Zenga zének (Könyvjelző, 2011. szeptember)

Megosztás

Vámos Miklós életműsorozatának következő darabja a Zenga zének, először 1983-ban jelent meg, cenzúrázva. Másodszor, 1996-ban, az Ab Ovo adta ki. A regény cselekménye 1955-ben és 1956-ban játszódik. Főhőse a hatéves Öcsi.

Az első kiadás óta felnőtt egy újabb olvasógeneráció. Ráadásul a maiaknak nem kell küszködniük a kettős (hármas, négyes…) nevelés gondjaival. Mit jelenthet ma ez a könyv egy fiatalnak?

Kezdjük azzal, amiben remélhetőleg tökéletesen igaza van. 1983 óta szerintem is felnőtt egy újabb olvasógeneráció, talán kettő is. A hangsúly az összetett szó elején van. Ellentétben az olvasással kapcsolatos csüggedt megállapításokkal és statisztikai adatokkal, gyermekes elszántsággal remélem, hogy olvasók nőttek föl, nem pedig káposztafejű emberek. Remélem, nem haragszik, ha a kérdése lényegével kapcsolatban finoman bár, de ellentmondok. A többes nevelés gondjával a hatéveseknek ma is meg kell küzdeniük, legföljebb a szocializmus diktatúrája került ki az elemek vagy erők közül. Ma is mást mond a szülő, a nagyszülő, az iskola, az egyház, a tévé (az állami és a kereskedelmi), az internet, az újság és a tankönyv. Az ifjúsági mozgalmakról már nem is beszélve. Ráadásul szinte minden egyház is mást mond, és olykor a két szülő üzenete szintúgy különbözik. E káoszban sem sokkal könnyebb eligazodni, mint az ötvenes évek avagy 1956 zűrzavarában. A gyerekek árgus szemmel figyelnek minket, s az volna a legkevesebb, amit megtehetnénk értük, ha mi is nagyon erősen figyelnénk őket, lehetőleg mindenen átsegítő szeretettel.

Az első megjelenéskor egy-egy szövegrészt törölni kellett a kéziratból, művészeten kívüli szempontok kényszere alatt, amelyek később visszakerültek. Bár nem emiatt érdemes megvenni az új kiadást, gondolom, azért sokan kíváncsiak arra, hogy mik voltak ezek a törölt részek?

Részben politikai jellegű mondatokat kellett kihúzni, főleg azokat, amelyeknek lengyel vonatkozásuk volt, mert a megjelenés időszakában Lengyelországban ismét némi forrongás kezdődött, mely Lech Walesa mozgalmában tetőzött. Részben pedig – ez ma meglepetés lehet – bizonyos erotikus részleteket. Joggal kérdezheti, miféle erotizmusa volt a hat éves főszereplőnek. Hát, volt neki. Én azért írtam a regényt, mert rájöttem, ugyanazokkal a problémákkal küszködöm harmincévesen, mint amelyekkel már első elemista koromban is szembetalálkoztam, vallási hovatartozás, katolicizmus és zsidóság, hit, szülői hazugságok, iskolai és állami félrevezetés, szerelem, szex, betegség, halálfélelem, kiszolgáltatottság. A szocializmus egyik talán már elfelejtett sajátossága a beteges prüdéria volt. Korai novelláimból például kényszeresen kihúzták azt a szót: hímvessző. Hihetetlen, ugye? Az elvtársak úgy tettek, mintha a szocialista emberfőnek olyanja nem is volna, amiképp az elvtársnők ama bizonyos kertecskéjéről sem volt ildomos beszélni vagy írni. Szerelemért kaphatott az ember KISZ-fegyelmit, ha azzal vádolták például, hogy amiatt nem végez „mozgalmi munkát”, például nem jár KISZ-taggyűlésre, pedig addigra már a hatvanas években jártunk..

Nagyon is szerethető figura ez a kis Öcsi! Mulatságos, ahogy az éppen olvasni tanuló gyerek sajátosan tagolja a szavakat, lelkivilágát az író ezzel is jellemzi. Zengjükadalt üde, mámoro sajakkal! – valóságos kihívás lehetett ezeket a nyelvi bravúrokat átültetni idegen nyelvre, - például svédre, norvégra és dánra is lefordították! Ön mondta, hogy minden fordító megteszi a maga javaslatait, megjegyzéseit, valamennyinek utánagondol, és amit lehet, felhasznál, beépít. Ez a gyakorlat erre a könyvre is vonatkozik?

Persze. Itt azzal kínlódtak, hogy ezt a stiláris megoldást nem minden nyelven lehet visszaadni, s akkor más hasonlót kellett keresniük. A címmel is meggyűlt a bajuk, valójában csak franciául sikerült visszaadni valamelyest: Chanton zenchoeur. Sajnos, több skandináv országban „Sztálin elvtárs glóriája” címmel adták ki. Való igaz, hogy ez a fordulat szerepel a kisfiú egyik álmában, de címként nagyon ordenárénak éreztem. Hiába, a szerződések szerint a kiadó joga a címadás és a borítótervezés. Mostanában azért már megkérdezik a véleményem a külföldi kiadók is.

Szerintem az olvasók kedvence ez a könyv. Mi több, Bornai Tibort egyenesen megihlette, írt belőle egy dalt Koncz Zsuzsának. Találni a neten is véleményeket: az egyik olvasó évekkel ezelőtt már egyszer olvasta, de ismét sok érdekességet talált benne. Valaki másnak kamaszként és később is egyformán élvezetes volt. Egy harmadiknak harmadszor is örömet okozott, és ezt köszöni Vámos Miklósnak, akár fantáziából akár életrajzból dolgozott – teszi hozzá. Maga szerint, akit a családi élet krónikásának is neveznek, érdekes az egy regényben, hogy mennyire életrajzi, mennyire nem?

Egyáltalán nem. Persze, az a kérdés, milyen műfajról beszélünk. Én realista, sőt kisrealista írónak gondolom magamat, az ilyesfélék mindenáron arra törekednek, hogy az olvasó, amíg a könyvben él, elhiggye, hogy a mi közös életünkben merítkezik meg – a „mi” itt az olvasó és az író duettjét jelenti. Jól végeztem a munkám, ha az emberek azt hiszik, az én életem tényeit találják a regényeimben, s örvendeznek, mennyire hasonlítanak azok az ő életük tényeihez. Ám ehhez nem az az út vezet, hogy a valóságból építkezzem. Fölhasználom a saját élményeimet, ha illenek a cselekménybe, de nem célom az önéletrajziság, még akkor sem, ha egy könyv főszereplője történetesen író, mint a „Márkez meg én” esetében. Látványosan bizonyítja mindezt, amikor egy asszony, esetleg egy kutya a szereplő.

Júniusi videolevelében, (a honlapján kapjuk meg) csodás könyvtárszobájába kalauzol. Tetszik, ahogy mondja, a kortárs magyar szépirodalmat leszámítva a szépirodalomra egy limitet állapított meg, 1200 darab van és több nem lehet, ha újat vesz, egyet el kell adni... Hát igen, gyűlik a könyv! De már nem is kell elmenni könyvtárba, a neten találunk rengeteg művet, a Zenga zének elejébe is bele lehet olvasni… Amikor írta, még nem is álmodtuk, hogy ennyit fogunk „üvegen” olvasni. Mit szól ehhez?

Nem tartozom azok közé, akik a könyv ellentétének, sőt ellenségének tekintik a számítógépet, a világhálót vagy az e-bookokat. A helyzet ahhoz hasonlatos, mint amikor a színház aggódott, hogy a film megjelenése miatt elveszti a közönségét. Volt olyan javaslat, hogy törvény kötelezze a mozikat, naponta csak egy előadást tarthassanak, ahogyan a színházak. Látjuk, hogy ma már békésen együtt él ez a két műfaj. A gépek és az internet okozhat átmeneti visszaesést a könyvpiacon, de biztosra veszem, a könyv túléli a XXI. századot. Umberto Eco is így gondolja, akit érdekel, olvassa el az ő véleményét, egy egész könyvet írt erről francia szerzőtársával, tavaly adta ki az Európa.

Idézem: „Nincs szebb könyv szívnél s léleknél.” Egy kicsit Öcsisen folytatom: az lenne a jó állapot, ha már eleve a lelkünkben volna az összes olyan könyv, amit érdemes elolvasni – nem kellene net se! A Zenga zénekben egy gyereklélekbe olvashatunk bele. Hogy látja, mi a különbség egy 1950-es évekbeli gyerek és egy mai gyerek lelke között?

Van nekem két hét és fél évesem, és ami a lélek titkait illeti, oly sok a különbség, hogy az már szinte azonosság. A mi világunk olyan ingergazdag, hogy ember – és gyerek – legyen a talpán, aki jól eligazodik, vagyis megfelelő döntéseket képes hozni azzal kapcsolatban, hogy mely ingereket érdemes beengedni az agyunkba, a lelkünkbe, a szívünkbe, s melyeket célszerű kizárni onnan. Az ötvenes évek olyan ingerszegény volt Magyarországon, hogy mi akkor azért erőfeszítettünk, hogy találjunk egyáltalán számunkra élvezetes vagy hasznos ingereket. Az biztos, hogy akkortájt könnyebben eljutottunk a könyvek falásához, ma kacskaringósabb az út. De, mint már rájöhetett, javíthatatlan derűlátót faggat.

Nagyon tetszik, ahogyan a kisfiú Istent elképzeli, és az is, amikor egyszer csak észreveszi, megtanult olvasni: a sormintából egyszer csak engedelmesen simulnak szavakká a parányi jelek… Kezdődik az iskola. Együtt nyaralt a gyerekeivel, gyűjtött-e új élményeket egy újabb Csillagok világa-szerű regényhez?

Aki ismeri és szereti a munkáimat, már érzékelhette, hogy soha nem próbálom a dolgokat folytatni, az egyszer alkalmazott stílust, szerkezetet, párbeszédtechnikát vagy más irodalmi trükköt sem szívesen hasznosítom még egyszer. Engem épp az szórakoztat, ha adott témához föltalálhatok valami mást, mint amit már föltaláltam korábban, és lehetőség szerint valami egészen mást, mint amit kollégák találtak föl, közel vagy távol a térben és az időben.

Végezetül, hogy önt idézzem: akkor él igazán, akkor van jól, ha regényt ír. Mit ír most?

Unalmasan kiszámítható vagyok, és természetesen regényt írok. Készülő munkáról nehéz beszélni, de nem akarom kikerülni a kérdést. Az a címe: „Szitakötő”. Arról szól, hogy minden nemzedék lassacskán szert tesz egy bizonyos befolyásra, közös erőre, amelyet életciklusa során többször elveszít és újra megszerez, egészen addig, míg végül a barátokkal, ismerősökkel, rokonokkal együtt a kapcsolatrendszere és a tapasztalatgyűjteménye is eltűnik a világából. Értelemszerűen a saját generációmról írok, a cselekmény 1950 tájt kezdődik (vajon miért?), és 2012 tájt fejeződik be (hasonló okból). Az első három fejezet van készen úgy-ahogy a körülbelül húszból, nagyon izgatott vagyok, hogy sikerül-e kivitelezni úgy, ahogyan legszebb álmaimban elképzeltem. Leghamarabb jövő év második felében jelenhet meg, már csak azért is, mert aki 2012-ről akar írni, annak előbb meg kell érnie azt, igaz?

Szepesi Dóra