi luxusnak számított, úgy érezhette magát az utas, mintha volna valaki. Ennek már nyoma sincs, és nemcsak a fapados légitársaságoknál, hanem például a Malévnál sem érezheti magát az utazó valakinek, jószerivel embernek sem.Mindegy. Külföldi időzések után balatoni nyaralás.Gondolom, az is szerepet játszhat, hogy valamennyi utazáson dolgoztam is, még akkor is, amikor a gyerekek velem voltak. Javítgattam A csillagok világa című regényt.Most küldtem el a kiadónak, a szerkesztés után már csak egy tördelt korrektúra vár rám, és végleg el kell eresztenem a szöveg kezét. Megjelenés október elsején.Mellékelek e könyvről (vagy inkább –ből) három dolgot.Először is a fülszöveget (index.php/koenyvek/koetetek-abc-rendben/555-a-csillagok-vilaga-megjelenes-oktober-elsejen).Aztán egy novellásított részletet (index.php/publicisztika/egyeb-irasok/556-a-csillagok-vilaga-elet-es-irodalom-2010-szeptember-varhato). Melyet átírtam, mert közölni szeretném az Élet és Irodalomban, szeptemberben. Ebből a belső hangokat (dőlt betűs részek) kihúztam, hogy ne lőjem le a poént.Mellékelem nektek azt a fejezetet (index.php/koenyvek/reszletek/557-a-csillagok-vilaga-megjelenes-oktober-elsejen)is, amelyből a novellásított rész való, az érdekesség kedvéért.Gondolom, most közületek is majdnem mindenki nyaral. Ahhoz jó időt és szerencsés napokat kívánok. A többieknek pedig azt, hogy vészeljék át könnyedén a meteorológiai frontokat. Maradok hívetek, Thu, 05 Aug 2010 16:31:57 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=557&Itemid=83       11.           TIZENEGY: Vikingek, kalózok, hiszek1          Ha Tomi-Gabi lovagot akartok, figyeljetek.       de inkább vulkános legyen papa, vulkános       Jó. Valaha a Föld forró tűzgolyó…       izzó! megint elfelejtetted?       Hát bocs. Nem tudom szó szerint, csak úgy nagyjából. Valaha a Föld izzó tűzgolyó volt…       ez az, papa, tudod te       Unalmas, ha mindig ugyanúgy! Vagy nem?       legyen inkább a vikingek, papa       Egyezetek meg, különben nincs mese.       hadd legyen a vikingek, gabi, beleegyezel?       sajnos… igen!       köszi! vikingek, vikingek!       A vikingek, mint tudjuk, kalózok voltak, Skandinávia a hazájuk. Nagy hajóikon, melyeknek langskip a neve, és akár nyolcvan evezős is hajtotta, eljutottak Afrikába, sőt Amerikába is. Két bikaszarvval ékesített sisakot hordtak, hogy messziről fölismerjék egymást a csatában. A gazdag vikingeket haláluk után általában a hajójukkal együtt égették el. A vikingek írása, pontosabban betűi a rúnák. Valamelyest emlékeztetnek az ősi magyar rovásírás jeleire.       mondhatok valamit? a mama mikor jön haza?       Este biztosan. Szerencsére holnap karácsony, akkor nyilván itthon marad velünk. Tudjátok, mi a karácsony?       jézuska hozza az ajándékot, papa       Igen.       jaj, de izgatott vagyok, hogy mit kapunk a gabival, azt szeretném én tudni       mi is az a lapzárta?       Gabikám, a mama egy havilapnál dolgozik, minden hónapban egyszer el kell küldeniük a szövegeket, a képeket, az egész anyagot a nyomdába, ahol sok ezer példányt csinálnak belőle, előbb óriási papírcsíkra teszi egy nagy kép, aztán egy másik nagy gép fölvágja oldalakra, egy harmadik összefűzi, egy negyedik kötegekbe csomagolja, így kerül az újságárusokhoz. Érted?       értem, papa. de mér kell ahhoz a mamának ott lenni mindig?       Mert ő a főfő, aki utoljára átnézi a teljes lapot, hogy ne maradjon semmiféle hiba.       papa, mondhatok valamit? most már a mamának addig lesz lapzárta mindig, amíg meg nem halunk?       Hát…  addig lesz a mamának lapzárta, amíg ott dolgozik. Úgy értem, ennél a lapnál. Pláne hogy eddig olvasószerkesztő volt, most kinevezik főszerkesztőnek, jóval több fizetés, de sokkal több munka.       lehetne valami másat dolgozni?       Vesd föl neki. Te jó világ, fogalmam sincs miről mesélek. Hm. Gyertek ki velem a ház elé, föl kell díszítenem a fenyőfát.       nekünk mér nincs benti fánk?       Azért, Gabus, mert mi ellenezzük a fenyők irtását. A karácsonyfa abból a hagyományból származik, hogy a pogány időkben zöld ágat vittek be a házba, az életerő jelképeként, azt remélték, szerencsét hoz. Magyarországon először Brunszvik Teréz martonvásári grófnő állított karácsonyfát. Ha igaz. Ez a Teréz alapította különben az első magyarországi óvodát, 1828-ban, és jóban volt Beethovennel, a nagy zeneszerzővel.       az a kilenc szimfónijás, ugye?       Te ezt honnan tudod, Tomi?       mamától, van zsorzs szimfónija neki       Sors. Erről majd vele, ő a zenefelelős. Én maradok a fenyőknél. Kivágják a rengeteg tűlevelű fát az erdőkben, megveszik az emberek, december huszonnegyedikén, azaz holnap feldíszítik…       de akkor te mér ma?       Mert ez kinti fa, élő, hadd fényeskedjen mostantól. Hadd örüljön a Jézuska, aki született…       tudjuk, papa, já-szóóól-ba       mesélte a mama       Hol is tartottam? Istenem… káposzta a fejem.       hihihi       hehe       kalózok, papa!       Kösz, Tomikám. Nos. A kalózok több csoportjáról tudunk, tanultam ezt a jogon annak idején. Voltak a korzárok a Földközi-tengeren, a bukanérok a Karibi-tengeren, aztán a privatérok, akik különféle kormányok felhatalmazásával fosztogatták a kereskedők hajóit, és a zsákmány egy részét leadták a kincstárnak. Francis Drake például I. Erzsébet angol királynő jóváhagyásával támadta meg a spanyol hajókat, később érdemei elismeréséül lovaggá ütötték.       a vikingeket nem ütötték?       Nem. Mondok valami meglepőt: voltak női kalózok is. A leghíresebbet úgy hívták, Grace, a Kopasz. Mert egészen rövidre vágta a haját. Cseng Ji Szao pedig valahol a Dél-Kínai tengeren kalózkodott, és nő létére a legkegyetlenebbek közé tartozott.       hogy lesz ebből tomi-gabi lovagos mese, azt kérdezem én, azt       Hát úgy, hogy egy szép napon csöngött a telefon. Gabi lovag vette föl. Nem értett semmit, mert külföldiül beszélt az a férfi, latinul. De ez csak akkor derült ki, amikor Gabi lovag bekapcsolta a fordítógépet. Hogy ő nem tudja biztosan, honnan hívja a lovagokat, de afelől semmi kétsége, hogy egy kalóztanyáról. Erős a gyanúja, hogy Kilikiából, köztudomásúlag ott a kalózok fészke. Segítséget kér. Fogságba ejtették, váltságdíjat követelnek érte a családjától.       válcságdíj, az mi az?       amit a kalóznak fizetni kell, hogy engedje ki       kilikili       Jobb volna, de Kilikia. Biztosan megtaláljuk a Képes történelmi világatlaszban. Itt van, ni. Én órákig tudom lapozgatni, olyan, mint a múltba szálló repülőgép, láthatjuk, milyenek voltak az országok száz éve, ötszáz éve, ezer éve...       de nem, nézzük meg inkább a neten, ahogy a mama szokta       Én jobban szeretem a könyveket, Tomus. A monitornak nincs olyan jó szaga, mint az ofszet nyomásnak, amit most nem magyarázok el. Látjátok, Kilikia. Anatólia, vagyis a mai Törökország déli része. Hajdanában a hettiták területe, aztán a perzsáké, Nagy Sándor, satöbbi, majd római provincia, később a bizánci, végül az oszmán birodalom része. Mindegyikről van korabeli térkép. Ilyen sokat változott a világ az elmúlt másfélezer évben.       azér a neten is akarjuk       Akkor ide üljetek. Tomi, ne zongorázz a billentyűkön, kérlek, nekem ez a munkaeszközöm.       a mama engedi       Ő… neki két számítógépe van. Gabi, ne nyúlj a képernyőhöz. Tessék, Kilikia, latinosan Cilicia, kalózairól hírhedt ókori tartomány Kis-Ázsia délkeleti részén. Lakói, a kilíkek, eredetileg szíriai törzsből származtak, de a görög telepesek elől visszavonultak hegyeik közé, ahol jóformán az egész ókorban függetlenül éltek.       kalózok? hegyen?       Úgy látszik. Bepakolta a két lovag a mentőhelikopterbe a fegyvereket, több napi hideg élelmet, és egy miniatűr pénzverőgépet. Mielőtt kérdeznétek, van papírpénz, és fémpénz. De régen csak fémpénzt használtak. A papírt még föl se találták. Vagy ha igen, akkor Kínában. Valaha jártam egy évig nyomdász iskolába, úgy emlékszem, Hotti császár udvarában fedezték föl. Kína messze volt, nem juthatott el a híre a Római birodalomba. Ezt is megnézhetjük a neten, várjatok csak. Hotti császár nem jön ki. Akkor a papír fölfedezése. Nem. Próbáljuk a papír történetét. Aha. A legelfogadottabb nézet szerint időszámításunk szerint százötben Ho-ti császár uralkodása alatt, fegyvertárának igazgatója Caj-lun javasolta a papír bevezetését a selyem helyett.       sejem?       Vékony, fényes anyag, mint Viki kék hálóinge. A Kínában kialakult ősi eljárás szerint a nyersanyag bambusznád volt. Ezt nem is tudtam. A szálakat földarabolták, és száz napig meszes oldatban áztatták. Ezután három hétre tiszta vízbe tették. A szétázott rostokat kalapáccsal összezúzták. Forralták, átmosták és kitették a napra fehéredni. Tíz nap múlva kőmozsárban finomra zúzták, vízzel csomómentesre keverték, és gyökerek ragacsos levét öntötték hozzá. Érdekes. Ennek alapján mi is csinálhatnánk magunknak papírt.       csináljunk, kockásat       nekem vonalast, papa, vonalast       Hát…  kéne szerezni bambusznádat.       vegyél       Ha kapható, és nem túl drága.       kérj a mamától pénzet       Az nem olyan egyszerű. Nahát! Háromszázhatvanháromban jelent meg az első pekingi újság, hatszázhatvanban pedig már papírpénzt használtak a kínaiak. A könyvnyomtatás is kínai találmány, a legrégibb ősnyomatot, mely nyolcszázhatvannyolcban készült, Stein Aurél magyar orientalista professzor fedezte fel Tunhuangban. Állati. Mi magyarok akkor még nyereg alatt puhítottuk a húst, és rovásírásunk volt, azt is csak a táltosok tudták úgy-ahogy, botokra karcolgattak. Nem maradtak ránk, a fa elkorhad, a kínaiak meg már újságot és könyvet nyomtattak! Ennyit Európa szellemi fölényéről. Egyiptomban is jóval előrébb tartottak nálunk, ők a papiruszt találták föl, most jut eszembe, hozott nektek Viki Egyiptomból, ráfestették a neveteket hieroglifákkal, az ősi betűikkel.       benn van a szobánkba a polcon       papíroszt is csináljunk, papa       Papirusz, Gabus, és hallhattad, ahhoz papiruszcserje kéne, nálunk az se nő. Mit szólnátok, ha kikapcsolnám a számítógépet, és visszatérnénk a meséhez?       de nem, inkább nézzük a jutubot       Azt majd a mamátokkal. Hol is tartottam? Gondolták a lovagok, ha váltságdíjra lesz szükség, hasznát veszik egy pénzverőgépnek. Érdeklődött a Tomi lovag, ki a telefonáló. Julius Caesar.       július?       Majdnem. Híres római államférfi volt. Ezt persze a két lovag még nem tudta. Azt sem, hogy időszámításunk előtt százban született, és negyvennégyben halt meg, március idusán, vagyis tizenötödikén. Megö… Hm, megőrülhet valaki, ettől a sok… Ha nem burkolózna sértett hallgatásba egy ideje, figyelmeztetne, hogy fölösleges évszámokkal traktálnom benneteket, vagy elmagyaráznom a demokráciát, amit féltettek Julius Caesartól, azok, akik… Pedig egyszerű, demokrácia az, ha az emberek közösen döntik el a dolgokat, diktatúra pedig az, ha van egy uralkodó vagy más főfő, és ő dönt.       mi az a főfő, mi?       ki az az uralkodó?       Majd…       persze, visszatérünk rá       mondhatok valamit? amikor a mamával megbeszéljétek, hogy mi legyen a vacsi, az a demorkácia, az?       Demokrácia. Nehéz szó. Igen, az a demokrácia, ha a családban közösen döntjük el, hogy mit együnk.       akkor nálunk nincs demorkácia a családba, papa, mer te döntöd a vacsorát el       Ugyan! Mindig megkérdezem, mit kértek.       csak akkor adod, ha van otthol       Na jó, a demokrácia sem változtathat az adottságokon, ami nincs, az nincs. Beültek a lovagok a múltba szálló repülőgépbe, s meg sem álltak, míg időszámításunk előtt hetvenötbe nem értek, akkor esett Julius Caesar a kalózok fogságába, huszonöt évesen. A kalóztanyát minden oldalról fegyveres strázsák állták körül, épp ezért a mentőlovagok nem is ereszkedtek le, csak köröztek fölötte. A kalózok szabad téren, kecskelábú asztaloknál várták, hogy megsüljön az egész ökör, amelyet a szolgák nyárson forgattak a tűz fölött. Addig is ittak, pálinkát, whiskyt. Egy rabul ejtett görög zenekar játszotta a talpalávalót, buzukin, hét húros lürán, fafúvós kavalon, és tuberleki dobon. Ez is mindegy. Hátul, egy karámban tartották a foglyokat, a lovagok könnyen megismerhették Julius Caesart, egyedül ő viselt fehér tógát. Őreivel veszekedett, követelte, hogy azonnal engedjék szabadon, amire harsány gúnykacaj volt a válasz. Annyira fölbosszantotta magát, hogy paradicsomvörös lett a feje, azt ordította: Megálljatok csak, egyszer még visszajövök ide, és megöllek titeket mind egy szálig! A kalózok röhögtek, nem hittek neki. Pedig pontosan ez történt, amikor már nagy hadvezér lett. Tomi lovag pisszegett neki, hogy fölhívja magára a figyelmet. Bizonyára istenek vagytok, azért tudtok így lebegni odafönt, segítségemre jösztök, vagy vesztemre törtök? Mondták neki a fordítógéppel, ők a mentőlovagok, Caesar telefonhívására siettek ide. Tele hang? Ezt nem értem, így a nagy Julius, én csak hangosan fohászkodtam, úgy látszik, isteni közvetítéssel eljutott hozzátok.       ez jó, papa       Julius, kiszabadítunk ízibe, leeresztünk egy kötélhágcsót, mássz föl, hazaszállítunk Rómába. Caesar rázta a fejét, ő bizony nem menekül el fejét lehajtva, néki a becsülete fontosabb, mint az élete vagy a szabadsága. Akkor mi legyen? Gabinak eszébe jutott, hiszen itt a helikopteren a pénzverőgép, lekiabált, tessék mondani, mit kóstál az a váltságdíj?       kóstol?       Mit kóstál, régi kifejezés, ugyanaz, mint a mennyibe kerül. Kétszázötven, felelte Caesar. Milyen pénz? Ezüst denarius. Már csak az a kérdés, honnan szerezzenek a lovagok ezüstöt?       van nekik. mesében, papa, az van, amit akarol       Igaz, Gabi. A pénzverőgéppel legyártottak egy csomó ezüst dénárt. Kétszer annyit, mint a váltságdíj, odaadták, a kalózok is örültek, Julius Caesar is örült. Amikor visszanyerte szabadságát, a lovagok hazavitték a helikopterrel Rómába. Az egész város összecsődült, megbámulták a repülő alkalmatosságot, ilyesmit még sosem láttak. Szerették volna, ha a Tomi-Gabi ottmarad velük, és épít nekik egy-két helikoptert, de nem vállalták, sietniük kell vissza Budapestre, hogy földíszítsék a karácsonyfát. Hol az a Budapest? Megmutatták nekik a varázsdzsípíesz térképén. Azt is irigyelték. És mondták, hogy tudomásuk szerint van arrafelé egy római határtelepülés, Aquincum a neve. Bólogattak a mentőlovagok, láttuk, voltunk a múzeumban a papával a nyáron.       az akvinkumba rómaiak vannak? júliuscézárosak?       Voltak, Tomikám. Régen. Itt a vége, fuss el véle.       kár       Egyszer minden jónak vége szakad.       de papa, ajándékot kapnak a lovagok, ajándékot       Jogos, Gabikám. Választhattak a római légió fegyvereiből. Körbevitték a lovagokat a raktárban, kardok, lándzsák, sisakok, pajzsok. Több ágyúszerű gépezet. A skorpió, nagyméretű, talpas számszeríj, vashegyű rudakat lő ki. A ballista óriási parittya, húsz-harminc kilós köveket röpít több száz méterre.       tomi lovag olyat kér       gabi lovag a nagy számszeríjt       Tiétek. Most pedig kabát, cipő, sapka, sál, fenyőfadíszítés odakinn.        [Hahó! Fölszívódtál? Visszhang, hol a kincs? Nincs?]          ……          Gyerekek, szépen kérem, ne menjetek a pocsolyába! Tomi, tippelj, szerinted hányadszor mondom?       négyhúszkilencmilliomszor       Segítsetek inkább! Virágok, nem halljátok? Jaj, Gabi…       papa, mondhatok valamit? én csak a magas pocsolyába megyek be, a mélybe nem       Sovány vigasz.       papa, miért sóhajtozol annyit? valami baj van?       Hát… te egy nagyon kedves gyerek vagy, Tomikám. Jól esik, hogy idebújsz. Buborgassam a fejed? Vagy ha bemegyünk, a hátad?       mind a kettő mér nem?       Értelek. Add ide a buksidat Tomus, benyúlok a sapka alá.       és velem mi lesz, papa, mi lesz?       Te is add ide. A szülőnek azért teremtett két kezet az isten, hogy egyszerre két kisfia fejét buborgathassa.       fincsi a buborgás       Hú, de szép r-t ejtettél, Gabus. Ez igen.       buborrrgás!       Te is, Tomus. De neked már megy egy ideje. Aggathatjátok a díszeket az ágakra körben. Óvatosan, nagyon törékeny, szétpattanhat az ember kezében. Ha leesik, akkor biztosan. Maradjatok itt, bedugom az áramba a hosszabbítót. Ahhoz se nyúljatok, megrázhat. Szép lesz. Ha működik ez a vacak. Egyelőre nem. Tavaly is ez volt, hogy b… a fene egye meg.       nyugi papa, biztos megszereled, meg       Kösz a lelki támogatást, Gabus. Attól tartok, az egyik körte kiégett, ezeket sorosan kötik, ha igaz, egyenként ki kell húznom, míg rá nem jövök, melyik rossz. Addig futkossatok. Kerüljétek ki a pocsolyákat.       inkább meséljél. meséljél a karácsonyról. ne rugdoss, gabi       de te pedig a lábomra léptél, tomi       véletlen volt       akkor én is véletlen rúgtam       kakafej       hülyedék       mindjárt lepuklázlak       akkor én is lepuklázlak       hülyedék       kakafej       Elég! Akarjátok, hogy világítson a fenyőfánk? Ha igen, legyen egy kis csönd! Különben az sose véletlen, amit szándékosan csinálunk. Az a véletlen, ha nem is tudunk róla. Értitek?       értjük, papa       mikor lesz karácsony, mikor?       holnap, gabi, már csak egyet kell aludni       a jézuska addig jön, amíg alszunk a tomival?       Holnap este. Belopakodik. Észre se fogjuk venni.       persze, mer lábujjhegyen       nem azér, gabi, hanem ő isten, tud úgy, hogy senki se lássa       igaz ez, papa?       Körülbelül. Hopp! Megvan. Ezt kell kicserélnem. Phű. Már azt hittem, dobhatjuk a kukába az egészet.       magasra is csavarod, papa?       Mindenhová. Ameddig a drót elér.       villog is, jaj, de jó       Az egyik csak ég, a másik, a színes, villog.       nem most kell énekelni a mennyből az angyalt?       Majd holnap, Tomus. Ne a pocsolyába!!! Kééérlek!!!       jaj, papa       Ne haragudj, hogy így megráztalak… drágaságom… ugye nem fáj? Kihoztok a sodromból. Hiába könyörgök nektek, hogy ne a pocsolyába, csak azért is?       most nagyon haragszok rád papa. nem félsz, hogy visszarázunk?       Tomikám… majd ha felnősz, rájössz, nem könnyű mesterség a szülőké. Közben meg ahhoz, hogy valaki az óvónő lehessen, és foglalkozhasson veletek, több évig kell tanulni. De ahhoz, hogy egy házaspár gyereket gyártson, nem kell semmiféle képzettség vagy diploma.       jóvan, de neked van diplomád, meg a mamának is       Az enyém jogi, a mamáé bölcsész. Azt, hogy mit kell csinálni, ha nem bírunk a gyerekekkel, soha senki nem tanította.       papa, mondhatok valamit? ha én felnőtt leszek, és a gyerekeim hisztiznek, tudod, hogy fogom megnyugtatni őket?       Nem, Gabóca, hogyan?       veszek nekik játékot       Akkor még többet fognak hisztizni, és még kevésbé fogadnak szót.       igen, de nem haragszok, nagyon nehéz szót fogadni       Haragszom, ha meg nem sértelek, ikes ige.       jójó       gabi, te szeretnél felnőtt lenni?       még gondolko… zom       Brávó.       én viszont már mindennél jobban vágyom arra, hogy felnőtt legyek       Miért?       azért szeretnék felnőtt lenni, mert úgy szeretem a cipőtök hangját       Tényleg? A te cipőd hangját nem szereted, Tomi?       néma a cipőm       papa, én szeretnék bemenni, mer az én cipőm nem néma, hanem fázik          ……          egy, két, hár, büdifenek!       egy, két, hár, büdifenek!       Mit kiabáltok, fiatalurak?       egy, két, hár, büdifenek!       De mit jelent?       ne törődj vele papa, kisfiúdolog       Gyertek a fürdőszobába.       inkább még harcolunk. te kivel vagy, tomi? ketten legyünk a fotel ellen. vagy hárman a papával       gyere játszani, papa       Mi a játék?       harcolás       te melyikkel vagy papa, melyikkel?       Mondjuk, a barnával.       azzal a kicsivel?       Nem, a naggyal.       akinek a hosszú körme van?       Nem körme, karma.       én is azzal vagyok       te ne azzal legyél, gabi, mert akkor ugyanaz vagyunk       hát?       legyél a kék kardossal       jójó, a kék kardossal vagyok       harcoljunk már, papa!       Harcoljunk, annál is inkább, mert mindjárt fürdés.       támadás! lőjük le a vár kivédőjét!       okézsoké!       dsss, dsss, dsss, dsss, dsss, dsss!       Lovagok, ki kapcsolta be a tévét? Te voltál, Tomi?       nem tudom, papa       Hogyhogy nem tudod? Különben mindegy. Most nem nézünk tévét. Nincs is gyerekműsor.       de mi lovagok vagyunk, és hátha van lovagműsor       szóval, mégis te kapcsoltad be, igaz?       igen, de én is kapcsolom ki       Helyes.        [Meddig játszod még ezt a haragszomrádosdit? Itt vagy egyáltalán? Jó… megeszem, amit főztem. Úgysem érek rád, fürdetek.]        kérdezhetek valamit? a mama fog mesélni?       Inkább én. Jobban szeretnéd, Gabus, ha a mama mesélne?       szeretem, ha te mesélsz, csak nem értem, hogy mért te meséled a tomi-gabi lovagokat, ha a mama az, aki írja meg?       Mind a ketten meséljük. De én nem vagyok író.       a mama azt mondta, ő se nem író, hanem újságosíró       Igen. Ez lesz az első könyve, a lovagos. Ha ugyan egyáltalán.       mit?       Ha befejezi. Ha elfogadják. Ha megjelenik. Érted!?       nem. hol jelenik meg a mama?       A könyve jelenik meg. Beadja az író a kéziratát, az elkészült szövegét a kiadónak, elolvassák, szerencsés esetben rábólintanak, akkor még javítgatják, aztán küldik a nyomdába, elkészülnek a kötetek, a boltokba viszik, és ott megvásárolhatják az emberek.       jóvan, de a tomi-gabi lovagokat is megveszik?       Reméljük.       de nem, mer az nekünk kell       Félreérted, Tomus. Lesz sok-sok példány, mindegyikbe ugyanazok a mesék, marad belőle nálunk, a többit olyan szülők viszik haza, akik föl akarják olvasni a saját gyerekeiknek.       ja       talán most írja a mama, most       Aligha. Kiszűrődik, hogy skype-ol valakivel.       szkájpol? vágja le a fejhajat, mint az indiánok?       Az indiánok skalpolnak, Viki pedig internetes módszerrel telefonon beszél. Pontosabban chatel valakivel, tehát írja, amit gondol, az az illető látja a saját képernyőjén, és rögtön válaszol. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni.       majd ha felnövünk, mi?       Annál azért hamarabb. Most fürdés.       papa, mondhatok valamit? még nézzük a karácsonyi fát, ahogy ég kint a sötétségbe, nézzük az ebédlőből       Öt perc.       okézsoké, főnök       jön holnap a jézuska, ugye?       Reménykedjünk. Biztosan neki is tetszik majd a fánk. A szomszédok már telefonáltak, hogy milyen szép.       a bendamiki azt mondta az oviba, hogy az apukája pénzeli a jézuskát, úgy kapja ő meg a legókalózvárt, ez igaz?       Ami azt illeti, a jézuskát nem kell pénzelni.       de hanem?       Vedd úgy, hogy ez nem jó kérdésfölvetés. Örülünk az ajándékoknak, eszünkben sincs firtatni a karácsony pénzügyi hátterét, inkább arra gondolunk, milyen jó, hogy együtt lehetünk, elvégre a szeretet ünnepe… Irány a fürdőszoba.       bevihetünk játékot a kádba, aminek nem olvad le a matricája?       Egyet-egyet.       az egyiptomi istenek jöhetnek a vízbe?       Igen, azok fémből vannak.       nem gabi, kettő az enyém       jójó, kettőt te, kettőt én, a papa meg elmeséli őket       Vetkőzzetek. Aki kész, bemászik. Tomi, ne a földre dobáld a ruhádat! Hajtsd szépen össze, a kis szerkényre. Gabi, te is.       ne fröcsizz       nem is fröcsizek, tomi       de       nem       hülyepék!       te vagy a hülyekép!       hülyehülyehülye       marhamarhamarha       lepuklázlak       visszapuklázok       Elég!!! Szétreped a fejem!       ő nem hagy békén       ő       ő       ő       azér is fröcsizek       én meg akkor hátbarúglak       ne! juj, ez fáj!       nesze!       nesze!       hülyedék!       kakafej!       Azt akarjátok, hogy rögtön kivegyem mind a kettőtöket???       abbahagytuk, papa       Ezennel Virág Tamás és Virág Gábor kitüntettetik a Magyar Köztársaság Hisztikeresztjével.       az mi az?       Plecsni. Érdemérem. Voltaképp kitűző. Amikor nagyjából akkora voltam, mint ti, vagy egy kicsivel nagyobb, az iskolában azzal csúfoltak, hogy én vagyok a Hiszti Panka. Először Hiszti Palika lettem, már az is nagyon rosszul esett. A Hiszti Panka kifejezetten megsemmisített.       mért, papa?       Hát lány vagyok én?       most nem, de akkor?       Akkor is fiú voltam, hidd el.       hiszem, papa. nézd, úsznak az egyiptomi istenek       az enyimék is úsznak, búvárúszással       Tudjátok, melyik kicsoda?       nem, de van hozzá kis füzet       Hol?       benn a szobánkba az asztalon       Várjatok, hozom. Azt mondja. A madárfejű a Hórusz. Voltaképp sólyomfejű. Ő az ég ura. Apja Ozirisz, anyja Izisz. Bal szeme a Hold, jobb szeme a nap. Hórusz szeme, mint olyan, a legfontosabb amulett, szerencsét hoz, nyakban viselték. A megújulás jelképe. Ozirisz a csúcsos süvegű szakállas. Mint mondtam, ő Hórusz papája, az alvilág uralkodója. Mutasd csak, Tomi.       most nem lehet, még mindig úszik       mese nincs? csak mindig az istenek?       Azt hittem, szeretitek az isteneket, a görögöket kérni szoktátok, vagy nem?       legyen az, akinek a sarka izé       sebezhetős       Achillész. Csak úgy tudnám, ha idehoznám a könyvet. Néha összekeverem a mitológiai történeteket. Annyi istenük és félistenük van, mint égen a csillag.       nem úgy mint minekünk, akiknek csak egy jézuskrisztus       na hozzad a könyvet       Nem szeretném a fürdőszobába, lefröcskölitek. Kedves könyveimre vigyázok. Most inkább fejből. Miről meséljek?       a karácsonyról       Jól van, Gabus. A karácsony. Ööö. A karácsony, drága uraim, a kereszténység egyik legfontosabb ünnepe, Jézus születésének napja. Olvastam egy amerikai történelmi szaklapban, hogy kutatók többsége egyetért abban, hogy december vége nem lehetett Jézus születésének időpontja. A korai keresztények még nem ünnepelték Jézus születését, és nem is próbálták meghatározni, mikorra esett. Engem nagyon érdekel ez a téma, de… talán…        [Nem szólsz semmit? Kussoljál csak. Bekaphatod. Megleszek nélküled.]        Az ősi Egyiptomban úgy tartották, Jézus tavasszal született. Van, aki szerint tökéletesen fölösleges, hogy ilyen akadémiai székfoglaló előadásokkal szórakoztassalak titeket, igazat kell adnom neki, de hiába, ha beszélek valamiről, az égvilágon minden eszembe jut, elkalandozom, és… különben se olyan nagy baj, amit nem értetek, azt majd szépen elmagyarázom, ha rákérdeztek. Az én anyukám mindig azt mondta, úgy tanul a gyerek, ha kérdez. Igaz, amikor kérdeztem, nem válaszolt, vagy mellébeszélt.       mellébeszél, az mi az?       Amikor valaki hímez-hámoz, csűri csavarja. Ha például azt kérdezem a Tomitól, miért szokott átjönni a hálószobába hajnalok hajnalán, nem azt feleli, hogy fél, hanem hogy szeret engem, ami, remélem, igaz, de mégsem arra válasz, amit kérdeztem. Vagy amikor érdeklődöm, ki kezdte a fröcskölést, és ahelyett, hogy bevallanátok, lepuklázzátok egymást. Nos. Egy Reneke nevű ausztrál csillagász számítógépes programmal megállapította a Bibliában leírt nagyon fényes csillagról, mely a napkeleti bölcseket elvezette Jézushoz, hogy az valójában nem karácsonykor, hanem nyáron volt megfigyelhető az akkori Betlehem éjszakai égboltján. Valószínűleg a Vénusz és a Jupiter került olyan közel egymáshoz, hogy a fényük összeolvadt. Ha így volt, akkor Jézus igazi születésnapja június tizenhetedike.       jóvan, papa. inkább egy mesét kérünk       az is lehet, hogy kiveszel, és nézhetjük a meccset       Milyen meccset, Gabus?       tíz nullosat       Ma meccs van a tévében?       igen, a szalailaci mondta, a papája engedi, hogy nézze, ha csönbe marad, és meccs közbe szabad a papájának káromkodni       Érdekes. Megmosom a fogatokat, aztán... Tudjátok jól, nem szeretem, ha este tévéztek.       de mi szeretjük, papa       Pechetek van, a szülő dönt.       döntsél  úgy, hogy nézzük a meccset       Te is a meccset akarod, Tomi?       nekem mindegy       naaa, tomi, akarjál meccset, akarjál!       Nyisd ki a szád. A meccsel zavarnánk a mamátokat.       biztos? azér kérdezzed meg, hátha ő is akarja       Hallom, hogy chatel. Amikor ilyen gyorsan zörögnek a billentyűk, akkor chat. Amikor lassabban, akkor írás, Közben zenét hallgat…       biztos az emerkettő petőfi rádiót       Gyerünk!       vigyél be úgy, mint kisbabacsomagot       Rendben. Gyorsan kapd föl a pizsit. Megyek a Tomiért.       engem is, mint kisbabacsomagot       Természetesen. Pizsama, Tomus, nehogy megfázz.       de kakilnom kell       nekem is, papa, nekem is       nekem kell jobban       Csináld, Tomi.       nem szeretek egyedül kakilni. de kell       siess, tomi, mer nem tudom kitartani       én meg nem tudom ilyen gyorsan, gyere te       köszi       Addig rakjunk rendet, Tomi.       nem, majd együtt, mer a rendetlenséget is együtt raktuk a gabival, úgy igazság       kitörlöd, papa, ki?       A mama szerint már tudjátok egyedül.       a mama szerint igen, de szerintünk nem még       Te jössz, Tomus.       igen de már nem is kell, csak pisilek       Remélhetem, hogy készen álltok a rendrakásra? Legoemberkéket a műanyagdobozba, a többi játékot a polcra, az autókat a nagy ládába.       közbe azér mesélhetsz egyet       Cím: Baleset a püssállatka gyárban.       nem plüss?       De, csak a Gabus mondta püssnek, és az nagyon tetszik nekem. Csöng a telefon a mentőállomáson, segítség, tűzoltást szeretnénk rögtönre, kigyulladt a püssállatka gyár.       mitől gyulladt ki?       Ezt kérdezte Tomi lovag is. A telefonáló nem tudta, csak azt, hogy emelet magasak a lángok. Minthogy a püssállatka gyár Óbudán található, a mentőlovagok nem helikopterrel, hanem szirénázó tűzoltókocsival mentek.       nénónénó       Úgy van, Tomus. Éles kanyarral jobbra fordultak, ez a püssállatka gyár? Nem, ez a gázgyár, gyorsan tovább. Éles kanyarral balra fordultak, ez a püssállatkagyár? Nem, ez a textilgyár. Éles kanyarral jobbra-balra fordultak, ez a püssállatka gyár? Nem, ez a cérnagyár, a kábelgyár, a papírgyár. Hol van már az a fránya püssállatka gyár? Ott, az amfiteátrumon is túl. Végre megtalálták, gyorsan lecsavarták a tűzoltófecskendőt, és a lángokra zúdították a vizet.       nem, hanem a tomi lovag poroltókázik       Épp ezt akartam mondani.       inkább a gabi lovag is poroltókázik       Semmi akadálya. Sikerült elfojtaniuk a tüzet. Szürke füst gomolygott az épületben. A dolgozók az udvarra futottak, attól féltek, hogy a lángok martaléka lesz az egész gyár, és ők elvesztik a munkahelyüket. Szerencsére a két tűzoltó olyan ügyesen dolgozott, hogy épen maradtak a varrógépek, a tömőgépek, a festőgépek és a vágógépek. Csak a félkész püssállatkák egy része égett meg. Hamar kiderült, hogy az egyik gondatlan szabó dobta rossz helyre az égő cigarettacsikket. Kiírták a tűzoltó lovagok egy nagy táblára: AZ ÉPÜLET egész területén dohányozni tilos, de nem tettek mögé felkiáltójelet, mert az olyan erőszakos, inkább létesítettek egy dohányzósarkot a bejáratnál: ITT LEHET CIGIZNI, NOHA KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE, emögé se tettek felkiáltójelet, úgysem azon múlik. A gyár tulajdonosa nagyon elégedett volt a szakszerű oltással, bevezette a hős lovagokat a püssállatka raktárba, válasszanak maguknak ajándékot. És lássatok csudát, az első, amit Gabi lovag észrevett, egy kis kék elefánt volt, szakasztott olyan, mint a Hilduska…       az én hilduskám az szürke, papa       Most már. Eredetileg világoskék volt. Azt választotta, hogy legyen tartalék, egy Bé-Hilduska. Tomi lovag viszont keresett magának egy ugyanolyan takarót, mint az ő drága Takija, hogy legyen egy Bé-Taki. Ami nagyon előnyös, arra az esetre, ha netalántán ki kell mosni Hilduskát és Takit.       de más ajándékot is választottak       Éspedig?       tomi lovag egy szarvast, olyat, amelyik húzza a télapónak a szánkóját       gabi lovag egy rinocóreszt, mer a papának az a kedvence       Köszönöm, édes kis fiam. Itt a vége, fuss el véle. Aludjatok…       jól, álmodjatok       szépeket       ébredjetek       egészségesen       Sziasztok. Puszi.       nagyon biszket a hátam, megvakarod, papa?       Hol viszket, Gabikám?       itt. meg itt. meg itt       az enyimé is viszket       Mutasd, Tomi.       itt, itt, itt, itt, itt       Egyszóval, mindenütt, ugye?       fincsi. csináld még, csináld       Vakarászom a hátatokat öt percig, de akkor csönd legyen. Gondoljatok valami szépre.       okézsoké        [Bármily meglepő, hiányzol, te marha. Hallasz engem?] Thu, 05 Aug 2010 16:24:40 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=556&Itemid=178       (11ik folyt. köv.)       Gyerekek, szépen kérem, ne menjetek a pocsolyába! Tomi, tippelj, szerinted hányadszor mondom?      négyhúszkilencmilliomszor      Segítsetek inkább! Virágok, nem halljátok? Jaj, Gabi…      papa, mondhatok valamit? én csak a magas pocsolyába megyek be, a mélybe nem      Sovány vigasz.      papa, miért sóhajtozol annyit? valami baj van?      Hát… te egy nagyon kedves gyerek vagy, Tomikám. Jól esik, hogy idebújsz.      a mama a baj?      Hát…      papa, kérdezhetek valamit? most már addig lesz a mamának lapztárta, amíg meg nem halunk?      Ööö… Aggathatjátok a díszeket az ágakra körben, óvatosan, nagyon törékeny, szétpattanhat az ember kezében. Ha leesik, akkor biztosan. Maradjatok itt, bedugom az áramba a hosszabbítót. Ahhoz se nyúljatok, megrázhat. Szép lesz. Ha működik ez a vacak. Egyelőre nem. Tavaly is ez volt, hogy b… a fene egye meg.      nyugi papa, biztos megszereled, meg      Kösz a lelki támogatást, Gabus. Attól tartok, az egyik körte kiégett, ezeket sorosan kötik, ha igaz, egyenként ki kell húznom, míg rá nem jövök, melyik rossz. Addig futkossatok. Kerüljétek ki a pocsolyákat.      inkább meséljél. meséljél a karácsonyról. ne rugdoss, gabi      de te pedig a lábomra léptél, tomi      véletlen volt      akkor én is véletlen rúgtam      kakafej      hülyedék      mindjárt lepuklázlak      akkor én is lepuklázlak      hülyedék      kakafej      Elég! Akarjátok, hogy világítson a fenyőfánk? Ha igen, legyen egy kis csönd, megzavarodom ebben a hangzavarban. Különben az nem lehet véletlen, amit szándékosan csinálunk. Az a véletlen, ha nem is tudunk róla. Értitek?      értjük papa      mikor lesz karácsony, mikor?      holnap, gabi, már csak egyet kell aludni      a jézuska addig jön, amíg alszunk a tomival?      Holnap este. Belopakodik. Észre se fogjuk venni.      persze, mer lábujjhegyen      nem azér, gabi, hanem mert ő isten, tud úgy, hogy senki se lássa      igaz ez, papa?      Körülbelül. Hopp! Megvan. Ezt kell kicserélnem. Phű. Már azt hittem, dobhatjuk a kukába az egészet.      magasra is csavarod, papa?      Mindenhová. Ameddig a drót elér.      villog is, jaj de jó      Az egyik csak ég, a másik, a színes, villog is      nem most kell elénekelni a mennyből az angyalt?      Majd holnap, Tomus. Ne a pocsolyába!!! Kééérlek!!!      jaj, papa      Ne haragudj, hogy így megráztalak, de a szülő is ember! Kihoztok a sodromból. Hiába könyörgök nektek, hogy ne a pocsolyába, csak azért is?      most nagyon haragszok rád papa. nem félsz, hogy visszarázlak?      Tomikám… majd ha felnősz, rájössz, nem könnyű mesterség a szülőké. Közben meg ahhoz, hogy valaki az óvónő lehessen, és foglalkozhasson veletek, több évig kell tanulni. De ahhoz, hogy egy házaspár gyereket gyártson, nem kell semmiféle képzettség vagy diploma.      jóvan, de neked van diplomád, meg a mamának is      Az enyém jogi, a mamáé bölcsész. Azt, hogy mit kell csinálni, ha nem bírunk a gyerekekkel, soha senki nem tanította.      papa, mondhatok valamit? ha én felnőtt leszek, és a gyerekeim hisztiznek, tudod, hogy fogom megnyugtatni őket?      Nem, Gabócza, hogyan?      veszek nekik játékot      Akkor még többet fognak hisztizni, és még kevésbé fogadnak szót.      igen, de nem haragszok, nagyon nehéz szót fogadni      Haragszom, ha meg nem sértelek, ikes ige.      jójó      gabi, te szeretnél felnőtt lenni?      még gondolko… zom      Brávó.      én viszont már mindennél jobban vágyom arra, hogy felnőtt legyek      Miért?      azért szeretnék felnőtt lenni, mert úgy szeretem a cipőtök hangját      Tényleg? A te cipőd hangját nem szereted, Tomi?      néma a cipőm      papa, én szeretnék bemenni, mer az én cipőm nem néma, hanem fázik      Jó. gyerünk, késő van már.      (kórus) egy, két, hár, büdifenek!      Mit kiabáltok, fiatalurak?      ne törődj vele papa, kisfiúdolog      Irány a fürdőszoba.      inkább még harcolunk. te kivel vagy, tomi? ketten legyünk a fotel ellen. vagy hárman a papával      gyere játszani, papa      Mi a játék?      harcolás      te melyikkel vagy papa, melyikkel?      Mondjuk, a barnával.      akinek a hosszú körme van?      Nem körme, karma.      én is azzal vagyok      te ne azzal legyél, gabi, mert akkor ugyanaz vagyunk      hát?      legyél a kék kardossal      jójó, a kék kardossal vagyok      harcoljunk már, papa!      Harcoljunk, annál is inkább, mert mindjárt fürdés.      támadás! lőjük le a vár kivédőjét!      okézsoké!      dsss, dsss, dsss, dsss, dsss, dsss!      Lovagok, ki kapcsolta be a tévét? Te voltál, Tomi?      nem tudom, papa      Hogyhogy nem tudod? Különben mindegy. Most nem nézünk tévét. Nincs is gyerekműsor.      de mi lovagok vagyunk, és hátha van lovagműsor      szóval, mégis te kapcsoltad be, igaz?      igen, de én is kapcsolom ki      kérdezhetek valamit? a mama nem fog mesélni?      Inkább én. Bezárkózott.      nem értem, hogy mért te meséled a tomi-gabi lovagokat, ha a mama az, aki írja meg?      Mind a ketten meséljük. De én nem vagyok író.      a mama azt mondta, ő se nem író, hanem újságosíró      Igen. Ez lesz az első könyve, a lovagos. Ha ugyan egyáltalán.      mit?      Ha befejezi. Ha elfogadják. Ha megjelenik. Érted!      nem. hol jelenik meg a mama?      A könyve jelenik meg. Beadja a kiadónak, elolvassák, szerencsés esetben rábólintanak, akkor még javítgatják, aztán küldik a nyomdába, elkészülnek a kötetek, a boltokba viszik, és ott megvásárolhatják az emberek.      jóvan, de a tomi-gabi lovagokat is megveszik?      Reméljük.      de nem, mer az nekünk kell      Félreérted, Tomus. Lesz sok-sok példány, mindegyikbe ugyanazok a mesék, marad belőle nálunk, a többit olyan szülők viszik haza, akik föl akarják olvasni a saját gyerekeiknek.      ja      talán most írja a mama, most      Aligha. Kiszűrődik, hogy skype-ol valakivel.      szkájpol? vágja le a fejhajat, mint az indiánok?      Az indiánok skalpolnak, Viki pedig internetes módszerrel telefonon beszél. Pontosabban chatel valakivel, tehát írja, amit gondol, az az illető látja a saját képernyőjén, és rögtön válaszol. Az is lehet, hogy iwiwezik. Vagy facebookol. Ezeket nem tudom elmagyarázni.      majd ha felnövünk, mi?      Annál azért hamarabb. Most fürdés.      papa, mondhatok valamit? a bendamiki azt mondta az oviba, hogy az apukája pénzeli a jézuskát, úgy kapja ő meg a legókalózvárt, ez igaz?      Ami azt illeti, a jézuskát nem kell pénzelni.      de hanem?      Vedd úgy, hogy ez nem jó kérdésfölvetés. Örülünk az ajándékoknak, eszünkben sincs firtatni a karácsony pénzügyi hátterét, inkább arra gondolunk, milyen jó, hogy együtt lehetünk, elvégre a szeretet ünnepe… Be a kádba.      ne fröcsizz      nem is fröcsizek, tomi      de      nem      hülyepék!      te vagy a hülyekép!      pék gabi, ennyit se tudsz? hülyehülyehülye      marhamarhamarha      lepuklázlak      visszapuklázok      Elég!!! Szétreped a fejem! Azt akarjátok, hogy rögtön kivegyem mind a kettőtöket???      abbahagytuk, papa      Ezennel Virág Tamás és Virág Gábor kitüntettetik a Magyar Köztársaság Hiszti keresztjével.      az mi az?      Plecsni. Érdemérem. Voltaképp kitűző. Amikor nagyjából akkora voltam, mint ti, vagy egy kicsivel nagyobb, az iskolában azzal csúfoltak, hogy én vagyok a Hiszti Panka. Először Hiszti Palika lettem, már az is nagyon rosszul esett. A Hiszti Panka kifejezetten megsemmisített.      mért, papa?      Hát lány vagyok én?      most nem, de akkor?      Akkor is fiú voltam, hidd el.      mesélj egyet, míg a vízbe vagyunk, mesélj. mentőlovagosat, a karácsonyról      Jól van, Gabus. A karácsony. Ööö. A karácsony, drága uraim, a kereszténység egyik legfontosabb ünnepe, Jézus születésének napja. Olvastam egy amerikai történelmi szaklapban, hogy kutatók többsége egyetért abban, hogy december vége nem lehetett Jézus születésének időpontja. Egy Reneke nevű ausztrál csillagász számítógépes programmal megállapította, az a Bibliában leírt nagyon fényes csillag, mely a napkeleti bölcseket elvezette Jézushoz, valójában nem karácsonykor, hanem nyáron volt megfigyelhető az akkori Betlehem éjszakai égboltján. Valószínűleg a Vénusz és a Jupiter került olyan közel egymáshoz, hogy a fényük összeolvadt. Ha így volt, akkor Jézus igazi születésnapja június tizenhetedike.      jóvan, papa. inkább egy mesét kérünk      az is lehet, hogy kiveszel, és nézhetjük a meccset      Milyen meccset, Gabus?      tíz nullosat      Ma meccs van a tévében?      igen, a szalailaci mondta, a papája engedi, hogy nézze, ha csönbe marad, és meccs közbe szabad a papájának káromkodni      Érdekes. Megmosom a fogatokat, aztán... Tudjátok jól, nem szeretem, ha este tévéztek.      de mi szeretjük, papa      Pechetek van, a szülő dönt.      döntsél  úgy, hogy nézzük a meccset      Te is a meccset akarod, Tomi?      nekem mindegy      naaa, tomi, akarjál meccset, akarjál!      Nyisd ki a szád.      jöjjön már ide a mama!      Most inkább… Hallom, iwivezik vagy chatel.      az mi az?      Kérdezd meg tőle. Amikor ilyen gyorsan zörögnek a billentyűk, akkor iwiw vagy chat. Amikor lassabban, akkor írás. Kész vagytok.      vigyél be úgy a szobába, mint kisbabacsomagot      Rendben. Gyorsan kapd föl a pizsit. Megyek a Tomiért.      engem is, mint kisbabacsomagot!      Oké. Pizsama, Tomus, nehogy megfázz. Remélhetem, hogy készen álltok a rendrakásra? Legóemberkéket a műanyagdobozba, a többi játékot a polcra, az autókat a nagy ládába.      közbe azér mesélhetnél már      Cím: Baleset a püss állatka gyárban.      nem plüss?      De, csak a Gabus mondta püssnek, és az nagyon tetszik nekem. Csöng a telefon a mentőállomáson, segítség, tűzoltást szeretnénk rögtönre, kigyulladt a püss állatka gyár.      mitől gyulladt ki?      Ezt kérdezte Tomi mentőlovag is. A telefonáló nem tudta, csak azt, hogy emelet magasak a lángok. Minthogy a püss állatka gyár Óbudán található, a mentőlovagok nem helikopterrel, hanem szirénázó tűzoltókocsival mentek.      nénónénó      Úgy van, Tomus. Éles kanyarral jobbra fordultak, ez a püss állatka gyár? Nem, ez a gázgyár, gyorsan tovább. Éles kanyarral balra fordultak, ez a püss állatkagyár? Nem, ez a textilgyár. Éles kanyarral jobbra-balra fordultak, ez a püss állatka gyár? Nem, ez a cérnagyár, a kábelgyár, a papírgyár. Hol van már az a fránya püss állatka gyár? Ott, az amfiteátrumon is túl. Végre megtalálták, az égett szagot követve, gyorsan lecsavarták a tűzoltófecskendőt, és a lángokra zúdították a vizet.      nem, hanem a tomi mentőlovag poroltókázik      Épp ezt akartam mondani. Sikerült elfojtaniuk a tüzet. Szürke füst gomolygott az épületben. A dolgozók az udvarra futottak, tördelték a tenyerüket, attól féltek, hogy a lángok martaléka lesz az egész gyár, és ők elvesztik a munkahelyüket. Szerencsére a két tűzoltó olyan ügyesen dolgozott, hogy épen maradtak a varrógépek, a tömőgépek, a festőgépek és a vágógépek. Csak a félkész püss állatkák egy része égett meg. A gyár tulajdonosa nagyon elégedett volt a szakszerű oltással, bevezette a hős lovagokat a raktárba, válasszanak ajándékot. És lássatok csudát, az első, amit Gabi lovag észrevett, egy kis kék elefánt volt, szakasztott olyan, mint a Hilduska…      az én hilduskám az szürke, papa      Most már. Eredetileg világoskék volt. Azt választotta, hogy legyen tartalék, egy Bé-Hilduska. Tomi lovag viszont keresett magának egy ugyanolyan takarót, mint az ő Takija, hogy legyen egy Bé-Taki. Ami nagyon előnyös, arra az esetre, ha netalántán ki kell mosni Hilduskát és Takit.      de más ajándékot is választottak, tomi lovag egy szarvast, olyat, amelyik húzza a télapónak a szánkóját      gabi lovag egy rinocóreszt, mer a papának az a kedvence      Itt a vége, fuss el véle.      papa, mondhatok valamit? te a mamával el fogtok vál?      Ezt…      tudjuk, majd ha nagyobb leszünk      Drága csillagaim… aludjatok…      (kórus) jól, álmodjatok szépeket, ébredjetek egészségesen!      nagyon biszket a hátam, megvakarod, papa? itt. meg itt. meg itt      az enyimé is. itt, itt, itt, itt, itt      Egyszóval, mindenütt, ugye? Még egy kicsit vakarászom a hátatokat, de akkor csönd Gondoljatok valami szépre!      okézsoké! én a mamára      én meg a dartvéderre és a klónokra Thu, 05 Aug 2010 16:22:46 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=555&Itemid=181 FülszövegSzerző  oly sokat mesélt már különféle gyermekeknek mozgalmas élete során, hogy úgy érezte, ideje írnia egy mesekönyvet, ekként hasznosítva háromszoros atyai élményeit és tapasztalásait. Azonban ha csorogni kezd szív és lélek tintája, okos enged: törjön magának medret, amerre akar. Ilyen alapon készült meseregény helyett az e könyvben olvasható mesés regény.Mondhatnánk A csillagok világá-t családregénynek is, mert bár kevéssé követi e műfaj hagyományait, egy család különös világába kerül az olvasó, ennek minden előnyével és hátrányával, fájdalmával és izgalmával. Néhány előre aligha kiszámítható meglepetéssel. [De csitt!]Akinek jobb családja van, mint az én tengerjogászomnak, méltán lehet büszke magára. Akinek rosszabb, ne szomorkodjék, a családi boldogság vagy boldogtalanság – akár a földi élet – mindig átmenet csupán, bármivel kábítson bennünket a szépirodalom és más tanok termése. Ha sírunk, örvendezhetünk, hiszen akkor hamarosan nevetni fogunk.A csillagok világa ajánlható az olvasni képes közönségnek (korhatár nélkül), azzal a piciny megszorítással, hogy a 10 alattiak a dőlt betűs részeket egyszerűen lapozzák át.Igazán praktikus kis csupor – akarom mondani, regény – ez: tartalmazza-idézi-említi a világirodalom legszebb meséit és történeteit. Odüsszeusz, Don Quijote, Gulliver és Robinson jól megfér Jézus Krisztussal, Julius Caesarral, Lancelottal és István királlyal, avagy a kis herceggel, dr. Doolittle-lel, a tücsökkel-hangyával, a klónokkal, Nils Holgerssonnal és más régi kedves ismerőseinkkel. A szerző gyerekes makacssággal vallja, hogy az olvasás, illetve a történetfabrikálás és -hallgatás még családi bajokra is lehet jobbféle orvosság, mint a lélektan fortélyai vagy pirulái. Aki nem hiszi, járjon utána. Thu, 05 Aug 2010 16:19:33 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=554&Itemid=181 Európa, 2010. A kortárs magyar irodalom valamiféle kis tükrét tartja kezében az olvasó. Én tartom elébe. Pontosabban mi, vagyis mintegy hetven hazai szerző. Sajnos, hárman időközben elhunytak. Hetven író portréjáról, bizonyos köz- és magánügyeiről hull le a lepel. Személyes kis tükör ez. Elfogult, de azért remélhetőleg nem torzít. Öt éven át beszélgettem a hazai irodalom aprajával-nagyjával, kétheti rendszerességgel. A helyszín (egyetlen kivétellel) az Alexandra Könyvesház Nyugati téri áruháza volt, a negyedik emeleti panorámaterem. Az eszmecseréket rögzítette és műsorra tűzte a Pax és a Duna tévé. Hetvennégy beszélgetés, mert a legkedvesebb kollégákat kétszer hívtam meg. Természetesen rövidítésre, szerkesztésre kényszerültem, hogy beleférjünk két kötetbe, kisimítgattam az élő beszéd írásban nem jól festő lazaságait, de igyekeztem megtartani a természetességét, és kinek-kinek jellegzetes stílusát. Emiatt számomra érdekes írói munkának bizonyult a szövegek formálása. Bízom benne, hogy olyasféle közös mutatvány a végeredmény, mint az artistáké, én a mértékletes untermann szerepét próbáltam játszani. Boldogít, ha lehetővé tehettem, hogy kartársaim fölrepüljenek. A Kedves kollégák megjelenése lezár egy korszakot az életemben. Hatvanéves vagyok, ideje átengednem az irodalmi kérdező szerepét alkalmas fiatalabbaknak. Sokat tanultam e beszélgetésekből, az alkotó ember, az irodalmi hétköznapok, a szavakkal vívott küzdelem és az írók családi életének felemelő nehézségeiről, örömeiről. Azt hiszem, olyan tudás ez, amire az olvasók is kíváncsiak. Ha a kérdezett szerzők egyik-másik könyvéhez is kedvet támasztunk, az már a hab a tortán. Tartsanak meg minket jó emlékezetükben. Vámos Miklós Thu, 01 Jul 2010 17:38:13 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=553&Itemid=108 Volt egyszer egy falu, és abban egy templom, amelyet Szent Mihály-templomnak hívtak. Az épület szerényen álldogált a falu szélén, a domboldal lankái közé simulva. Szép fekvésén és harmonikus arányain kívül nem volt semmilyen különösebb érdekessége, hacsak az nem, hogy a tető alatt egy különös sárkányfigura állt ki a szentély falából.     A bronzból öntött sárkányon patinás zöld színekkel hagyott nyomot az idő múlása. A szobor vízköpőként szolgált, ha nagyon zuhogott, a faltól több méter távolságba köpte szájából a vizet. A gyerekek nagyon szerették, mert egyáltalán nem volt ijesztő, inkább kedvesnek és jóságosnak látszott. Állítólag sokkal régebbi volt, mint maga a templom. A földben találták kútásás közben, és a korábbi pap kérte el felfedezőitől a templom számára. Történetünk kezdete előtt hét évvel hunyt el az öreg pap, akit nagyon szerettek és tiszteltek a falu lakói. Mindig olyan érzésük volt, mintha egy magasabb erő nyilatkozna meg rajta keresztül, amikor hozzájuk beszélt. Az öreg saját kezűleg erősítette fel a szentély falára a vízköpő sárkányt, és nem győzte dicsérni az ismeretlen mestert, akinek köszönhették ezt a pompás kis remekművet.     Az új papnak viszont nem tetszett a sárkány. Szigorú ember volt, aki igyekezett minden szabályt betartani. Szerette a rendet, és ebbe sehogy se illett bele a sárkányfigura, aki a templom falán élte titokzatos szoboréletét.     – Ezt a templomot Szent Mihály tiszteletére szentelték fel, akiről köztudomású, hogy legyőzte a sárkány képében megjelenő Fenevadat! Az arkangyalról nincs is kép vagy szobor a templomban, mit keres hát akkor pont egy sárkányfigura itt? – füstölgött eleinte csak magában a pap. Ám az utóbbi időben mind többször nyilvánosan is hangot adott nemtetszésének a szószékről. Méghozzá egyre indulatosabban, mert a falusiak vonakodtak egyetérteni vele. Nem tudtak ugyan mit felelni a vádakra, de szemmel láthatóan szerették a templom vízköpő sárkányát, és a maguk módján ragaszkodtak hozzá.     Egyik éjjel a pap sehogyan sem tudott elaludni. Ingerült volt, és egyre csak a sárkány meg a falubeliek egymásra találása járt az eszében. Úgy vélte, gonoszság és önfejűség vert tanyát a faluban – a templom falán és az emberek szívében egyaránt. Éjféltájban nem bírta tovább, és kirohant a templomkertbe. A telihold fénye kísérteties árnyékokat varázsolt a fák közé. Hideg futkosott a hátán, de folytatta az útját. Létrát kerített, melyet a szentély falának támasztott, majd nagykalapáccsal a kezében felmászott a tetejére. Felemelte a kalapácsot és lesújtott vele, aztán újra meg újra…     Másnap reggel szokatlanul korán kelt fel két testvér, Sára és Mihály. Vasárnap volt, és szülői engedéllyel játszani mentek a vízköpő sárkányhoz. A két gyermek az öreg pap húgának unokái voltak, és szerettek a sárkány közelében lenni. Ott voltak akkor is, amikor kútásás közben a szobor kifordult a földből. Az első pillanattól kezdve különös vonzalmat éreztek iránta, és ha csak lehetett, meglátogatták.     Sára és Mihály a templomkertbe érve döbbenten látták, hogy a falról eltűnt a vízköpő sárkány. Sára csakhamar belebotlott a magas fűben heverő bronzszoborba, aminek zöldes színe beleolvadt a környezetébe. A gyerekeket mélyen megrázta, hogy kis barátjuk, akire mindig felnéztek, lábuk előtt fekszik a földön. Mihály hamar felfedezte a bronzfigura testén ejtett kalapácsnyomokat, amelyek arról tanúskodtak, hogy nem véletlenül hullott le a magasból. A két testvér rögtön sejtette, ki volt a tettes. Sára szemében könnycsepp csillogott, de Mihály hangja is gyanúsan elcsuklott, amikor megszólalt:     – Gyere, fogjuk meg szegényt, és vigyük innen!     A sárkány viszonylag kicsi volt, de így is megizzadtak, mire hazacipelték az édes terhet.     A faluban szélsebesen terjedt a hír, hogy odalett a vízköpő sárkány. Mindenki úgy vélte, hogy csak a pap keze lehet a dologban. A délelőtti misén alig néhány ember lézengett a padsorokban, s hallgatták konok csendben a szentbeszédet. A pap felidézte Szent Mihály dicső tetteit, és szemmel láthatóan úgy beleélte magát a történetben, mintha ő maga lenne a gonoszság ellen küzdő égi vitéz. A templomi nép távolmaradását is az elvetemültség jelének tekintette, s annál hevesebben ostorozta őket a szavaival.     Ettől a naptól kezdve soha nem látott szárazság lett. Egyetlen felhő sem tűnt fel az égen, hogy a perzselő napsugarak elől eltakarja, és esővízzel öntözze meg a földet. Kiégtek a növények, s hamarosan a patak medre is kiszáradt. Már csak a legmélyebb kutak legalján csillogott egy kis ivóvíz. Szenvedtek a növények, az állatok és a falu apraja-nagyja – az egész környék, ameddig a szem ellátott!     A pap egyre bizonytalanabb hangon motyogta szentbeszédeit az üres templomban. Hetek óta nem találkozott senkivel, mert kerülte az emberek társaságát, a templom küszöbét pedig rajta kívül nem lépte át senki.     Az egyik nap hajnalán kiabálás és rohanó léptek zaja verte fel a falu csendjét. A pap riadtan ült fel az ágyában. Szívébe hasított a félelem, hogy a falu népe fellázadt ellene, és most jönnek elűzni őt a templomból, mint méltatlan szolgáját az Istennek! Reszketve ült, és már-már kezdett beletörődni a sorsába, amikor észrevette, hogy az emberek nem a templom felé tartanak, hanem elszaladnak mellette, miközben lelkesen kiáltoznak:     – Víz, víz! Csoda történt! Hozzatok vödröket gyorsan!     A pap kábultan kimászott az ágyából. Sietve felöltözött, és a falubeliek után eredt, akik úgy szedték a lábukat, hogy alig bírt velük lépést tartani.     A házat, ahol Sára és Mihály lakott, nagy csődület vette körül. A pap tisztes távolságból meresztgette a szemét, és bizony sokáig tartott, mire rájött, hogy mit kell néznie! De akkor kifutott arcából a vér, és alig akart hinni a szemének. A lakóház sarkán, a csontszáraz eresz alatt ott volt a vízköpő sárkány, és a többhetes aszály ellenére vastag sugárban ontotta magából a vizet! Az emberek sorban odajárultak hozzá, és szemüket lehunyva a gyönyörűségtől, csak ittak és ittak. Aztán teletöltötték a vödrüket, és átadták helyüket az utánuk következőknek, akik türelmesen várakoztak.     Utolsóként a pap került sorra. Rajta kívül már csak a két testvér, Sára és Mihály volt ott, akik szótlanul álldogáltak a házfal előtt. A papnak nem volt bátorsága rájuk nézni, és gyalázatosan érezte magát. Több mint egy napja elfogyott a vize, és ki volt tikkadva. Szájpadlását sebesre marta a szárazság, szívét viszont szégyen mardosta. Szerencsétlenül álldogált, majd anélkül, hogy ivott volna, megfordult, és elindult hazafelé a templomba. Megtörten kullogott, miközben még sokáig hátában érezte a gyermekek tekintetét.     Éjjel különös álma volt. Azt álmodta, hogy ő egy sárkány, akitől rettenetesen félnek az emberek. De ez már nem töltötte el őt elégedettséggel, inkább arra vágyott, hogy szeressék. És arra, hogy elmúljon az a rettenetes szomjúság, ami kínozta! Nem tudta, mit tegyen, és arra gondolt, hogy legjobb lenne meghalni… Ám ekkor egyenletes kopácsolást hallott a távolból: patkódobogás hangját, amely egyre közeledett. A sötét fák között egy páncélos vitéz jelent meg, akit sugárzó fény övezett. Egyenes derékkal ült a lovon, és kezében aranykopját tartva méltóságteljesen közeledett. A sárkány nem támadott; nem is próbált menekülni. Lenyűgözve nézte a lovagot, akinek fényes alakja lassan betöltötte a látóterét. Ha meg kell halnia, inkább ez a kéz végezzen vele, mint bárki más keze! A vitéz magasba emelte az aranykopját, és szelíden, de határozott mozdulattal belemártotta a sárkány szívébe. És ekkor a pap, aki sárkánynak álmodta magát, érezte, hogy szomjúsága egy egészen más, édes szomjúságnak adja át a helyét!     Kopácsolás hallatszott ismét: az aranyfénybe burkolózó lovag magasba emelte a kopját, és kelet felé távozott. A sötétséget szürkület váltotta fel; keleten világosodni kezdett az ég. Először halvány gyöngyházszínek képében, majd mintha egy égi rózsa készülne alakot ölteni rajta, vörös ragyogás kélt a felhők között. Igen, felhőket látott gyülekezni álmában a pap, aki szinte el is felejtette már, hogyan néznek ki a felhők! És ekkor, mintha eleredt volna az eső, halk sustorgás hallatszott, ami hol halkult, hol meg erősödött.     Erre a hangra szertefoszlottak az álomképek, és a pap kinyitotta szemét. A függöny mögött láthatóan szürkült már odakint. Az álombéli sustorgás tovább folytatódott, sőt érezhetően hangosabbá vált. Kis idő múlva egy újabb hang is csatlakozott hozzá, aminek hallatán a pap hitetlenkedve rázta meg a fejét. Mert vízcsobogás hallatszott kintről, mintha egy bővizű patak keletkezett volna hirtelen a templomkertben!     – Csak nem képzelődöm? – vívódott magában, csalódástól tartva.     De a szíve tudta már a választ, mert örömteli várakozás áradt szét benne. A pap kipattant az ágyából, és úgy, ahogy volt, mezítláb kilépett a templomkertbe.     Odakint esett az eső. Langyos víz tocsogott a talpa alatt; pizsamáját is egy-kettőre átáztatta a vízpermet. A falu felé vezető úton két kis alak távolodott. A két testvér, Sára és Mihály tartott hazafelé az esőben. A pap álmélkodva nézett utánuk, majd villámként hasított belé a gondolat:     – Itt jártak a gyerekek, és újra eleredt az eső! Csak nem…     A kérdést nem merte befejezni. Pedig a szíve most is válaszolt a maga módján: olyan hevesen vert, mintha táncra készült volna perdülni örömében!     A szentélyhez érve falhoz támasztott létra fogadta őt. Fölötte pedig – mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne –  újra ott volt a vízköpő sárkány, és vastag sugárban ömlött ki száján az éltető víz! A papot olyan szomjúság fogta el ennek láttán, mintha a szomjhalál küszöbére ért volna. Csurgott róla a víz, de belül száraz volt, akár a sivatag. Beállt a vízsugár alá, és úgy ivott, mintha most egyszerre be tudná pótolni mindazt, amit eddig elmulasztott! Behunyt szemmel és teljes odaadással ivott, csak ivott…     És ekkor egyszer csak egy égi kút nyílott meg fölötte, ami átfúrta az eget, és a pap egy pillantást vethetett rajta keresztül a mennyek országára. Ő volt a sárkány a kút mélyén, és az áldásként érkező vízzel életerő ömlött belé – mintha egyáltalán nem is élt volna mindeddig. Szent Mihálynak hitte magát korábban, és lám, maga volt a sárkány! A falubéliek, élükön Sárával és Mihállyal, többet tudtak a sárkányról, mint ő, a templom papja… De most már ő is tudta – sőt mindenki másnál jobban, hiszen átélte –, hogy még a legelvetemültebb sárkányban is egy Szent Mihály lakozik!     Nagy sóvárgás kerítette hatalmába. Annyi mindent kapott, és annyi mindent magába fogadott… Most már mindezt tovább akarta adni másoknak!     Amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy elállt az eső. Keleten felszakadoztak a felhők, és a felkelő Nap fényes sugárkoszorút küldött a nyugati égbolt esőfelhőinek. Kettős szivárvány ívelt át a templom fölött, aminek szentélyére végleg visszaköltözött a vízköpő sárkány.     A pap mosolygott. Tudta, hogy ez a szivárvány most már mindig vele lesz a szószéken is, amikor megszólal a zsúfolásig megtelt Szent Mihály-templomban. Thu, 01 Jul 2010 17:15:34 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=552&Itemid=108 Görnyedt háttal ülök az íróasztalomnál. A szemeim vörösre duzzadtak, egy főnököm által kiadott feladattal küszködöm. Sürgős munka – kötötte a lelkemre -, a hét végére okvetlen el kell vele készülnöm. A legjobb azonban az lenne, ha már holnap az íróasztalára tenném. Új vagyok ezen a munkahelyen, úgyhogy nem akarom magamra haragítani a főnök urat. Az irományt holnap átnyújtom; egy részlet gazdag kifejtést olvashat majd a cég legújabb projektjének alakulásáról. Elszántságom meghozza a gyümölcsét: még nagyjából egyórai gürcölés, majd kinyomtatom a jelentést, és összetűzöm a lapokat. Vetek egy pillantást a faliórára – hajnali három van. Nincs energiám elmenni a hálószobámig, leoltom a lámpát, majd ruhástól dőlök le a díványra. Hat órakor a telefonom éles hangja ébreszt. Azonnal kiugratom törődött testemet az ágyból, gyakorlott mozdulattal nyújtózkodom egyet, és elvonulok készülődni. A fürdőszobában igyekszem emberi ábrázatot faragni magamnak. Néhány ügyes praktika, egy kis smink, és a hajszolt ember képe egy vonzó nő álarca mögé szorul. Csinos, szürke kosztümben, magas sarkú cipőben, táskával a kezemben, hajamat elegánsan feltűzve lépek ki a házból. Beülök az autóm volánja mögé, vezetés közben az álmossággal dacolok. Hiába vagyok fáradt, egy gyakorlott vezető rutinjával utazom a munkahelyemre. Megint én érkezem elsőként. A portás laposakat pislogva vet oda egy „Jó reggelt!” –et. Mosolyogva intek neki, és a főnök irodája felé veszem az irányt. Még ő sincs bent, de úgy gondolom, kedvező benyomást keltek rá, ha beérkezvén rögtön a jelentésemen akadhat meg a szeme. Nem kapok senkitől utasítást, a szervezetlenség mindig kiakaszt. Hogy kezdjek valamit magammal, úgy döntök, lemegyek a földszinti automatához inni egy kávét. A neonlámpák lusta fényében fakóbbnak tűnik a bőröm, a falra függesztett cégembléma tükrös felébe pillantva az arcom rettentően beteges. Megrázom a fejem, mintha így életerőt kölcsönözhetnék magamnak. A folyosókon nem jár rajtam kívül senki, leszámítva a takarítót, aki a napi hajtás előtt még felmossa a követ. Odaérek az automatához, bedobálom a pénzérméket, és miközben óvatosan kiveszem a kávét, egy rekedtes hang szólít meg. - Hogyhogy ilyen korán már bent van? A takarító  az – nevetséges, mennyire megijedek tőle. Kedves kifejezést erőltetek magamra, de fájni kezd a mosolygás, amint szembesülök a velem szemben álló idősödő asszony erőlködés nélküli vidámságával. Lehorgasztott fejjel kortyolok a kezemben szorongatott műanyag pohárból. - Úgy gondoltam, a főnök úr örülne, ha a jelentést minél hamarabb készhez kapná. – felelem. - Még rémesen korán van. Vállat vonok. El kell fordulnom. Olyan erő sugárzik felém, amit ismerek, ám nem tudok megnevezni. Megiszom a kávémat, épp indulnék, de a nő hangja megtorpanásra késztet. Udvariasan megfordulok. Türelmetlenségem csak maskara, valójában az unalom egyhangúsága várna rám, amíg meg nem kapom az aznapi feladatomat. - Mondja csak, maga nem a külvárosban lakik, egy nagy fehér házban? Felvonom a szemöldököm. – De igen. Rózsa utca. - Ismertem az édesapját. Nyelek egyet. Régóta nem jutott eszembe apám, aki, alighogy megteremtette az anyagi jólétet, közúti baleset áldozatává vált-, ahogy az egész családom, rajtam kívül. Tízéves múltam akkor, épp a játszótéren múlattam az időt, amikor ez történt. Gyerekésszel egy ideig még nem fogtam fel, mi is történt, csupán dühös voltam, amiért mindenki magamra hagyott. A család egyik jó ismerőséhez kerültem, ő nevelt, amíg lázadozó énem felülkerekedett, és tizenöt évesen megszöktem tőle. Nevelőintézetbe kerültem, és alighanem ott ragadt rám az a rideg, elutasító magatartás, ami ma jellemez. Egyvalami miatt azonban jó volt az intézet: ösztönző erőként hatott rám, és az ott töltött éveknek köszönhetem, hogy viszonylag jó anyagi körülmények között élhetek, sőt egy éve sikerült visszavásárolnom a gyerekkori házunkat. Egyszóval tökéletes életem van. Magaménak tudhatok mindent, ami az életben maradáshoz kell. Néha ugyan ábrándozom családról, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy egy társ csak gátolna a karrieremben. Nincs szükségem erre. Ám ez a mondat… „Ismertem az édesapját.” Elindít bennem valamit, olyan erő mozdul egy kicsit meg a bensőmben, amit már rég eltemettem a sikerhajszolás fája alá. Bevillan egy kép a ködös múltból, ahogy szánkózunk a családommal, majd utána a karácsonyfához sietünk ajándékot bontani. Megrázom magam; szinte belesajdul a fejem az emlékekbe. Várom, hogy az érzéketlenség a segítségemre siessen, űzze el a pillanatnyi megingást, de hiába. - Remélem, nem bánja, hogy megszólítottam – csak nagyon emlékeztet egy kislányra, akit réges-rég a gondomra bíztak… Lehet, hogy tévedtem. – folytatja a takarító bizonytalanul. – Bár maga kísértetiesen hasonlít rá, meglehet, rosszul gondoltam… Ő szenvedélyesebb természetű, kissé neveletlen volt. A szavai szíven ütnek. Most másvalaki arca villan be – nagyon is megegyezik az előttem lévő takarítóéval. A világ a feje tetejére állt, vagy ez csupán véletlen? Valószínű, hogy csak úgy, a semmiből rég elveszett rokonomra bukkanjak? Visszagondolva rémesen makacs voltam akkoriban, a nagynénémnek nehéz lehetett velem, mégis bírta – én pedig hálátlan kamasz módjára megszöktem tőle. Az eltelt hosszú évek alatt még csak eszembe sem jutott a nő, aki befogadott, amikor védtelenül egyedül álltam a nagyvilágban. Most viszont… a takarító kék tekintete apáméra emlékeztet és bizalmat sugárzó arca nyugalommal tölt el, noha tizenéves koromban a falra tudtam volna mászni az ilyen rendületlen bizalomtól. - Szívesen beszélgetek magával, úgysincs jelenleg jobb dolgom. – felelem szívélyesen. Az asszony folytatta a kőmosást, közben ott álltam mellette. - Csodálom, hogy egy magafajta csinos fiatal nő megfelelőnek tartja az iratkukacként való munkát – bocsásson meg a kifejezésért. Más maga korabeli legszívesebben a barátjával vagy az újdonsült férjével múlatja az idejét, vagy legalábbis nem jár ennyire bizarrul lelkes arccal a munkahelyén kora reggel. Fontolóra veszem, hogy megsértődöm. Elvégre hogy veszi magának a bátorságot, hogy csak úgy kritizálja az életformámat? Aztán mégsem teszem. Valahogy ösztönösen érzem, igazat hallok. Kétségem támad, ahogy az elmúlt évek során éltem, talán torz mása egy normális életnek. Csakhogy… eddig nem volt semmi panaszom. Miért lenne hibás, ahogy élek? - Szeretem a munkámat. - Hogyne. – a takarító a vízbe meríti a felmosót. – Fontos, hogy szeressük, amivel foglalkozunk. De tudni kell pihenni is. Nem csak munka van, létezik magánélet is. Ó, képzelje, miután itt végeztem, megyek az egyik kedves ismerősömhöz a kórházba. A héten született meg a kisfia. Engem választott keresztanyának. Mióta az unokahúgom kilépett a hétköznapjaimból, nem volt senki, akit a családomnak mondhattam volna, de most újra lesz egy kis védencem. - Értem. – mondom. Ostobának érzem magam. Észlelem, de egyszerűen nem fogom fel a csodát az asszony szavaiban. - Eddig is megvoltam én, de azért a kisfiú születésével lesz jobb az életem. Már alig várom, hogy a kezembe vegyem. Bólogatni tudok csupán. A lábaim életre kelnek, a kényelmetlenség érzése irányítja őket. El akarok menni erről a folyosóról, a munka biztonságos bástyái mögé szeretnék bújni. Nem nézek a takarítóra, ennek ellenére tapasztalom a felém áradó örömteli energiáit. A boldogsága a pajzsomat ostromolja, talán kissé megtépázza a közöny várát, de a torony egyelőre stabilan áll. Magányra vágyom. El innen. Búcsút intek. A szemem sarkából látom, hogy az asszony mosolyogva folytatja a takarítást. Szinte szaladok az irodámig. Miután magamra csukom az ajtót, a szememet vonzza a csupasz fal. A szívem fájdalmasan dobban a felismerésre: én sem vagyok más, mint a fal. Az értelmes, dolgozó nő mögött a Semmi lappang. De hogy változtassak? Nem tudom. Fogalmam sincs, megéri-e. Nem bírom eldönteni, merjek-e belevágni. Leülök az asztalomhoz. Az iménti beszélgetés jár az agyamban; nem azon töprengek, tényleg rég látott nagynénémmel hozott-e össze a sors. Nem – inkább a boldog arcot látom magam előtt, ahogy kiegyensúlyozott emberként mosolyogva mesél. Idősebb nálam, alantasabb munkát végez, mégsem bújik csigaházba. Példát kéne vennem róla? Hirtelen felállok, és az ablakhoz lépek. Eddig soha nem néztem ki rajta, mindig csak az irathalmokat láttam. De most a panorámát nézem. A kilátás pazar – hogyhogy nem vettem eddig észre a negyedik emeletről látszó, gyerekekkel teli ligetet? A Nap süt odakint. Egy kutya vidáman hempereg a fűben, az ablak előtt egy madár röppen el. Elmosolyodok. Szélesre tárom az ablakot, a befurakodó friss szellő lefúj egy iratot a földre. Megindulok a kijárat felé. Thu, 01 Jul 2010 17:14:43 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=551&Itemid=108          Mancika a kert végében állt. Sudár termetével kitűnt társai közül.Egy kellemes éghajlatú faluból érkezett ide, a nagyvárosba. Viszonylag hamar megszokta az itteni viszonyokat, pedig ezen a vidéken szinte mindig fújt a szél; kevesebbet sütött a nap, mint másutt, és bizony, sokáig kétséges volt, vajon gyökeret tud-e verni  a  huzatos, nem éppen mediterrán jellegű tájon...Mancika ugyanis facsemete volt.          A férfi - magas, büszke tartású, de szomorú szemű ember - egy októberi napon ásta meg neki a gödröt; gondosan eligazgatta a mélyedésbe tett érett trágyát, mielőtt a kis fát belehelyezte. Óvatosan megitatta, mintha emberrel bánna. Talán még beszélt is hozzá valamit a bajsza alatt.Azelőtt is állt már itt fa: igénytelen, bőven termő meggy, de egyik nyáron hirtelen betegség támadta meg, kipusztult. A férfi nem nagyon bánta, s már akkor tudta, hogy csakis kajszit ültethet a helyére. Lekvárnak való, ízes-zamatos, igazi magyaros sárgabarackot!Összefutott a szájában a nyál, ahogy az emlékezés sorra hívta elő a gyerekkor kedves, soha nem feledhető falusi ízeit - a nyers gyümölcsét először, aztán a fortyogó lekvárét, amibe titokban annyiszor belekóstolt befőzés idején...Harminc évvel ment vissza gondolatban az időben.Tizennégy évesnek látta magát egy pillanatra...Tisztán érezte a sárgabarack-lekvár csalogató illatát, látta maga előtt anyja finom kezét, ahogy óvatosan adagolja merítőkanállal a makulátlanul ragyogó üvegekbe az édes csemegét...Egy másodpercre valószerűtlenül élesen felvillant előtte a drága arc is, a széles járomcsontú, mosolygós szemű asszonyé, amint a gondosan kisimítgatott celofánra ügyesen rábujtatja a színes gumigyűrűt, aztán szépen felcímkézi az üveg oldalát: "Kajszi,1970." Gyöngybetűkkel, amilyeneket csak azok tudnak, akik nagyon sokat írtak életükben...Az asszony tanítónő volt, mindig elsősöket bíztak rá. Nemesen nehéz feladat. A falu tisztelte, szerette ; több százan vettek részt temetésén, amikor váratlanul - orvosi műhiba miatt - meghalt. Negyvenkét éves volt...A férfi újra átélte gondolatban azt a pillanatot, amikor a kollégium igazgatója egy őszi délutánon hívatta, és szokatlanul gyengéd hangon közölte vele a fölfoghatatlan hírt: anyja halott...Az elárvult kamasz - még a tizenötöt sem töltötte be - a temetés után sokáig üldögélt udvarukon az öreg diófa alatt, és fájdalomtól meggyötört hangon ezt kérdezte nagyanyjától: "Ugye, Nagymama... másokkal is történt már i l y e n?!..."A kajszi gyökeret vert; az első tavaszon már hozott néhány halvány rózsaszínű virágot, aztán - a mostoha klíma dacára - a következő években termőre fordult!A férfi a kertben járva meg-megsimogatta az egyre erősödő törzset;  közben önkéntelenül is mindig anyja jutott eszébe: felhőtlen nevetése, miközben mohón beleharap a sokadik érett barackba...kedvenc gyümölcsébe...Egy kora nyári délután  lélekszakadva rohant be a felesége a kertből: "Édesem!...Mancikán rengeteg barack van!..."A nő - maga sem tudta, milyen titkos erő lökte nyelvére a szavakat - ezennel nevet adott a szívósan kapaszkodó fának... Az anyósa nevét, akit csak családi legendákból ismert; akinek a falu által adományozott díszsírhelyét gyakran látogatta párjával,  és akinek az  emlékével csendben próbálta felvenni a versenyt fiatalasszony kora óta...          Az első szem érett barackot elfelezték. Lassan ízlelgették. Nem szóltak, nem hiányoztak a szavak.Három évtizedes boldog házasságukat Mancika vigyázta. Thu, 01 Jul 2010 17:13:58 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=550&Itemid=108 Egy doboz szög. Sima acélszögek. 40 darab. Kétcentisek, lapos fejjel. A dobozuk nagyobb skatulya. Oldala piros, elején márkajelzés oroszul, olvashatatlan. Alja és teteje fekete, hátoldalán vonalkód, más nem. Anyaga érdes karton. Kapható 20-as, 40-es és 100-as kiszerelésben.  Véletlenszerűen kisebb bevágások találhatóak a szögeken, a jobb tapadás érdekében. 12 darabnak az alsó harmadában, 7 darabnak a középső harmadában, a maradéknak a fejhez közeli harmadában. Alapvetően rögzítésre szolgálnak. Felhasználási területüket tekintve a faszegek csoportjába tartoznak. A hegyes végét a szögelni kívánt felület felé tartva kell beütni őket, határozott egyenes mozdulatokkal. Tulajdonképpen szétfeszítik a fát azzal, hogy a rostok közé préselik magukat. A művelet során kitörhet, vagy csorbulhat a szögek nyaka. Ezt előidézheti a silány anyagminőség, a fa keménysége és a helytelen irányú kalapácsolás. Gyártásukat ma már gépek végzik. Ennek ellenére az egyes szögek közt apróbb eltérések vannak. A többitől lényegesen elütő darabokat a minőségellenőrök kiszűrik és újra feldolgozzák. Thu, 01 Jul 2010 17:13:23 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=549&Itemid=108      Jaj, a sütemény!- villant az eszébe hirtelen. Gyorsan kötényébe burkolta a még meleg tyúktojásokat, és fürgén igyekezett vissza a nyári konyhába.     Már a hátsó udvarból is érezni lehetett a nyitott konyhaajtón keresztül kiáramló megnyugtatóan édes illatot, egy csöpp égésszag sem vegyült bele. Odabent aztán megnyugodva rakta tálba a friss tojásokat.    A sütőben arany barnán fénylettek legkisebb fia kedvenc süteményei, a diós csigák, vagy ahogy még az ő édesanyja nevezte a kis tekercseket, a darázsfészkek. Gyorsan elzárta alattuk a gázt, és a forró tepsit óvatosan a konyhaasztalra helyezte. Szippantott egy nagyot a régmúlt gyermekkor illatából, aztán egy frissen mosott, keményített fehér asztalkendővel óvatosan betakargatta a gőzölgő süteményeket.   Térült, fordult a napsütötte konyhában, tempósan, nyugodtan dolgozott tovább. Még rengeteg ideje maradt, jókor, már hajnalban kivetette az ágy. Csak a sütemény miatt izgult kicsit, de hogy az még az asztalkendőn keresztül is olyan finoman illatozva várt sorára,már túl sok teendője nem maradt.     A tyúkleves csendesen, gyöngyözve főtt a kissé félrebillentett fedő alatt, a hússzeletek bepanírozva várták a hűtőben, hogy kisüssék őket. Bőven maradt ideje, hogy Krisztinának, a legkisebb menyének is elkészítse a kedvenc édességét, a madártejet. A mai friss tojásokból olyan finom lesz, hogy arra talán nem tesz most megjegyzést a fiatalasszony. Nyugodt, határozott mozdulatokkal ütötte fel a tojásokat, tette fel a tejet forrni, de a habverés közben mégis csak összeszorult kicsit a szíve.    Anyák Napját jönnek köszönteni a fiáék, hozzák Lilikét is, a legkisebb unokáját. Igaz, Anyák Napja a múlt vasárnap volt, de Péterék még Tunéziában voltak akkor, egy  kedvezményes előszezoni üdülésen. Pedig milyen szép összejövetelt rendezett a két idősebb asszonylánya az egész családnak a közeli kerthelységes vendéglőben. Voltak vagy húszan, még a Pesten tanuló egyetemista unokája is hazajött a nagy napra.- Anyukám, te most már csak pihenjél, ne törd magad aggódással, készülődéssel. Ez most már a mi dolgunk, ünnepelj velünk és gyönyörködj az unokáiban!-  ezekkel a szavakkal simogatta meg az arcát Ilonka, a legidősebb lánya, mikor bejelentette, hogy ezentúl minden Anyák Napján ők lesznek a vendéglátók. Így Péterék látogatása mára maradt. –Nincs is ezzel semmi baj, szeretek én készülődni nagyon, és hogy Lilikét is hozzák, az a legjobb az egészben. Újra látom végre, és nyugodtan meg tudjuk beszélni, hogy lesz majd a nyáron - fűzte a szót magában, és fordított egyet a tejben úszó tojáshabokon.   Szépen megterítette az asztalt az üveges verandán, középre tette a mázas vázát egy nagy csokor, frissen szedett lila orgonával. A kert északi részén még szépen virítottak a lila fürtök, méhek dongták körül, illata régmúlt tavaszokat idézett.- De mintha akkor élénkebbek lettek volna a színek, és erősebbek az illatok! Biztos csak az emlékezetem csal-nyugtatta meg magát gyorsan, de azért egy pillanatra csak belefúrta arcát a csokorba, és már sietett is vissza a tűzhely mellé.   Péterék mindig késnek egy kicsit, Krisztina nehezen dönti el, mit vegyen fel, és Lilike is mindig visszaszalad még valamelyik kedvenc játékáért, vagy simít egy utolsót Dezsőn, a tengeri malacán.    De most pontosak! Kócos, a kis fekete puli ugatva, csaholva futott ki a kiskapuhoz, és izgatottan próbált felugrani az elsőnek belépő Krisztinára. De amint észrevette az anyja háta mögött ugrándozó Lilit, inkább körülötte kezdett el eszeveszetten ugrándozni, míg a kislánynak sikerült végre szép szóval lecsillapítani az örvendező jószágot.    - Megjöttünk Mamám! –ölelte át a kislány nagyanyja vékonyka derekát, -most nem késtünk el, ugye? Nézd, ezt neked hajtogattam!- és büszkén tartotta magasra a jobb kezében szorongatott óriási, piros papírtulipánt.  Péter egy gyönyörűen feldíszített orchidea csokorral köszöntötte édesanyját, és ő is gyöngéden szorította magához a törékeny asszonyt. –Mintha fogytál volna, anyukám? –forgattam meg maga előtt kétszer is.- Nem fogytam én kisfiam egy dekát se, csak a sötét ruhám miatt gondolod.   A gőzölgő  tyúkhúslevesen aranyló karikák úszkáltak, Lili rögtön kikért magának egy nagyobb darab májat, Péter is jóízűen kanalazta édesanyja főztjét, de Krisztina fölhúzott orral fogta marokra a merőkanalat, és megpróbált a zsírkarikákat arrébb lökdösve meríteni magának a levesből. Mikor észrevette férje rosszalló tekintetét, megrántotta a vállát, és foghegyről odaszólt anyósának: Jól tudja, anyuka, hogy nem állhatom a zsíros ételeket, most meg még fel is jött rám vagy két kiló plusz, a tunéziai ólinklúzívon.   A húsból is csak csipegetett, de a friss fejes salátával jól megrakta a tányérját. Akkorra már elszállt a bosszúsága, és két falat között lelkendezve mesélte az afrikai nyaralás élményeit.   Lili boldogan fészkelődött mamája mellett a székén, szerette volna elmesélni, milyen jó volt ugrálni a nagy hullámok hátán, mennyire izgalmas volt a tevegelés, és hogy nem félt a repülőn egy cseppet sem. De anyja senkit nem engedett szóhoz jutni addig, míg férje félbe nem szakította végre. –És te hogy vagy anyukám, hogy sikerült az Anyák Napja múlt vasárnap?- és szép csendesen megbeszélték az elmúlt hetek eseményeit. Lili eltüntette az utolsó falatot is a tányérjáról, de Krisztina egyre kedvetlenebbül rágcsálta a salátaleveleket.    Végre asztalra kerültek a barna-piros diós csigák, Péter elismerően bólogatva rakta tele a tányérját, és Lili arcán is füléig értek a cukros morzsák. -Kóstold meg anyuci, mamám milyen finomat sütött! -harsogta két falat között!     -Tudod Lilike, hogy ki nem állhatom az ilyen tömény, kelt édességeket! Apád is jobban tenné, ha kevesebbet enne belőle. Már egész nagy úszógumi van a derekán. -Kedvetlenül lökdöste szét a hófehér halmokat az aranyszínű vaníliamártáson.  -Nem ízlik Krisztikém? -kérdezte a sürgés-forgástól kipirult arcú anyósa.   -Mintha túl  édesre sikerült volna most ez a madártej – azzal le is tette a kanalat, és hátradőlt a székén. Szétrázta hosszú, apróra göndörített vörös haját, és Lilikéhez fordult. -Te se egyél most már többet a süteményből, nem tesz jót a fogaidnak a sok édesség.    Lili csalódottan húzta vissza cukormorzsás kezét a süteményektől, és reménykedve kérdezte: De ugye apa, a nyáron, ha sokáig itt leszek mamámnál, süt majd nekem ilyet megint?    Krisztina bosszúsan nézett előbb a férjére, majd anyósára, végül ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:- Most nyáron nem lesz időd a mamánál nyaralni Lilike. Két hétre leutazunk a Balatonra, aztán Éva néniéknek is megígértük, hogy elmegyünk velük egy hétre  az Adriára. Utána meg már készülődnöd kell az iskolára. Már ismered a nagybetűket, olvasni is megtanítalak még szeptember előtt. Azt akarom, hogy te legyél a legjobb tanuló az osztályban!-   Lili csalódottan csusszant le a székről, és a nagyszoba nyitott ajtaja felé  indult.- Kiviszem kicsit Cirmit a kertbe. Ha már a nyáron úgysem lehetek vele-   A hatalmas cirmos kandúr egy fotel mélyén szundikált, de Lili apró lábainak dobogása azonnal felébresztette. Boldogan nyújtózkodott egyet, és kikerekedő szemmel várta, hogy kislány a karjaiba vegye. De Lili nem nyúlt azonnal a macska után, hanem gyorsan előkapott a kistáskájából egy apró plüssállatkát, és a fotel párnája alá csúsztatta. Aztán karjában a hálásan doromboló cicával szélsebesen kivágtatott a kertbe.    Péter zavartan rakosgatta jobbra-balra az összegyűrt papírszalvétáját, félszemmel édesanyja sápadt arcát figyelte, de megszólalni nem mert. Az idős asszony szorosan összeszorította a száját, némán nézett hol a fiára, hol a menyére, de a gondolatai szélsebesen röpködtek közben.        Lili neki nem volt édes unokája, de lelke mélyén talán még édesebbnek is érezte legkisebbjét a három vérszerintinél. Krisztina az előző házasságából hozta magával, akkor még csak kétéves volt. A kislány az első perctől fogva rajongott új nagymamájáért, Pétert is apjaként szerette, így a férfi már első látásra a szívébe fogadta az akkor még nagyon aprócska, de annál életrevalóbb szöszke kislányt.    Innátok-e egy kávét?- törte meg végül a csendet és már indult is a nyári konyha felé.Igen, az jól jönne most- felelte felélénkülve Krisztina titokban megkönnyebbülve, hogy túl van a kínos bejelentésen. –Legalább felfrissül kicsit Péter a sok kelt tészta után.   Péter megvárta, míg anyja csörömpölni kezd odakinn a kávés csészékkel, és csak azután szólalt meg sértődöttségtől rekedt hangon- Otthon erről majd még beszélünk, ezt nem teheted meg se anyámmal, se Lilivel. Olyan jól érzi itt magát mindig. Ha annyira akarod, tud ő is vele kicsit foglalkozni iskola előtt, bár nem hiszem, hogy egyáltalán szüksége lenne rá- Krisztina megköszörülte a torkát, de aztán csak mereven bámult ki a kertbe, majd idegesen igazgatni kezdte göndör, vörös fürtjeit.     A kávét is majdnem szótlanul itták meg, de a hangulat kicsit oldódott már, mert Lili vidám nevetése, és Kócos boldog csaholása behallatszott a nyitott veranda ajtón keresztül.     Később Péter behúzódott a szobába édesanyjával egy kis meghitt beszélgetésre, Krisztina a diófa hűvösébe telepedett egy nyugágyba, Lili pedig már a káposzta lepkéket kergette a veteményesben.    De Krisztina hamar megunta a tétlen szemlélődést, türelmetlenül sürgette Pétert az indulásra. A küszöbön toporogva várta, hogy anyósa összekészítse az ebéd maradékait a számukra. – Vigyetek még ebből a friss epelekvárból is Krisztikém, Lili nagyon szereti reggelire a vajas kenyerén.   Az utcai kapuig kísérte őket. Péter búcsúzóul gyengéden átölelte édesanyját, de Krisztina csak a levegőbe cuppantott kétoldalt anyósa arca mellett, és már sietett is a kinn várakozó autó felé. Lili hosszasan csimpaszkodott mamájába, míg végre anyja harmadik vagy negyedik hívására hajlandó volt elfoglalni a helyét a gyerekülésben.    - Hát elég baj, hogy nem akar Krisztina másik gyereket Lilike mellé- morfondírozott magában, míg az edényeket óvatosan a mosogatóba rakta.- Hogy ő már harminchat évesen nem kezdi újra a pelenkázást. Így most már nem lesz Lilikének testvére bizonyosan. Talán attól fél a Kriszta, hogy Péter gyerekének nem parancsolgathatna úgy, mint ennek a kicsi lánynak? Bár lehet, ha mégis szülne, azt az unokámat is csak ritkán látnám és csak a fiamat szomorítanám, ha kérni merném. Kicsit önző ez az én legkisebb menyem, például a lányaim mindig hoznak nekem egy kis emléket, ha nyaralni mennek, neki eddig még az sem jutott soha az eszébe. De hát el kell fogadnom a fiam választottját, már a Lilike miatt is-azzal megnyitotta a melegvizes csapot, és magadóan nyúlt a mosogatószivacs után.     Péter szótlanul vezetett, Krisztina kényelmesen hátradőlt az ülésen, és érdeklődve szemlélte az ablakon keresztül elsuhanó szebbnél szebb kerteket. –Igazán szép ez a kis falu! Lehet, jobb lenne nekünk is kiköltözni egy ilyen hasonlóba. Egy saját, szép kertes ház mégis más, mint a mi lakásunk a harmadik emeleten. De előbb ki kellene cserélni az autót, szégyen már ezzel járni- gondolta magában, és tovább gyönyörködött a sok virágban.    -Jaj, Péterapu!- kiáltott fel hirtelen Lilike! Forduljunk vissza! Ottfelejtettem mamámnál a Pandit!-     - Majd elhozza ő neked, ha legközelebb bejön a városba- válaszolt Péter helyett Krisztina. Minél előbb otthon szeretett volna már lenni.    -Nem tudok nélküle elaludni-kesergett Lili.      Péter szó nélkül visszafordította az autót, és hamarosan újra anyja háza előtt álltak. Kiemelte Lilit a kocsiból, gyengéden végig simított szőke feje búbján és már nyitotta is ki előtte kiskaput. –Hozd gyorsan a Pandit, és búcsúzz el még egyszer mamádtól- az utolsó szavakat már szinte súgta, de fölöslegesen vette halkabbra a hangját, mert Krisztina épp akkor kapcsolta be az autórádiót.     Lili, nyomában Kócossal beviharzott a nyitott verandaajtón. -Visszajöttem Mamám, itt maradt a Pandi! – és már futott tovább a szobába a fotel felé. Mire nagyanyja utolérte, már ki is húzta a kis plüss pandát a párna alól, gyöngéden félre tolva az újra ott szundikáló kandúrt. –Tudod Mamám, direkt dugtam ám én el a Pandit! Hogy visszajöhessek hozzád még egy kicsit- azzal hirtelen előkapott a kis táskájából egy apró, barnafényes bőrtevét.- Ezt pedig  neked hoztam kicsi Mamám, Tunéziában vettem egy arab bácsitól. Addig alkudoztam, míg kettőt adott egy áráért. A másik ott vár rám az ágyam mellett, tisztára ilyen az is, meg se lehet őket különböztetni.- választ se várva gyengéden nagyanyja kezébe helyezte az apró kis tevét. Aztán hevesen átölelte a még mindig meglepetten álló asszonyt, lábujjhegyre állt, és kópés mosollyal a fülébe súgta: Ne félj én kis Mamám, kikunyizom Péteraputól, hogy eljöhessek hozzád a nyáron legalább egy hétre! De aztán süssél ám nekem megint ilyen csigákat!          Kiskunmajsa, 2010.május.30. Thu, 01 Jul 2010 17:12:25 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=548&Itemid=108 A boltbanK Imre budapesti lakos az egyik élelmiszer áruházban dürohamot kapott a bolt dolgozoi azonnal kézre fogták majd az illetékes szervet hívták segítségül. A mentők természetesen a megfelelő kellékek biztosítása után beszállították. A mentőorvos megállapítása szerint K Imre idegkimerültségben szenved, a munkahelyi stresszek a folyamatos családi problémák s a reménytelen kiszolgáltatottság okozta problémák miatt. A történtek után 2 hetes betegszabadságra küldték.TájékoztatóKedves hölgyek és urak ezúton tájékoztatom önöket hogy május 22-étől z óbudai köztemetőben kegyelethelyi tavaszi nyitóakciót tartunk, a sírhelyeinket kedvezményes akciós ajánlataink keretein belül vásárolhatják meg. A látogatóknak lehetőségük van kipróbálni termékeinket eltemetjük, majd kiásuk önöket. Két sírhely vásárlása esetén a harmadik ajándék. Thu, 01 Jul 2010 17:11:37 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=547&Itemid=108 Tort ültünk egy kapcsolat margóján, csak éppen nem disznótort. Tömtük magunkba, s egymásba (kicsin múlt, hogy effektíve kitömtük egymást) önmagunkat, a másikat. Volt ott hurka, meg kolbász, csak már azt sem tudtuk emberségünk, ragadozóságunk végén, mondjuk legalján, hogy éppen mit eszünk. Ellenségünket, társunkat, elhullott állatokat, vagy élőket? Nyilván mindannyian galambbal kezdtük (madárka is, ráadásul a béke madara...kinek kell a béke? Hol van az? Legbelül sohasem találjuk...), aztán jött a nyúl, őzike, kígyó, béka, BKV-ellenőr, politikus. Jöttek a belek, bélsár (mindenki sáros valamiben – bélsáros), nem sokkal később mentek is. Miközben valójában egytől egyig önmagunkkal akartunk kenekedni. Kikenekedni. Egyszer az életben. Az örök életben. Az örök élet hétköznapjaiban, amiben élünk, amit megélünk. Napi haláladagunk, véradagunk folyamatosan emelkedett, az égbe szökkent, s már istent, a szenteket kerestük, hogy vérüket vegyük. El akartuk venni mindenki életét, pedig csak a magunké kellett volna valójában, de az nagyon. Nem találtuk magunkat a vérben, a gyomrunkban (ami a sok béltől gyakran szétrobbant, majd újra felépítette önmagát), a szívben (legalább azt zabáljuk meg, ha már nem találunk benne semmit, mert oly üres), a másik szívében. Ha kitéptük egymás szívét (s így tulajdonképpen igazi önmagunkat egymásból), pár másodperccel később másik, új, elviselhetőbb létformában léteztünk. Nekünk sehogy sem volt igazán jó, a saját halálnak sem tudtunk örülni, mert mindig éreztük (megerősítés nuku), hogy úgyis feltámadunk. Ezzel az örök élettel meg most (éppen most) mit kezdjünk? Mit kezdhetünk a már oly sokszor emlegetett önmagunkkal? Amit, akit valójában szinte senki sem ismer. Én azt ismerem, aki lettem valakiből. A nem is igazán létező Apám fenyítéseire emlékszem. Arra, hogy véresre vert. Arra, ahogy öklével arcomba vágott. A vér ott, legbelül, mindenhol elborított. Nem taknyom, s nyálam folyt össze, hanem minden csepp vérem a számban, orromban. És én nyeltem. Betört szám, orrom, s én csak nyeltem a véremet, ami egyébként egy idő után nagyon ízlett. Aztán már nem volt elég a saját vérem. Szomjas voltam. Nagyon. Apám vére is kellett. Természetesen csak gondolataimban, vágyaimban tudtam szétmarcangolni azt az embert, akit apámnak ismertem meg túl régen. Hosszú, hegyes, éles szemfogakat csináltattam magamnak (vagyis lecsiszoltattam, nem féltem én a szuvasodástól), a fénytől sem féltem, templomba is bátran betettem a lábam, fokhagyma sem árthatott nekem. Azt hittem, én már egyfajta csúcsvámpír vagyok. Pedig csak egy fiú voltam, aki valamikor nagyon elrontotta életét. Először csak öregen, betegen elpusztult macskámat csapoltam meg, de aztán nem elégedtem meg a vérével, s felfaltam a macskám tetemét. Döbbenten tapasztaltam, hogy továbbra is korog gyomrom, egyre éhesebb lettem. Melák éhes. Először csak összecsipkedtem (a nyakuknál) a lányokat, akik visszautasították közeledésemet, aztán felfaltam a szomszéd törpét (akit egyébként Gullivernek hívtak), aki bemutatott nekem, pedig amputálták mindkét karját. Nem volt elég nekem senki, semmi. Nekem én kellettem. Annak, aki voltam, vagyok, az kellett, aki a lényegem. Csonkolni kezdtem magam. Szépen, lassan felfaltam magam. Az örök élet viszont nem hagyott nyugodni. A legkedvesebb barátom sem. Nem tehettem mást, átharaptam torkát. Semmi értelme nem volt semminek, de minden pusztítás amúgy is értelmetlen. Egy szekta tagja lettem idős koromra. A szektának köszönhetően idősíkok között ugráltam, megtanítottak az alakváltoztatásra. Kereszteztünk egy ufonautát egy zombival, így még világhírűek is lettünk. A hírnév azonban semmit sem ért. A szekta vezére csoportos öngyilkosságra biztatott minket. Egy ideje rajta vagyunk a témán. Bár mindenki tudja, hogy ebből a szempontból is reménytelen a helyzetünk. Amiben más csak reménykedik, s életének értelme, nekünk az biztos tudás. Tudjuk, hogy kik vagyunk. De nem merjük bevallani önmagunknak.  Budapest, 2010. május 13. Thu, 01 Jul 2010 17:09:09 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=546&Itemid=108 Esett. Már dél óta esett. Nagy, lassú léptekkel sétált az utcán. Saját ritmusában haladt a megállás nélkül szakadó eső ellenére. Számára az eső semleges volt, nem negatív, mint a többi embernek. Minden utca kongott az ürességtől. Így igazán élvezte a sétát. Sohasem értette, miért utálják az esőt. Egy kiadós zápor után minden tiszta és friss. A friss levegő illata szabadságérzetet ad a lelkeknek. Mégis, ha valakit a szabadban ér az eső, próbál menekülni. De mi elől menekül? Érthetetlen.Minden nyugodt volt, őt is beleértve. Nyugodt, mint a hatalmas, szürke házak, melyek csak esőben és ködben ilyen szürkék. Egyébként a város nagyon szép, igazán szereti. Mindenhol képes megtalálni azt az összhangot, amire szüksége van. Menekülni. Talán a problémák elől? Vagy saját érzelmeink elől? Netán a kíváncsi tekintetek elől? Érthetetlen.Ahogy sétált, a szél belekapott hosszú, kék kabátjába. A nadrágja már csurom víz volt. Arra gondolt, este forró fürdőt vesz otthon. Az eső nem rossz, de vitathatatlanul hideg. Ő pedig utál beteg lenni. Fürdés közben zenét hallgat majd, Frank Sinatra-t. Otthona mindig a harmónia idilli helye.A várost esőben is szereti, mert sosem felejti – nem úgy, mint sokan – milyen szép napsütésben. Sosem felejti el a szép dolgokat. Mindent szeret megőrizni. Emlékként őrizni élete minden olyan percét, melyre mosolyogva emlékszik vissza.Június 8-a délután volt.                               * * * Megcsörrent a vekker. Azonnal felült az ágyában majd kiment a fürdőszobába. A reggel hangjai hallatszottak. Feloltotta a villanyt a konyhában, a fénysugár pedig rávetődött a lány arcára, aki még az ágyban feküdt.    * Medardo! – mondta ásítva a lány. Még csukott szemmel is a kedvesét kereste.    * Mi van?Semmi válasz. Medardo folytatta a reggeli és a kávé készítését.    * Zeph! Ébren vagy? – kiáltotta.Fogta a tálcát  és bement a sötét szobába. Óvatosan leült az ágy szélére. A lány újfent visszaaludt. Kicsit elmosolyodott és néhány percig csendesen nézte őt. Rápillantott az órájára, idő volt.    * Zeph! Ébredj! Itt a kávéd.    * Ó, majdnem elaludtam.    * Ó, persze Zeph… te tényleg aludtál…    * Komolyan?    * Igen…A lány felült az ágyban és a csészéért nyúlt.    * Köszönöm! – megszagolta a kávét, mindig félt, hogy nincs benne elég cukor.    * Megállt benne a kanál a sok cukortól, úgyhogy nyugodtan megihatod.A lány elmosolyodott és nagyokat kortyolt.- Hú, ez nagyon finom. – adott a fiúnak egy puszit.- Egyél. – mondta halkan, s pár pillanat múlva így szólt:- Miért nem maradsz itt? Ma korán végzek a munkahelyemen, megvárhatnál…- Á, nagyon tetszik az ötlet, de… nem lehetne legközelebbre halasztani? Ma a szüleim is reggel mennek dolgozni, és haza kell mennem, hogy tudjuk, Quentin elmegy-e az iskolába.- Miért? Nem jár rendesen?- De! Legalábbis reméljük. De őszintén szólva, az utóbbi időben nagyon megváltozott a viselkedése, fura… És ezt mindenki észrevette.- Akkor menj csak haza! De nem nagyon tetszik, hogy állandóan haza kell futkorásznod és nem tudsz több időt velem tölteni, mégiscsak jegyesek vagyunk…- Igazad van, de tudod jól hogy a papa milyen, nem pártolja a házasság előtti együttélést…- Tudom, tudom… De akkor kelj fel, el fogok késni. Bár tulajdonképpen, itt is hagyhatnám neked a kulcsot.- Hogyhogy? Van pótkulcsod?- Nem, nincs, csak egy kulcsom van, de… Az alsó szomszéd, tudod, akivel tegnap találkoztunk a lépcsőházban- Igen…- Ő Mme Rosa, nagyon kedves. Majdnem mindig otthon van, szóval nála hagyhatnád a kulcsot és ha hazajövök, elhozom.- Nagyon jó  de nem ma. Nekem is sietnem kell.- Rendben.Gyorsan elkészültek. Indulás előtt Medardo a pénztárcáját kereste a zsebében. A lány vele szemben állt és figyelmesen nézte, a szeméből sugárzott a boldogság. Medardo egyszer csak észrevette Zeph vágyakozását, lassan odanyúlt a kezéhez és megszorította, ő pedig gyengéden megcsókolta. Lelkek találkoztak a szerelmesek ajkain.    * Szeretlek! – mondták egyszerre.Szó nélkül léptek ki a lakásból. A ház előtt Medardo kinyitotta az esernyőjét, a lány pedig feltette a kapucniját.    * Akkor este Kicsim!    * Igen! Szép napot!    * Neked is!Jobbra indult, míg Zeph az ellenkező irányba ment.                               * * *     * Jó napot! – köszönt Medardo a kis boltba belépvén.    * Á, szép jó napot kedves barátom! – mondta a pakisztáni eladó.    * Hogy van ma? – kérdezte Medardo.    * Megvagyok, megint ez a fránya eső… Ez a rossz idő… áh! –mondta az öreg mosolyogva.    * Az idő soha nem rossz! Legfeljebb nekünk nem tetszik! – mindketten nevettek.    * A fene megette! És maga, jól van? Tegnap óta semmi újság?    * Á nem, semmi különös. És magának sikerült elrendeznie a biztosítási ügyet?    * Á… az ügynök egy tanúról beszélt, akire szükségem lenne… azelőtt a bolttal kapcsolatos dolgokat mindig a feleségemmel együtt csináltuk… Nem is gondoltam erre, hogy nincsenek is rokonaim… - mesélte az öreg kissé gondterhelten.    * És akkor mi lesz?    * Azt mondta, hogy ha nincsenek rokonaim, egy barát is megfelelhetne…    * Ha úgy akarja, én szívesen segítek! Csak alá kell írnom a szerződést nem?    * De igen. Biztos benne?    * Igen, persze!    * Hát, akkor nagyon köszönöm. A fickó azt mondta, hogyha sikerül találnom valakit, akkor szükség lenne a mobilszámára, hogy időpontot egyeztethessenek… - mondta kissé zavartan.    * Leírom magának a számom erre a papírra… Tessék! – nyújtotta oda Medardo szolgálatkészen.    * Köszönöm barátom. – az öreg a zsebébe csúsztatta a cetlit.    * Nincs mit.    * Szüksége van valamire?    * Nem köszönöm, nem kérek semmit, épp csak beugrottam. De már megyek is, nem akarok késve beérni a munkába… Szép napot! Akkor holnap!    * Holnap!                               * * *     * Aztán olvastam egy kicsit abból a könyvből, amit adtál és, hát ez minden. – mondta Zeph. – És te? Jó napod volt?    * Aha… - Medardo letette a csészéjét az asztalra.Fáradt volt a tekintete. Odakint lassan besötétedett, a konyha is kezdett homályba borulni. Lágy zene szólt a lakás félhomályában. A telefoncsörgés felrázta a meghitt csendet.    * Halló! … á, szia Céline! ... igen, jól, köszönöm. És te? … hát ez nem túl jó… És el tudsz jönni jövő hónapban, hogy bemutassam neked Zeph-et? ahogy megbeszéltük… Zephyrine, tudod, a barátnőm, akivel össze fogunk házasodni… hát, jó, akkor majd legközelebb… de hova sietsz mindig annyira? …jó,jó… hé, Céline! Vigyázz magadra! … szia…Lerakta a kagylót  és kényszeredetten mosolygott. Zeph szomorúan nézett rá.    * Legalább jól van a húgod? – kérdezte a lány.    * Igen, azt hiszem. Mindig van valami gondja, de kicsinyes problémák. Még mindig nem heverte ki a szüleink halálát... nem tudok neki segíteni. – rázta meg szomorúan a fejét.    * Nagyon hiányoznak a szüleid?    * Elfogadtam a helyzetet. De egy nap se telik el anélkül, hogy rájuk ne gondolnék. Mindennek ellenére, próbálok boldog lenni. Az élet megy tovább.    * Az élet megy tovább, igazad van, de a fájdalom végig velünk marad és elveszthetjük az életbe vetett hitünket az ilyen dolgok miatt…    * Én még nem vesztettem el a hitem.    * Akkor szerencséd van, csodállak ezért.    * Igen, de, Monsieur Benazir, ő olyan mintha a rokonom lenne…    * Ki ő?    * Van egy kis boltja nem messze innen, ahova mindennap bemegyek még akkor is, ha nem akarok vásárolni. Beszélgetünk pár percet és ez nekem elég.    * Mióta van ez így?    * Már régóta jóban vagyunk, jó érzés. Nincs családja, képzelheted… jól megértjük egymást.    * Milyen?    * Idős és bölcs… sokat beszél a feleségéről, aki a múlt évben halt meg… mindig inget hord, de sosem fehéret… hasznos tanácsokat ad… mindig jókedvű még akkor is, ha úgy tesz, mintha mogorva lenne… Igazán szeretem az öreget. – mesélte mosolyogva.    * Nagyon örülök, hogy rajtam kívül van még egy fontos ember a számodra.    * Én is.                               * * *     * Zeph, légy szíves kelj már fel, késésben vagyok!    * Hmm, mi? Hány óra van?    * Már negyed nyolc, indulnom kéne…    * Tudod jól, hogy 5 perc alatt nem tudok elkészülni…    * Igen tudom, de eddig nem tudtalak felkelteni, mi van veled? Általában időben magadhoz szoktál térni, de ma…    * Fáradt vagyok…    * Akkor itt hagyom a kulcsot, vidd le kérlek Mme Rosa-nak amikor mész, jó?    * Jó, jó… Jó munkát!    * Kössz, szép napot!    * Szia!    * Csáó!Rohant lefelé  a lépcsőn. Bekopogott az idős asszony ajtaján.    * Azonnal! – kiáltotta odabentről Mme Rosa. – Megyek, megyek…. De hol a kulcsom?... egy pillanat… Ki az?    * Medardo vagyok, Mme Rosa.    * Á, hát maga az! – mondta az ajtót kinyitva az idős hölgy.    * Jó reggelt Mme Rosa. Azért jöttem, hogy szóljak, a barátnőm itt hagyja ma a lakáskulcsot. Én meg majd délután bejövök érte. Itthon lesz?    * Igen, igen… csak nyugodtan… De jó, hogy jött, mert szeretnék kérdezni valamit a….    * Sürgős ez? -, mert munkába kellene indulnom…    * Nem, dehogy, épp csak megmutatom… - és Mme Rosa elindult befelé – a lámpámat, mert szükségem lenne egy új izzóra… - Medardo követte – ami ma reggel égett ki, itt a fürdőszobában. Tudna nekem venni egy új izzót, mert én egyáltalán nem értek ezekhez a dolgokhoz…    * Természetesen Mme Rosa, délután hozok egy új izzót, rendben?    * Igen, igen, nagyon köszönöm, de magával kellene, hogy vigye a régit, hogy tudja milyen fajta kell…    * Rendben… - gyorsan kicsavarta az izzót a lámpából és sietve távozott.Az utcára lépve megnézte az óráját, nyolc lesz húsz perc múlva…  Sietett, és mint mindig, Monsieur Benazir boltja mellett ment el. A bolt előtt tétovázott egy másodpercig…    * Mm Rosa-nak mindenképp vennem kell egy izzót, most pedig nincs időm, majd délután bemegyek. – gondolta és továbbment.                               * * * A lány lement és az idős asszony ajtót nyitott neki.- Jó  napot Asszonyom!- Jó napot Kedves, jól van?- Igen, köszönöm. És Ön?- Öregesen…- Nem hagyom itt a kulcsot, mert szeretném meglepni Medardót…- Á igen? – kérdezte Mme Rosa mosolyogva. – És mivel?- Itt maradok, megvárom és csinálok neki valamit ebédre.- Legalább lesz egy kis öröme, ha már ilyen rossz idő van… mindig ez az eső… És mit főz neki?- Egy indiai specialitást szeretnék készíteni, csak be kellene vásárolnom hozzá, viszont az a baj, hogy egyáltalán nem ismerem ezt a környéket…- Két sarokra innen van egy aranyos kis bolt, ha ajánlhatom…- Á, ez nagyon kedves, köszönöm. És merre induljak? Jobbra? Balra?- Jobbra és aztán megint jobbra aztán már látni is fogja.- Nagyon köszönöm!Szakadó  esőben ment a bolt felé miközben Medardora gondolt. Próbálta kitalálni hogy vajon mikor ér majd haza, tele volt vidámsággal, nagyon boldog volt hogy meglepheti kedvesét. A második utcán befordulva rögtön meglátta a szemközti boltot.Már épp bement volna, amikor ismerős hangot hallott. Megfordult és a bolttal szemben, az utca túloldalán észrevett két, fiúkból álló csoportot, akik hangosan veszekedtek. A lány nézte őket és rossz érzése támadt. Végül észrevette az öccsét a fiatalok között, s odalépett hozzá…    * Quentin! Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte aggódó tekintettel.    * Á nézzétek már milyen helyes a kicsike… - mondta gúnyosan egy fiú a másik bandából.    * Hagyd a nővérem! – üvöltötte Quentin.    * Miért, mi lesz, ha nem? – hangzott a válasz.    * Beverem a pofád, vagy pedig… - kiabálta Quentin.    * Vagy pedig ?!?Monsieur Benazir a kiabálást hallva kijött a boltból, az ajtóban állt.    * Vagy pedig… majd meglátod! – válaszolta Quentin.    * Mit látok meg te kis fattyú?    * Ezt! – előrántott a zsebéből egy pisztolyt.    * Mi a fenét csinálsz evvel? Add oda azonnal! – mondta Zeph, s dulakodni kezdett az öccsével, hogy elvegye tőle a pisztolyt.A fegyver véletlenül elsült, Monsieur Benazir pedig földre rogyott.                               * * *     * Halló! –  szólt bele a telefonba Medardo.    * Halló! Monsieur Bonnet vagyok a Rendőrségtől. Be tudna ma jönni, a lehető leghamarabb a kapitányságra hogy azonosítson valakit?    * Igen… de…    * Akkor a Saint-Paul 56-os szám alá kellene jönnie, a helyszínen pedig majd bővebb felvilágosítást fogunk adni Önnek az ügyről, rendben?    * Igen… rendben.    * Akkor a viszontlátásra!    * Viszontlátásra! – mondta, ahogy letette a telefont.                               * * *     * Jó napot! – mondta Medardo belépvén a kapitányságra.    * Jó napot!    * Medardo Noiray vagyok és egy bizonyos Monsieur Bonnet hívott, hogy…    * Én vagyok Monsieur Bonnet. Előre is köszönöm hogy ilyen hamar be tudott fáradni. Fotó alapján történő azonosításról lenne szó. Tessék… Felismeri a képen látható személyt?    * Igen, ő Monsieur Benazir, Ibrahim Benazir, van egy kis boltja… Miért?    * Sajnálom de, Monsieur Benazir ma meghalt.    * De hát… mi történt vele? – dadogott zavarodottan.    * Lelőtték az utcán, a nyomozás még tart, a zsebében a maga telefonszámát találtuk. Rokona Ön Monsieur Benazirnak?    * Nem, neki nincs családja…    * Akkor Ön bizonyára a barátja?Medardo képtelen volt válaszolni a kérdésre.    * Na de ki lőtt rá? – kérdezte.    * A tanúk szerint két utcán dulakodó fiatal követte el a gyilkosságot. Épp most folyik a kihallgatásuk a fogdában. Ha szeretné, az üvegen keresztül megnézheti a tetteseket…    * Igen…    * Kövessen. Nem is tudom hogy hová is tettem azt a papírt a fiú és a lány nevével… Na meg is találtam… Itt is vagyunk.Medardo benézett a fogdába.    * Igen… - folytatta a rendőrtiszt – Zephyrine és Quentin Wadih.Medardo falfehér lett.    * Ismeri őket? – kérdezte a rendőrtiszt. Odakint kisütött a nap.   Thu, 01 Jul 2010 17:08:21 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=545&Itemid=108 "Az egyiknek élni, a másiknak meghalni nehéz.”     Egy zilált hajú, sápadt lány futott a sötét erdőben. Fehér ruhájában és törékeny alakjával olyan volt, mint egy lidérc. Esteledett, de a szőke hajkoronás lány, csak szaladt és szaladt keresztül árkon-bokron és mindenféle –a természet által alkotott- akadályon. Rémültségében is megszállott arcával, hófehér bőrével inkább tűnt egy látomásnak, mint hús-vér embernek. Ijedt szemei meglepő módon eltökéltséget mutattak. Keresztül futva az erdőn, annak végéhez érve egy újabb, minden eddiginél jelentősebb akadállyal szembesült. Egy irtózatosan mély szakadék tátongott előtte. Érezte, hogy át kell jutnia a túlpartra. Mégha az életébe kerül is. Fogalma sem volt arról, hogy honnan jött, de arról sem, hogy merre tart. Nem volt múltja. Nem tudta, hogy ki ő. Csak azt tudta, hogy fut valami elől és keres valamit. Nem volt tisztában önmaga valójával, csupán önnön szándékával. Túl nagy volt a távolság, de egy tébolyult, megszállott hang űzte: ’ÁT KELL JUTNOM ODA!!!’- mondogatta magának. Miért? Erre a kérdésre nem volt válasz. Egyszerűen csak érezte, hogy túloldalt valami vár rá. Elméjét maximálisan kitöltötte a vágy, hogy eljusson oda… oda…     Minden ember életében vannak olyan pillanatok, hogy az idő megáll körülötte. Nincs kiindulópont és nincs biztos megérkezés. Csak egy vágy dübörög a szívben és a lélekben: felderíteni e rejtélyt.     Ennek a lánynak sem volt más vágya, mindössze annyi, hogy megkeresse és megismerje önmagát. Érezte, hogy sötét titkot hord magában, melytől ő maga is félt, s melyet mindezzel együtt is meg kellett fejtenie. Hirtelen elhatározásától vezérelve nekiiramodott és átugrott a túloldalra. Hogy hogyan sikerülhetett neki? Nem volt vesztenivalója. Sikeresen átjutva az imént még oly távolinak tűnő túlpartra a lány ismét futni kezdett. Csak futott és futott bele a sötét birodalomba, az éjszakába. Már koromsötét volt, de a lány még mindig szaladt. A végkimerültség határain túl, valahol a semmi közepén haladt valamerre, amerre a szíve vitte. Semmi sem állíthatta meg. Agyonkarcolt lábaiból csurdogált a vér, éhes gyomra korgott, szeme nem látott a sötétben, de ő csak ment és ment. Mert hívta valami. Egyre inkább érezte, hogy közeledik, mivel a titokzatos erők egyre erőszakosabban csalogatták. A nap már feljönni készült, mikor végre megpillantott egy ösvényt. S bár nem emlékezett rá, hogy valaha is járt volna erre, mégis felismerte ezt az ösvényt. ’Végre!’-gondolta-’Közeledek’…      Órák teltek el, mire a lány végre elért az ösvény végére, s megpillantotta amit olyan nagyon és olyan régen keresett. Napok óta kereste ezt a titokzatos, régi kastélyt. Szinte érezte, tudta, hogy meg fogja találni. Olyasvalami után kutatott, amelynek titkát már régen magában hordozta. Elevenen élt benne egy homályos érzés, mely megmagyarázhatatlan volt ugyan, de erős és szűnni nem akaróan lüktető. És mikor végre megpillantotta a baljóslatú épületet az idő újra megállt körülötte. Mintha egy köztes dimenzióba, vagy valamilyen időhasadékba zuhant volna. Mozdulatlanság és dermedtség vett rajta erőt és ő maga is mindent megmerevedve vélt látni. Mint egy régi festményt, mely valami jelentős eseményt örökített meg, lefagyasztva az akkori érzéseket a jövendő idők számára. De az is lehet, hogy csak a természet játéka volt ez a hallatlan nyugalom. Ami ijesztő volt ebben a nyugalomban az az volt, hogy a monoton mozdulatlanság kifejezetten rémisztően hatott a lányra. Olyan volt minden, mintha legalábbis valamely ókori szenvedést, vagy talán egy eljövendő nagy (mérhetetlen) fájdalmat zárt volna az idő szívettépő némasággal láthatatlan börtönbe. S bár felhő nem volt az égen, mégis az egész helyszín szorongással töltötte el a nyughatatlan lány zaklatott szívét. Érezte, hogy az ő boldogsága van itt eltemetve. És neki most az a feladata, hogy megtudja, hogy mi is történt itt.     Csak állt, némán és izgatottan. Bámulta a kastélyt. Most először félt közelebb merészkedni, mert tudta, hogy minden egyes lépés, amit ezen az úton megtesz fájdalmas lesz. Nem tudta, de már nem is akarta tudni, hogy miért. Vészjósló rémület lett úrrá  rajta. Félt. Nagyon félt. ’Jobb lenne visszafordulni…’- gondolta magában, de képtelen volt kitépni magát a kastély hatása alól, mely csak úgy vonzotta. Lábai vinni kezdték. Egy felsőbb erő, hatalom vette át az uralmat a végtagjai felett és ez az ismeretlenebb erő  egyre közelebb vitte félelme tárgyához. Gyorsan a főbejárathoz sietett, de hiába próbálkozott, nem tudott bejutni. Talán a kastély szilárd dermedtsége miatt úgy tűnt neki, hogy nem lakja senki az épületet. Pedig a lány meg mert volna esküdni, hogy az egyik emeleti ablakban egy titokzatos férfit vélt látni. Olyannyira valóságosnak hatott ez a káprázat, hogy szíve is hangosan kezdett kalapálni.      A képzeletében-vagy a valóságban-megjelenő férfi tekintete messzire a távolba révedt, elnézve messze a lány fölött. Talán azért nem vette észre a lányt, mert az ő szeme számára láthatatlan maradt. Lord Wilson már egy ideje teljesen elszigetelődve élt a világtól, s az idegen emberektől. Soha nem fogadott látogatót. Elnézve a férfi sziluettjét a lányt borzongás kerítette hatalmába.’Ki lehet az?’-kérdezte magától a lány ,de a választ még mindig nem lelte. Honnan is tudhatta volna, hogy kicsoda is valójában ez a férfi, mikor még magát sem ismerte. S mikor a férfi végül eltűnt az ablakból a lány tehetetlenebbnek érezte magát, mint valaha. ’Ne menj el! Ne hagyj magamra!’ -kiáltott fel zavarodottan a lány.’Ki vagyok én neked? Mert, hogy te valaki vagy nekem az egészen biztos…’ -mondta a lány mintegy magának, majd végső elkeseredésében el kezdte körüljárni a hatalmas kastélyt.     Gyönyörű arcát már-már eltorzította a bizonytalan, de megszállott keresés és a fel-fel törő, álnok fáradtság. Lüktető  fejfájása szinte áthasította koponyáját. Fájt a szeme, mert tudta, hogy nem látja amit kéne. Fájt a füle az üvöltő némaságtól. Percről percre gyengébbnek érezte magát. Végül egy romos, a kastély többi, hibátlan részétől különzárt részhez ért. ’Vajon miért van lekerítve elzárva ez a hely?’ -kérdezte magától a lány. A kastély többi , pompázatos részéhez képest groteszknek hatott ez a teljesen elhagyatottnak tűnő, romos rész. De hát a látszat sosem jelent többet egy fuvallatnál.     A magas kőfalak hidegek voltak és ijesztőek, a lány számára azonban ismerősek. Nem külsőleg volt rémisztő a gazzal benőtt rész, hanem azért, mert áradt a falakból valamiféle óriási, nyughatatlan energia. Olyasmi, mint az elfojtott emberi indulat vagy egy megzabolázatlan folyó. Egy néma ember akart valamit mondani és ez a lány lesz a hang, melyen keresztül végre megszólalhat a korábban hallgatásra kényszerített.     Ki és miért akar ennyire beszélni és miről? Vajon ez a lány csak közvetítő, vagy ő magának is köze van ehhez az eljövendő  üzenethez? A lány tekintete ekkor tulajdon karjára, kezére tévedt, mely, mint egy önálló lény feltárt egy rejtek ajtót…  A lány képtelen volt tovább gondolkozni, vagy cselekedeteit irányítani. Egy nyughatatlan lélek költözött egyre inkább belé. S ő  minél jobban elveszett ebben a kétségbeesésben, a kastély annál inkább szabadulni látszott hosszú rabságából.     Belépve a különzárt kastélyrészbe  a lány hirtelen vért látott mindenütt. A világ forogni kezdett, vagy csak ő szédült.  Képzelte a riasztó vérfoltokat vagy csakugyan látta azokat? Örvény rántotta magával, s miközben szemei a kiutat kémlelve halálrémületbe meredtek közben a szíve váratlanul, megszakadt, vagy megfagyott - megdermedt, mint a táj-egy pillanatra. Ebben a pillanatban a lány újra egy lett ezzel a titokzatos kísértettel, a múlttal, vagy a jövendővel. Ájultan esett össze. Magával ragadta egy elfojtott lélek és belepte egész érzésvilágát, mint egy fátyol. Fázott és beteg volt. Lázas álma egyáltalán nem szolgált megváltásul. Eszméletlenül is rémes víziók gyötörték. Vért látott mindenütt.     Egy parányi cselédszobában, ágyban fekve tért magához. Szemeit kinyitva pillantása egyenesen egy riadt szolgáló tekintetével ütközött össze. Barátságos szempár volt az ismeretlen asszonyé, némi szánalommal és sajnálattal vegyülve. Ugyanakkor feltűnően aggasztotta is valami a cselédet. ’-Nyugodjon meg, jó helyen van. Csak Lord Wilson meg ne tudja, hogy becsempésztük ide kisasszony, mert akkor mindannyiunkat kidob innen!’-mondta a rokonszenves asszonyság. Ekkor azonban hirtelen egy férfi lépett be a szobába. A cseléd kishíjján szívrohamot kapott. A lázas lány pedig csak némán bámult ki a fejéből. Nem volt teljesen magánál, de az ismertetlen férfi látványa újabb sebeket tépett fel benne. Szólni sem tudott, csak fájdalmasan felnyögött.A férfi hasonlóképpen ledöbbent, mikor megpillantotta  a lányt.’-Ki maga?’-kérdezte Lord Wilson élesen, jóllehet az erőteljes hang leginkább tulajdon megdöbbenésének szólt.’-Uram, a kishölgyet ájultan találtuk a kertben. Nincs teljesen magánál. Nyilván menekült valaki elől. Csurom vér a lába. Nem hagyhattam magára. Le van gyengülve… Ne haragudjon uram, tudom, hogy megtiltotta, hogy bárkit is…’’- Ne folytassa. Csakugyan a parancsommal ellentétesen cselekedett, de látom, hogy nem a rossz szándék vezérelte. Megengedem, hogy a hölgy pont addig maradjon, amíg rendbe nem jön.’‘-Maga nagyon jó ember Lord Wilson.’ Az Isten áldja meg érte!- mondta Kate, a jószívű cseléd.‘-Mit tudunk a hölgyről?’ -érdeklődött a férfi hideg kíváncsisággal.‘-Semmit. Nincs magánál szegényke. Úgy fest, mint aki túlélte a tulajdon halálát’ - mondta Kate, mire Lord Wilson arca még jobban elkomorult. Megütközött tekintetét nem tudta hova tenni Kate.     Később, mikor a lány teljesen magához tért és tekintete kitisztult, márcsak Kate volt vele a szobában. A cseléd megkérdezte a lányt, hogy hogyan hívják. A lány ösztönösen érezte, hogy meg kell mondania a nevét. A baj csak az volt, hogy nem tudta, hogy hogyan hívják. Végül kiszakadt belőle a válasz:-Christine. Christine a nevem. De nem tudom, hogy honnan jöttem. Őszintén mondom, hogy nem tudom, hogy ki vagyok.Kate nem egészen értette a dolgot, de ösztönösen megsajnálta a lányt.     Mikor Lord Wilson értesült a lány nevéről újfenn megrökönyödött.‘-Christine?’‘-Igen uram. Pontosan, mint a…’‘-Elég. Én is jól tudom.’‘-Nincs hová mennie. Esetleg nem maradhatna itt?’‘-…nem bánom, de tegye hasznossá magát.‘- mondta Lord Wilson, miközben arckifejezése továbbra is mély megrendültségről tanúskodott. Egyik délután, mikor Christine éppen friss virágot vitt az egyik szobába összefutott Lord Wilsonnal. A férfinak feltűnt a lány ismerős tekintete. ’Lehetetlen’-motyogta magában.‘-Mondott valamit, uram?’‘-Nem,csak nagyon ismerősnek tűnik a számomra, pedig nem is ismerhetjük egymást igaz?’-Igen, uram. Szeretném megragadni ezt az alkalmat, hogy megköszönjem önnek, amiért…‘-Szóra sem érdemes. Azt hallottam, hogy nincsen múltja. Ez itt nagyon is helyén való. Mert mi elszigetelten élünk a világtól.’     Christine később megkérdezte Kate-től, hogy miért élnek ily távol és ennyire elzártan a világ zajától. Kate nosztalgikusan válaszolt: ’-Nem volt ez mindig így. Korábban hatalmas fogadások szentélyéül szolgált ez a fenséges kastély. Lord Wilson komoly társasági életet élt. Gyakran eljárt külföldre, mindenfele. De aztán történt valami. De erről nem beszélhetek. Megesküdtem Lord Wilsonnak, hogy magammal viszem a sírba a titkát.’     Christine nem értett semmit. Szorongásai azonban alábbmaradtak. Kezdte otthon érezni magát Lord Wilson kastélyában. Csak olyankor ragadta magával a bénító félelem, mikor a férfi megjelent a színen. Szerencsére nem sokszor találkoztak. Egyik délután Lord Wilson magához rendelte Christine-t.‘-Miért rendezte át ezt a szobát?’- kérte számon Christene-t a férfi meglepően dühösen.‘-Jobbnak véltem így, uram. Sajnálom, ha nem tetszik. Visszacsinálhatom…’‘-Nincs szükség rá. De szeretném megkérni, hogy ennyire azért ne érezze otthon magát.’‘-Sajnálom…’ -mondta halkan Christine. Olyan elesettnek és elveszettnek látszott a lány, hogy a férfi ebben a pillanatban szerette volna átölelni és megvédeni mindentől és mindenkitől. Megrepedt a páncélja, felolvadt a vére: újra érzett.    Lord Wilson napokig nem tudott aludni. Mint egy megfáradt kísértet bolyongott a kastély végtelen folyosóin. Christine pont olyannak rendezte át azt a szobát, mint amilyen régen volt. Az elmozdított tárgyak visszakerültek eredeti helyükre. Lord Wilson elképedt. Christine-t zavarta a kastélyban uralkodó sötétség is. Mindenhol elhúzta a függönyöket. Lord Wilson ennek sem örült. A fény régi emlékképeket csalogatott vissza Lord Wilson emlékezetébe.     Christine bár írástudatlannak hitte magát, mégis írni kezdett. Leveleket írt, s olyan szavakat használt, melyeket nem ő akart leírni, hanem valaki más, aki benne élt és uralkodott. Lord Wilson is rábukkant egy ilyen levelére:„Úgy érzem egyszerre két személy rejtőzik bennem. Félek és bízom. Sejtek és tudok. Néha szeretnék eltünni, mégis érzem, hogy most itt kell lennem. Eljön a válasz a kérdésre, melyet fel sem tettem még. Félek tőle, de várom. Szerelem? Énem egyik fele nem is tudja mi az, a másik pedig tudja. A szerelem minden. Ő és én. Mi. Igen mi. Mi összetartozunk. De ki ő? Félek tőle, de nem félhetek örökké. Érzem, hogy fontos nekem, s talán én is az vagyok neki. Vajon ő is érzi ezt?”  Lord Wilson elejtette a levelett, mivel felismerte a kézírást. A zavarodott férfi utána napokig ki sem mozdult a szobájából. Zakatolt az agya.     Egyik este azonban zongorahangra lett figyelmes. Christine zongorázott, holott nem is tudott. Ujjai önvezérlettel csalták elő a semmiből az ismerős dallamokat, melyek megőrjítették Lord Wilsont, aki a zongorához sietett. Előcsalt lelkiismerete hangján szólt a zongora, halkan mégis fájdalmasan.‘-Mit csinál?’ -kiáltott Lord Wilson a lányra.‘-Zongorázom ,uram. Zavarja?’-hajtotta le a fejét Christine.‘-Honnan ismeri ezt a dalt?! Honnan?’‘-Nem tudom. Miért, talán maga ismeri? Akkor talán segíthet rájönni arra, hogy én honnan ismerem…’‘-Miért? Azt akarja mondani, hogy nem tudja, hogy mit játszik?!’‘-És azt sem, hogy miért…’-mondta könnyes szemmel, ijedten a lány.‘-Nem akartam kiabálni, de ez a dal. Ez a haj. Az írás, a fény, a bútorok… és…ez a szem.’Lord Wilson váratlanul megcsókolta Christine-t. Mintha két, korábban egymástól elszakított, döbbent szerelmes talált újra egymásra a sorstól megszabott időben. Újra együtt voltak. Vajon csakugyan a sors, vagy inkább ők keresztezték egymás útját?‘-Szeretlek. Emlékeztetsz valakire, akit gyűlölnöm kellett. Talán engesztelésül kaptalak a korábbi fájdalmamért…’ -mondta Lord Wilson. Christine egy szót sem értett, de nem is vágyott érteni a szavakat. Mindössze arra vágyott, hogy szeressék. Olyan érzése volt, mintha hazaérkezett volna.‘-Én is szeretlek, bár nem tudom, hogy ki vagyok, s azt sem hogy te ki vagy. Érzem, hogy félnem kéne tőled, de azt is tudom, hogy szeretlek. Nem tudom mikortól, de azt sem akarom tudni, hogy meddig. Szeretlek.’     Lord Wilson és Christine boldogsága átmeneti volt. Mint egy utolsó kiengesztelő tangó a végső nagy igazság előtt. Napokig egymásba gabalyodva szerették egymást. Nem akartak különválni egymástól egy percre sem, mintha csak érezték volna, hogy elveszítik egymást. Elszakíthatatlannak hitt kötelék kötötte őket össze. Ők ketten együtt egy négy lábú, négy kezű lénnyé váltak, amelynek közös lelke volt. De ez a dualitásban kiteljesedett egész hamarosan kettéhasadt, félbe vált.     Egy este Christine-t vinni kezdte kontrollálhatatlan akarata. Vissza a lekerített romos részhez. Hideg volt, ő pedig hálóingben lopakodott a koszos, elhanyagolt ’kastély-szelet’- hez. Régi holmikat, ruhákat, ékszereket talált. Az ő ruhái, az ő ékszerei voltak. Lénye egyik fele felismerte valamennyit. Aztán megpillantott egy festményt is. Ő volt rajta. Nem mostani valójában, de tudta, hogy ő az. Emlékképek sorozata szaladt át az agyán. Megkereste és  felvette azt a ruhát, mely a festményen is rajta volt. Támolyogva leült a földre. Szédült és ismét vért látott, mindenfele. Eszébe jutott a bénító igazság. Elfogadhatatlanul kemény volt, de mint olyan szilárd és megingathatatlan. Christine szaladni kezdett, messzire el a hasítóan fájdalmas valóság elől.     Mint egy holdkóros úgy szaladt ki a kertbe. Minél messzebb halála színhelyétől. Őrületes táncot lejtett a kertben, a téboly táncát. Lord Wilson ez idő alatt észrevette, hogy Christine eltűnt. Maga sem tudta, hogy miért, de ösztönösen az ablakhoz sietett. Ekkor megpillantotta Christine-t. A régi és az új,a halott és az élő Christine most egy volt és ugyanaz. Elnézte a pörgő-forgó lányt, majd leszaladt a lépcsőn, ki a kertbe.      ‘–Christine!’- kiáltott Lord Wilson, mire a lány elesett. A földről bámult a férfira, akit szeretett, s aki megölte őt.‘-Te engem megöltél! Ide ástál!’- mutatott a földre a lány és puszta kézzel elkezdett ásni. Sáros volt mindene, mégsem hagyta abban. A férfi megpróbálta elrángatni onnan.‘-Te is megöltél engem!’ -kiáltotta Lord Wilson.‘-Nem én nem.’ -mondta a lány egyenesen a férfi szemébe nézve.‘-Megcsaltál!’- kiáltott a férfi. ‘-Nem. Én csak Caroline-nak, az akkori cselédünknek segítettem titkon levelezni a vőlegényével. Ezért használtam a rejtekajtót. Én adtam át mindig a borítékot…’- mondta a lány aggasztó nyugalommal az arcán. Christine a korábbi szenvedélyes őrülete ellenére most hidegen nézett a férfira.A férfi szólni sem bírt. Nem kellett több, tudta, hogy Christine az igazat mondja. Az őszinteségben nem nehéz meglátni az igazságot. A csontjaiban érezte a kijózanító fájdalmat.     Caroline, az egykori szolgáló azóta csakugyan férjhez ment. El is hagyta a kontinenst. S annak idején a  búcsú alkalmával tényleg nagyon hálás volt a váratlanul ’eltűnt’ Christine-nek. Lord Wilson azt hitte, hogy felesége, Christine megcsalja, hogy találkozgat egy ismeretlen férfival, pedig ezek szerint csak postás, amolyan közvetítő volt két szerelmes között. Ő pedig ezt félreértette és megölte a lányt. Aztán elásta a kertben, s mindenkinek azt hazudta, hogy Christine elárulta és elhagyta őt, örökre.‘-Te vagy?’- hitetlenkedett a férfi. De Christine már nem válaszolt, holtan rogyott össze. Kiszállt belőle a megfáradt lélek. Mintha csak azért tért volna vissza, mint egy közvetítői testbe költözött kísértő lelkiismeret, hogy felnyissa a férfi szemét. Lord Wilson szerelmese meggyilkolásával saját boldogságát végezte ki annak idején. Christine hajszolt lelke végre megtalálta békéjét, ellenben Lord Wilson soha többé nem nyugodhatott. Így van ez: az egyiknek élni, a másiknak meghalni nehéz. Félreértés, bizalmatlanság és emésztő szenvedély.     Nem értett semmit a férfi. Próbált életet lehelni Christine élettelen testébe ,de nem tudott. Aztán , mint az őrült ásni kezdett. Meg is találta a csontokat, amelyeket keresett. Christine csontjait. Most már végképp nem értett semmit. Thu, 01 Jul 2010 17:06:36 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=544&Itemid=108 "Kachina bábú. Méret: 30 centi magas. A képen látható  álapotbann. Postai költség a mindenkori postai tarifa + boríték. Ha nem ajánlva kéri a küldeményt, felelőséget nem válalok érte. Leütés elött kérdezzen,máshol is meg van, hírdetve!"  Késő éjjelre járt az idő, szobában csak a monitor világított. A fiú égő  szemmel bámulta egy darabig a képernyőn a kis szobrot, aztán pár kattintással megrendelte. Kikapcsolta a számítógépet, megdörzsölte szemét, nyújtózkodott egyet, és átment a másik szobába, a barátnőjéhez, aki már régen aludt, hogy másnap idejében munkába érhessen. A csomag két nap múlva érkezett meg. A postás ajánlva hozta, szerencsére a fiú  volt éppen aznap otthon, ő vette át a csomagot. Egy késsel megvágta a ragasztószalagot, feltépte a barnás hullámpapírt, és óvatosan kiszedte belőle a kis szobrot. A szobor gondosan festett, szépen megmunkált fából készült, egy aprócska sámánalakot ábrázolt. Fején tolldíszre emlékeztető faragás emelkedett, kezében apró rovátkás sámánbotot szorongatott. A fiú gyönyörködött egy kicsit a szoborban, aztán bevitte a kisszobába, feltette a könyvespolc tetejére,  hátralépett, nézte pár pillanatig, aztán igazított rajta egy kicsit, és megint nézte egy darabig. Tekintete elhomályosult, de aztán megrázta fejét, és kiment. Azt már nem látta, hogy a szobor szeme zölden felizzott. A lány késő  délután ért haza, már sötétedett. A fiú estig dolgozott, kettejük munkaideje el volt egy kicsit tolva egymáshoz képest. Mint a legtöbb fiatal pár, ők is próbáltak egy kisebb összeget összegyűjteni a gyermekvállalás előtt, és ez olykor bizony az együtt töltött idő rovására ment. Esténként azért megpróbáltak megnézni együtt egy-egy űrlényes filmet vacsora közben, de ilyenkor másnap a lány álmosan és nyűgösen ébredt, úgy indult munkába. Ezen a délutánon is fáradtnak érezte magát, ezért ahogy hazaért, ledőlt egy kicsit szundítani. Ruhástól feküdt le, be sem sötétített, csak a szemét hunyta be a hűvös takarón. Hamar elnyomta az álom, de nyugtalanul aludt, furcsa álmai voltak menekülő emberekről, föld alá temetésről. A szomszéd szobában pedig türelmesen, rezzenetlen arccal, de élénken világító zöld szemmel bámult a virágokra a kachina sámán kicsiny szobra. Mire a fiú este hazajött, párja elmosogatott, és bekapcsolta a délutáni beszélgetős műsor ismétlését. - Nézd csak, mit rendeltem az Interneten - emelte le büszkén a fiú a szobrot a polcról. A lány beletörődve nézte a sámánfigurát, nem is tudta, hogy örüljön neki, hogy a fiú ezúttal nem szexoldalakat nézeget, vagy szomorkodjon a lakásba hurcolt újabb kacat miatt. - Mi ez? - kérdezte elcsigázott hangon. - Ez egy kachina sámánszobor - lelkendezett a fiú. - Az észak-amerikai hopi indiánok kukoricaistenét  ábrázolja, egy termékenységi szimbólum. Misztikus jelentősége van ám. - Ez csodálatos - mondta a lány. - Hol fogjuk tartani? - Itt a könyvespolc tetején! - tette fel vidáman a fiú a szobrot a virágcserepek és a díszes fémdobozok mellé. - Ugye, pont ideillik? - Persze, kedvesem - mondta a lány, és nekilátott vacsorát készíteni. Aznap éjjel mindketten sokat forgolódtak álmukban. Furcsa képek villantak fel elméikben: hatalmas tüzek, riadt arcú, sikoltozó emberek, elhagyatott bányák, fekete lábú, hatalmas lepkék. A lány alvás közben ösztönös mozdulatokkal húzta le a fiúról a takarót, és gyűrte maga alá. A fiú persze fázni kezdett, és ettől hideg, jeges helyekről álmodott, hószörnyekről és baltás eszkimókról. A kisszobában ragyogóan világított a kachina sámán zöld szeme, és az alatta lévő polcon megrebbentek a könyvek. A lány összerezzent, maga köré tekert egy takaróréteget, de csak jobban fázott. Hirtelen valamilyen neszt hallott a másik szobából. Szeme kinyílt, rémülten nézett szét. A kisszobából halk suhogás hallatszott, és valamilyen zöldes fény derengett. A lány riadtan rázta meg a mellette horkoló fiú vállát, de az nem reagált, oldalára fordult, és aludt tovább. A lány körülnézett: a szoba redőnyei teljesen le voltak húzva, ráadásul lefekvés előtt még a függönyt is behúzták, ami a hideg ellen nem sokat védett, viszont eltakarta még a redőny tökéletlen illesztései között átjövő fénysugarakat is. De a kisszobából zöldes fény szűrődött át. Az ajtó lassan kitárult, és egy hatalmas lény bámult a lány riadt szemeibe. Körvonalai sejtelmes zöld fényben lobogtak, alakja ormótlan volt, nehézkesen mozdult meg és lépett egyet a lány felé. Fejét le kellett hajtania, hogy kiférjen a kisszoba ajtaján, lépett még egyet, és máris a lány előtt állt. Hatalmas termetű teste könyvekből állt; karja, lába, törzse a könyvespolcokról származó kötetekből épült fel. És a lény törzsének közepén, a szívénél a könyvek között ott világított a kicsiny sámánszobor. - Egy könyvszörny - suttogta a lány rémülten. - Tudtam, hogy egy napon életre kel majd. - És megint megrázta a fiút, de az meg sem moccant, mélyen aludt. A lény megint lépett egyet, az ágy elé ért, a parketta megreccsent a hatalmas súly alatt. A könyvszörny kitárta karjait, és a lány fölé hajolt, de a lány kiszökött alóla, és sikoltva menekült át a szobán. Futás közben megakadt lába a dohányzóasztalban, úgyhogy a heverőre esett. A könyvszörny már ott volt mögötte, a könyvek lapjai halkan suhogtak mozgás közben. A zöld fény felerősödött, a szörny lendületet vett, és megint a lány felé kapott, aki ösztönösen összehúzta magát, és mintha a könyvszörny egy támadó férfi lenne, egy jó nagyot rúgott a lábai közé. A könyvszörny ettől ledermedt, a lábai közé kapott, de túl lassan: a lábait összetartó Philip Marlowe-kötet kihullott, és utána zuhantak a szőnyegre szépen sorban a törzsből a China Miéville-regények, a Horváth Ilona-féle szakácskönyv, Csernus pszichológiai könyvei, a lapockaként szolgáló Földrajzi Világatlasz, a padlóra hullottak a lény karjaiból a Salman Rushdie-regények és a Perry Mason-történetek. A kis sámánfigura is a szőnyegre esett, de eltakarta a rázuhanó könyvek tömege. A zöld fény erőtlenül világított még egy kicsit, de aztán végleg kihunyt. A lány ott feküdt a sötétben, káprázott a szeme, és nagyon fáradtnak érezte magát, mert arra gondolt,  hogy milyen nehéz is a férfiakkal együtt élni.  Thu, 20 May 2010 12:57:18 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=543&Itemid=231 Kedves Barátaim! A Pünkösd számomra különösen kedves, nem csak a vallásos jelkép (valaki nemrég magyarázta el, hogy a Szentlélek eljöveteléről van szó, s miképpen értendő az), hanem a szó miatt is. Pünkösd: úgy hangzik, mintha valamiféle különleges sütemény volna. Mellesleg az is befolyásolhat, hogy voltaképp Pünkösdfürdő a neve a körzetnek, ahol élek, kőhajításnyira az ilyen nevezetű strandtól. Amely mindig a legutolsóként nyit ki a budapesti fürdőhelyek közül. Nekem ugyan mindegy, én máshová járok a fiúkkal, ha úszni támad kedvem. Pontosabban kedvünk. Miről eszembe jut, hogy nemrég Burger Barna kiszállt otthonomba, hogy lefotózzon. DE a kisfiúk mindig a képbe nyomakodtak. Így készült egy hármas fotó is, remek. Szívesen közzétenném, pedig elvem, hogy a gyerekeimet távol tartom a médiától, ami szerintem idáig sikerült is. Ellenállok, és mégsem teszem ide, attól tartva, hogy könnyedén lemásolja valamelyik bulvárlap, és közli. Akit érdekel, annak majd megmutatom valahogyan. Ellenben mellékelem azt a fotót, amiért az egész történt, tehát ugyanakkor készült. Ezt szánom A csillagok világa hátára, majd ősszel. Nyomaszt egy adósságom: még márciusban megígértem, hogy az általam átírt KFT-szám szövegét közzéteszem (eljátszották Lévay Balázs tévéműsorában.) Íme. De csak a zenével együtt élvezhető. Afrika helyett Honfigőz azaz – a kulináris változat – Ha meguntam, hogy hamburgert vegyek,Majd főzögetek, bár főzni nem szeretek.De szóba se jöhet francia konyha,Csak a jó  magyar paprika, a ponty, meg a mangalica,Aha-ha. Előveszem a jó  nagy fazekakat,Válogatok majd fűszerszámokat,Sárgát, aranybarnát, zöldeset, pirosat,Erős  és férfias, imádlak paprika,Aha-ha. Ref:Slambuc, babgulyás szalonna, gubás mák,Vadas hús, töltött paprikák, és házi csuszák,Halászlék, hűs kocsonyák!Ó-ó-ó, paprika. A lányokat mind e kajákkal kábítom.Egy zsíros csókért a lángost odaadom!Ha nem megy a főzés, a kosztot majd hozatom.A lényeg az ágyjelenet. Na, volt elég paprika?Aha-ha. Valamint tegnap óriási öröm ért. Mellékelem az ügynököm levelét: Dear Miklos, I hope you’re well. I’m sending you here below an email from Other Press with the news that The Book Of Fathers has been honored by the Independent Publisher Book Awards! There is a link below, and a letter from the Awards Director which will give you a better idea of just what this is all about. It’s good news, and well deserved. Bravo! All best, Lauren Ettől azért megrendültem. Ha így folytatom, a végén még büszke leszek rám. Nyakunkon a könyvhét, ahol az alábbi megjelenéseket bonyolítom: Kétszer dedikálok a Vörösmartyn (v. ö.: Könyvhét tér), az Európánál: június 5-én ls 6-án, szombaton és vasárnap, délután 6-kor. Júnis 4-én viszont lesz egy könyvbemutató, rajtam kívül még két külföldi, de magyar szerzőnek, az egyik Charles Fenyvesi, a másik az oly kitűnő John Lukacs, akinek különösen sokat köszönhetek (Budapest történetéről szóló könyvét használtam az Apák könyvé-hez). A könyvbemutatót a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezik, 5 órakor. Elvileg zártkörű, de akit én hívok meg, azt beengedik. Ha valaki közületek érdeklődik, szívesen látom, csak kérem, jelezze a legkedvesebb adminnak, aki meg majd legalább egy nappal az esemény előtt nekem. Én a Kedves kollégák (I–II.) címűt mutatom be, értelemszerűen. Ezúton kérek elnézést, ha a PIK-ben elhelyezett szövegek bírálatával kicsit lemaradtam, hamarosan behozom. Pünkösd után. Mindeközben maradok hívetek: Thu, 20 May 2010 12:50:46 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=542&Itemid=108 Barátság az, ha a Joci nekem adja az uzsonnája felét, pedig ő is éhes, és én meg nem fogadom el, pedig én is éhes vagyok.Ezt egyszer egy újságban olvastam, megkérdeztek ilyen kis csókákat, tudod, hogy mi a barátság, meg a szerelem, meg mittudomén, ismered ezt biztosan. Na és akkor ez a gyerek mondta ezt, hogy ez a barátság.Amúgy nem szoktam én ilyen dolgokon rágni magam, nem vagyok az a beforduló, depis alkat. Most is csak az hozta ki belőlem, hogy a Pirnert lelőtték, a Csucsa meg ettől meggiggyant. Amúgy ez nem csoda. Se az, hogy a Pirnert levadászták, se az, hogy a Csucsa bekattant, mert spanok voltak, együtt lopták isten drága napját, vagy tizenöt éve.Illetve, ha csak azt lopták volna, a Pirnert nem vágják taccsra. De loptak ezek mindent, ami nem volt lebetonozva meg fehér izzásig felhevítve. Aztán olyanhoz nyúltak, amihez nagyon nem lett volna szabad, annak meg híre ment, és hát ez lett a vége. Borítékolni lehetett.Az egész még Kőbányán kezdődött, volt a Bihari úton a Háromház, tudod, az a dzsumbuj, tele szakadt kokerókkal meg magyarokkal vegyesen. Na, az nagyon meleg hely volt, ott minden megtörtént, meg annak az ellenkezője is.Te, volt ott olyan, hogy kiutalták az arcnak a kecót, berámolt, beszórta a cuccát csak úgy, és elszaladt sörért, vagy mittudomén miért, és mire visszajött, lecsupaszították a szobakonyhát. De fullra, nem ám csak úgy tessék-lássék. Mire a rigó visszajött a boltból, az ajtó benyomva, cucc egy szál se, a konvektort öt perc alatt lebontották a falról, csövekkel együtt. Na, a madár persze felszívta magát, ment a szomszédba tudakozódni, mit láttak?A vén cigányasszony meg aszongya, mit láttak volna, semmit. És közbe a madár kanapéján ült, amit a két fia akkor hozott át a felnyomott kecóból, épp hogy csak bedobták a szoba közepére. A mama meg gyorsan ráült, és csinálta, hogy vak.Mást mondok, két szomszédos lakás, az egyikből a férj épp a másik kéróban dugta a szomszéd feleségét. Aztán valami olyant akarhatott a csajtól, amit az nem kívánt. A fickó erőszakoskodott és ebből lett egy kis haddelhadd, mert a nő kirohant pucéran a folyosóra, hogy „Józsi segíccsélmá!” Erre a másik kéróból előjött a Józsi, aki épp az erőszakos kolléga feleségét döngette. A két lyuksógor ott nyerített a röhögéstől a folyosón, álló farokkal, és nézték, ahogy a feleségek átszabják egymás frizuráját.Szóval a Pirner beleszületett ott a jóba, a Csucsa meg betelepült, valahonnan Ózdról, vagy honnan.Na, és akkor ezek ketten elkezdtek együtt nyomulni, vittek mindent, amihez hozzáfértek. Nem voltak gátlásaik, a gyerekről lelopták a szaros pelenkát, ha abból kinézett pár forint.Egy darabig elvoltak ezekkel az apró zsiványságokkal, de később a Pirner elgondolkodott a dolgokon és megvilágosodott. Amúgy is ő képviselte a szellemiséget a duóban, mert ő fejben volt nagy. A Csucsa viszont inkább a fizikális vonalon. Akkora mint egy cérnaspulni, de nagyon nagy benne a svung, a nagydarab kőbányai striciken is keresztülpisált, mint a hóemberen.Elég az hozzá, hogy hamar ráéreztek az árnyoldalakra, rövid idő után az összes kőbányai seriff őket hajtotta, kezdte sütni a talpukat az aszfalt, hát stílust váltottak. Járták a várost és füleltek, nézelődtek. Ha hallottak valami ígéreteset, ráfeküdtek az ügyre. Végigrekvirálták Budát meg az Újlipótvárost, mint labancok a felvidéket. Hatékonyak voltak, de nagyon. Ha a delikvens fél percre kitette a lábát otthonról, ők be a lakásba, felmarták amit tudtak és már vitorlát is bontottak. Eleinte szórakoztató elektronikában nyomultak, de az macerás. Gondolj már bele, Aranka néni jön haza cekkerrel a piacról, és szembe találja magát a lépcsőházban egy kokeróval meg egy szeplős svábbal, csókolom, szabad lesz egy kis helyet, mert kurvanehéz ez a szamszung hifi meg a szonitévé! Szóval szép lassan ráálltak a fukszokra, valutára, meg a kis térbeli kiterjedésű antik szajréra. Felvirágzott a bolt, futott velük a szekér. Annyira vitték, hogy bevettek egy csókát harmadiknak, ő volt a látó, ha valami szőr került a levesbe, akkor jelzett, így kicsit védve érezhették a seggüket. Hát komám, abban az időben többen keresték őket, mint atilla sírját, de okosan prosperáltak, egy kerületben két, max három balhénál nem csináltak többet, a módszert is variálták. A zsaruk lába lefagyott a forró nyomon. Aztán a látó ember elkanászodott.Az úgy volt, hogy a lé egy részét visszaforgatták, a Pirnernek volt egy szépen dekorált kéglije az Állomás utcában, Csucsa is otthagyta a Bihari úti nyomortanyát, valami panelben volt bérlő Újhegyen. Kicsit megvastagodtak, úgy döntöttek rászolgáltak a pihenésre. Kerítettek két dekoratív szőke bringát, és irány a Balaton. Cimmerfrej, drinkbár, kölcsönzött vizibicikli, hájlájf-érzés. Két hétig semmi nem volt drága. Aztán amikor hazajöttek, ott találták a kégliket lecsupaszítva. Viperát melengettek a keblükön, a látó kolléga megcsinálta mindkét lakást. Kezdhették elölről az egészet.Amikor túl jutottak a sokkon, áttették a székhelyüket ide a nyóckerbe. Na, az se volt akármi. A Csucsa az Erdélyi utcában lett lakástulajdonos, Pirner meg a Szerdahelyiben. A Csucsának akkor már megvolt az élettársa, az a kis miniszuper, nagy mellek, isteni segg, csinos pofi, ment a csaj első reggel a méltóságos gróf Teleki László térre, hogy ebédrevalót vegyen az ő hősének. Persze, hogy beszóltak neki párszor. Hazament, panaszkodott kicsit. Csucsa kézen fogta, és levitte a Karácsony Sándor sarkán a csárdába. Betessékelte, aztán megállt középen és bemutatta: „Hölgyek, urak, ő itt az én hitvesem. Ha valaki még egyszer beszól neki, csúnya világ lesz.”  Mindezt csak úgy lazán, a miheztartás végett. Ezzel mondjuk elég rendesen ráhugyozott a karbidra, gondolhatod. Volt az a nagy benga kancigány, a Lólé Sanyi. Na, az előjött szépen a pult mellől, lenézett a törpe párosra, és szép komótosan elkezdte részletezni, mit is csinál majd a lánnyal, ha kedve úgy hozza.Csucsa végighallgatta, bólintott, és akkorát rávert, hogy a nagypofájú dzsipszigólem meghömbörödött. A szeme felakadt, aztán feldőlt, mint piacon a bulgárkosár. Ezzel meg is volt a respekt, utána már nem nagyon vegzálták a kiscsajt.Amúgy nem változott semmi, úgy értem az életvitel szempontjából. A két betyár habitus-szerűen végigrabolta a kerületeket, és éltek ahogy tudtak. Nem rosszul, teszem hozzá. Akadt néhány kényelmetlen pillanat, azért a zsandárok sem hülyék. Látták ők, hogy nem kóser a két csávó, de miután a nyócban nem nyúltak a máséhoz, hát hagyták a francba az egészet, nem abajgatták őket.Akkor jött a baj, amikor Pirner kitanulta a gépjármű elektronikát. Összejöttek a Blahán az afrikai fekákkal, azok meg épp kezdtek autóban nyomulni. A dolog sok befektetést nem igényelt, a két madár kinézte a hintót, nyitották, beültek, vitték. Ennyi. Utána már csak rövid alku volt hátra a bokszosokkal, és dőlt a készpénz. Heti két-három kocsi, és éltek, mint macska a halfeldolgozóban. Felvették a rendelést, ha furgon kellett, azt loptak, ha kupé, akkor azt. Kezdték úgy érezni, hogy az isten lába van. Az öntelt zsiványban meg annyi a szerénység, mint börtönben a vészkijárat. Te is tudod, hogy van ez.A Pirner egy csendes estén bandukolt hazafelé, és belebotlott egy zsír új, lakkfekete mercibe. Megnézte elölről, hátulról, szerelem volt első látásra. Ha gondolkodik csöppet, ráérez talán a bajra, mert a hatszázas merdzsó a Lujza utcában eléggé tájidegen, lássuk be.Mindegy, akárhogy is, meglátni és megszeretni, feltörni és elvinni, egy pillanat műve volt. Azért innen-onnan látták néhányan az eksönt.Ha most azt mondom neked: Kozár, akkor felszisszensz, mi? Bezony jókomám, az a Kozár. Játékgépek, kurvák, diszkók és kocsmák a fél országban mindenütt, drog, fekete pia, nagybani zöldségpiac. Dolgozik neki pár száz utcai harcos.  Néha befigyel egy-egy adósságkezelés is. Nem az atyaúristen, de majdnem. Szóval vett a fiának egy mercit, ne csúfoskodjon már a purdé az ikszötös béemvével. Na, csóró Pirnernek meg sikerült ellopni. A kisgyerek lejött a babájától, látta, hogy nem látja az autót, hát vonyított kicsit, hogy jaj, te devla, meglopták a csóró cigányt, aztán hívta a fatert. Az meg bemorcolt, de te se nyelnéd be, ha megkárosítanák a gyereked.Kicsit kérdezősködtek a környéken, a tanúk meg énekeltek, mint a pavarotti.Hát, akkor a Kozár megüzente, hogy tekintsék az egészet viszmajornak, nincs gond, kéri vissza a verdát, és a dolog le van tudva. Ezzel csak az volt a baj, hogy akkor a kocsit már egy másfél mázsás feka hajtotta valahol Itáliában.Pirner meg ott állt, és összefogta alul a nadrágja szárát, nehogy kifollyon belőle a fos. Naná, hogy térdig beszart. De nem lehetett neki sokat vakarózni, hát eltűnt, mint aranyóra a cigánybálban. Felszámolta az érdekeltségeit és elbujdokolt, valahova a fészkes Gyömrő peremvidékére, az aktuális nőjével együtt. Egy darabig csönd volt és nyugalom, aztán egy este beállított három jóarcú gladiátor, és érdeklődtek a csajnál, ugyan mondaná már meg, mikor kerül elő az embere? A nő persze játszotta a kukát, terelt egyfolytában, hogy a Pirner valahol vidéken, és hogy ő nem is tudja. A gladiátorok mondták, hogy ez nagy kár, mert tartoznak a Pirnernek, és épp megadnák azt a fél millát. Erre a hülye picsa kinyílt, mint a bazsarózsa, és lekottázta, hogy jön az ő hőse a huszonhárom órás busszal, ha akkor visszajönnek, rendezhetik az ügyeket.Hát rendezték. Pirner leszállt a buszról, és fogalma nem volt róla, hogy gyakorlatilag már akkor halott volt, amikor felszállt rá. Tipikus ukrán öngyilkosság volt. Mintegy öt méter távolságból négyszer hátba lőtte saját magát, aztán belefulladt a vízelvezető árokba.Csucsának az volt a szerencséje, hogy az autólopás napján ki sem mozdult otthonról, így Pirner egyedül kötötte el a hintót.Bár inkább ez volt a tragédiája. Nem értek a lélektanhoz, nem tudom, hogy vannak ezek a dolgok, de előjött benne az önvád, vagy mi. Hogy jobb lett volna, ha ő is benne van, és akkor együtt döglöttek volna meg. Hogy ez mennyire normális, én azt se tudom, de az tény, hogy a kis kokeró azóta kész van teljesen. Iszik, mint a budai török, a lányt is elverte maga mellől, néha hetekig nem látják, ha meg előkerül, abban nincs köszönet. A múltkor fél éjszaka fetrengett a Mátyás téren, a zsandárok merték össze, azt hitték részeg, de nem. Be volt állva, mint a gerely, elszívott egy tonna gyepet, lövi is magát, és a pia meg a heroin a lehető legrosszabb kombináció. Van hátra fél éve, és elnyeli a drog. Ami mindegy végül is, mert amúgy is éhen halna, mert napi két adag, az nem kis pénz. Leállni meg nem fog. Ez az ő uzsonnája, amit megoszt a barátjával. Azt látom, hogy nem vágod, te birka. Hidd el, én se konyítok semmit az ilyesmihez, túl mély ez nekünk, üresfejű suttyóknak. Az egészet csak azért mondtam el, hogy lásd, miért jutott eszembe az a hülye újságcikk a kis csókák véleményével a barátságról. Thu, 20 May 2010 12:38:06 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=541&Itemid=108 Állt a híd szélén és nézte a Dunát. Itt-ott egy hullám törte meg az amúgy zavaros víz tetejét.Onnan nézve nagy volt, hatalmas, húzta magával az erő, amit a hullámain érzett. Nézte, és nem akart semerre sem fordulni, csak lefelé. Hányingere volt a szédüléstől. A térde remegett, a szíve kalapált.Arra gondolt, ahogy a színház mellett elváltak útjaik. A hatalmas fa-kovácsoltvas kapuból visszanézett még, de már nem találkozott a tekintetük, mert előre figyelt a nagy szemeivel. Este volt, rosszul látott a sötétben.De hát Budapest fényei. Csodálatosak, kivilágított utcái szinte nappali fényt produkáltak.Akkor miért nem fordult vissza?Talán neki is fájt? Talán direkt akarta kitépni a szívéből? Egy kisautó papírdobozát szorongatta a kezében, tőle kapta, a kisfiának szánta. Örült neki, de most annyira nem, mert nem tudta rendesen a tenyerét a hátára simítani az utolsó öleléskor. Akkor még nem hitte, hogy ez lesz az utolsó, de itt a Duna közepén, a híd peremén már tudta, hogy soha többé nem lesz alkalma a hátán a finom tenyerét végigsimítani. Állt, és bámult előre. Már nem közvetlen lefelé, hanem előre figyelt. Egy uszály közeledett tele nagy acélhengerekkel. Nagyon lassan jött. Pedig arra gondolt, ha elmegy az uszály, ugrik.Ekkor váratlanul a nyaka köré egy kötött sál tekeredett, szúrt, nem esett jól.Egy csavarás a nyakára, egy a hóna alá átvezetve mellkasán keresztezve. Először észre sem vette, csak azt, hogy valami tartja. Olyan finoman érintette, hogy meglepetésként érte a szúrás, nem az erőszakkal visszatartás.Valaki erősen tartotta, kíváncsi is volt, de mégsem. Úgy érezte, teljesen mindegy, hogy mi történik, ha valaki bántani akarja, még jobb, mert nem ő lesz az, aki ugrik, hanem más teszi meg helyette. Élvezte és érezte, hogy játszik vele a kéz. Hol egy kicsit lazábban, hol erősebben tartja. Talpa már hintázott, elengedett kézzel állt a híd szélén. Csak a kéz fogta hátulról, akiről azt sem tudta, ki. Csak azt érezte, hogy sokkal stabilabb híd, mint amin áll ő maga.Még mindig nem fordult meg. Élvezte, hogy nem fél, hogy elmúlt a hányingere, hogy tartja valami idegen erő, és nem kell tennie semmit, más kezében van az élete. Profi módon hintáztatta. Kicsit engedte, ilyenkor felsikoltott, a szíve ezerrel dobogott, majd visszahúzta, amikor már majdnem lecsúszott a lába. - Bátorság! - súgta.Hangosan kacagott a játéktól, érezte, hogy férfi a kéz, ami tartja, azt is érezte, mennyire erőlködik, hogy a hatvan kilóját meg tudja tartani. A levegővétele szaporább lett, ahogy elengedte magát. Érezte a nyakában a lihegését. - Engedj el! - kiáltotta, mert éppen elhaladt az uszály jó nagy örvényeket hagyva maga után a folyóban. Gondolta, itt az idő.És játszott..Engedett egy kicsit a szorításon, erre a lány sikoltott egyet.Már nem érezte annyira viccesnek, mert megcsúszott az egyik lába. Nem az életét féltette, hanem valójában már kíváncsi volt, ki az, aki ott a háta mögött ilyen erőt fektet abba, hogy őt móresre tanítsa.- Bátran, kislány! Miért ijedtél meg? - és hirtelen visszarántotta a korláthoz a lányt úgy, hogy a derekát megütötte, s ettől kissé megrogyott a lába, mert váratlanul érte a fájdalom.Nem akart válaszolni. Olyan sírás jött rá, amitől nem is tudott volna megszólalni. Már nem látta a Dunát, már kapaszkodott a korlátban, ami csúszott a könnyeitől vizes tenyere alatt.Remegett, fázott, sírt, meg akart fordulni. Látni akarta, hogy ki az, aki a nyakát szorongatja, aki a szélben szálló haja alatt megtalálta az egyetlen meztelen négyzetcentimétert, ki az, akit így is úgy érez, mintha mindig is az övé lett volna. És hagyta. Hadd pihenjen a puha, ismerős illatú arc a kócos haja között, hagyta, hogy a szíve úgy diktáljon, ahogy az övé, és hagyta, hogy az ismeretlen ismerős tartsa őt a legszilárdabb öleléssel, amit valaha is megélt.A páráját most már nagyon közelről érezte. Tudta, hogy kérdezni fog, tudta, hogy már nem suttogva, hanem a hangján szól, tudta, hogy ki ő, tudta, hogy miért van itt. De csak annyi hangzott:- Hiába ugrasz! Thu, 20 May 2010 12:37:12 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=540&Itemid=108 Az iskolacsengő hosszan, jajveszékelve mindenki tudomására hozta, hogy rövidesen kezdődik az első óra. Ez az első, a jelző csengetés. Ma mindenki, a felnőttek és a gyermekek is sietve, futva közelítettek a bejárat felé. Szakadt az eső. Többnyire esőkabátban érkeztek a diákok, hegyes kapucnival a fejükön, mintha az udvaron színes csuhás szerzetesek derékig hajolva igyekeznének láthatatlanokká válni. A kémiatanárnő most is, mint általában minden reggel nagy sebbel-lobbal érkezett. Szélesre tárta a kaput, aztán gyors léptekkel jött, de a hatalmas ernyőt az orkán erejű szél kicsavarta kezéből. Jól látható, hogy a helyzeten, de önmagán is alig tud uralkodni. Az ernyő és a tanárnő eltakarta a lányokat, de az egyre hangosabbá váló illetlen vihorászásuk már messziről idehallatszik. Mit sem törődnek az esővel, a zord idővel. Kocsival érkeztek, mint eddig is minden reggel. Rajtuk nincs esőkabát, az esernyőjük tokban van, az elegáns, márkás hátizsákhoz erősítve és a jól megszokott helyén várja, hogy gazdája rendelkezzen vele. Lehetséges, hogy még soha sem kattant a fogóján az automata zár, ami pillanatok alatt átrendezné a tokba szorított, maroknyi formát egy hatalmas, sátorszerű esernyővé. Hangos nevetéssel, vihogással érkeznek az ajtóhoz, ahol állok, ahol várom a folyamatosan érkezőket. Egy két másodpercig nem hallottam a zajtól a csengőt, de hangoskodók köszönését sem. Lehetséges, hogy észre sem vettek.Október vége van, késő ősz, napok óta esik az eső.Az ajtó előtti nagy tócsába szünet nélkül hull alá a sok kövér esőcsepp. A víztükrön a kisebb-nagyobb színes buborékok jelzik egy régi mondás szerint, hogy az esős napoknak egyhamar nem lesz vége. Az esőcseppek, a tócsa, a buborékok, a gyerekek érkezése teljesen lekötötték a figyelmemet, elgondolkodtam, amikor egy sáros, elnyűtt kicsi bakancs, majd a másik is gázolt át a buborékok között, felcsapva a vizet.A csengő még mindig jajveszékelt. Elhatároztam, hogy kérem az igazgatót, hogy válasszunk már végre egy kellemesebb csengőhangot.Janikán, mert úgy hívták a kisfiút, szintén nem volt esőkabát, sem sapka, sem sál. A pulóvere vastag, széles fekete csíkozású, kinőtte. A vékonyra mosott ruha ujja szorosan rásimult vézna kis karjára.Egyik kezében egy régi, ütött-kopott sporttáska. A cipzár elromlott, a nyíláson kivillantak a szamárfüles, átázott könyvek, füzetek. A másik kezében, a hóna alatt szorongatott egy nagy sáros cukorrépát. A betakarítási munkák idején gyakran látni színültig megtöltött pótkocsis teherautókat, amint szállítják a cukorrépát a feldolgozó helyre. Nem veszélytelen, mert kiszámíthatatlan időpontban egy-egy hatalmas példány lehullhat, nem kímélve senkit és semmit. Volt már emiatt súlyos balesetet. Több alkalommal jelentette az iskolavezetés az illetékesek felé panaszos levélben a történetet, végleges megoldás akkor született cukorrépa ügyben, amikor alábbhagyott a termelése és búzát vetettek nagyobb mennyiségben. Visszatérve Janika érkezésére és a cukorrépájára - ez egy szép, nagy, egészséges példány volt. Beláthatatlan következményekkel járhatott volna, ha valaki fejére esik, vagy betöri az arra közlekedő személyautó szélvédőjét. Rendszerint összeszedik a járókelők a lehullott répát, megetetik az állatokkal, így nem vész kárba.A kisfiút nem zavarja az eső és annak kellemetlen következménye sem. Teljesen átázott a ruhája. Taposta, kavarta a vizet bakancsával, aztán gondolt egyet és a tócsa vizében kis kezével súrolni kezdte a saras répát. Látszott a mozdulatain, hogy van benne gyakorlata. Alapos volt, pillanatok alatt sokkal tisztább lett a mai szerzemény.   Aztán jobbra, balra tekingetett, gyorsan mozgatta a fejét és kisvártatva egy hatalmas darabot leharapott a répából. Ügyelt rá, hogy ne lássa senki.Lehajtotta fejét, de így is látszott, hogy gyorsan, mohón rágta, nyelte a cukorrépa falatot, miközben zuhogott az eső.Egy újabb harapásra készült, amikor észrevette, hogy nézem. Begyömöszölte a táskába az ázott könyvek közé a „csemegét”, majd elindult az ajtóhoz. Egy-két lépés után hirtelen megfordult és a kijárat felé rohant. Gyorsan felkaptam az ernyőt és utána eredtem.Erőfeszítésemben telt, hogy utolérjem a fürge kisfiút, aki láthatóan nem örült nekem. Megragadtam a ruháját és éreztem, hogy teljesen átázott, csöpögött belőle a víz.Az esővíz folyt az arcán, a haja csapzott volt. Megfogtam a kezét, éreztem, hogy jéghideg. Nem tiltakozott, amikor kézen fogva vezettem a bejárati ajtó felé. Beszéltem hozzá, de egyetlen szót se szólt. Néhány lépés után kirántotta kezét kezemből, hevesen tiltakozott, nem akart velem tovább jönni, hangosan sírt, patakzott a könny a szeméből. Nehéz helyzetben voltam, de azt biztosan tudtam, hogy segíteni kell Janikának, nem hagyhattam magára. Nem mindent hallott, amit mondtam neki a vizes ruhájáról, a répáról, az esős reggelről, az én lyukas órámról, de alábbhagyott a zokogása Talán azt érezte, hogy nem maradt egyedül? Rám nézett könnyes szemével és tekintetéből éreztem, hogy elfogadja a segítségem. Megnyugodott. Bekísértem az öltözőbe és kértem, hogy várjon, néhány perc múlva visszajövök hozzá.Szaladtam végig a folyosón, a nevelői szoba felé, ahol nagy zsákokban tároltuk a napokban gyűjtött, használt gyermekruhát. Janikán kívül most nincs senki, aki jobban rászorulna a segítségre.Válogattam a ruhák között, találtam is méretének megfelelő, nadrágot, pulóvert, kabátot, sálat, sapkát, esőkabátot, cipőt, zoknit, még tisztára mosott, vasalt fehérneműt is.Siettem vissza a kisfiúhoz, magamhoz szorítottam „új ruháit”, a törölközőt, a szappant. Amikor beléptem az öltözőbe, tágra nyitott, nagy szemekkel, riadtan nézett rám, úgy tűnt, mintha mosolygott volna, cukorrépával a szájában.Sorba raktam a ruháját az öltöző padján, megnyitottam a zuhanyt, és vártam rá kinn, a folyosón.Nem tudom mennyi idő telt el, míg kitárult az öltöző ajtó és kilépett rajta Janika az „új ruhájában.Az első kérdése az volt, hogy a cukorrépát hazaviheti-e.Meglepett. Torkomon akadt a szó, de közben bólintottam. Számára meggyőző volt a válaszom. Visszatértem az öltözőbe a vizes ruhákért és nagyon kellemes meglepetés ért. Janika a ruhákat kiterítette a padok támlájára, a megkopott bakancsát tisztára mosta. Szorosan egymás mellett álltak, már nyoma sem volt rajtuk a sárnak. Ránéztem a kisfiúra, nyújtotta felém a répát és megkérdezte tőlem huncutul kedvesen, alig észrevehető mosollyal: -        Kér?-        Igen!.Persze! Ja, már kérni is akartam! Lehet, hogy nem is hallotta a válaszom, a kérdését én sem fontolgathattam. Ekkor már a kezemben tartottam a súlyos, hideg cukorrépát. Lassan sétáltunk végig a folyosón, az ebédlő felé. Már elő volt készítve a napköziseknek a tízórai. Janika nem volt napközis, de kapott teát és egy kolbászos zsemlét, amit pillanatok alatt el is fogyasztott. Látszólag nagyon éhes volt. Közben még egyszer megmostam a cukorrépát.A sáros répára csordogáló néhány deci víz fekete lett Erősen és hosszan kellett dörzsölni, míg tiszta nem lett a répa és a mosó víz is. Levágtam belőle néhány szeletet, a többit egy zacskóba tettemA csengő ismét megszólalt, ahogy ez lenni szokott az iskolában. Erős, érces hangja jelezte az óra végét és a nagyszünet elejét.Janika mellé ültem, néztem, ahogy jóízűen ette a zsemlét, iszogatta mellé a forró citromos teát. Közben én is megkóstoltam a cukorrépa szeletemet. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy a szeme sarkából néz engem.Oda hajol hozzám, közel és szinte súgva kérdezi:Lehetek én is napközis? Igen, persze!- mondtam gyorsan, de a határozottságom elbizonytalanított. Ez nem csak rajtam múlik, gondoltam. Ha maga kéri, biztos megengedik! Mert tudja, nekem minden reggel meg kő etetni a disznókat, a tehenet ki kő kötni, a tyúkok…hát, azok nem érdekelnek, mehetnek a tanyába szanaszét. Kapirgálnak, majd ahol akarnak. Találnak azok szemet, ha nem akarnak éhen halni. Közben nevetgél, megállás nélkül mondta, csak mondta, néha megvakarta a fejét.-         Anyu Pestre jár takarítani. Azt én nem tudom, hogy mikor megy el, én akkor még húzom a lóbőrt! Ugye tudja mit jelent,,, hát azt, hogy még alszom. Apukám állandóan munkát keres, de nem talál. Azt szokta mondani, hogy ma mindenki munkanélküli. Ja, de mire hazaér, már alig áll a lábán. Anyukám azt mondja, hogy nagyon fáradt, de én tudom jól, berúgott megint a haverjaival a kocsmában. Tudja? Ott a sarkon, jó messzire a tanyától. Az a baj, hogy reggel aztán fő nem tudom keteni, horkolva alszik, mint egy…hát most eszembe nem jut, hogy mi szokott úgy horkolni mint Apám! Ja a mormota!Ugye száz százalék, ugye biztos, hogy holnap már napközis lehetek? Én még a répámat is magának adom. Jó lesz? Megegyeztünk? Jó van, látom magán! Megegyeztünk. Ha tudtam volna, hogy mit mondjak, akkor sem jutottam volna szóhoz, mert megérkeztek a fiúk, akikkel Jani egy osztályba járt. Jöttek ők is tízóraizni.Holnaptól napközis leszek!- kiáltotta nekik örömmel és rám nézett. Tessék a répa, itt ne felejtse! Elvettem tőle, megköszöntem.Mit csinál vele? Odaadja a disznóknak? – kérdezte Visszamentem hozzá és leültem mellé. Janikám, nekünk nincsenek otthon állatok. Főzők holnap céklarépából salátát, közé aprítok néhány cukorrépa szeletet. Alig kell cukor a salátába olyan édes lesz. Közbevágott Janika!-          Na! Ez az, hiába mondtam én már mindenkinek! Hát - én is azért eszem, mert finom édes! Na meg aztán azért is, mert éhes vagyok. Amikor reggel felkelek és nincs otthon semmi ennivaló, akkor, mit egyek? Csak kell valamit enni! Hát nem? Azé leszek napközis. Értitek-vagy nem?Körülnézett és látta, hogy a fiúk bólogatnak, de ők nem tudták, hogy miről van szó. Rám nézett Janika, mi értettük egymást, tudtuk, hogy mi történt ezen az esős, októberi reggelen. A kis csapat együtt elindult és ment kifelé az ebédlőből, végig a hosszú folyosón, az osztályterem felé. A fiúk közül néhányan még azt is észrevették, hogy új ruha van Janikán. Gyorsan szedték a lábukat, aztán szem elől tévesztettem őket a folyosón nyüzsgő gyermek-tömegben. Elindultam én is az öltöző felé a vizes ruhákért. Mindegyiket úgy találtam, ahogy korábban a gazdája rendben kiteregette. Mariska a takarítónk megígérte, hogy száradás után összeszedi és odaadja a kisfiúnak.Az iskolacsengő sikongva megszólalt, a nagy szünet végét jelezte. Most még sem kérek az igazgatóságtól kellemesebb csengőhangot, fontosabb is van annál. Janika napközis szeretne lenni!Holnaptól!Az eső megállás nélkül esett, hizlalta a tócsákat, szaporította a színes buborékokat az üres, elcsendesedett iskolaudvaron. Thu, 20 May 2010 12:35:56 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=539&Itemid=108 Onnan költözött be, Kishátról, a faluhoz jó néhány kilóméterre lévő tanyavilágból. Sok tojást, csomóba kötött piros retket kellett eladnia, mire közel hatvanévesen házat tudott venni a faluban. Kukoricaföld az egyik, hereföld a másik oldalon, szomszéd csak tisztes távolságban.Ruházata sötét kötény,- ki tudja, milyen lehetett az eredeti színe?-, és az a békebeli, klasszikus mackóalsó, könyékig feltűrt viseltes pulóverrel. Arcán a mosoly, száján a szó ritkaságszámba ment. Kivéve, amikor  a közelben játszó gyerekeket szidta hosszú, kacskaringós mondatokban. De a gyerekek nem hittek az átkokban, nem is fogott rajtuk, amúgy meg bíztak a lábaikban, ha az öregasszony lehajolt egy rögért, hogy nyomatékosítsa mondandóját. Ha néhány nap nyugta volt, Pannikának akkor is résen kellett lennie, kapálás közben fel-felegyenesedett és kezét használva napellenzőnek körülnézett. Volt mit féltenie, igénytelen külséjével  ellentétben házát a kicsi kerttel együtt példásan rendben tartotta. Festett, mázolt saját kezűleg, a kertben egyetlen szál gaz nem maradhatott. A dróthálókerítésen belül paprika, paradicsom termett, kívül széles sávban sárga-piros cirombás, selyemfényű tulipánok, a kapu két oszlopánál orgonabokrok. Ezeket tépázták meg az arra játszó gyerekek, minden szülői dörgedelmek ellenére, mert nem szerették a zárkózott öregasszonyt, aki még Húsvétkor sem engedett be senkit a kapun belül. A szőke hajú kislány, Kati, a bátyjával együtt gyakran ment arra biciklizni, mert Pannika háza egy kis emelkedőn volt, ahonnan lefelé száguldani lehetett a kétkerekűn pedálozás nélkül.Az utóbbi időben már nem járt arra, az idős asszonynak fel is tűnt, hogy az őt bosszantó gyerekcsapatból a copfos kislány és annak szeplős arcú bátyja hiányzik. Később, amikor zöldséget vitt a piacra hallotta, hogy az apa nélkül nevelkedő testvérpár anyja nagybeteg, kórházban van, így a gyerekek kincsüket, mountainbike kerékpárjukat is eladták emiatt . Másnap, és azután is alig mozdult ki a házból, még a gyerekek szokásos ricsajára sem. Tavasz volt . A reggel még didergető, de már színeket festett a nap az arcokra, és langyos szellő futkosott a körbe a kertek alján. Egyik ilyen napon az ablakon át a kislány törékeny alakját látta közeledni. Előkotorta a városban csináltatott új szemüvegét, -ritkán használta, a kertbe minek az?-és miután megbizonyosodott, hogy tényleg a kislány az,  kisietett a lécekből tákolt, lánccal-lakattal záródó kapuhoz.A kislány összerezzent, mikor Pannika megszólította.-Félsz tán tőlem te is?Tíz év körüli lehetett a kislány, Pannika keserűen nézte fakó szemével,  ilyen korú unokája lehetne, igen,  ha akkor az ő anyja, akinek apjánál is erősebb volt a szava a családban nem kényszeríti egy döntésre…de mindegy már, ideje lerázni végre a múlt béklyóját.-Nem félek Pannika néni, csak tojásért megyek Gácsiékhoz, és sietek.Az idős nő hallgatott, tekintete olyan volt, mintha nem is látná az előtte toporgó kislányt. -Akkor megyek, jó?- szólt a gyerek fázós, cérnahangon.De az asszony nem engedte el, és a kislány most belülről is láthatta a kertet, melyben palánták éledeztek, és az udvar végében a kis tyúkólat. Pannika a gyerek szatyrába tojást rakott, és amikor az ki akarta fizetni, úgy tett, mintha meg sem hallaná. A konyhán kívül csak egy kis kamraféle, és egy nagy szoba volt a házban.. A kislány a nyitott ajtón át látta a régimódi ágyat, felette a nagy ,színes Krisztus-képet, mellette csonkig égett gyertya.Pannika a konyhaszekrény fiókjában keresgélt, majd a kislánnyal együtt a ház elé mentek.Csattogott a viharvert metszőolló, ahogy egyre-másra vágta el a tulipánok egyenes, harsányzöld szárait. A kislány elkerekedett szemmel nézte, hiszen a faluban mindenki tudta, a virágaiért élt-halt az idős asszony. A nagy csokrot a kislány kezébe nyomta:-Holnap anyák napja. És gyere el majd Húsvétkor is, pipavirágért.A gyerek sírásra görbült szájjal nézett rá:-Anyu nagyon beteg, lehet, hogy haza sem engedik…Pannika megfogta a kislány vállát:-Ilyenre gondolnod sem szabad, megértetted?-De azt mondja mindenki, az orvosok is, hogy nem lehet már mit tenni…Az öregasszony szeme fénylővé, hangja keménnyé vált:-Egy hetet böjtöltem és imádkoztam érte! Vidd csak azt a tojást! Meg kell gyógyulnia. Thu, 20 May 2010 12:34:56 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=538&Itemid=108   Sokat küszködöm egyes betűk írott alakjával, ezért ha néhol a nyomtatott betűvel találkozol, nézd el nekem, és díjazd az igyekezetet!  Zézu pakolt, és  talált egy régi könyvet, amiben a leveled volt. Segített elolvasni, mert mi már nem írunk kézzel, csak tanuljuk az iskolában egy rövid ideig a betűk kézírásos alakját. Érdekes volt látni, hogy épp azon a napon írtad, amelyiken most előkerült, még érdekesebb, hogy amikor írtad, épp 17 éves voltál,mint én most.Fura is, mintha figyelnéd, ahogy írom ezeket a sorokat, ahogy válaszolok neked.   Az a könyv, amibe a levelet tetted,megvan még,úgy ahogy szeretted volna, lányod, unokád őrizték tovább.Igen, ma is vannak tárgyak, amihez ragaszkodunk. Emberek is.Paté idősebb nálam, és két nővel él.Általában 3-1 az elfogadott arány, tehát én mehetnék oda harmadiknak, de Zézu szeretné még ha mellette maradnék.Neked biztosan fura, hogy 100 emberből 20 férfi van, a te idődben válogathattatok. Most úgy van, hogy akár évekig együtt él egy férfi 3-4 nővel, majd idővel eldönti, melyikkel marad. Általában egyet választanak - érted, ugye miért igyekszem? - akitől gyerekük születik. De van mindenkivel olyan is akivel szórakozni jár, vagy aki eltartja, azaz dolgozik helyette. A mai nők- ebben igazad lett- sokan férfiak nélkül élnek, önállóak, magabiztosak, dolgoznak.Gyakran együtt laknak más nőkkel, családot alkotva, ami persze nem a régi család-modellnek felel meg. Sok férfi nem dolgozik, neked ez fura lehet, de mára oly kevesen vannak, hogy megtehetik.A munka is más, a földeken dolgozó gépeket   az otthonából, távirányítással programozza a gazda. A gyümölcs és a zöldség milyen ma? Te úgy képzelted hatalmasak, szabályos formájúak, és sokáig nem romlanak meg. A te idődben már kezdték a génmódosítást, ez most tilos, így a gyümölcsök semmit nem változtak, csak jóval kevesebb van belőlük. Automatával lehet készíteni alma formájú almát, vitaminokat, almaízt adagolva hozzá, olyan arányban ,ahogy szeretné az illető. Ez a gép az áruházakban van, kártyával működik. Ugyan mi lett a heverő alá rejett palacsintasütővel? Én nem próbáltam még, de nekem is odaégne, az biztos! Paté szereti az archív dolgokat, a kedvéért megtanulnám a palacsintasütést is.. Főzőgépeink vannak, egyszerű a kezelésük, többfajta van.Belerakod  a hozzávalókat, beütöd, hogy hány adagot szeretnél, kiírja mennyi kalória, mennyi vitamin lesz benne, mire elkészül.Vitamin-adagoló is van!Papírzsepi-hegyek gyűltek össze melletted, mikor írtál, mi már csak az iskolában tanulunk ilyenről, hogy nátha, influenza. Jó neked, hogy örülni tudtál egy mobilnak, amivel fotózni lehetett. Nekünk kötelező, és  már nem is telefon, hanem BCB. Sokféle van, és persze telefonálni lehet vele,hangot, képet rögzíteni, sőt,távirányító, számítógép, tananyag, minden van benne.Titkos fiók is, ez a kedvencem, ide küld Paté nekem üzenetet, kódokat, amivel az adott áruházba ha bemegyek a kód alapján eljutok a nekem szánt meglepetésig, vagy hazakérhetem, mert az internetes vásárlás az alap. A barátnőimmel mégis szeretünk elmenni, olyan helyre, amit régen plázának hívtatok.Még könyvtár-szoba is van benne, ami ma olyan nekünk, mint nektek a múzeum volt. Fura a sok papír, ugyan hol tároltátok? Sok idő lehetett megtalálni benne egy infót!Ma csak aki kéri annak nyomtatnak a régihez hasonló újságot, nagyon drága, és szükségtelen is, hiszen a BCB-n csak egy kód, és a híreket látod, hanggal ,képpel. Jó lenne, ha az általad álmodott időgép megvalósult volna, de még a teleportálást is csak egyes helyeken oktatják, bizonyos titkos-szövetségi embereknek. A nyelvünket nem tanítják, de sokan tudják még hol voltak a régi országhatárok, és azon belül még beszélik a régi nyelveket.Most persze egységesen egy van, de nem az angol, amire te gondoltál. Képzelem,milyen káosz lehetett, amikor még voltak határok, és mindenki más- más nyelvet beszélt! Az egységes pénz is megszűnt, ami most van,olyan pontrendszer-féle, és nem mindenki egyenlő anyagiakkal rendelkezik, ó, szép elképzelés, de nem jött be!Ahogy az sem, hogy az autók eltűnnek, de van változás, mert a működésük már nem jár zajjal, füsttel, szél-és napenergiával mennek, és mivel időközben felfedezték, hogy a gyorsaság a testi és szellemi öregedést előre hozza, így mindenki lassan jár, a régi számítás szerint 30-40 km per óra sebességgel. Paté gyalog jár, ha teheti, mert a cipőjében lábmasszás programozható, ez ugyan annyira nem új dolog, de azt se hidd azt, hogy a mágneses talpbetéthez hasonlít! Felveszi a láb alakját, hasonlóan a régi vízágyakhoz, szagtalanítót pumpál, és- persze ha akarja,- zenél a lépések ritmusára. Paté egyszer különleges dologgal lepett meg, egy verset mondott el nekem élőszóban, magyarul. Nem könnyen tanulta meg, sok szót már  nem használunk ma, anyu és nagyi azért elmondta, miről szól. Semmiért Egészen ,ez a címe. Csak alig valamit értettem belőle…mégis sírtam, olyan szép volt. Csodálkozol, tudom,mert a te időben kezdtek elhidegülni egymástól az emberek…Zézu, a te unokád, az én anyám, sokat emleget téged, mert én nem emlékezhettem rád…A tárgyak nem olyan fontosak, mint a szeretet ami nemzedékekről nemzedékere átvihető.Látod,elszorul a torkom, ahogy meghatódtál te is akkor, mikor megírtad leveled a távoli jövőnek. Zézu rámbízta a  könyvet amiben megtalálta az üzeneted, Szabó Lőrinc verseskötetét. Thu, 20 May 2010 12:34:16 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=537&Itemid=108 A máskor oly hangos osztály most néma csendben várt. Ám a kopott pad szélét konokul bámuló copfos, barna hajú kislány tíz évének minden makacsságával hallgatott. Jól hallotta a kérdést, amely inkább szelíd volt, mint számonkérő, mégsem válaszolt. A fiatal tanítónő odament hozzá és megsimította a kislány kócos fejét.Nem sikerült megtudnia, hogy Kati miért nem maradt ott próbálni, amikor minden iskolai és egyéb rendezvényen lelkesen részt vett eddig.-A mai próbán ugye itt leszel? Számítok rád!Az óra folytatódott. Kati visszaült a padba. Negyvennégy üde kis arc figyelt a komor fekete táblára, melyen sorra kerekedtek a tanítónő gyöngybetűi. Csak Katiból veszett ki a lelkesedés, alig várta, hogy Pista bácsi a hivatalsegéd végre megrázza az iskola falára szerelt vénséges csengőt. Gyakran hallotta a szüleitől, hogy már az ő diákkorukban is ezzel a csengővel jelezték az órák végét. Kati szerette, ha felszólították órán, mert tanítónője, Erzsike néni akkor sem rótta meg diákjait, ha valamit nem pontosan tudtak.Jó volt kis gyermekem, - szokta mondani, - legközelebb meg még jobb lesz! Nevét a szülők hálával emlegették, mert az ő keze alatt minden kis lurkó  megtanult írni, olvasni, mégpedig körmösök és sarokba állítás nélkül. Az otthon nyughatatlan, vagy éppen kezelhetetlen gyerek is úgymond „megszelídült„ nála. Pedig nem tett egyebet, mint figyelt arra a negyvennél is több falusi kisgyerekre, akit a gondjaira bíztak. Kiállt a padsorok elé, amikor az osztályba lépett, s derűs arccal csendben várt, míg abbamaradt a zsibongás. Kis idő múlva minden gyerek szeme rászegeződött, jó reggelt kívánt nekik s megkezdte a tanítást. Nagyon lassan és halkan beszélt, talán ezzel érte el, hogy a nagy létszámú osztály figyelmét magára tudta vonni.Aznap órák után szemével Katit kereste a nyüzsgő gyerekek között. A Seregszemlére készültek, és tizenöt másik gyerekkel együtt Kati is kapott szerepet. Önként lehetett jelentkezni erre az évenként ismétlődő kulturális szemlére, melyen kisebbek és nagyobbak tanítóik segítségével verset, mesejátékot, színdarabokat adhattak elő. Ám Kati hátára kapva kopott táskáját ezúttal is eltűnt, mint a kámfor. Loholt haza, leszegett fejjel, haragtól égő arccal.Otthon épphogy köszönt a kicsiny konyhában tevékenykedő anyjának, és máris szaladt ki az udvarra. Pár pillanat múlva már az óriási kőrisfa ágain csimpaszkodott. Az illatos, zöld lombsátor  elrejtette vékonyka kis alakját, úgy érezte itt senki sem zavarhatja, ez a hely az övé, csakis az övé. Zsebéből négyrét hajtogatott, kissé gyűrődött papírokat vett elő. Tanítónőjének szabályos írásával az ő szövege állt rajta, az a néhány versrészlet, amit neki kellett volna elmondania. Erre készültek napok óta napok a tanítási órák után. Most átnézte újra, és némán mozgó ajkakkal elismételte. Tudta! Igen, tudta szóról szóra, mint már a múltkor is, amikor a többiek még igencsak akadozva mondták fel a saját szövegeiket. Mégsem lehet ott majd az előadáson. Nem és nem! Nincs fehér szandálja. Napokkal ezelőtt rohant haza az iskolából, hogy elújságolhassa: szerepelni fog, piros pöttyös szoknya, fehér blúz és fehér szandál kell majd a föllépéshez. Szülei gondterhelten néztek össze, majd az anyja így szólt:- Nem tudunk cipőt venni, kislányom. Most nem.Kati úgy állt ott, mintha a világ omlott volna össze. Szüleinek nincs pénze.  Sejtette mostmár, hogy a nagyszobából esténként kiszüremlő hangos szóváltások is emiatt voltak. Egyetlen pár ünneplő cipője volt, egy fekete lakkcipő. A másik cipőjében iskolába járt. Igaz, ez a pántos szandál valamikor fehér volt, de az elnyűtt lábbelin ezt már alig lehetett észrevenni. Ez után a nap után kedvetlenül járt iskolába, nem maradt ott a próbákon és az addigi beszédes kislány szokatlanul csendes lett. Bánatát csupán kedvenc fájának suttogta el. A repedezett fatörzset ölelve fohászkodott, hogy történjen valami csoda, és ő mégis részt vehessen a Seregszemlén. Hiába kérdezték, nem mondta el, mi bántja, itt a faágak között üldögélve próbálta megérteni, hogy miért van az, hogy sosincs elég pénz, pedig a szülei napestig dolgoztak. Padszomszédjának, Szabó Áginak már másnap megvették a szülei a fehér cipőt, pedig az a lány még ma sem tudja azt a három sornyi szöveget, amit ráosztottak. Hosszú percek teltek el így, zsibbadt tagokkal ereszkedett le a fa törzsén. Rigó kutyája, ez a fekete szőrgubanc lelkendezve ugrálta körül, ám a kislány most rárivallt: - Takarodj a helyedre! A kutya lesunyt fejjel, behúzott farokkal eloldalgott. Kati bűnbánó arccal nézett utána. Vacsoránál faggatták a szülei, hogy mi baja lehet, de ő csak a vállát vonogatta és igyekezett mielőbb befejezni az evést, remélve, hogy így elejét veszi a további kérdezősködésnek.Másnap, tanítás után Kati hiába sietett haza, a tanítónő szapora léptekkel utólérte.Ugye nem sietsz nagyon? Egy kis segítségre lenne szükségem. – Mire a kislány észbe kapott már ott battyogott a tanítónője mellett, hóna alatt egy halom kijavítandó dolgozatfüzettel. Ma elmarad a próba, sok a dolgom –mondta még, és kézen fogta a mellette szótlanul lépkedő kislányt. Nem messze az iskolától egy sárga, kőporozott ház előtt álltak meg. Kati soha nem járt még a barnára mázolt deszkakerítésen belül, de tudta, hogy itt lakik Erzsike néni, a tanítója. Az udvaron belül sarkukra állított, fehérre festett téglákkal körberakott virágágyások pompáztak és egy hatalmas, virágzó gesztenyefa .A kislány most közelről csodálhatta fehér-rózsaszín fürtös virágait.Szép ugye?  - kérdezte a tanítónő – Az ősszel majd eljöhetsz segíteni összeszedni alóla a sok lehullott gesztenyét. Kati felnézett nézett rá, és az jutott eszébe, hogy a tanítónőjének éppen olyan meleg, barna színű a szeme, mint a burokból kipottyanó fényes gesztenye.Az előszobába lépve átadta a füzeteket, és búcsúzni akart. De a tanítónő marasztalta:-Ülj csak le egy kicsit és vesd le a szandálodat!Kati csodálkozva engedelmeskedett, a tanítónő pedig egy fiókhoz lépett és kivett belőle valamit.-Most pedig varázsolni fogunk! –mondta, és magasba emelte a kézében tartott kis tubust .Syl-vi-a –betűzte félhangosan a kislány, és értetlenül nézett a fekete hajú tanítónőre..Az csak nevetett és máris kente be cipőkrémmel az avítt szandált. -Szebb lesz, mint újkorában, de aztán ott legyél ám holnap a próbán!Kati könnyű  szívvel ígérte meg. Egy ócska ronggyal fényesítették a cipőket, s a kislány egyfolytában arra gondolt, hogy csoda történt, különben honnan tudhatta volna tanítónője, hogy miért maradt el a próbákról?  P.S.A Seregszemlén az osztály jól szerepelt, évvégén mindenki dicséretet kapott ezért. A nyári szünidő elrohant, Katinak hiányzott a tanítónő, akit az évzáró óta nem látott. Szeptemberben az évnyitón az igazgató megerősítette azt, amit már suttogtak a faluban, csak Kati nem tudta, nem akarta elhinni: osztályfőnöküket daganatos betegséggel operálták, de műtét után nem sokkal meghalt. A kislány egy virágos kis udvarra gondolt, és egy gesztenyefára, melynek alját azóta beterítették a felszedetlen, fényes-barna gesztenyék… Tanítónőm, Ecsédi Andrásné emlékére ( Csépa, 1969-70.) Thu, 20 May 2010 12:33:36 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=536&Itemid=108 Nézte az elõtte álló nõt. A nõ magyarázott valamit. Beszéd közben idõnként tett egy lépést elõre, aztán tett egy lépést hátra, mintha táncolt volna. Ezt eddig még sosem vette észre rajta. -Valami új- gondolta magában. Igyekezett nem elmosolyodni, tudta, hogy mosolya felérne egy bombával aminek kanócát meggyújtják, és csak újabb lendületet vett volna a panaszáradat.Magában csak úgy hívta- balhé. Már jó ideje, ha balhéra került sor, inkább nem válaszolt, becsukta füleit, csak a megfelelõ helyeken bólintott, vagy rázta meg a fejét. Övédelemből? Unalomból? Mindegy. Beszélgetéseik már rég nem tartalmaztak hagyományos értelemben vett kérdés-felelet játékot. Játék?- rég hallotta ezt a szót. A mindig nevetésbe és/vagy szexbe torkolló vitákat felváltották a keserû ízû szópárbajok. keserű-legalább volt íze. Aztán az is elmúlt. Mindent átitatott a fásult unalom, a péntek esti tévézés színeit, a minden vasárnap sütött húsgombóc ízét, a havi egy alkalom szexét. A 20 évvel ezelőtt kimondott boldogító igen után kapcsolatuk romjain a gaz is óraműpontossággal nőtt ki újra és újra.Nézte az elõtte álló nõt. Szomorú. Nem kétséges, hogy szomorúnak látszik. Mintha a haja hosszabb lenne, nem? És a színe is más. Lehet hogy fodrásznál volt? A nõ felkapott egy sporttáskát az ágy mellõl, és elkezdett belepakolni. Valami furcsát érzett.-Elmegyek. -mondta a nõ, a pakolást egy pillanatra sem hagyta abba. Nézte a hátát. Hogy lehet, hogy egy hát is képes szomorúságot kifejezni? Elmegy. Azt mondja, elmegy- itt valami nagyon nem stimmel! A felesége nem az az elhagyós típus, az eddigi balhék alkalmával számosszor jutottak már el ide, de sosem léptek át egy bizonyos pontot.Eddig.-Figyelsz rám?- kérdezte a nõ az elõtte álló, zsebre dugott kezû férfit.-Nem.- válaszolta õszintén.-Akkor menj haza a feleségedhez. Hogy mi? Érezte megszédül, és a szoba fordult vele egyet. Szólásra nyitotta száját, majd be is csukta. Mintha álomból ébredne, körülnézett. A rá meredõ nõi arcon fáradtságot látott.A szoba eddig homályos foltjai tûélessé váltak. A szeretõje számára fenntartott lakás közepén állt. Szoborrá válva nézte, ahogy a nõ befejezi a csomagolást, majd azt, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Thu, 20 May 2010 12:32:10 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=535&Itemid=108 Pozsonyba visszatérni különleges feladat. Mintha hirtelen az előző életemben találnám magam, szembesülve mindazzal, ami érdemessé tett arra, hogy a Mézeskalács országban reinkarnálódjak. Paese di Pandoro, így nevezik néha országukat az olaszok, elégedett mosollyan az arcukon. Kozmikus világnézetét egszer bővebben is kifejtette egy filozófiatörténet tanárom. Szerinte nálunk, keleten van Európa gyára, ott állítják elő és nevelik ki az okos és szerény Jancsikat meg Juliskákat, akik majd nyugaton aratják le a babérokat. Nem teljesen értettem én egyet vele, azért inkább át is tértem Kopernikusz és Galileo kozmológiájának elemzésére. De mikor a „steril” olasz vonatok után leszállok egy rozsdás, koszos szerelvényről a Nová stanicán, eszembe jut: a bábu visszatért a gyárba, egy rövid olajcserére, látogatásra.Sokkal inkább szeretek kiszállni a Nivyn és a kereszteződés felé haladva megpillantani a távolban a várat. Külön tradíciója van ennek nálunk, a gyárban. Egyszer az egyikünk meglátta, de én nem akartam elhinni. Hülye vagy, mondtam, biztos álmos voltál vagy be voltál rúgva. Lehetetlenség, hogy a Nivyről látni lehessen a várat, hisz egy teljesen más pontján van a városnak, meg ott az a műanyag, harmincemeletes izé, ami minden kilátást eltakar, ne röhögtess, léci. Hitt is nekem a másik, és teljesen megijedt, meggyőztük magunkat, hogy bizonyára hallucinációi vannak. A rákövetkező reggelen viszont, mikor álmosan baktattunk ugyanott, egyszer csak megböködött, hogy figyelj csak, mi van ott. A vár volt, mind a négy tornya látszott, bratislavský hrad je ako obrátený stôl jutott eszembe a mondat, melyet minden szlovákiai magyar gyerekkel gondosan bemagoltatnak az iskolában.Onnantól kezdve minden reggel ellenőriztük, látszik-e még a vár és sosem hagyott cserben minket a látomás.Most épp csak rápillantok, már lépkedek is tovább, rajtam hatalmas télikabát, az aszfalt csikorog a lábam alatt, a táskámat alig tudom így felvenni, jóformán csak a nyakamba akasztom, úgy nézek ki, mint egy jobb időket látott csavargó. Bódétól bódéig vándorlok, szükségem lenne egy egyszerű vonaljegyre, de az egyetlen újságos zárva, mások meg csak hot dogot árulnak meg lángost. Jóval odébb végre egy újságos: egy kopott, piros fémdobozban, gondolom jó lehet ott dolgozni, télen csonttá fagyni, nyáron büdösre izzadni. Tudok ilyen embereket tisztelni, akik képesek tűrni. Én, ha valami nem tetszik, bezzeg rögtön megcsinálom a hisztit. Kérek egy jegyet, a táskámat nem tudom kinyitni, mert szorul a nyakamon a pántja, hát valahogy letépem magamról, közben jól beleakad a fenenagy rózsaszín sálamba. Az apró ablak mögül a néni szánakozva néz rám, nekitámasztom a táskám a kiakasztott fémlapnak, melyre az újságokból egy-egy példány van gondosan kirakva.Nedávať  tašku na tovar! – mondja megbotránkozva, oké néni, igazad van, nem rakom többet a táskámat az árura, de hidd el letolás nélkül is épp elég hülyén éreztem már magam – mondanám, de inkább csak csúnyán nézek rá, olyan megvetően gyűlölködő pillantással. Aztán eszembe jut, hogy neki ez egy munka és az újság a mindennapi kenyere és invesztíciója. Elszégyellem magam és mosolygok egy széleset. Dilis nőszemélynek gondolhat. Talán mégse gyártottak engem olyan okosra és szerényre mint amilyennek a Mesés Nyugaton gondolják a Titokzatos Keletieket?Fogcsikorgató  hideg van. Pattanj fel, mondta a màsik, nem baj, ha nincs jegyed, le van szarva, a šafkón várlak. Mivel képtelen bliccelő vagyok, most a hosszadalmas jegyvásárlás miatt késni fogok. Hű, de ideges vagyok. Utálok késni. Teljesen be tudok olyankor pánikolni. A troli nem akar megérkezni, én ugrándozok, mert a középső lábujjam már csonttá fagyott. Végül csak befut az az 51-es járgány, felcammogok, van ülőhely, micsoda luxus, leteszem magam egy idős úr mellé, Záhradkár-t olvas. Jófej bácsi lehetsz, gondolom magamban. Fölöttem valaki bűzlik és egy műanyag vörösboros üveggel a kezében próbálja elveszett egyensúlyát visszanyerni. Csak nem megy neki. Tekereg a kapaszkodórúd körül mint egy bűvész. Félő, hogy a szőlőt sose látott vörös izéjét rám fogja lötyögtetni. Igyekszem magam, már amennyire hatalmas kabátom dimenziói engedik, összehúzni. Ekkor hallom, hogy uramisten, magyarul kezd panaszkodni. Mert én egy lófasz vagyok, aszonta az asszony. Negyven év után aszonta az asszony. Lássák, hölgyeim, én egy lófasz vagyok. – rázza meg a mögöttem ülő középkorú hölgy vállát. Egy lóóóóófasz.to tu nikoho nezaujíma. – néz fel a mellettem ülő úr a Záhradkárból. Több se kell a szerelmes férjnek. Teli torokból üvöltözni kezd. Te ne pofázz, ha nem kérdeztelek. Én itt a hölgyeknek magyarázom, hogy mit mondott az asszony. És újra megragadja a mögöttem ülő nő vállát, próbálok nem hátranézni, de nem tudok, a mellettem ülő úr vörös fejjel kiabálja, hogynemolestujte cestujúcich! Ettől persze ittas utastársunk végleg elveszíti a fejét. Véletlenszerűen közelít hol egyik, hol másik utas felé, hogy mindekinek megmondja a megáét.Nagyon sajnálom szegényt. Mások is így lehetnek ezzel, mert senki nem veri kék-zöldre, még akkor sem, mikor újra rázendít, és a szlovák népet kezdi ízes magyar nyelven szidni, Pozsony közepén, azt allítja, hogy egytől egyig lófasz mindegyik . Majd lassacskán elhallgat. Csak búcsuzóul szól még be egyet a Záhradkáros úrnak, hogymegértetted, hogy máskor ne pofázz bele, ha én hölgyekkel társalgok? Aztán valahogy megküzd a három lépcsőfokkal, letámolyog és elcsoszog. A következő megállónál én is kiszállok. A másik szintén késik valahol, egy jelzőlámpa alatt ácsorgok és azon gondolkodom, minek kellene történni, hogy én is ilyen rettegett csavargóvá váljak. Szerintem nem kellene hozzá sok. Ha nem lenne családom, aki mindig megtámogat, ha megtántorodom. Ha nem lennének barátaim. Ha nem történt volna velem egy sor  szerencsés véletlen az utóbbi években. Akkor már én is csak innék a szabadban és a járókelőkkel üvöltöznék.Hogy keleten volna Európa gyára? Hogy innét kerül a sok tehetség a nemzetközi piacra? Lehet. De mi legyen a többiekkel? Thu, 20 May 2010 12:29:58 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=534&Itemid=108    János bá’ buzgón tekert maga bütykölte kerékpárján a faluszéli piac felé. Bár meghaladta már kicsivel a hetvenet, de talán a méhészkedésének köszönhetően még nagyon fürge mozgású, egyenes tartású férfi volt.- Valakitől azt hallotta, hogy a méhcsípések nagyon hatásosak a reuma ellen, neki meg már jó régen volt egy méhese a tanyája végében. Szeretett a méhekkel bajmolódni, és az utóbbi években már egész jó pénzt hoztak neki az apró zümmögők a nyugdíja mellé. - Sietetett hát nagyon, mert ma jön haza a felesége, Katica a városi fürdőből. Több mint tíz napra kísérte el barátnőjét, Marit. Türelmetlenül várja már haza az asszonyát, egy jó ebéddel szeretne neki kedveskedni. Igaz, sok minden megterem a kertben, de olyan jó vöröshagymát, mint amit Próvics mama árul, nemigen kap másutt. Az ő marhapörköltjébe meg nem tehet akármit.    Nehezen állt rá, hogy ilyen hosszú időre megváljon Katicától, de Mari csak rábeszélte végre. Tavaly ő is velük ment öt napra a fürdőhelyre, de ilyen hosszú időre nem tudták volna kire bízni a kutyát, macskát, meg azt a pár tyúkot. Meg hadd beszélgessék ki magukat az asszonyok végre, úgyis mindig szalad mind a kettő a dolga után.   Még korán reggel volt, friss szél fújdogált, de érezni lehetett, hogy ma is nagy meleg lesz. Meg mondta is a tévében a szép, szőke lány az időjárás jelentésben. Jani bá’ fütyörészve közeledett a piac utcájához. Már sok autó állt a parkolóban, és a kerékpárjának is alig talált helyet. Végre kikötötte egy tárolóhoz, és határozott léptekkel indult Próvics mama standja felé. Már messziről látta, hogy most is sokan válogatnak a hagymákból, de más árusoknál is nagy a forgalom, ilyenkor nyár végén jó piacok vannak péntekenként. Már majdnem odaért a hagymás standhoz, mikor egy hatalmas káposzta halom mögül meghallotta az ismerős hangot. –Jó reggelt, Jani! Te jöttél ma piacra? A feleséged nincs még idehaza?-Szervusz Matild! Honnan tudod, hogy elutazott Katica? Azzal a busszal mentem én is városi piacra, amivel ők utaztak a fürdőbe. Van annak már másfél hete is. Jó hosszú időre mentek akkor. Ma már jön a delessel haza. Azért is jöttem ilyen korán ki, mert ebéddel várom Katicát. Hát kedveskedjél is neki, mert idődbe telik, mire kiengeszteled. János bá’ meghökkenve nézett az asszonyra. De az csak mondta a magáét tovább. Kissé dülledt szemeivel szaporán pislogott, de tekintete kerülte a férfiét. Tokás nyakán tarjagos, piros foltok kezdtek terjeszkedni, és hangja egyre éneklősebbé, nyúlóssá vált. Hát ostobaság volt tőled Jani, hogy nem vártad meg a buszindulást aznap reggel. És a Mari sem ért még oda akkorra. – Sürgős dolgom volt a takarékban, azért búcsúztam el tőle előbb. Csak nem mondtál valami valótlant az asszonynak, te Matild!- Olyan foghegyről beszélt velem a Katid mikor meglátott, hogy gondoltam, csak beleültetek egy bogarat a neki a fülébe!-   Most már izzadni is kezdett a sebes beszédben a kövérkés asszony, és a piros foltok az arcát is elérték. Továbbra sem nézett János bá’-ra, csak forgatta a szemeit egyre sebesebben. Kioldotta fejkendőjét, házilag festett haja rendetlenül bukkant elő és egy hosszúra nőtt tincs minden nagyobb lélegzetvételnél himbálódzott egyet a feje búbján. Fújt egy nagyot, majd kibökte: -Hát meséltem neki kicsit arról, mi történt ott akkor köztünk a kukoricásban. Hogy nem kell neki annyira felvágni a hűséges urára!- Most már egy nagy pirosságban olvadtak össze a foltok az arcán, és vöröses színben lángolt a fényes, kerek arc. De hát te is tudod, hogy nem történt ott akkor semmi, hiába mórikáltad magad Matild! Még lánykorodban megmondtam, Katicát választom. Már akkor sem tetszett a kétszínű viselkedésed, hiába jártál kézről-kézre a bálban! Meg már nem is az volt az első próbálkozásod. Emlékezzél csak, mikor különmentetek Sanyival, többször is meg- próbáltál kikeríteni esténként a kisközben. Nem hitte el a szavad Katica úgysem. –bizonykodott Jani bá’. - Elhitte ő bizonyosan, mert nagyon elsápadt. Kezdte volna kérdezgetni, hogy is volt, de akkorra meghozta az ura Marit a Skodájukon, és nem beszélhettünk tovább. Bejött a busz  és mentünk a városba. –Az utolsó mondatokat már olyan hangosan mondta az asszony, hogy kezdtek az emberek feléjük nézelődni. János bá’ köszönés nélkül otthagyta, csak a foga közül sziszegte oda neki végül: -Megbánod te még ezt, meglásd!-    Gyors léptekkel ment tovább, de kicsit remegni kezdtek a lábai. A kezei is reszketni kezdtek, mikor válogatni kezdte a szép, fényes hagymákat. Próvics mama meg is jegyezte: -Csak nincs valami baj Janikám, nem elég szépek a hagymák?- De nagyon is szépek, frissek. Mérjen gyorsan egy kilót belőlük. Már fordulok is hazafelé, sok főzés kell a marhapörköltnek. -Jó, jó!- bólogatott a kilencven felé járó mama kis kontyos fejével, és nap barnította, göbös ujjaival fürgén összekészítette a hagymákat Jani bá’ kosarába Aztán nyugtalanul nézett még utána, homlokát ráncolva próbálta kitalálni, mitől is lehet olyan nyugtalan a keresztfia. Merthogy 17 éves sem volt ő még akkor, mikor keresztvíz alá tartotta Janit, még csak egyszer kihirdetett menyasszonya volt az első urának. De nem sok ideje maradt a régvolt keresztelőre emlékezni, mert a vevők egyre türelmetlenebbül vártak a sorukra.   Jani bá’ már fordult is volna ki a piacról, mikor meglátta, hogy a sor végén nagyon szép, vérpiros bélű dinnyéket árulnak. Egyet - kettőt megkopogtatott, majd kiválasztott egy közepes méretűt, lemérette, és gyorsan a kosarába tette. -Van ideje még lehűlni ebédig, jól esik majd Katicának a pörkölt után ebben a melegben. -Próbálta magát nyugtatgatni, de Matild szavai továbbra is csúfondárosan csengtek a fülében. Egész úton, míg hazafelé kerekezett, újra és újra az asszony álnokságán töprengett. Valamit azért nem értett. Katicával többször is beszélt a tíz nap alatt telefonon, meg a Mari férjével is találkozott azóta többször, de egyikük beszédjéből sem tudott semmi olyat felidézni, amiből bármit is gyaníthatna a Matild áskálódásából. – Na, mindegy. -törődött bele végül. Most már lássunk a főzéshez. Lesz, ami lesz!-   A Bundi kutya boldogan csaholva fogadta a kiskapuban. A dinnyét gyorsan a hűtőbe tette, az előkészített húst meg kitette a konyhaasztalra. A hatalmas cirmos macska nyávogva dörgölőzött a lábához, vetett neki egy nagyobb darabot a kockára vágott marhahúsból. Míg a macska elégedetten rágcsált, nekifogott a hagymapucolásnak. A hagyma csípte-e ma annyira a szemeit, vagy csak gyöngülnek már nagyon, de nem győzte dörzsölgetni őket az utolsó kockás zsebkendőjével, amit még talált a Katica készítette tiszta ruhák között. A gondolatai meg továbbra is az álnok Matild körül forgolódtak. –Hogy nem tudta ennyi év alatt megemészteni, hogy nem őt választottam annak idején. Meg kell adni, híresen szép lány volt, igazi faros, melles, de már akkor is mindig volt valami hamis a szavában. Ide kacsintott, oda riszált, nem érezte jól magát, ha legalább öten nem kerülgették egyszerre. Aztán mikor látta, hogy végképp nem kell nekem, -talán bosszúból-gyorsan hozzáment a Sanyihoz. Még a mi esküvőnk előtt egy jó hónappal.  Hogy örült a Sanyi, hogy ő kapta meg a lányt. De még jobban örülhetett, mikor pár év múlva megszabadult tőle. Hogy milyen házsártos, kiabálós, elégedetlenkedő asszony is lett a Matildból! Mindig másokkal példálózott, semmi sem volt jó abban, amit a  Sanyi csinált. Mindenkit elmart az ura rokonságából, meg a cimboráiból. A maga rokonait meg nagyon is pártolta. Aztán, hogy gyerekük sem született, -ma sem tudni mi okból-végképp megszakadt köztük a jó viszony, és a Sanyi majd hogy nem fejvesztve menekült egykor szép és kívánatos asszonyától. Mert hogy az alatt a pár év alatt a Matild jócskán elhízott, ahogy mi a cimboráimmal akkoriban mondogattuk: jól kiment a formájából. Lett még párja néhány amúgy balkézről, de feleségnek már senki nem akarta. Most meg már, hogy elmúlt hatvanöt is, már párjának sem ajánlkozik neki senki. Persze, hogy más kárában keresné az örömét.- Így forgatta magában Jani’ bá a múlt eseményeit. A keze járt magától, már a tűzhelyen főtt csendes tűzön a marhapörkölt, a szobában is rendet tett, kiszellőztetett, friss virágot tett a hálószobai nagy vázába. Végül, mikor más dolgot már nem talált, leült a konyhaasztal mellé, és belekezdett a krumpli hámozásába. A krumpli héjak hasonlóan gyűrűztek éles bicskája alatt, mint a gondolatai, amiktől furcsa nyomást kezdett érezni a gyomra táján. - Ez a Matild, ez a Matild! Képes volt Katica előtt is a hamisságra. – Tudta, hogy ismeri a felesége is már régről a valamikori kapós lányt, de az asszonyoknál sosem lehet tudni, mit hisznek el valójában, így aztán egyre idegesebben várta haza asszonyát. Mikor már a krumplit is feltette lassú főzésre, hirtelen eszébe jutott, hogy készít még egy jó uborkasalátát is az étel mellé. Indult ki a kertbe, hogy szedjen párat a szebbekből.    A veteményes még szépen zöldellt a nyárvégi napsütésben, és Jani bá’ gondolataiba mélyedve sietett az uborka ágyás felé. Éppen az utolsó uborkákat szedte le, mikor egyszerre csak autót hallott közeledni. A Bundi kutya is felfülelt, ismerőst jelezve csaholni kezdett. Még félig lehajolva fordult az út felé, mikor már meg is hallotta a Mari és Katica hangos búcsúzkodásának hangjait. Alig hogy felegyenesedett,  csapódott is  a  kocsiajtó, és Katica ott állt kipirulva a kiskapuban. Várta őt, hogy besegítse a jókora bőröndöt a házba. Jani bá’ beleejtette az uborkákat a szakajtóba, kis ideig csak meglepődve nézett a feleségére, aztán ijedten próbálta megfejteni, milyen hangulatban van az asszony.     -Menni akartam eléd a buszhoz, hogy-hogy nem azzal jöttetek? -kérdezte végül. Kiszáradt szájában nehezen forgott a nyelve. Megindult végre a várakozó asszony felé. Egész úton az arcát kémlelte, de nem talált rajta semmi bosszúságot vagy valami gyanús, új ráncocskát. Sután átölelte, két oldalról megcsókolta Katicát, és szótlanul követte a fürgén lépkedő asszonyt a házba. A hűvös előszobába érve nagy huppanással letette a bőröndöt a földre. Az asszony leült az első útjába eső székre, kigombolta blúzának legfölső gombját, felvette a kis asztalkáról az ott heverő újságot, és legyezgetni kezdte vele az arcát. -Hú, de megszomjaztam. Hűtöttél be vizet? -Jani bá’ még mindig gyanakodva szemlélte asszonya arcát, de nem szólt semmit. Gyorsan töltött egy pohár vizet a hűtőből, és szolgálatkészen asszonya kezébe adta. Aztán csak nézte, hogy nyeli nagy kortyokban az asszony a gyöngyöző vizet a párás pohárból. Mikor elfogyott a víz, Katica nagy levegőt vett, és megkérdezte: Mi van veled Jani, mintha nem is örülnél nekem? Csak nem sántikálsz valami rosszban? -Hát tudod, ma beszéltem reggel a piacon a Matilddal. -mondta lassan a férfi, és figyelte, változik-e asszonya arca a Matild nevének említésére. -Jaj, hát ez a baj!- kiáltott fel nevetve az asszony! Nevetésében még most is azt a lánykori csengést vélte visszahallani Jani bá’, amit már akkor is nagyon szeretett, mikor még a nevét sem tudta Katicának. Ő már katonaviselt legény volt, mikor Katica még csak épphogy kimaradt az iskolából, és ő először figyelt fel rá a vasárnapi miséről kijövet a hangosan kacarászó, karikában összeverődő növendéklányokat mustrálgatva. -Hát valóban összevissza lafatyolt a Matild ellened a buszmegállóban míg Marit vártam, meg is ijesztett kicsit, de szerencsére jókor állt elő a meséjével. Mari még a buszban észrevette, hogy nagyon elkedvetlenedtem, és alighogy megérkeztünk a szállásra, el is mesélte, mit tud ő arról a régi esetetekről. –   Jani bá’ megkönnyebbülve ült le a Katicával szemben levő székre, és lazított kicsit a tartásán, szótlanul várva a folytatást. -Figyelte ő már régebben is a Matild mesterkedését, de akkor végre bizonyságot szerzett. Azon a késő délutánon épp hazafelé tartott a szőlőskertjükből, mikor a mi kukoricásunk végénél meglátta, hogy a Matild óvatosan körülkémlelve, de nagyon is sietve beoson a magas táblába. Mari épp akkor fordult ki a sövénybokrok mögül, mikor a lopakodó asszony eltűnt a kukoricásunkban. Marinak nem is kellett nagyon hallgatóznia, mikor elhaladt a dűlőúton. Nem voltatok nagyon benn, hallotta minden szavatokat, még a hangosan méltatlankodó Matildot is látta pár pillanatra, mikor kifutott a keresztút felé. Persze, hogy kíváncsi volt, hogy végződik a dolog.- -De hát hogy nem beszélt neked erről eddig soha? -kérdezte Jani bá’, most már végképp megkönnyebbülve. -Én is ezt kérdeztem mindjárt tőle. Azt mondta, nem akart engem ezzel megzavarni, a Matild meg csak számoljon el magával. De téged sikerült jól megijesztenie ennek a kiöregedett falu szépének! -és folytatta a nevetést Katica, csak úgy zengett a ház, még a Bundi kutya is bedugta a fejét rá az ajtórésen.    Jani bá’ most már végleg megkönnyebbült és együtt nevetett asszonyával. Szinte túlharsogták egymást a nevetésükkel, már a könnyeiket törölgették, mikor egyszer csak fölkapta Jani bá’ Katicát a székről, bal lábával benyomta a félig nyitva levő hálószoba ajtaját és a még mindig karcsú asszonyával együtt a bevetett ágyra huppant. Még itt se tudták jó darabig abbahagyni a nevetést. Mikor végre kimulatták magukat a pórul járt Matildon, Katica végigsimított a szépen elrendezett ágyterítőn, és halkan megszólalt: Húzd össze a függönyt, Jani!- Thu, 20 May 2010 12:27:58 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=533&Itemid=108 „Mert olyanok vagyunk, minta fatörzsek a hóban. Szemre simán illeszkednek csak, és egy kis lökéssel már odébb is taszíthatnád őket. Nem, ez nem lehet, szilárdan kötődnek a talajhoz. De látod, még ez is csak látszat.” Franz Kafka: A fák Meg sem rendültem. Teljesen természetesnek vettem. Végre volt hozzá bátorsága. Gabika a vonat elé ugrott. Ami testéből megmaradt, fóliával volt letakarva. Az erős szél nemsokára elfújta a fóliát, gondolom a lelkét is. Ki tudja, hol van a lélek? Ki tudja, hova megy? Ha megy egyáltalán valahová. Jehova Tanúi szerint a testtel együtt a lélek is meghal. A Bibliában is ez van benne. Egy kicsit röhejes volt, hogy hogy Jehova egyik Tanúja éppen nekem beszélt erről. Akkor még katolikus hittanár voltam. Dunabogdányban, az iskola felső tagozatosainak, és helybéli főiskolásoknak, egyetemistáknak próbáltam hitemről átadni, közvetíteni valamit. Nem nagyon ment. Igen nagy hatással volt rám Spinoza Teológiai-politikai tanulmánya, valamint Singer Szerelem és száműzetése, így másképp érzékeltem hitemet, nem úgy viszonyultam vallásosságomhoz, mint mondjuk apró ministránsként. Mindenesetre hittanár voltam. A szülők rám bízták gyermekeiket, és én tanítottam őket. A főiskolások, egyetemisták pedig eljöttek szép számmal az esti, kötetlenebb hittanara. Itt ismerkedtem meg Gabikával. Pár hónappal voltam idősebb nála. Nagyon zavart volt. Egy picit tetszett is nekem. Persze én Bettivel jártam. Hűséget fogadtam, nem vakságot. Betti is eljött néha ezekre a hittanórákra, látni akarta, hogy csinálom. Látni akart. Mellettem ült, fogta a kezem, hallgatott. Aztán Gabikát hallgattuk. Azt, hogy sírt, és nem tudott megszólalni. A segítségemet kérte. A többieket otthagytuk és átsétáltunk a templomba. Egymás mellett térdeltünk. Kérte, hogy fogjam meg a kezét. Megfogtam. Először hozzám beszélt. Apja alkoholista, veri az anyját, meg őt, és Gabikát többször megerőszakolta. Az anyja tudott róla, de félt, fél a férfitől. Gabika rettegett. Magamhoz öleltem őt. Imádkozzunk, suttogtam neki. Nincs miért, mondta. Dehogynem, mondtam én, élhetőbb, elviselhetőbb életért. Életért, valódi életért, ami az, ami. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Halálosan komolyan. Gabika is érezhette. Sírni kezdett. Mondtam neki, hogy imádkozzunk a jóságért. Amire talán még méltóak vagyunk. Imádkozzunk Gabika apjáért. Édesapjáért. Gabika már nem sírt. Imádkozott. Imádkoztunk. Valószínűleg ez volt az egyetlen ima (imánk), amit Isten tényleg meghallgatott. A mélységből kiáltottunk hozzá. Részvétet, irgalmat koldultunk. Vége az imának. Végünk.Felálltunk, visszasétáltunk a plébániára. A többiek már elmentek. Betti várt rám. Gabika búcsúzkodott. Azt mondta, hogy én jó ember vagyok. Nem szóltam semmit. Nem akartam kiábrándítani. Gabika elköszönt, elment. Betti elém lépett. Szomorúan magához ölelt, szájon csókolt. A csókkal szomorúság költözött szívembe, mely lassan felfalt mindent, mindenemet. Gabika után kellett volna mennem, mondtam Bettinek. Nem, mondta ő. Szerinte mindent megtettem. Nem tettem semmit. Imádkoztam, de adott esetben az a mindenség. Szavak jártak nekünk, csókok jó esetben, meztelenségem a lány meztelenségében, akit szeretek. De Isten eljuthat-e hozzánk? És mi hozzá? Ahogy térdeltem Gabika mellett, úgy éreztem, Isten egész életében magához hívta őt. Remélem, megérkezett Hozzá.Megértettem, megéreztem, hogy nem csak tetteinkért, hanem egymásért is felelősek vagyunk.Furcsán  éreztem magam Gabika temetésén. Elveszítettem őt.De mindig elveszítjük egymást. Thu, 20 May 2010 12:26:57 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=532&Itemid=108 7.Jött aztán másnap reggel szomszéd néni, hogy adjon nekem reggelit. Futottam ki ajtónyitásra sebesen, hátha gazdám is vele jön, hogy beleöltözzön a kikeresett ruhákba. De csak egyedül jött a néni. Megsimogatta a fejemet, aztán kiöntötte a tálkámba az ennivalómat. Elkezdtem falatozni, de kíváncsi voltam, mi lesz a gazdám ruháival. Befutottam a szobába és rögtön láttam, hogy nincsenek sehol. A néni sem volt a szobában. Megláttam aztán gyorsan, hogy nyitva van az erkélyajtó. Kíváncsian odafutottam. –Jól összeszőrözted a gazdád ruháit Micóka, de tudtam én azt előre- mondta nagyon csendesen, és egyáltalán nem szidott össze, csak rázogatta őket kifelé egyenként. Kicsit később visszajött, és sokáig keresgélt valamit az egyik szekrényfiókban. Én is szerettem volna beszimatolni oda, de sehogy sem tudtam bejutni. Aztán talált végre a néni valami papírt, és a ruhákkal együtt betette egy nagy táskába.       Nyávogtam egy kicsit neki, próbáltam megtudni, mi lesz a ruhákkal. Biztosan értette is, mit nyivákolok, de nem szólt többet hozzám. Csak újra megsimogatta a fejemet, rám nézett furcsán. Már nem voltak olyan pirosak a szemei, de nekem valahogy még sem tetszett, ahogy rám nézett. Az emberek olyan sokfélén tudnak nézni, és ezt a nézését még sosem láttam ezelőtt.   Még több napig vártam ezután reggel és este, hogy szomszéd nénivel egyszer csak megjön végre a gazdám is. Egyszer álmodtam arról, hogy megjöttek ketten, és gazdámon tényleg azok a ruhák voltak, amin én aludtam olyan nyugtalanul akkor éjjel. Mert mi macskák sokszor álmodunk, még néha a lábunk is mozog, mintha futnánk valami elől. Sokszor láttam macskamámat így aludni, olyankor úgy látszott, mintha fekve szaladna, és néha nyávogva ébredt utána.    Próbáltam én a magam nyelvén kérdezgetni szomszéd nénit  többször is, mi van a gazdámmal, de ő úgy csinált, mintha nem értené mit akarok. Már nem voltak olyan pirosak a szemei, de csak furcsán nézett ezután is rám. És nem ment olyan gyorsan vissza a lakásába, mint mikor még nem vitte el a ruhákat. Esténként magára terítette a rénszarvasos takarót, az ölébe vett, leült velem a kanapéra, simogatott sokáig. Néha még a képes dobozt is felkapcsolta, és én olyankor megnyugodva doromboltam az ölében.- Doromboljál csak nekem Micóka, itt maradok veled sokáig. Szívesen átvinnélek hozzám is, de tudod, az unokám allergiás a macskaszőrre, hiába porszívóznék utánad, csak tüsszögne akkor is tőle.   Persze hogy hiányzott nekem a gazdám olyankor is, de azért annyira jó volt várni minden este szomszéd nénit. Tudtam, szívesen jön hozzám, csak az volt nagyon rossz, hogy sose beszélt a gazdámról, és én hiába kérdezgettem a macskanyelvemen, úgy tett, mintha nem értene belőle semmit.   Aztán egyszer sok nap múlva nappal is nyílott az ajtó, én csodálkozva futottam kifelé. Szomszéd néni jött, de nem egyedül. Vele volt két rég nem látott felnőtt gazdám, és az egyik gyerekgazdám is ott ugrándozott mellettük. Ő rögtön felkapott, megszorongatott, de én kiugrottam a kezéből, és futottam a felnőtt gazdák után. Azok le sem ültek, hanem elkezdtek fiókokat kihúzgálni. Én is ugrottam volna fiókba, de persze, nem engedték meg nekem most sem, hogy nézelődjek odabent. Szomszéd néni kihívott a konyhába, csörgős tápot szórt a tányérkámba, és halkan kínálgatott.- Egyél inkább kis Micó, ne üsd az orrod más dolgába!   Később csak visszasompolyogtam a szobába, és akkor már szekrényeket nyitogattak mindnyájan, és táskákba rakosgatták gazdám ruháit, cipőit. Én próbáltam az egyik táskába bemászni, amelyikben még sok hely volt. Persze, nem engedték meg, elzavartak rögtön.    Aztán a konyhában is keresgéltek, kivették azokat a szép csészéket az üveg mögül, amikre gazdám annyira vigyáz. Egyszer egyet levertem a farkammal az asztalról, össze is tört darabokra. Ki lettem aztán csukva az erkélyre rögtön, kuksolhattam kint jó darabig. Ezért csak az ajtóból merten nézni, hogy csomagolják papírokba a csészéket és a szép csillogó poharakat. Nem értettem, miért akarják ezeket mind elvinni, nincs nekik otthon miből inni?  De igazán csak akkor ijedtem meg, mikor szomszéd néni egyszer csak halkan megkérdezte: -És Micóval mi lesz?  -Vigyük haza, nálunk jó helye lesz! Az én szobámba fog lakni, én adok majd neki minden este tejet, szeretgetem, vigasztalom majd, és sokszor megfésülgetem a bundáját!   - Szó sem lehet róla Krisztike! Ez már egy nagyon öreg macska, hullik a szőre, mindenhová be akar mászni, mindent lever, szétkaparja a bútort, a szőnyegeket. Látod hogy néz ki a mama nagyszőnyege is? Egyelőre itt marad, Etus néni átjár hozzá, majd később keresünk neki valami jó helyet.   Ezeket már olyan hangosan mondták, hogyha az erkélyen lettem volna kicsukva, akkor is meghallhattam volna. De én ott voltam mellettük, és csak hallgattam ijedten, valami nagyon hideget kezdtem érezni belülről.   Akkor Krisztike odaszaladt hozzám, felkapott, magához szorított és simogatni kezdte a hátamat. Én kicsit kezdtem megnyugodni, a hideg is mintha ki akart volna már menni belőlem, mikor egyszer csak ijedten felkiáltott a kis gyerekgazdám: Nézd, anyu! Micón van egy nagy sebes púp!8.    Kucorgok a macskahordozóban, és nagyon rosszul érzem magam. Sokan vagyunk itt a kutyákat, cicákat gyógyító doktor néni ajtaja előtt. Vagyis a váróban, mert mondta reggel szomszéd néni, hogy biztos sokan lesznek ma a doktor néni várójában. Körülöttem más macskatársaim is mind ilyen hordózóban vannak, de néhány kiskutya szabadon üldögél a gazdája ölében. Azok olyan furcsa kutyák, egyik másik úgy néz ki, mintha inkább macska lenne. Nagyon kicsik, hosszú a szőrük, és némelyiknek masni van a fején, és kabátos is van köztük. Biztosan meg vannak fázva, azért öltöztették fel őket.  Én nem vagyok megfázva, nekem más bajom van.Mikor észrevette Krisztike rajtam a sebes púpot, szomszéd néni feltette a szemüvegét, és megnézett alaposan. -Ez tényleg egy seb, éreztem már tegnap este is, de azt hittem csak összefilcesedett a bundája. Majd megmutatom a doktornőnek, nem tetszik ez nekem sehogy sem.    -Látod Krisztike, beteg is már ez az öreg macska, nem vihetjük haza hozzád.Ijedten szaladtam ki a fürdőszobába, és kaparni kezdtem rögtön az almos edény alját. Éreztem ezt a púpot én is, mikor a bundámat mosdattam, de azt hittem, nem betegség, csak beleütöttem valamibe a hátamat. De majd a doktor néni meggyógyít, és akkor hátha mégis elmehetek Krisztikéhez.   Másnap szomszéd néni elvitt a kedves doktor nénihez. Akkor is sokat kellett várni, míg bejutottunk hozzá. Alaposan megvizsgált a hideg, fényes asztalon, hasamat is megnyomkodta, végigtapogatott, mintha több púpot is keresett volna rajtam. Végre visszatett a hordozóba.       Odament az asztalához, és halkan beszélt szomszéd nénivel. Csak annyit értettem a beszédükből, hogy sajnos úgy néz ki, több púp is lesz majd rajtam hamarosan, és mikor a néni megkérdezte, hogy lehetne elmulasztani a púpokat, akkor a doktor néni még halkabban kezdett beszélni. Abból csak annyi jutott a fülembe, hogy nem lehet a cicát megoperálni, mert nagyon öreg macska már.   Akkor este vacsora után szomszéd néni bekente a púpomat valami rossz szagú kenőccsel, nem tudtam azon a részen megnyalni a bundámat. Meg a többi részemen sem volt kedvem nyalakodni. Mi macskák akkor mosakszunk szívesen, ha elégedettek vagyunk. És én nem voltam se elégedett, se jól nem éreztem magam.   Attól kezdve enni sem tudtam már olyan jól, pedig szomszéd néni mindig kedvezni akart nekem. Tudta, hogy a joghurtot és a rózsaszínű sonkát mennyire szeretem, meg a puha sajtdarabokat. De akármelyikkel kínált, a tálkámból nem szerettem megenni már ezeket sem. Kénytelen volt a kezéből etetni és a joghurtot is kis kanálról nyalogattam le. De egyik sem ízlett, mindennek olyan furcsa ízét kezdtem érezni.    Nem tudtam jóízűen szundikálni sem már ezután. Mióta nem jött vissza megmaradt gazdám, már nem aludtam többé jól összegömbölyödve, és ahogy a többi púpok is kezdtek kinőni rajtam, inkább csak bóbiskoltam valamelyik fotel karfáján egész nap. Gyöngeséget éreztem, minden csontom fájt.    Szomszéd néni egyre tovább maradt velem esténként, és tegnap meg már haza sem ment. Egész éjjel ott aludt a gazdám ágyán, rajta volt a rénszarvasos takaró. Én meg odakuporodtam a lábához, és ott próbáltam bóbiskolva aludni. De fájtak a púpok, meg hol hidegem volt, hol melegem.    Olyan régen várunk már itt, a többi macskák nyávognak, a piros kabátos kiskutya meg élesen ugat. Jó lenne, ha mi jönnénk már sorba, gyógyítson meg hamar a doktor néni.   Szomszéd néni most lehajol hozzám, valamit mond halkan nekem, de akkora a nyávogás, meg az ugatás, hogy nem értek belőle semmit. Kinyitja a hordozó rácsát, benyúl a kezével, és simogatja a nyakamat, ott, ahol egy púp sincs rajtam. Olyan jó meleg a keze, tisztára olyan, mintha a gazdámé lenne.     Most végre felemeli a hordozót, be sem csukja az ajtaját, hanem magához öleli velem együtt, és bevisz a doktor nénihez.    Feltesznek a hideg, fényes asztalra, furcsa, rossz szagokat érzek. Szomszéd néni simogatja a nyakamat a jó meleg kezével, de nem tud most már átmelegíteni. Mintha a doktor néni fehér ruhájából jönne ez a nagy hidegség. De ott van a kezében a szúrós végű cső. Ha ezzel megszúr, biztos meggyógyulok végre. Mert most nagyon rosszul érzem magam. Annyira hideg van, remeg mindenem a néni keze alatt. Nagyon fázom! Hol van a rénszarvasos takaróm? Thu, 20 May 2010 12:24:38 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=531&Itemid=108 Várakozás Te el sem tudod képzelni, hogy milyen nagy fájdalom van az én lelkemben! - súgta fülembe tegnap lefekvéskor a négyéves Anna, akit bébiszittelek, miközben az ő szájából furán hangzó mondat után megállt bennem az ütő, de még fokozta: - Sosem felejtem el azt a napot, amikor először pillantott rám, amikor először mellém ült ebédnél. Utána már mindig velem játszott. De most elköltöznek és én soha többé nem látom ebben az életben! Majd megszakad a szívem! Sosem fogok tudni senkit úgy szeretni, mint őt! Mindig őt fogom várni! - ilyen és ehhez hasonló, választékos gondolatokkal ecsetelte első szerelmének elvesztését, miközben azt eleve kizártam, hogy könyvből olvasná. Egyrészt, mert még nem tud olvasni, másrészt vak sötét van a szobában. Persze, a pszichológus szülők... Állandóan vele vannak, vagy társaságot biztosítanak neki. Igaz, hogy a gyerek lekváros rizst eszik, meg hasonlókat, nem vezetnek háztartást, de ők tudják. Kicsit mintha koravén lenne ez a gyerek!... - Sok fiú van a világon. Hidd el Anna! Hamarosan jön egy új szerelem - ringattam, de ő egyre hevesebben tiltakozott...Nem nagyon tudok egyébként semmin hosszan merengeni, mert Orsi megint felsikoltott a másik gépnél. Egész álló nap valami golyós játékot játszik a számítógépen, s ha megdönt egy rekordot, indiántáncot jár és ordítozik. Néha félek tőle, komolyan mondom. A táskájából mindenféle fura tárgyak kerülnek elő, az előbb is egy nyakba akasztható elemes ventilátorral jött föl a százforintosból. A tárgyak még hagyján, de a múlt hétvégén vidéken voltak és hétfőn egy komplett csigacsalád mászott elő a szatyrából. A tegnap talált pókot is egy gyufaskatulyába zárta és most szerintem az is ott van valahol a táskájában, ki tudja milyen egyéb ornitológiai leletek között...Na végre! Egy kis csend... Mi van ma? Csütörtök vagy péntek? Ja?! Tegnap Anna, akkor ma péntek. Ötkor végzek, aztán kivillamosozok Kelenföldre, fél hétig várok, elbúcsúzom Gábortól és hazamegyek az albérletbe. Újabb hétvége következik Juliskával. Józsi a hétvégén dolgozik. Buszsofőr. Szerencsétlen ez a Juliska! Negyven éves és tíz évet várt Józsira, aki eddig nem akarta otthagyni a családját. Micsoda karrier! Ott nyomorgunk egy kétszobás társbérletben. Utálom, hogy mindig tele van Józsi gatyáival a fürdőszoba és folyton elfoglalják a konyhát, unom, hogy állandóan paprikás krumpli szaga járja át a szobámat, s mintha az utóbbi időben egyre többet innának. Tele a konyha göngyöleggel. Juliskának meg csak abból áll az élete, hogy várakozik. Reggel kikíséri Józsit a bejárati ajtóig, feljön, hosszasan integet Józsi után az ablakból, majd vár egész nap, megfőz, mondjuk például paprikás krumplit, Józsi hazaérkezése előtt pedig télen-nyáron félóráig kukucskál az ablakból és már a Hév megállótól integet a hangyának látszó Józsinak. Aztán esznek, paprikás krumplit, majd söröznek, végül lefekszenek és másnap minden kezdődik elölről. Kénytelen vagyok a szobámban kuksolni egész este, és hideg kajákon élni, mert lehetetlenség kimozdulni tőlük abból a lyukból...Ki a fene csenget? Mi? Hogy milyen kávéra jöttek? Orsi már megint alakított. Az előbb, amikor lement reggeliért, megismerkedett valami munkásokkal. Itt dolgoznak a szomszéd épület felújításánál, ezért megsajnálta őket, hogy nem tudnak szerencsétlenek hol kávézni. Ez a nő mindenkivel együtt érez! Jó, hogy be nem teszi őket is valami skatulyába! Azért megnézném az arcát, ha most jönnének a minisztériumból, mert most bezzeg van kávé! A múltkor ugyanis Orsi rövid számlálás után megállapította, hogy túl kevés a kávé, vagy túl sok a vendég, ezért szemük láttára töltötte fel a kávékiöntőben lefőzött kávét vízzel, hogy elegendő legyen. Hideggel, legalább így nem égette le senki nyelvét. Nem rúgták ki még soha ilyesmi miatt, pedig csodálkozom. Ezt a nőt biztosan mindenki csak szánja. Komplett őrült! Minden nap másik pasiba szerelmes. Tegnap két órát késett, mert megint megismerkedett valakivel, aztán az idegent elkísérte egy orvosi rendelőbe. Annyira jól elbeszélgettek, azt mondja, alig tudtak elválni egymástól...Na végre, Gábor online! Ezért szeretem ezt a munkahelyet! Egy hónapban tán egy nap munka van, a többiben szabadon csetelhetek. Olyan jó Gáborral lenni! Csak azt tudnám, ha ilyen jól elbeszélgetünk, miért nem találkozunk néha csak úgy, miért csak egyszer találkozunk hetente? Persze, micsoda találkozások azok! Nemrég találtunk az egyik uszodában egy kétszemélyes, zárható fürdőt. De olyan hamar elrepül az az egy óra! Az Anna nélküli napokon megvárom a pályaudvaron vele a vonatot. Ezek is szép tízpercek. A múltkor el is utaztam vele, hazakísértem, de majdnem éjfél lett, mire visszaértem. Reggel meg munka. Arra is gondoltam, felhagyok a bébiszitterkedéssel, de akkor nem tudom kifizetni az albérletet. Meg persze, lassan már én is harminc leszek, huhh, de jó lenne egy gyerek! Olyan jó néha Annával lenni! Mikor átölelem esténként, egyre többször azt érzem, az enyém. Azt játszom az utcán, hogy én vagyok a büszke anyuka, s ilyenkor rámtör, hogy így teljes az életem. Gábor azt mondja erre...Hogy mi?! Hát nem gondolja komolyan Orsi, hogy most a pasija előtt majd eljátszom, hogy hozzám jöttek a munkások? Dobja csak ki őket maga! Amit főzött, egye meg! Mert amit nem látunk, az ugye nincs is?! Azt mesélte valamelyik nap, hogy a metrón úgy utaznak, hogy ha észrevesz István tekintetének hatótávolságában egy jó nőt, akkor az ellenkező oldalára áll Istvánnak, így tereli el az optikát a célobjektumról. Na ne! Ez a pali olyan mulya, hogy szerintem Orsin kívül egyetlen nőt sem lát! Én még nem láttam ennyire szeretni valakit! Hogy lehet ennyire oda valaki egy ilyen kelekótyáért? Olyan borzasztóan bír még öltözni is Orsi, hogy a Ráday utcában megáll az élet, ha kilép. De miért nézne más nőre István?! Szerintem amúgy is érdekember - ezért az is lehet, hogy csak óvatos. Mindegy! Hetek óta sajnáltatja itt magát, hogy ki fogják rúgni az albérletéből, mert nincs pénze, szerintem csak arra vár, hogy Orsi felajánlja, költözzön oda. Micsoda férfi az ilyen! Jó! Persze! Menjetek ebédelni! Biztosan megint Orsi fizet!...De jó! Válaszolt Gábor!... Már két éve várok rá. Ezek a levelek tartják bennem a lelket. Gyakran ír, de az utóbbi időben már nem levelez velem egész nap, sőt, mostanában már csak reggel ír. Az vigasztal most, hogy a múlt héten együtt aludtunk, most először, mióta ismerjük egymást, a családi örökségét képező házban, s azt mondta, ott fogunk egyszer együtt élni. Csak még meg kell várnom, hogy megmondja a feleségének, elhagyja. Tudom, én vagyok türelmetlen, tudom, hogy igazán korrekt szeretne lenni azzal a nővel. Most fog doktorálni az asszony, Gábor nem akarja addig a válással terhelni a lelkét, csak legyen már meg az a doktorátus! Már elterveztem az egész életünket! Csak azt nem értem, miért nem látta meg egyből, mennyire egy hullámhosszon vagyunk! Pár éve költöztem fel vidékről, mert otthon minden reménytelen volt. Két éve ismertem meg Gábort. Azt hiszem, elsőre megtaláltuk egymást, hónapokon át naponta órákat cseteltünk, bár, sajnos akkor is csak hetente egyszer volt idő találkozni.Már megtörtént egyszer, amikor napi egy levélre szűkült a kapcsolatunk. - Ezért nem szeretem most se, hogy nem ír! Rossz előérzetem lesz tőle! Pedig tudom, hogy ott ül ő is a gép előtt! - Egy éve az történt a levelek ritkulása után egy napon, hogy három hónapig egyáltalán nem találtam. Azt hittem, meghalt, balesetet szenvedett, vagy csak kitaláltam, hogy létezik. Már majdnem beleőrültem a fájdalomba. Három hónap után aztán eszembe jutott, hogy ismerem az egyik e-mail fiókjának a kódját és kétségbeesésemben beléptem. Ott voltak szépen sorban a leveleim - felbontva. - Betörtem a mail-fiókodba! - írtam neki, s erre válaszolt: Azt mondta, hogy e három hónap ideje alatt ő megnősült... - Azt hittem, belehalok, de megbocsátottam. Állítólag valami régi kapcsolata volt Nóra, az új feleség, és hogy kényszerpálya... Mindketten máris látják, hiba volt. És persze, rájött, nem tud elfelejteni...Ugye ez nem lehet igaz? Nem Ákoska hangját hallom a lépcsőházból? Ugye most nem hozza fel az óvodából Orsi azt a rettenetes gyerekét? Azt hiszem, ezt én nem bírom tovább! Nem tudok ebben a ricsajban gondolkodni! Zavar, hogy Ákoska titokzatos kapcsolótáblákat tervez, majd az irodában lévő összes zsinórral körbeteker mindent! Micsoda korcs ez a gyerek? Nem is csoda, egy ilyen őrült anya mellett! Megnézem én mégis Gábor mail-fiókját, bizalom ide, vagy oda, mert elegem van ebből a bizonytalanságból! Orsiból, Ákoskából, Józsiból és Juliskából is!...... Hogy mi??? Mit ír?! Miféle kedves Márti? És hogy-hogy otthon találkozunk este és hogy-hogy boldog vagyok Veled?...Én azt hiszem, hétvégén elmegyek Gábor házához Laci barátommal, lebukom a kocsiban és megfigyelem, ki jön ki az ajtóján. Nóra, vagy más? Miért csinálja ezt? Miért játszik velem? Annyira szeretjük egymást! Tudja, hogy mindig rá gondolok, őt várom! Én úgyis mindig megbocsátok és a végén mindig bebizonyítom, hogy csak én maradok! Úgysem fogok soha senkit életemben úgy szeretni, mint őt.- A szakításban mindig van valami szomorú-hu-hu-hu-hu-hu-hú! - néz rám átható tekintettel, kacagva Orsi, miközben az összetekert vezetékek között egyensúlyoz, de hiába, azt hiszem, már soha többé nem fogja tudni átlépni az ingerküszöbömet.Hidegség- A legfontosabb dolog az öltözködésben Kisfiam, egy jó cipő! - jutott eszébe édesanyja egyik fontos mondata, miközben azt érezte, hogy való igaz, hiába ez a nagy hideg, hiába kóborol benne órák óta, a lába még mindig nem fázik. Persze, máshol sem.Még csak az imént vásárolta ezt a kannás bort. Lassanként kortyolta, mintha díjnyertes nedű lett volna. Pedig a mama már csak az égből csóválta a fejét az előbb is, amikor betért a külvárosi nonsztopba. Eleinte csak egy-két kiflit tervezett venni, hisz rég elmúlt már a vacsoraidő is, pedig még ma semmit nem evett, de a sorban előtte álló hajléktalanok olyan természetességgel emelték le a polcról az olcsó kábulatot, hogy szinte kényszert érzett arra, hogy ugyanezt tegye. Minden-mindegy alapon? Együttérzésből? Mert egy pillanatra ráébredt, hogy már ő is hajléktalan?Ma utazott először HÉV-vel. Reggel óta rótta a várost, felszállt a villamosra, buszra, végül a Lágymányosi hídról ámulva nézte a vasút villódzó esti fényeit, amelyek mögött az emberek elhagyják a jéghideg betont, s valami emberibb táj felé száguldanak. Csepelre.Budapest reggel még nyüzsgő bölcsőnek látszott, ahol az emberek arcában lépten-nyomon fedezett fel ismerős vonásokat. - Né', ez mint Kati néni! - Csókolom!... - kezdte volna el a mondatot, de a szembejövő ködös tekintet mintha átnézett volna rajta. Egy darabig még számon tartotta, figyelte az ismerősöket, végül fáradtan feladta. Úgy járkált egész nap a hideg városban, mintha tényleg ködből lett volna.Nehéz éjszakán volt túl. Döntött. Feleségét otthagyta. Az utóbbi hónapokban, mióta édesanyja meghalt, már csak vitákból állt az élet. Senkinek, élhetetlennek, tutyimutyi trógernek érezte magát, ahogy a felesége is mondta, amint a kaput halkan maga mögé zárta. Hajnalban indult, az első vonattal.- Szegény Mama! Pedig előre tudta! Mindig rossz nőket választottam. Egyik se nőtt még a közelébe se! Jó, erre az utolsóra ímmel-ámmal rábólintott. Tartott is a rend, míg ő köztünk volt, mert Mama mindent megszervezett. Mióta meghalt, azóta pedig minden tönkrement... -Miközben a kannás bor lassacskán fogyott, először csak a csepeli házak váltak régi ismerőssé, a függönyök mögül melegség sugárzott. Végül elhagyta a házakat, s a Duna partjára ért. Szíve lassanként megnyugodott. Mintha otthon, gyerekkora Tisza partján járna. Oly távolinak tűnt a zaj, ahogy szétváltak a hangok! Messziről egy kutya vonyított, közben szinte kopogott tétova léptei alatt az avar. A messzi fények bágyadtan csillantak meg a nyirkos ágakon, már-már egybeolvadtak a deres hullámokkal, melyben milliónyi éles jégkocka úszott.Már csak egy-két korty volt a palackban. Pillanatra megbillent, amikor megpillantotta árnyékát a kásás víztükörben.- Fiatalember! Mit csinál itt ilyenkor? Jöjjön már közelebb! - Egy autó állt meg a töltésen, s egy kedves női hang szólította meg. Nem felelt.- No, jöjjön már! - Ekkor érezte meg ma először, mégis, mennyire átfagyott. Gémberedett lábai szinte nem mozdultak, torkába is egy szabályos jégkocka nőtt.Még mindig nem szólalt meg, de már az autóban ült. A nő kedvesen, okosan beszélt. Tetszett neki, hogy a nő aggódik. Tetszett az egész nő! - Ó, bárcsak a Mama ezt megérte volna! - gondolta tompán.Aztán száraz ruhát, meleg vacsorát kapott és egy ágyat. Aludni készült, szemét lehunyva érezte, ahogy a fáradtság egyre inkább vonzza, vonzza valami ismeretlenül mélységes álomba, mikor a nő föléhajolt:- Mi bánt? Meséld el! Húzódj kicsit beljebb! - kérlelte. - Önkéntelenül mozdultak ólom tagjai. Miközben erejét megfeszítve megpróbált beljebb menni, érezte, ahogy teste átbillen a tehetetlenség holtpontjáról és...akkor egy nagy csobbanással a Dunába zuhant./Záradék: MTI 2010. 01. 04. : Dunába fagyott holttestet találtak egy pesti kikötőben - a férfi valószínűleg belecsúszott a vízbe./ Thu, 20 May 2010 12:22:29 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=530&Itemid=108 Az egész úgy kezdődött, hogy… logikus,  eltörtem egy amforát? Nem ilyen egyszerű ez, dehogy; hanem úgy, hogy  nem akartam elmenni síelni.  Régen volt, még novemberben. Az elhatározás, a nem akarás meg minden egyéb. Hogy miért nem akartam? Hát ki tud erre okos, értelmes választ adni, főleg, ha nőből van az illető… ugye senki? „Csak” – mondhatnám lazán, nőcisen. De nem volt „csak”, hanem érzés volt inkább. És teltek a hetek, hónapok és mégis elmentem. Az olyan jó dolog, ha az ember lánya a hóban csúszkál meg egyáltalán, friss levegő, jó társaság, új kihívások… tudjuk milyen az, ugye? Aztán első négy nap úgy voltam vele, hogy nem is értettem, miért nem akartam én novemberben síelni menni, hiszen mesésen jól éreztük magunkat. A kisfiam a pályák ördöge lett, az én térdem is jól bírta, a tavalyi sérülés baleset is, a férjem kisebb sérüléstől eltekintve – hiába na, nem való már neki sem a fekete pálya –, szintén remekül érezte magát. Csütörtök este lévén, gyertyafényes vacsora keretében összegeztük, hogy kis családom minden tagja hány ponttal díjazza az eddigieket. Kisfiam és én is, igen magasra pontoztuk az elmúlt 4 napot. De jól tettük… mert a következőt már kevésbé lehetett volna emigyen díjazni…  Történt ugyanis, hogy eljött a síelés utolsó napja, a péntek reggel. Szép verőfényes napocska, vidám kis csapatunk rajthoz állt és huss, már siklottunk is. Új pálya, új kihívások – gondoltam; mindent kibírtam, ez már a ráadás. Az oktatónk is így gondolta, mondta is, hogy „élménysíelésben” lesz részünk. Hajaj, már akkor kitalálhattam volna, hogy ebből én kiszállhatnék… De van egy rossz tulajdonságom – a sok másik mellett -, nem bírom a kudarcot, és ha valamit elkezdek, azt minden áron végigcsinálom. Így hát ezt is elkezdtem és annak rendje módja szerint, szépen csináltam is. Eljött az utolsó kör, amit én már nem kívántam, így el sem kellett volna kezdenem. De hát ciki ugyebár, ha az ember csak úgy feladja, na jó, gondoltam, egy utolsót még és kész. Fáradt voltam és kár, hogy nem hallgattam a híres ösztöneimre. Az utolsó 20 méteren sikerült kifognom 4 kis ugrató buckát, merthogy ez volt a „desszert” az oktató részéről. Én meg jöttem ezerrel, a meredek hegyoldalról és hopp 1,2,3 bucka abszolválva, 4. bucka is jön, én meg azt érzem, hogy repülök… Tudják milyen az, amikor az ember ejtőernyővel kiugrik, de még nem nyílt ki az ernyő? Alant a nagy levegőég, ő meg csak száll és reménykedik, hogy valami lesz, leginkább kinyílik kellő időben az ernyő és a szabadesés átalakul szép szabályos lebegéssé. Viszont abban a pillanatban, amikor én szállni kezdtem… és most nagy kedvencemet idézhetem, Latinovits Pikit, miszerint : „emlékszem a röpülés boldogságára” – emlékeztem ugyan a röpülésre, de a boldogság valahogy elmaradt. Mellé kegyetlen fájdalom és nagy ütés társult, hatalmasan csattanó zuhanással. Hirtelen azt éreztem, hogy a Paradicsomban  vagyok, mert csak ott van ilyen szikrázó fényesség, hidegben csak ott lehet az embernek ennyire melege és mindig úgy képzeltem, hogy ott nem érez senki semmit már. Én viszont paradicsomban voltam ugyan, de „csak” síparadicsomban, és elmaradt minden egyéb mennyei szolgáltatás. A fényesség attól volt, hogy a szemembe ment a hó és nem láttam semmit, az égő érzés attól, hogy arcon csúsztam jó pár métert és a jeges hó  végigszántotta a bőrömet;  a „nem érzek már semmit” pedig azért, mert a sok fájdalom együtt olyan volt, mintha semmi fájdalom sem lenne, csak az érzéketlenné váló testem… Ha valakinek kis fantáziája van, már az első 5 sor után kitalálhatta, hogyan is végződött a síelésem, de ha mégsem fűzte össze a szálakat, elárulom: akkorát zakoztam, amekkorát még soha életemben, úgy összetörtem magam, ahogyan nekem eddig még nem sikerült és a többi már csak részletkérdés maradt.  A hegyimentők munkája szép feladat, hálás vagyok nekik, hogy mégsem helikopterrel kellett „szállnom”… levittek a völgybe. A mentősök is jó fejek voltak, főleg, hogy azt hitték, helyben fizetem a számlájukat és a végén mégsem tettem… a kezelőorvos is remekbe szabott munkát végzett, szívélyesen fogadott, amikor hozzá bevittek a mentősök, de amikor már a férjem el akart vinni a kórházból, doktor úr nem akart elengedni, csak ha a számlát kiegyenlítettem… Hát ilyen a szelávi, ha az embert baleset éri és semmit se ér a híres biztosítása. Summa summarum, sikerült begyűjtenem egy remek agyrázkodást, és egy dupla felkartörést, totál zúzódást a teljes felsőtestemen, szivárványszínű hematomákat. De a nagyon féltett térdem épen maradtJ Nem olyan rossz mérleg, mázlistáknak ez jár. Ami utána következett már egyre szorosaban kezdett kötődni az amforához, na meg egy fajta töréshez… Bár akkor még nem tudtam, sőt álmodni sem mertem holmi pompei vörös szép amfóráról. Leginkább arról álmodtam, hogy folyton síelek és repülök és zuhanok és óriási robajjal érek földet. Köze nem volt a vöröshöz, ha csak nem  a homlokomból csorgó vérre gondolok.  Eltelt 2 nehéz hónap, amikor újra kellett értelmeznem az életem, a mozgást és főleg a mozgásbeli korlátozottságom. Amikor megtanultam értékelni, hogy milyen kevés elég a boldogsághoz: önállóan eljutni a vécére, - ugye senki sem gondolná, hogy ez bárkinek is gondot jelentene?-. Már ha egészséges emberre gondolunk. Pedig igencsak nagy bizalom kell hozzá, hogy egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben az ember teljesen rábízza magát valakire és megtanuljon olyan dolgokat elfogadni, amik előtte mind természetesek voltak, hogy önjáró módozatban mi működtetjük és akkor és úgy ahogyan mi akarjuk. Mi emberek mindent önállóan végzünk, nem szeretünk segítséget kérni, mert az snassz, nem kérdezünk és nem kérünk meg senkit semmire, mert akkor mi sem tartozunk másnak, nem kell viszont segítenünk… nem adjuk ki magunkat annyira, hogy a legintimebb helyzeteinkbe bevonjunk bárkit is, még ha az a bárki a párunk is. Na és ha mindez párosul egy erős és folyton önállóságra törekvő némber személyiségével… hát annak jobb nem eltörni a karját. A tény, hogy akkor fürödhetek, tisztálkodhatok, amikor valaki épp „rámér” ellátni, bizony megint messze vitt az én amforámtól.  A fájdalom, ami minden lélegzetvétellel együtt kiszállt belőlem és nem volt rest visszaszállni belém, azt is elfeledtette velem, hogy télen kívül létezik más évszak is.  Az ópiumszármazékok és egyéb kábítószerek, amik a fájdalmam hivatottak csillapítani szép lassan eltompították az agyam és azt éreztem, hogy nem emlékszem semmire a síelésen kívül, hogy nem tudok összefüggően gondolkodni és elfelejtek dolgokat. Így szóba sem jöhetett, hogy emlékeznem kellene: „amfóra” – mit is jelent úgy általában és vágyaimban ez a szó. Ez a csodálatosan kecses edény, ami csupa életet jelentő anyaggal, élelemmel  lehetett tele az ókorban és nekem most álmaim tárházul szolgált. Igen, dereng valami, görög szó: amphora, nolai amphora, álmaim netovábbja, amit anno i.e.5. századan Athénben készítettek… Behunyom a szemem és látom szép, kecses alakját, ahogyan lefelé keskenyedik, vöröses színét…A mestert, aki minden tudását beleadja és még annyi minden mást véltem belelátni az áhított amfórámba, csak azt nem, hogy mozgásképtelenné váltam és lebegek az álom és a valóság határán.Egy dolog volt biztos és állandó: nem tudok mozdulni, nem tudom emelni a karom, kettészakad a hátam és már nincs is vállam, mert lefolyt rólam az izom.  De az embert nem azért teremtette az ég na meg a természet, hogy könnyedén feladja a küzdést és egy cél lebegett a szemem előtt: - nem, ezúttal nem az amfóra, hanem - a teljes és mielőbbi felépülés.  A kisfiam sírva fakadt valahányszor rám nézett, én pedig megígértem neki, hogy nyárra versenyt fogok vele hátúszni, ahhoz pedig nekem már úgy kell mozogatni a karomnak, hogy tudjak is úszni. Ő hitetlenkedett, én pedig összeszorítottam a fogam és hozzáláttam a terv kivitelezéséhez. Mit mondjak, ha valaki volt már hasonló helyzetben,  az tudja: a rehabilitáció a fájdalmak meghatványozódásáról szól – az elején legalábbis -, de a legszebb szakmák egyike is, mert a gyógytornász egy lerobbant, sérült testet épít fel, ad vissza az életnek, a családnak, a társadalomnak. Ezekkel a szép gondolatokkal felvértezve kezdtem minden reggelemet és fájdalomtól potyogó könnyekkel távoztam a tornateremből. De büszkén, hogy egy lépéssel, mozdulattal többet tudok már: az emberi test korlátairól és az álmaim végtelenségéről egyaránt. Eltelt sok –sok hét  és egyik tornaórám után, amikor már egyedül is felmerészkedtem a BKV áldott közlekedési eszközeire, épp a HÉVre vártam. Kedves olvasó jogosan kérdezheti, na és hol van az amfóra? Ott a megállóban én is azt kérdeztem, mert hirtelen a szemem előtt állt egy 30-as évei közepén járó fiatalember, kezében egy állvánnyal, és rajta az én amfórámmal. Aki már oldalalakon át amfóráról álmodik és regél, persze, hogy odamegy és megkérdezi: - Ne vegye tolakodásnak, de hol vásárolta ezt a csodálatos amfórát meg az állványt? - Hogy hol törtem, úgy érti? – kérdezett vissza savanyú mosollyal. - Hogy mit csinált? Törte? Nem értem. – néztem rá értetlenül, mintegy válaszként. És elmesélte, hogy ő ezt nem is akarta megvenni, hanem felborította a hátizsákjával és kénytelen volt kifizetni és elhozni. Állványostól, mindenestől. Ó, szegény amfóra, elég csúnyán eltörött, esélyem nem volt már, hogy a pompei vörös amfóra az én szobámba költözzön. De ha már így alakult és mindez Nagypénteken, megköszöntem, sajnálatomat fejeztem ki és odébb mentem. Pár perc múlva odajött hozzám és azt mondta: - Nézze, ha érdekli bármely darab, akár az állvány, akár az amfóra, szívesen odaadom, mondjuk olcsóbban persze, mint ahogy vettem. - Ááá nem, köszönöm, tudja, én épp egy törött kart próbálok most rehabilitálni, el sem bírnám az egészet, nem tudnám hazavinni. De azért hadd emeljem meg az állványt, mindig vágytam egy ilyen szép… - és itt nagyot nyeltem, tekintetem a miszlikre törött, vörös amfórára tévedt,a mire annyira vágytam; mégha nem is nolei típusú… és bejeztem a mondatom: - kovácsoltvas állványra és most, ha már itt van és nem túl nehéz, lehet, hogy elvinném magammal. Megemeltem és úgy határoztam, próbára teszem Húsvét nagypéntekén a törött karomat és hittel meg erővel és nem is tudom még mivel, elhitettem magammal, hogy én ezt gyalogszerrel, kézben, haza tudom vinni. Héven. Már csak egy aprócska gond volt, sem feltenni sem levenni nem tudtam volna a HÉVről, de a fiatalember arra is vállalkozott, hogy segít.  Mosoly ült az arcomon, mert arra gondoltam, hogy szereztem neki is, magamnak is egy szép délutánt, és ráadásul a férjemnek is végre lesz születésnapi ajándéka. Merthogy az elmúlt héten születésnapja volt, de mivel sehová nem jártam ki, ő meg folyton vagy itthon volt vagy engem fuvarozott orvosokhoz, ezért ajándékot nem tudtam neki venni: így hát ama nevezetesen kerek születésnapon elővettem legkreatívabb énemet és a könyvespolcon heverő Karinthy Márton még érintetlen két kötetesét díszes firenzei motívumokba csomagolva átnyújtottam ajándékként. El kell mondanom, hogy a legnagyobb meglepetésemre: nem vette poénnak, és a kreatívitásomat sem értékelte. Ezért hirtelen úgy gondoltam, kárpótolom – már ha kell egyáltalán ilyet tennem -, és hazaviszem neki a csodálatosan szép állványt. Ugyan amfóra már  nincs hozzá, de egy kreatív megoldással virágot is lehet az állványba helyezni és az amforán amúgy is karácsonyi motívumok voltak, most meg Húsvét jön. Tehát megint bevetettem minden szellemességem, és a férjem meglepve, tátott szájjal, hitetlenkedve állt előttem, na meg a csomag előtt, ami óarany papírba burkolva, e kis írással ellátva csak arra várt, hogy kibontsák.  Az amfóráért pedig requiem és óda hozzá, hogy volt, és pompei vörösként ott állt a fiatalember útjában, aki eltörni ment oda, és hát végül köszönettel tartozom a hóbuckának is, ami utamba került és röpülni tanított, és eltörtem a karom. Ezek nélkül soha nem láttam volna álmaim amfóráját, soha nem találtam volna rá erre a szép kovácsoltvas állványra és nem lenne a férjemnek 50. születésnapjára ajándéka. A dolgok szépen összeértek és nagy kerek buborék lett az egész, megértettem, miért is mondták az orvosok, hogy mázlista vagyok ilyen töréssel. Hogy a buborék mikor durran el? - most épp erre várokJ  Utószó:  Azért ha valaki amforát akarna beszerezni magának, ajánlom a lakberendezési boltok bármelyikét (természetesen méretes hátizsákot kéretik a csomagmegőrzőben hagyni), továbbá melegen ajánlott előtte a havas sípályák elkerülése: onnan meglehetősen kanyargós ösvény vezet az amfórákhoz és nem is biztos, hogy a gyógyulás és rehabilitáció labirintusában épp az amfórás ösvényen vezet a kiút. Thu, 20 May 2010 12:21:23 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=529&Itemid=108 A taps még ütemesnek látszott, de láthatóan kezdett csendesedni és kiürülni a terem. A lelkesedés eltávozott, a darab véget ért. " Ha mi árnyak nem tetszettünk "… De, tetszettetek. Kiváltképp az a bolondos manópofa, az a Puck. Remek zsivány. Mondjuk ezt is színésze válogatja, de meg kell adni ez a fiatal siheder, ott a zöld sapka alatt jól adta a pajtást. Jön a függöny, összezár, kigyúlnak a fények, fellélegzik a terem. Indulhatunk haza, több győzelem itt már ránk biztosan nem vár. Még egy utolsó intés a színpad felé, intés az őrzőkhöz, ez szokásommá vált az idők során, egy simítás a drapérián, egy koppantás a recsegő deszkákon, és máris monumentummá válik a momentum. Legalábbis bennem. Aztán már lehet indulni. Kalap, kabát, sapka, sál. Hidegre fordult az idő, még ha a terem a júniust volt született ünnepelni.Egyedül színházba járni fele élmény, mint ami lehetne. Hedonista alkat vagyok, így adok magamnak a jóból, gyönyörű partnerrel érkeztem, aki mellesleg nemcsak szép, de okos is, és pont annyira hogy belém tudjon szerelmesedni egy időre, de annyira nem hogy ezt az érzést hosszútávon tudja viselni. Ki is rúgott nemrégiben annak törvénye és módja szerint, de valami perverz barátságféle mégis összeköt minket azóta is, és persze a testiség mámorító érzése is. Szeretek vele lenni, mert igazán csak vele tudok párban kellemesen magányosodni, érezni, hogy ölel a világ, s benne közel érez magához egy másik biológiai elem, de mégsem bánt, kárhoztat, azért ha netán percekre magamba némulok. Ő nőben is csoda, hát, még ha férfi lenne, bizonyosan egy hadvezér jelleme vértezné, de legalábbis egy generálisé. Harcias alkat, harcias jellem. Jelzi, hogy él és ezeket a jeleket kellő hőfokon tudja magában tartani ahhoz, hogy ne fáradjon el a hétköznapokra ez a lángoló lelkesedés, ami benne fogant, talán már ősidők óta.Kint hideg, pesti éjszaka, villamosmegálló, villamosmegállóban avítt sínek illata, fejem felett lámpafény. Ilyenkor jó, ha húszpercenként jár a 2-es villamos, jó időbe telik mire bevergődünk a Blahára, még egy átszállás is vár ránk. Remek ötlet egy nemzet színházát száműzni a nemzet vérkeringéséből, és rászoktatni az embereket a városnézésre. Amúgy megvallom, igazuk van, egy hajónak a Dunához közel kell horgonyoznia. Matrózok, hajóra fel, vár rátok tengernyi betűből szőtt vitorla, s rengeteg regélő ritmusba fakadt hajókötél. Legalább a külcsín és a belbecs rendben van a hajón, s még kalózok sincsenek a környéken. A villamos befut kopott sínjén a megállóba, mi is felszállunk a többi pirosló arcú álmodóval, itt senki sem rest véka alá rejteni az álmait, olyan szabadlelkű ez a város, olyan érzelmekkel teli, vagy csak én szeretem túlságosan, és elfogultan. Mindegy. Ez az este is olyan, hogy nem haragszom senkire. Vacsora lesz, beszélgetés, bor, mámor, kéj és persze álom. Ráadásul olyasvalakivel, akit még szeretek is. Ritka madár, akár a páva,és legalább olyan szép is. Nézi, fürkészi a szemem. Vajon mit keres? Mindig ezt csinálja, valami transzcendens, ezoterikus hülyeség ez, meg az ősi tradíciók hogy a szem a lélek tükre. Szegény, nagyon szereti ezt a játékot, én meg persze játszom vele, mert én meg nagyon kívánom ma este őt. Akkor nálam, az este laza lesz , egy kis pezsgő , egy kis bor, máris gombolódik a blúz a kezem alatt , persze beszélünk a darabról is, és én nagyon okos leszek, okos de kimért, tanár uras, azt nagyon szereti, aztán egy kis tánc, valami mézédes melódia , és máris az egyik szobából, a másikban vagyunk, pont ott ahol én szeretnék lenni, ahol persze titkon ő is, de a tempó az számára alfatempó ebben az olvasatban. Mindegy, nem ő a férfi. Hazudnak neki szemeim , a csillanások mögött nem sejlik fel a lényeg, a rettenet, hogy milyen gyáván és önzően üres vagyok, mint a csapból a pohárba ömlő víz , egyszeri, súlytalan. Nem látja, hogy már nem vagyok itt régóta. Azt hiszem, minden ember azt látja csak, amit igazából látni akar benne az akarat. Ő is így van ezzel, ez az Eszter, tanult, okos, értelmes lány, de mégiscsak a millió része, és nem a valaki más elve mozgatja, hanem a valahová tartozás. Ezért is tudok neki ilyen szenvtelenül hazudni. Nem ért, azaz neki csupán annyi a fontos, hogy önmagát értse bennem, és ez nekem is pont elég a játékhoz. Lehet, hogy a tánc ki is marad, tegnap rosszul léptem a járdáról lelépve, kifordult a bokám, ne is erőltessük, fog ez menni a nélkül is.A kezem fogja, a tenyeremet simogatja. Az érintések szilárdsága. Újabb profán hazugság. Emberi mivoltom tisztességre tanít, és persze arra hogy viszonozzam a mozdulatait, hiszen ma még szeretkezni is fogunk, és valljuk, be csodás teste van, hülye lennék kihagyni az alkalmat. Így hát viszont mosoly, lég puszi, bátorító nevetés. Máris olvadozik, ma virág sem kell. Az übermensch tudat olyan konok méreteket öltött bennem hogy nem tudom leplezni, hogy mennyire, unom önmagam és a körülöttem felépített szinte tökéletes világot. Ha legalább lázadó lennék, és autókat gyújtanék fel, vagy templomok falára írnám fel nagybetűkkel hogy: Isten halott, de még ez sem, a vegetáció és a nihil olyan mezsgyéin járok, amely már-már az elfogadás és e belenyugvást hordozza magában. Színtiszta Ivanovizmus bujkál a tagjaimban. Félelmetes tudni, hogy nincs holnap. Ezért is szeretnék mindennap kedvére tenni a világnak s benne a vágyaimnak, mert iszonytató érzés abban fuldokolni, hogy az álom egyszer véget ér. Hogy megszűnök uralkodni önmagam felett. Azt hiszem, én vagyok az egyik legostobább ember a földön. És az az igazán szánalmas ebben, hogy ebben az ostoba mivoltomban is képes vagyok hatni a környezetemre. Felnéznek rám, tisztelnek, kedvelnek, szeretik a humorom, azt mondják, nem mindennapi figura vagyok, hogy jó a társaságomban lenni(!) , jaj, a becsapottaknak, szánom őket teljes szívemből.Közben már a kapualjhoz értünk, míg ezek a gondolatok, érzelmi mozgások zajlottak bennem, Eszter szinte felcipelt a másodikra, annyira szerette volna, már ha szeretem, a lépcsőházban a falnak dőlve csókolóztunk, combját erősen az ágyékomhoz nyomta, így dörgölőzve jutottunk el végül is a lakásig. Szinte kimerültem már ebben is. Kezdett elszállni a lelkesedésem. Mindig ez van, ha hagyom magam magam által befolyásolni. Az a legjobb, ha kizárom a belvilágom. Igen, a belvilágom. Más a külvilágra haragszik, és belső támaszt keres, én pedig az engem átható, átitató féktelen és pusztító melankóliákra. Nem kérdés számomra a társtalanság fogalma, hiszen pontosan tudom, hogy ez egy kapcsolatban, egy interperszonális unióban elfogadhatatlan. Ez a belső magány. " Valami nagy bűnöm van, ez bizonyos "– mondja Ivanov, bennem. És én marha, vakon hiszek neki. Közben a lakás benső fényei eregették szárnyukat az idült tér vonalán, s belépve a Nő, azonnal ledobta magáról a cipőjét, amely a kopogó esőben kissé sáros lett, és tanult mozdulatokkal a fürdőszobából törülközőt cipelt ki, és megtörülte előbb az én kócosan bágyadt fejem, aztán a saját aranyló hullámokkal teli fürtjeit. Szerette volna, ha szeretem ezt a pillanatot, s én szerettem volna, ha megérti, hogy miért nem tudom szeretni. De inkább újra a hazugság mellett döntöttem és vadul megcsókoltam.A rítus a szerint zajlott, ahogy azt előre elgondoltam. Vacsora, bor, pezsgő, még egy kis bor, halk zene tánc nélkül, összebújás. Minden flottul ment. Ez a nap sem lesz a keresztre feszítésem napja – gondoltam. A hazugságok mindennapja annyira be tud épülni a tudatba, hogy a különleges alkalmak, amelyek ritkán adódnak az ember életében, már szintén hazugsággá válnak az idők során, és az ember végül csupán azt veszi észre, hogy egy körforgás része, egyetlen atomnyi villanás a kihalt hómezőn, hogy már nem egyedüli példány, hogy csupán adat az isteni gépezetben. Szegény Kosztolányi, ha látná, milyen silány utódokkal kergeti a sors hajdani szellemét, beleborzongana. Éjfél is elmúlt, mikor egy neszre lettem figyelmes. Valaki mintha járna a lakásban. Rossz alvó vagyok, majd minden zajra felkapom a fejem, és nehezen alszom vissza utána. Most is kísértett ez a zaj, nem hagyott nyugodni. Pár percnyi tépelődés után kikeltem az ágyból, teljesen egyedül voltam már, Eszter a szakítás óta nem hajlandó nálam aludni. Én sem erőltetem. A lakás nem nagy, és nem is nagyon zegzugos. Pár pillanat és kiderül, hogy ki az ellen. A konyha felé indultam, hátha megint a szomszéd néni cirmosa talált beszökni és dézsmálni a délutáni maradékot, amit a pulton hagytam, de a hang nem onnan érkezett. A dolgozószoba felől. Még a villany is égett. Eszter mégis meggondolta volna magát, és itt maradt éjszakára? De hiszen utálja azt a szobát, azt mondja az életünk megrontója, a szoba, ami a négy fal közé temetett, mikor a nagyregényt írtam majd egy éven át. A könyv siker lett, de a szoba megölte a kapcsolatunkat. Buta dolog, női dolog, a feladat ölte meg a szerelmünket, és az hogy nem tudtuk felmérni egymásban hol van a helyünk. Persze ezt sosem mondtam, mondhattam volna neki, még magában kereste volna a hibákat, pedig az összes bennem volt. Nem kellett volna udvarolnom neki, elcsábítani, reményeket szórni a szemébe, mert már akkor is tudtam, hogy az én utam egy igazán magányos utazás lesz. De most fény van a szobában, és fényt csak az ember kapcsol. Kíváncsian, sejtelmekkel teli beléptem. Senki sem volt bent, a szoba üresen lézengett, azon a pár bútoron kívül, ami már előtte is jelen volt. Talán mégis ő hagyta égve, amikor elment. Teljesen érdektelen. De akkor mi volt a nesz? Rosszul hallottam biztosan, belső nyugtalanságom képes hallucinációkat ébreszteni a tudatomban. Az ablak nyitva. Hűsítő őszi lég surran be lelkesen. A gangon koromsötét éj telepedett a régi, kopottas padlózatra. A hold, mint tejfehér nagyúr ring kevélyen alvó felhők világán, és a homály úsztatón arrébb tolja előle a csillagokat. Minden olyan nyugodt, olyan rendezett most, akkor mi ez a nagy vihar bennem mégis?Egy utolsót szippantok még az erős, tartalmas levegőből, tüdőmet átjárja a telt lobogás, aztán becsukom az ablakot, újra magamra zárom a minden lépéseimben jelen lévő csendeket. Megfordulván az íróasztalon a korábban félbe hagyott novellám felé tér a tekintetem. Odalépek az asztal mellé, a novella utolsó lapjára teszem kezem. Valami idegen most itt, valami egész fesztelen, szokatlan öröm járja át a szobát. Nincs ez így rendben. Az utolsó lapon a kezem, az utolsó lapot felemelem. Egy díszes, ezer színben pompázó fényes madártoll pihen a fehérlő papíron. Nézem, és elborzadok szépsége láttán. Ez lenne, ez lenne maga az értelem, amit kerestem? Hiszen ez csak egy toll, egy eltévedt madár hagyta itt biztosan, itt, éppen nálam. Tudja, hogy nálam jó helyen van. Hiszen rabmadár, rabmadárnak nem lesz gyilkosa sohasem. Egy ültömben fejezem be még aznap azt a félbehagyott novellát, hazugságok nélkül, gondtalan fesztelen. Azóta tudom hogy az a madár figyel engem. Thu, 20 May 2010 12:19:51 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=528&Itemid=231 Kedves Barátaim! Talán néhányan közületek nehezményezik, hogy ritkábban forgok fenn a saját honlapomon. De gondolom, akik figyelik a közleményeimet, tudják, két nagy munkában vagyok. Most úgy tetszik, hamarosan kipihenhetem magam. (Igazán rám fér.)A héten leadom a Kedves kollégák korrektúráját, s az egyik fárasztó munkától megszabadulok. Bármily hihetetlen, összesen kilencszáz oldalról van szó, minek folytán be sem fér egy kötetbe, kettő lesz belőle. Mellékelem a címlap-tervet. Könyvhétre jelenik meg.A másik munka a regény, A csillagok világa. Ennek első változatát egy-két héten belül fejezem be, ha igaz. Aztán félreteszem szikkadni. Lesz időm, mert október elsejei megjelenés.Az történt még, hogy Almási Miklós nagyon szép méltatást (index.php/sajto/kritikak/527-a-vamos-feladvany-nepszabadsag-2010-aprilis-17) írt rólam a szombati Népszabadságban. Igazán meghatott. Almási esztétika professzor, akadémikus. Már az is megtisztelő, hogy foglalkozik velem.Elmesélem, hogy jártam Pécsett, megnéztem az Alexandra (Pécsi Direkt) hatalmas telepét. Még sosem jártam ott- Álmomban sem gondoltam, hogy Magyarországon ekkora tranzitraktár létezik, legalábbis könyvek számára. Más könyves meglepetés is ért, de ezzel kapcsolatban titoktartást fogadtam.Két új könyvet kaptam ajándékba. Az egyik az amerikai Gotham központ tankönyve, ahová azok járnak,akik fikció-írást akarnak tanulni. Kezdő írók kézikönyve, ami szerintem pleonazmus, minden új könyvnél valamennyien kezdők vagyunk – én biztosan. A másik egy román szerző regénye. Őróla semmit nem tudok. A borító nagyon tetszik. Gabriela Adameşteanu: Az elveszett délelőtt (Európa). A szaga is ígéretes (nyomta a Debreceni Kinizsi nyomda). Úgy érzem, jobbnál szebb hónapok jönnek. Remélem, mindannyiunknak. Maradok hívetek: Tue, 20 Apr 2010 12:54:17 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=527&Itemid=200 Új kötetében (Tiszta tűz) a párhuzamos történetek két nézőpontból mesélődnek. Előbb az egyik értelmezi a másikat, aztán a másik az egyiket. Mondjuk, egy férfi mellé egy csinos nő ül a vonaton. A férfi próbálja kitalálni, ki lehet, fogalmazza a belépő mondatot, aztán – bőrén érezve az elutasítást – megsértődik. Aztán (fejben) mégis próbálkozna… Majd váltás, és a nő perspektívájából mesélődik ugyanez a vonatozás: mikor felszáll a vonatra, csak egy korosodó manus mellett van hely, nem baj, magába zárkózik, de zavarja, hogy nézik, (meg hogy miért nem nézik jobban…).később vonzóbbnak találja az öreget, de nem annyira, hogy… aztán kiderül valami rémség, de azt már nem mesélem el. Közben a férfi próbálja nem tudomásul venni frusztrációját, az utolsó pillanatban már majdnem megszólal. Aztán mégsem. (Jobb is…) Ilyen a struktúra. De nem ettől jó a könyv. Hanem a viviszekciótól. Amit az utolsó kisregényben csipetnyi iróniával és véres tényanyaggal mesél, a kettő ugye tűz és víz, illesztése nem egyszerű (majdnem lehetetlen) – író munkája. Mert megoldja. A fájdalom, tény, mosoly, korosztályok egymáson súrlódó észjárása játszik az elbeszélésben. Ami látszatra könnyeden gördül, csak lassan érzel rá, hogy ezek a sebek még nyitottak, hogy nincs feloldozás. „Vidám” történetbe jókora darab véres valóság van csomagolva.Mondom, megoldja, helyenként magával ragad, éjjel is jár a fejemben. Hogy micsoda tribliket játszik velünk az élet. Illetve vele, Vámossal, s most már az olvasóval is: magára ismerhet itt-ott-amott.De most nem könyvkritikát írok. Azon töröm a fejem, hogy miért kell Vámosnak, az írónakmégmindig az elismerés peremén, a kánonon kívül tipródnia? Vagyis: nem belül, a „szakma” komolyan veendő szereplői között. Fél éve talán előző regényében bogarásztam (Utazás Erotikába), haver mondja, hogy nem kellett volna. (A regény most fog kijönni németül: Meine zehn Frauen…) Aztán körülnéztem és beleütköztem a Vámos-feladványba. Hogy egy sikeres, jó íróról itthon a „mértékadó” közvélemény inkább hallgat. Nem illik szeretni.Itt van az Apák könyve című regény –jelenünk múltértelmezésének egyik legjobb irodalmi darabja. Csend. Aztán a New York Times közöl hosszú méltatást róla, felsőfok, elismerés. Amit megelőz, kísér, követ jó pár könyvének külföldi megjelenése. A siker. Itthon is szeretik, szerepel, olykor jó kritikákat is kap, máskor meg hát – próbálok finom lenni: leszázalékolják. A lényeg, hogy a belső kör zárva marad előtte. A csúcs, hogy úgy mondjam. Mert, hogy: lektűr. Meg hogy miért kell neki a tévében villogni. Író írjon. Mindez csak olykor mondódik ki, ritkán íródik le, többnyire csak „irodalmi közvéleményként” – blogokban, webes fórumokon – kering a fenntartás, miszerint ez a közvélemény túlzásnak tartana valaminő érdemi laudatiót, netán felsőfokot. Mint ahogy a közvélemény soknak tartja a közönségsikert, a hosszú könyvnapi sorokat Vámos asztalánál, ahol dedikál. „Ja, igen, a közönség kedvence.” Ha megkérdem, hogy vajon ez baj-e? Hiszen mégis csak minőségi irodalmat művel? Nem kapok egyenes választ, legfeljebb azt olvasom le az arcokról, hogy az író, az más…Vámos tud valamit, ami kizárólagos értéke, a hangjában van valami addiktív, több mint olvasóbarát – hiszen karcos írásait szeretem leginkább. De ez mellékszál. Írói értéke, hogy egyszerre high and low – mondják jobb helyen –, azaz egyszerre tud az elit nyelvén és a populáris fekvésben beszélni. Igazából átfogja a kettőt, az egyikből utal a másikra. Ezzel a látásmóddal és írásmóddal nőtte ki magát. Mert a tömegtársadalomban (amiben élünk) és a posztmodernben (ami, úgy mondják, véget ért) ez a több szinten mesélni képes attitűd önálló írói kvalitás lett. Csak ezt nálunk nem értékeli a céh. Meg a kékharisnya-rend.Ez a kettős látás (high and low) például azt jelenti, hogy Vámos olyan arccal mesél kusza történeteket vagy váratlanságokat, mintha minden rendben lenne, pedig – ahogy kiderül – semmi se nincs rendben. Mert nála a mese meghökkentésre fut, valami paradox csavarra jár. Komótosan halad, csábít – netán andalít –, aztán valami éles-kíméletlen villanás lobban – a sztoriban olykor egy mondatos rövidséggel –, amiben feltárul az élet rejtett, (zárójelbe tett) rémsége (valósága). Igazi otthona, ahogy figuráiba bele tud bújni, ahogy belülről azzá válik, annak „nyelvén” (sorsán keresztül) szólít meg. Egyébként is a sztori (mese, cselekmény – ezernyi neve van) kezdett már kihalni mint irodalmi alakzat, mostanában fedezik fel újra. Vámos viszont az elsők között kezdett dolgozni a mese rehabilitálásán. Mondjuk olykor könnyedebb stíl-játékaival is, de a mese örömének megmentésén. A high and low kettős látásával. Mert mindig is a valóság fintorai érdekelték.Ezért nem fér el a Vámos-jelenség abban a dobozban, amibe belerakták. Amit Vámos csinál, az állandó határátlépés, vagyis átmegy a highba is, de él a populáris eszközkészlettel is – de nem marad ez utóbbiban, mert nem cövekel le egyikben sem, pendlizik, kettős optikával dolgozik. Amivel új minőséget teremtett, mondanám. Anya csak egy van című regényének az öregasszony szövegei hátborzongató személyes emlékek felidézésére kényszerítenek, ezt a hatást, a másik szál – egy kétbalkezes szerelmi történet groteszkje – oldja, kifordítja, más dimenzióba emel. A kettő együtt – szikrázó minőség. Irodalom.Az irodalmi érték plurális mező, vagyis sokféle írói megoldás élhet benne egymás mellett. A Vámos-feladvány azért ütött szeget a fejembe, mert úgy érzem, a műveit körülvevő fenntartások nemcsak igazságtalanok, de szűkítik az értékmezőt, szegényítik a hazai listát (kánont). Amiben neki már rég van helye, csak valamiért nem írják bele a nevét…Almási MiklósEredeti cikk (http://nol.hu/lap/hetvege/20100417-a_vamos-feladvany) Tue, 20 Apr 2010 12:43:44 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=526&Itemid=108 Beküldő: Vadászi ÁrpádBeküldés ideje: 2010. április 18. A szokásos január elsejei séta, ebben az évben autós kirándulássá erősödött. Eredetileg másfelé akartunk menni, de hirtelen ötlettől vezettetve, a körforgalomból észak felé hajtottunk ki a városból. A fák, keményre fagyott ágaikkal álmosan nyújtózkodtak az ég felé. Nyugodtan tűrték, hogy a hódara sokmillió éles fogával a kérgükbe marva megkapaszkodjon, fehér kabátba öltöztetve őket. Csípte az arcunkat a mínusz tíz fokos hideg, tizenkét kilométeren át gyalogoltunk befelé az újévbe. Egyszer az erdő megnyugtató biztonságában, majd fenyegető sötétjében haladtunk, aztán a hegyről a völgybe nézve messzire láttunk vagy a mélység akart magához rántani.  A hegytetőn, a falu szélén egy Muflon Itató nevű hely kapuján „Forralt bor van” felirat hívogatott. Ezt a hívogatást annyira komolyan vettük, hogy a bezárt kapu ellenére, bonyolult, megerőltető, és minden kreativitásunkat felemésztő manipulációk eredményeként bejutottunk az italmérő intézménybe, és rátörtünk egy az óévet szigorúan zárt körben múlató, különféle szeszekkel tavaly óta keményen birkózó, hat fős társaságra. Szegények, mivel elfutni nem tudtak, jó szívvel megvendégeltek minket egy pohár forralt borral.  Az ivó  tulajdonosa egy zöldszemű fiatalember, megviselt külső  burka ellenére valami áttetsző tisztaságot, megejtő emberséget sugárzott. Csendben törölgette a poharakat, rakosgatott a pulton, minden mozdulata olyan koncentrált volt, mintha egy élesített atombombát kellet volna szétszerelnie húsz másodperccel a detonáció előtt. A sarokban egy idősebb, hófehér hajú-szakállú férfi könyökölt az asztal lapjára, nemes vonalú, szép, klasszikus fejét az öklére támasztotta. Lénye finomságát nem volt képes megtörni a piákkal hosszú órák, esetleg évek óta tartó bensőséges kapcsolata. Persze mindezeket a megfigyeléseket meglehetősen bizonytalanná tette a helyiségben vígan bodorodó, és masszív függönnyé összeálló cigarettafüst. Beszélgettünk, közben vakargattam a lábam körül bóklászó meghatározhatatlan fajtájú, viszonylag nagy számban előforduló ebek füle tövét.  Derűsen teltek a percek, mígnem a faliórára pillantva nem hittem a szememnek. A másodpercmutató visszafelé járt. Valóban teltek a percek, csak az időmérő szerint nem előre, ahogy ez szokás, hanem hátrafelé.  Az ablakon túli világ a bizonytalan messzeségbe húzódott, csak remélni lehetett, hogy ott az események a megszokott irányban haladnak, de itt bent a két fenyőfa asztallal, négy lócával berendezett szűk itatóban – semmi kétség - visszafelé araszoltunk. A harmadik férfi merengőn a cigarettafüstbe fúrta a szemét, lustán hagyta, hogy az idő a hátára vegye, és a múltba iramodjon vele. - Szerettem gyerek lenni – mondta kicsit karcos hangon. A szavak az óra számlapjához ütődtek, és kopogva szóródtak szét a padlón. Tudtam, hogy senki sem hajol le értük, nem söpri össze őket, a mindig száraz torkúak majd egyszerűen beletapossák a hajópadlóba.- A felnőttek barackot nyomtak a fejemre, és mindenkitől dobostortát kaptam –  fáradt tárgyilagosság volt a hangjában. - Ma már nem lehet dobostortát kapni – zárta le a témát szárazon. Kinyúlt a pohara után, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Láttam magam előtt, ahogyan a dobostorták kemény cukorkalapjukat udvariasan, de határozottan megemelve búcsút intenek a szőke kisfiúnak, és elmasíroznak a távolba, helyet adva más, kevésbé édes dolgoknak.  A padlón heverő  viharvert, görbelábú, öreg kutya most álmában felnyüszített, és mind a négy lábával szaladó mozdulatokat tett. A fejében, egy végtelenbe nyújtózkodó zöld réten, ereje teljében, boldogan nyargalt egy nyúl után. Kilógó nyelvvel hajszolta, bár tudta, hogy még sohasem ért utol egyet sem. A nyúl farka egyre távolodva ugrált fel-le a szeme előtt, aztán eltűnt a horizont mögött. A falióra egyenletesen ketyegett, a másodpercmutató kötelességtudóan tolta visszafelé az időt. És akkor eszembe jutott az a nap. Pontosabban még mindig nem emlékeztem rá, csak sokszor elmesélték, hogyan repültem ki az autó szélvédőjén abban a karambolban. Nekem semmilyen emlékképem nem maradt sem az összeütközésről, sem az azt megelőző évekről. Híg ködbe merült a múltam. Akkor, ott a koponyámon keletkezett seben keresztül az országútra folyt teljes addigi életem, és a föld csendesen, lassú kortyokban felitta az egészet. Akkoriban úgy éreztem nem is létezem. Aki nem tudja, hogy hívják, hány éves, akinek egy molekula emléke sem maradt, az nem létezik. Minden ott ért véget az összegörbült autó törmelékei között. Azóta folyamatosan azon dolgozom, hogy újra felhúzzam régi életem épületét, mindig körbe vannak állványozva a falak. Múlnak az évek, de én még mindig emberfeletti erővel igyekszem minden percemben emlékezni, mert jogom van a múltamhoz.  Lehet, hogy most, ezen a világból kiszakított, rossz levegőjű helyen, ami az idő folyóján bukdácsolva hátrafelé evickél, visszajutok abba az elfelejtett életbe? Tak-tik, tak-tik, tak-tik…….. Éreztem, hogy másodpercről-másodpercere közeledik a pillanat. Felgyorsult a szívverésem, egy ér idegesen lüktetett a homlokomon, remegett a kezem. Visszafelé pergett a film, egyre gyorsuló iramban hátráltam az elmúlt évek kulisszái között. Reggelenként frissen befeküdtem az ágyba, hogy este fáradtan ugorjak ki belőle. Az érett gondolatok kiröppentek a fejemből, hogy helyet adjanak a kérdéseknek, és a kétségnek, egyre kevesebbet tudtam a dolgokról. Fiatalodtam, tele voltam várakozással, reménnyel, az emlékeim füstbe mentek.  Már lábadoztam a baleset után, egyre súlyosabbak lettek a sérüléseim, végül elvesztettem az eszméletemet, ott feküdtem kicsavart végtagokkal az autó romjai között. Mellém ült a fekete arcú semmi, és rám dobta szuroksötét takaróját. Egyedül  voltam életem abszolút nulla pontján. Füleltem a süket csendbe, feszülten várakoztam. Úgy éreztem csak még egy pillanat és minden megvilágosodik, megértek valami nagyon fontosat. Látni akartam a fényt, tudni akartam, hogy ki vagyok én. Halk, egyenletes kopogást hallottam, léptek közeledtek. A sötétből egy alak bontakozott ki. Vékony, keszeg emberke volt, savanyú kifejezés ült az arcán, kicsit görnyedt járással közeledett. Kopott öltönyt viselt, nadrágja a térdénél kifényesedett, és ha jól láttam könyökvédő volt rajta. Hóna alatt egy terjedelmes irathalmazt szorongatott, a tetején az én nevem állt.- Fiam, magának egy kicsit elkeveredett az aktája, de most már megkerült, minden rendben - biztatóan nézett rám, még mosolyogni is megpróbált, de ez nemigen sikerült neki. Elővette arany zsebóráját, felkattintotta a fedelét, gondosan szemügyre vette a számlapot, majd megnyomott egy gombot a tetején. Felnézett.- Ja, még be sem mutatkoztam. A nevem: Idő. Na, minden jót! Tue, 20 Apr 2010 12:35:00 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=525&Itemid=108 Beküldő: mateszBeküldés ideje: 2010. április 12.      Heves gyöngyszemének rosszcsont kölykeként, az egri utcák indiántollas huligánjai között (az alapanyagot Szabó bácsi megtépett kakasa szolgáltatta), azon suttyók közé tartoztam, akik nem sok örömet okoztak a szüleiknek. Persze hallottam olyanokról, akik időben hazajártak - számomra teljesen érthetetlen indíttatásból -, nem dobatják le ebédjüket az erkélyről, nylonzacskóba csomagoltatva szendvicsként - valakinek kiskosárban engedték le -, hisz anyáink jól tudták, hogy úgy sem megyünk fel, esetleg megkockáztatva a szobafogság, a kötelező tanulás és az atyai pofonok eshetőségét. És hallottam olyanokról is, akik nem feltétlenül konstatálnak minden szülői intelmet egyfajta verbálisan emelkedett hangvétellel, kifejezve ezzel egy nyolcéves gyerek eltérő véleményét a világ dolgairól. Persze, erre akkor került sor - nem túl bátor módon -, amikor szigorú, hivatásos katonatiszt Apám nem tartózkodott otthon és tudtam, objektíve nem találkozhatom lépteinek dübörgésével szobám felé tartva, illetve csontos kezének nevelő célzatú érintésével, aminek indulatilag felfokozott tartalmát hol fülem tövével, hol a fenekemmel próbáltam még elviselhető korlátok között tartani.      Komisz, nem komisz, velünk csak úgy „megtörténtek" a dolgok, nyolcéves koromig, gyarapítva Dobó városának bennem élő nem mindennapi emlékeit.     Ezzel nincs is gond és egyáltalán, több mint harminc év távlatából  úgy gondolom, miért is kellene, hogy legyen.     Aztán jön egy harminc éve elfeledett kislány és egy találkozás, mely ennyi idő után elhelyezett egy hervadt szálat rég megszépült emlékeim csokrában.      Az internet nyújtotta lehetőségek alkalmat teremtenek információs világunk porosodó kapcsolatainak, barátságainak újraélesztésére, viszonylagos anonimitás mellett. A tétnélküliség pajzsa mögé bújva, a személyes kontaktusok, kellemetlen, kelletlen pillanatainak kizárására....       Na jó, elnézést ezért a mondatért, egy, az utolsó évtizedét informatikával és hivatalos levelezéssel foglalkozó embernek! Talán fussunk neki még egyszer.     Az internet egy barátokat, ismerősöket felkutató felületén találtunk egymásra a régi „csúzlihuszárokkal" és kislányokkal, a három évtizeddel ezelőtti csínytevések elkövetőivel és szenvedőivel. Itt volt Spinyó, aki az óvodaudvar betonplaccán mutatta be rajtam a legújabb cselét, melynek eredményeként összetörve a fejemet, úgy néztem ki, mint a „búsképű lovag", akit szemből csókolt homlokon a szélmalom lapátja. Aztán rám talált a vad Főnixmadár, akivel versenyt ettünk a kertekből lopott újhagymából, és aztán jó Anyám egész éjjel, ijedt tehetetlenséggel szemlélve és reménytelen harcot folytatva, egy lavórral próbálta meg felfogni azt a hagymabűzű, zöld, habzó folyadékot mely ciklikusan ismétlődve gejzírként tört fel belőlem, bárhol utat találva, nem kihagyva testem egyetlen nyílását sem. Ennyit Főnixről és az újhagymáról.     Ott jártunk, hogy megtaláltuk egymást, közte egy fekete hajú anyukával, akit én beazonosítani már nem tudtam, fogalmam nem lévén, hogy a sok lány közül ő melyik is volt. Kiderült, hogy a mostani lakóhelyemhez közeli, szomszéd településen lakik, így semmi akadálya nem volt egy személyes találkozásnak.      Kellemes cseverészés, anekdoták, kistörténetek követték egymást, mígnem elértünk korabeli magatartásom elemzéséhez. Ez bőven adhatott volna témát, újabb és újabb, akár néhány napig tartó  beszélgetésekhez is.     - Igaz, ami igaz, veszett kölykök voltunk - mondtam én, majd belekezdtem egy régi történet mesélésébe, mely akkori élményeim egyik legizgalmasabbjai között tartottam számon.         - Emlékszem - és hogy a már előbb említett szereplőnket mégse felejtsük el ilyen hamar -, amikor a Vad Főnix-el lementünk a bérház pincéjébe egy kislány társaságában - kezdtem bele a történetembe.      Nagyok voltunk, ráadásul tollakkal díszített harcosok, akik végre közelebbről is megvizsgálják a „női test" kíváncsiságunkat felkeltő  rejtelmeit. - Igen, itt az ideje, hogy pontot tegyünk néhány meg nem válaszolt alapkérdésre - gondoltuk. Mindehhez megvolt bennünk a kellő bátorság. És egyébként is, mégis csak én voltam az, aki együltő helyében képes volt ötven szál újhagymát megenni az olajfa alatt.     Kíváncsiságunk kielégítésére, eszközként szolgáló indok, az orvosi vizsgálat, melynek tárgya egy fekete hajú, hatéves forma kicsi lány, maga a Nő, „Dr. Matetits és Dr. Főnix" rendelésén, etc....     A mese végén önsajnálkozva taglaltam a Kislány anyjától kapott pofonokat, melyeket a pincefolyosón szenvedtünk el, a termetes kedves Mama és a fal közé szorulva. Eközben a „fekete hajú démon" egy szál semmiben szipogott mellettünk, ahogyan mi is, csak más aspektusból. Ráadásul a történet ismételten csak Apám csontos tenyerén végződött, rádöbbentve a hagymaevők törzsfőnökét, hogy ő mégsem a nagy harcos, és semmiképpen sem Dr. Matetits.      De hogy a történet ne csak akkor, hanem a mában is hordozzon kellemetlen tartalmat, beszélgetőtársam megszólalt:     - Én voltam az a kislány - majd folytatta:      - Hát ti voltatok azok? Már nem emlékeztem, hogy kik, de tudod, hogy mind a mai napig milyen mély nyomokat hagyott bennem. Sokkal rosszabb volt, mint amikor az Öcsémet ástátok el nyakig az udvaron.     Végigrohant a forróság az arcomon, kínosan kellemetlenné téve a megfagyott pillanatot.     Döbbent csend után megtaláltam a legfrappánsabb, leghelyénvalóbb mondatot, amelyet nem kevesebb, mint negyven év tapasztalatával, húszévnyi iskolapadban eltöltött idő felkészültségével felvértezve, feszült helyzeteket oldó lazasággal vágtam oda:     - Tényleg?! - közben persze legalább annyira hozzáillő hülye ábrázattal az arcomon, mint amilyet annak idején Sörte Peti vágott, amikor próbáltam vele megértetni, hogy a csíkot húzó repülőgépet nem szuperfónikusnak, hanem szuperszónikusnak ejtjük és  amikor a baktai úti lakótelep indiánjait harcba hívja, ne azt kiabálja, hogy fezedékbe, hanem helyesen fedezékbe. Ezt már csak Puca barátom tudta überelni, akivel még felnőtt korára sem lehetett megértetni, hogy a „Golflágen" személyautót egyébként Volkswagen Golf-nak hívják helyesen, bár szerinte ez így kimondhatatlan.      Szóval ott jártunk hogy:     - Tényleg?!     - Igen. Hát gondolhatod, hogy kislányként milyen élmény lehetett?     Részemről ismét „Golflágen" tekintet, miközben arra gondoltam, hogy fogalmam sincs milyen lehetett egy kislánynak. Például engem sem kérdezett meg senki, hogy erre számítottam-e, amikor a pincében megéltem vizuális élményeim egyik legmeghatározóbb katarzisát.      Mi van ezen olyan, NAGY DOLOG? Hogy mi?      Hát,…azóta megszületett a Kislányom.  Tue, 20 Apr 2010 12:33:52 +0100 http://vamosmiklos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=524&Itemid=108 Beküldő: Szabó LiliBeküldés ideje: 2010. április 11.’Csak szólj, s hang a hangra lassan válaszol. Behunyt szemmel figyelsz, ismersz jól, Tudod, hogy messzi úton járok már valahol, És olyan jó, jó’Sszsz! –  a felszisszenéssel egy időben a tepsi is csattant a konyhakövön. Az áfonyás muffinok fejjel lefelé szerencsétlenkedtek, némelyik teste teljesen kifordult a formából. Az édes süteményillat belengte a lakást. A gyerekek a kertben játszottak, és Ibolya a muffinok felszedegetése közben az iskolai farsangot átkozta. Hagyján, hogy éjszakába nyúlóan varrta az űrhajós jelmezt meg a Csipkerózsika ruhát, de hogy a hétvégéje is a mulatságra való készüléssel teljen! Mindegy, a gyerekek boldogok. Büszkék a maskarájukra és süteményeikre, nem mellesleg az anyjukra, aki mindezeket készítette. Ennyi elég is. Tibor még nem ért haza, bár ha otthon van se nagy segítség. Mókázik a srácokkal vagy barkácsol a műhelyében. Eleve műhelynek, mi több műteremnek nevezni egy 5*5 méteres sufnit! Ráhagyta. Az az ostoba tepsi tényleg forró volt, átlósan égette meg a csuklóját, már most ott piroslik a nyoma. Újabb heg, szinte tökéletesen illik egy régibe. A régi ’sérülése’ alig 4,5 mm – hajdanán lemérte, csakhogy tudja mi marad a nagy szavakból – szilárd kis forradás, az elmúlt 28 évben csak izmosodott. Hogy az ember lánya soha ne feledje azt az éjszakát. A végek és végzetek éjszakáját. A bohémság és szertelenség éjszakáját. Az éjjelt, ami rendeltetésszerűen magával hozta a keserű eszmélések reggelét. Legyintett, majd felmosta a konyhát.’Ha szól, eláraszt a hömpölygő idő, S néhány halvány arcot hív elő, Szelíd emberek voltak, s nincsenek, És hozzám szólnak, vagy a szél hoz egy sóhajt.’Mióta főszerkesztő  lett több a munkája és rugalmasabban kezeli a szabadidejét. Asztalát megjelenésre érdemes alkotások halmaza borította. Szomorúsággal vegyes büszkeséggel töltötte el a kegyetlen szelektáció. Az újság terjedelme véges volt. A címlapfotó aktuális javaslatait böngészte. „Ibolya, Ibolya! A művészeti vezető keres! Ibolya hallasz? Felveszed? Merre jársz?” Hát nem itt, - mormogta maga elé miközben felvette a telefont.’M