Legutóbbi könyve, A csillagok világa a mesék körül forog. Mennyire fontos ma a mese az emberek életében?

A mese szó a magyar nyelvben több értelemmel bír. Egyrészt jelent hazugságot, gondoljunk a „mese habbal” kifejezésre. Másrészt olyan történetet, melyről azt hisszük, hogy gyermekek andalítására született. Ez tévedés, a meséket eredetileg felnőtteknek írták, csak mára a gyerekekre tolták a felelősséget. Végül a mese azt is jelenti: történet. Én történetmesélő vagyok, annak születtem. Gyakran megkérdezik derék újságírók, hogy miért lettem író. Remek válaszokat szoktam kitalálni, hiszen ez a foglalkozásom, de a szomorú igazság az, hogy már három-négy évesen is találtam ki történeteket. Mi a Délibáb utcában laktunk, ez egy csendes utca a Hősök tere felé, kivéve forradalmi időkben, mert akkor hangos. Nemrég elsétáltam megnézni a szülőházam, az utcán szembejött egy három ajtós szekrény méretű férfi, és azt mondta: Én ismerlek téged. Te vagy a Vámos Tibor! (Ez az eredeti nevem.) Igen. Amikor óvodás voltál, minden nap mentél az óvodába, és megálltál, meséket adtál elő nekem. Kiderült, hogy ő volt akkor az albán követség előtt álló rendőr. Megragadtam az alkalmat, hogy egy műbírálatot csikarjak ki belőle, megkérdeztem, milyenek voltak azok a mesék. Borzasztóak… és újra meg újra elmondtad őket. Akkor miért hallgattad végig? Tudod milyen unalmas volt állni a fakabátban?

Véleményem szerint a történet a legfontosabb dolog a kultúrhistóriában, odáig is elmennék, hogy gyógyterápiás hatású. Ha valaki beteg, maradjunk annál, hogy lelki beteg, például szerelmi bánat gyötri, sok mindent tehet, például leugorhat a legközelebbi hídról, de célravezetőbb venni egy töltőtollat meg papírt, vagy inkább füzetet. Ne használjanak ronda papírt, mert az árt! Egy szép füzetbe írják le, hogy mi is történt. Mire a végére érnek, kicsit meg fognak vigasztalódni. Ha jó stílusban írják, nagyon. Nekem ez a fő tevékenységem, történetekkel próbálom magamat gyógyítani, és az a bónusz, ha netán mást is sikerül.

A csillagok világa azzal kezdődött, hogy született két gyerekem, méghozzá egyszerre. De akkor már 53 voltam, nem éppen atya kor. Az itt lévő urakat buzdítanám, hogy korábban csinálják, ilyenkor már fárasztó. Van nekem egy 33 éves lányom is, ő már régóta londoni lakos. Amikor ő gyerek volt, vele is hevesen kommunikáltam, hiszen nyelvében él az atya. Mindig próbáltam dumákkal elkábítani. Állandóan jegyzeteltem, amiket mondott, és amikor húsz éves lett, odaadtam neki azt a füzetet. Két szépirodalmilag értékelhető mondatot mondott nullától húszéves koráig. Megjegyzem, a bölcsészkarra járt szegény – ezt most nem biztos, hogy jó helyen mondom. Az első mondata az volt: Nem megy semmi. Ez tetszett nekem, a 80-as évek legelején voltunk, ezt szociológiailag pontosnak találtam. A másik mondatot az váltotta ki, hogy elég szegény voltam. Prózaírásból éltem. Azt nem mondhattam a gyereknek, hogy ezt nem tudom megvenni neked, az égő. Inkább azt mondtam: ez neked még nem való. Emiatt aztán egyszer így szólt: Légy szíves, kérek szépen valamit, ami való. Ezzel a két mondattal lehetne valamit kezdeni szépirodalmilag, többel nem állt elő.

Nem így az a két gazember, akiket most próbálok tenyészetni, ők nagyon meglepőeket mondanak. Mesélek nekik, de nem Grimmet, mert abban sokat folyik a vér, azt nem tudom feldolgozni. Mindig próbáltam nekik a szépirodalmat mesélni, például a görög mitológiát, de folyton közbeszóltak. Kialakult egy állandó helyszín, én tűzoltóságot akartam, de ők azt mondták, legyen mentőállomás. Ahol két mentőlovag dolgozik, ők. Csöng a telefon, Ménesi úti Collegium telefonál, tűz van. Akkor ők beszállnak a mentőhelikopterbe, eloltják a tüzet, és cserébe a diákönkormányzat elviszi őket egy játékboltba. Egyszer csak arra gondoltam, hogy legyen ebből egy mesekönyv. Már annyi mindent írtam, mesekönyvet még nem. Nagyon jóban voltam Lázás Ervinnel, Janikovszky Évával, amíg éltek, gondoltam, követem a példájukat. Elterveztem, hogy lesz 24 mese, de másképp alakult. Az írásban az a jó, hogy szórakoztat, és sok a meglepetés. Aki nem élvezettel ír, azt nehéz lesz élvezettel olvasni. Nekem minden sor élvezetet okozott. Más kérdés, hogy néha nem sikerül, vagy rosszul. Az nem baj. Mindenesetre ez a terv váratlanul családregénnyé alakult. Pedig azt hittem, jól kitaláltam egy meseregényt, amelyben csak párbeszéd lesz. Érdekelt, hogy lehet-e írni regényt úgy, hogy csak élőhangot használok, de úgy, hogy soha ne kelljen odaírni: – mondta Béla, – mondta Jolán. Három hangra gondoltam, később hat lett belőle, ebbe most nem bonyolódom bele. A történet családregényt kért magának. Fejlődés-regényt, amelynek a főhőse egy tengerjogász, bár olyan nem létezik. Ez a könyv engem nagyon felkavart, főleg a gyerekek miatt. Igazából jogdíjat kéne fizetnem nekik. Ugyan a szövegben az ő részük csak úgy tíz százalék, de a többihez is ők ébresztették a gondolatot. Ezt talán nehéz elhinni, mondok egy példát. Autón vittem őket az óvodába. Ülnek hátul, egyszer csak az egyik azt kérdezi: Papa, szerinted milyen színűek az istenek? Nem tudom, milyen színűek az istenek, és nem jó, ha az apa valamit nem tud. De mire válaszoltam volna, a másik rávágta: Az istenek kékek, mint a lányok. Szerintem ez költészet. Tudom, néha a szülő, ha a gyereke lerajzol egy házacskát, rögtön azt hiszi, hogy egy kis Michelangelo. Én nem ilyen vagyok azért, remélem. A másik elgondolkozva így szólt: Szerintem az istenek mégis inkább fehérek. Mire az egyik: Nem, kékek, mint a lányok. A lányok kékek? Inkább pirosak, nem? Mindegy. Ezeket én mindig felírom. A regény már befejeződött, de még mindig. Befejezem ezt a kissé hosszúra nyúlt választ. Ma ezt hallottam a kocsiban: Teneked ki a legjobb barátod? Természetesen te. Én azt reméltem, hogy te is megkérdezed, hogy nekem ki. Na, ki a legjobb barátod? Te, meg az Isten.

Azt mondta egyszer, hogy minden könyvnek van egy gyászéve, és ez az új könyv különösen fontos az Ön számára, még nem tudta elengedni.

Igen, látja, feketében vagyok.

Meglepő a cikk, amiből idéztem, mert a fotón mosolyog.

Mondd valamit. Ez a lányom poénja. A televízióban készítettem műsorokat, összesen hét évig, ezért felismernek utcán, étteremben. Gyakran zavar. A lányom javasolta, hogy mosolyogjak, akkor a kutya sem ismer rám. Vannak tévés barátaim, akik, ha nem ismerik fel őket, depressziósak. Nekem nem kényelmes az ismertség.

Ami a gyászévet illeti: a könyvírás egy nagyszerű dolog, izgalmas egy bonyolult szerkezettel bajlódni, miközben nem tudjuk, hová megyünk. Kétféle utazó van, az, aki kipipálja, hogy Eiffel-torony, megvolt, és az, akit nem érdekli, hogy melyek a kötelező látnivalók. Én ilyen vagyok, a meglepetéseket szeretem. Írás közben is, megyek előre, és várom, hogy lepjen meg a saját szövegem. Tény, hogy ha valahol tartunk már egy prózában, tettünk le bizonyos téglákat, akkor nem lehet bárhova menni. Egyre szűkülnek a lehetőségek, és a végén már csak egy ösvény marad. Ez a fázis a legjobb. A végén van olyan időszak is is, amikor már a korrektúrán is túlestél, többé nem javíthatsz, de még nem jelent meg. Az a mélypont. Amikor már nem az enyém, de még senkié. Amikor megjelenik a könyv, akkor a szerző megszűnik létezni. Abban a percben, hogy kapható a boltban, már ahány ember megveszi, annyi féle könyvről van szó. Akkor már elvették tőlem. Nem szomorúság ez, de ha regényt így befejezek, utána elég sokáig nem tudok írni. A leghosszabb ez a gyász az Apák könyvénél volt, két és fél évig csak úgy éltem a világban. Apró munkákat csináltam, de gondolni sem tudtam más tervre. Most nem ennyire rossz a helyzet, vannak tervek, mindenesetre tavasz előtt nem fogok hozzá.

Amikor Amerikából visszajöttem 1990-ben, mind a Szépirodalmi, mind a Magvető kiadó csődhelyzetbe került. Az első ember, akivel találkoztam, Spiró György volt, közölte velem, hogy Magyarországon megszűnt a két kiadó, amelyik kortárs szerzőket adott ki, és magyar kortárs irodalom itt nem is fog megjelenni egyhamar. Én Amerikából jöttem, mondtam, hogy ha nincs, alapítunk egy kiadót. Így lett az Ab Ovo, amelyiknek 18 évig maradtam szerzője. A vezetéssel csak négy évig foglalkoztam, mert iszonyú linkek voltak az írók, és ez nem esett olyan jó az asztal másik oldaláról. Néhány ébe konstatáltam, hogy nem lehet tovább kis kiadó szerzőjének maradni. Bár ez a bölcsészkar, szent és emelkedett irodalmi témákról kellene beszélni, de tudják-e, hogy ha bemennek az Alexandra könyvesboltba, és nagy halomban ott áll Vámos Miklós fölpolcolva, a halom tetején a háromoldalú fotóval, akkor azt hihetik, hogy ennyire szeret ez a bolt vagy könyvterjesztő engem. Pedig ezért a kiadó fizet. És még sok minden másért. Tudtam, nem maradhatok sokáig az Ab Ovo-nál, de nem akartam a Magvetőhöz menni, mert ott jelennek meg a legnevesebb kollégák. Ha egy kiadónál vagyunk, akkor már nem legendák a példányszámaim, hanem tények. Nem akartam még jobban magamra haragítani őket. Amikor a kiadóban dolgoztam, messze nem voltam ismert szerző. Mindig azzal az íróval voltam kénytelen foglalkozni, akinek a könyvét vitték, mint a cukrot. Aki sikeres, azt kell utánnyomni, ő kapja a meghívásokat, neki vannak ügyei. Nem maradt időm, hogy a kevésbé sikeresekkel foglalkozzam. Így megy ez. Épp ezért néztem ki magamnak az Európa kiadót, mert ott nincs túl sok kortárs szerző. A drága Szabó Magda volt a legfontosabb szerzőjük, de ő meghalt. Vele közeli, személyes viszonyban voltam, de ettől függetlenül az a meggyőződésem, hogy az én életem időszakában ő a legnagyobb magyar író, minden ellenkező híresztelés dacára. Mindig reménykedtem, hogy az Európának eszébe jutok, és aztán egyszer csak csöngött a telefon. Úgynevezett életműszerződést kötöttek velem, ami elég nagyképűen hangzik, elnézést kérek. Kérdeztem, hogy nem vagyok-e én ehhez túl fiatal? Azt mondták, nem. Évi két könyvemet adják ki, tíz évig. Amikor aláírtuk a szerződést, volt már 33 könyvem, túl nagy présbe nem dugtam a fejemet. Ha újat írok, beletesszük a sorozatba. Eddig négy jelent meg, és csak egy volt régi belőle, a Félnóta. A Tiszta tűz csupa új kisregény, novella, a Kedves kollégák pedig az írókkal készített interjúimat tartalmazza. A csillagok világa egy egészen új regény. Jövőre az Apák könyvét gondolják kiadni, meg a Zenga zének-et.  Ha ledobnám a gyászruhát, és gyorsan írnék egy regényt, nem is kerülne jövőre sorra. Aki ráér, tovább gyászol. Úgy látom, ma akármit kérdez, mindig ilyen hosszúra sikerül a felelet, a legközelebbi válaszom az lesz, hogy nem.

Hányszor lehet elmondani egy történetet?

Nem. Hogy érti ezt?

A Tiszta tűz párhuzamos történeteire gondolok.

Abban a könyvben azt a gondolatot próbáltam körüljárni, hogy mi van akkor, ha adott témáról írunk két különböző szöveget. Az egész úgy kezdődött, hogy írtam egy kis novellát. Minden művem nagyjából 50 százalékig önéletrajzi. Igaz történet, hogy egyszer bentfelejtkeztem a Szépművészeti Múzeumban egy éjszakára, mert a kelekótya apám arra kérdésemre, hogy a múmiák mikor vannak fenn, azt találta felelni, hogy éjjel. Velem nem lehetett kukoricázni, biztonsági kamera sem volt még, így ott maradtam egy éjszakára, de a múmiák nem keltek föl. Ami érdekes, hogy másnap, szombat reggel hazaosonva konstatáltam, hogy a szüleim nem vették észre, hogy nem voltam otthon. Ez akkor nem rázott meg, sőt örültem, hogy békén hagytak. De el sem tudom képzelni, hogy ha bármelyik gyerekem nem volna otthon, az ne tűnne föl. Erről szólt a novella, megjelent. Az én szüleim korán meghaltak, két különböző súlyos betegségben, mégis, az utolsó három-négy hónapban egyformán összeasztak. Emlékeimben úgy él, mintha ugyanabba a kórházba kerültek volna, azonos az ágynemű és az orvos, pedig nem is egy évben történt. Eszembe jutott, hogy tulajdonképp múmiák lettek belőlük. Írtam egy folytatást az eredeti novellához, mely a szüleimről szólt. Biztosan tudják, hogy a magyar és a világirodalom legjobb dupla novelláját Krúdy Gyula írta, aki egy bizonyos párbajról, két szemszögből. Ha jót akarnak olvasni, nézzék meg. Gondoltam, hogy én is írok ilyen duplákat, egész kötetnyit. Így született négy dupla novella, és három dupla kisregény, a kettősség sokféle változatát próbáltam ki.

A Tiszta tűz utolsó kisregényében a Tiszta pohár-ban a szereplők beszélnek egy kéziratról. Ha jól tudom, ez létezik.

A Tiszta pohár arról szól, hogy van egy magyar író, akiben valamelyest rám ismerhetnek, ha nagyon akarnak, de teszek lépéseket, hogy azért ne. A kollégák nem nagyon kedvelik, és a bölcsészkar sem. Ez különben tény. Szoktak nálam jelentkezni fiatal, lelkes lánykák, hogy diplomamunkát készülnek írni a munkásságomból. Kérdezem ilyenkor, hogy miben segíthetek, hát, semmiben, csak a lelkesedést óhajtották megosztani, majd ha kell, kérdeznek. Pár hónap múlva pironkodva hívna, hogy elnézést kérnek, de a professzor lebeszélte őket rólam. Meg kell mondanom a fiatal bölcsészlányok nagy dicsőségére, hogy ennek dacára fél tucatnyian mégis írtak belőlem diplomamunkát. Szóval, a történetben van egy szerző, akinek efféle problémái vannak (nem én vagyok egyedül ilyen), és egy kollegája rábeszéli, hogy írja meg az összes sérelmét. Egyszer csak jelentkezik egy ismeretlen kislány, aki azt állítja, hogy az unokahúga, és tényleg az. Kettejük kapcsolatáról szól a kisregény, de közben sokat beszélnek erről a bizonyos kéziratról, aminek az a címe, hogy Tiszta víz. Ezt szintén posztmodern trükknek érezték az irodalmi szakértők. De az igazság az, hogy Márton László tanácsolta, írjam meg ezeket a problémákat. Egyszer egy nyáron egy füzetbe meg is írtam. De nem akarom közzétenni, csak a Márton Lacival akartam kitolni. Különben odaadtam neki, elolvasta, és azt mondta, hogy ez nagyszerű, csak rakjam időrendbe, én ugyanis szabad gondolatfűzéssel meséltem el a dolgokat. Mondtam neki, hogy jó, majd időrendbe rakom, de tudtam, hogy úgysem fogom, inkább írok egy másik kisregényt, amelybe egy sor sem kerül be a Tiszta víz-ből. Ez lett a Tiszta pohár. Ha már itt tartunk, magamhoz ragadom a kezdeményezést. Ez itt az új regényem. A csillagok világa, egy kis könyvbemutató. Hogy ez az ábra itt a címlapon micsoda, az a 251. oldalon derül ki. Önök szerint mi ez, mit ábrázol? Zsófit kérdezem először.

Akkor is mondhatom, ha én már olvastam?

Akkor nem. Mire hasonlít? Elmondom, miket mondtak eddig. Valaki úgy vélte, hogy a Tankcsapda együttes gitárosa. Valaki más azt mondta, hogy itt Magyarország látható, egy tulipánnal és két nemzeti színű szalaggal. Az egyik kisfiam szerint ez egy ember, aki a győzelem jelét mutatja a hüvelykujjával. Egyesek szerint ez az én önarcképem. Mindezzel szemben ez a tui nevű kínai írásjel, az a jelentése: közösen átélt öröm. Egy kínai étteremben jártam minap, nálam volt a könyv. Megkérdeztem a pincért, hogy tud-e itt valaki kínaiul olvasni? Igen, a szakács. Kiküldte a szakácsot, magyarul nem tudott, megkérdeztem angolul, hogy mi ez? Földerült az arca, azt mondta: Csele, csele! Folint Eulóla, csele! Kiderült, hogy a mai kínaiban, azon túl, hogy közösen átélt öröm, azt is jelenti, hogy pénzváltó, és készpénz. Ami igen bíztató a könyv bevételeit illetően.

Külföldön megjelenő könyveire akár az Apák könyve ómagyar szövege, akár a Zenga Zének gyermekbeszéde miatt hogyan tekint? Át lehet ezeket ültetni?

Magam is műfordítottam, de én borzalmas műfordító vagyok, mert mindent átírok. Ami magyarul nincs, nem hagyom ki, inkább kitalálok valami egész mást, és néha olyan messzire kerülök az eredetitől, mint Makó Jeruzsálemtől. Tehát rám ne bízzanak műfordítást! Bár nagy élvezettel szoktam csinálni. Bevallom, én az olyan műfordítót szeretem, amilyen én vagyok. Például sziklaszilárd meggyőződésem, hogy nem szabad ponttól pontig fordítani. A német nyelv bonyolult szerkezetei a németnek nem olyan bonyolultak, mint nekünk. Ezért amikor Lukács Györgyöt olvasunk fordításban, akkor komplikáltabb szövegnek érezzük, mint a németek – az ő nyelvükön írt. Ugyanígy a rövid, kattogós angol mondatok csak nekünk tűnnek olyannak, az angoloknak természetes. Szerintem, ha németből fordít valaki, egyszerűsíthet, több mondatra bonthat, ha angolból, akkor esetleg több mondatból gyárthat egyet. Nagyon megengedő vagyok a műfordítókkal. Nem bánom, ha átírják, megoldják. Az Apák könyve 17 nyelven jelent meg, értelemszerűen nem tudtam ellenőrizni valamennyit. Elolvastam az angolt, kis erőfeszítéssel megnéztem a franciát, nagy erőfeszítéssel a németet, és heroikus munkával a spanyolt. A többivel nem foglalkoztam. Az Apák könyvénél külön probléma a nyelvújítás azon nyelven, ahol nem volt ilyesmi. Egyébként összeállítottam a műfordítóknak egy magyar-magyar szótárt, mert például egy német műfordító azt, hogy mi az a morvány, nem fogja megtalálni sehol. Leírtam nekik, hogy morvány = kalács. A többi könyvemhez nem csináltam ilyet. Valakinek vagy van teremtő fantáziája, vagy nincs. Az csak nálunk szokás, hogy művészek fordítanak. Külföldön ezek derék mesteremberek. Nagyon ritka az olyan fordító, mint a Terézia Mora, akinek van saját irodalmi tevékenysége. De szerintem ez nem költészet, amit nagyon nehéz lefordítani. Egy regényben, ha ez-az elsikkad, attól még annak állnia kell a lábán. Amelyik nem áll a lábán, az magyarul sem. Érdekes, hogy a fordítók olyan hibákra hívják fel a figyelmet, amit a magyar olvasók esetleg észre se vesznek. Esterházy Péter mesélte, hogy a Harmoniában szerepel egy nagynéni, aki a könyvben világtalan. De a valóságban lát. Ezért a könyv bizonyos pontjain mégiscsak lát. A német műfordító szólt, de ő úgy hagyta. Könnyű egy posztmodernnek. A realista író nagyobb bajban van. Az Apák könyve francia fordítótója szólt, hogy amikor azt írom, hogy a hősök bouillabaisse-t esznek, akkor ez az étel még nem létezett. Rendben, legyen halászlé, feleltem, és a magyarban is átírtam. Szerencsére az Apák könyve Magyarországon 33 kiadást élt meg, mindig kicsit változott, mert amiket a fordítók és az olvasók észrevettek, kijavítottam. Egyébként egy könyv soha nem a műfordító miatt bukik meg. Ahogyan egy színdarab sem a színészek és a rendező miatt bukik meg. Ha jó a darab, nem lehet olyan rosszul előadni, hogy ne hasson. Ha meg rossz, nincs mit tenni. Szóval, nem vagyok szigorú a fordítókkal. Most jelent meg egy könyvem németül, ami Magyarországon nagyon megosztotta a kritikusokat és az olvasókat. Az a címe: Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?). Azért lehetett nehéz fordítani, mert a könyv 70 százalékban Berlinben és Németországban játszódik, és a magyar szöveg tele van a német nyelvvel kapcsolatos hülyéskedéssel. Hogy ezt hogyan lehet németre átültetni, azt nem tudom. Van némi rossz érzésem, mert a pápát kicsit megcsipkedtem benne. Ratzinger akkor lett pápa, amikor ezt a könyvet írtam, és mondott ostobaságokat. Írtam a német kiadónak, hogy ezeket ki is lehetne húzni, ha gondolják, de nem válaszoltak. Megérkezett a könyv, de még nem mertem kinyitni.

A csillagok világá-ban Tomi és Gabi lovag nagyjából annyi idősek, mint a Zenga Zének Öcsije. A gyermeknyelv feldolgozására, vagy akár a sváb nyelv használatára a Sánta kutyában, s a többi nyelvi játékra és kísérletre mi indítja?

A prózaírásnak a nyelv a lényege. Ha megpróbálok prózát írni, alakokban gondolkozom. Hősökben, figurákban, emberekben. Valahogyan ábrázolni kell az őket. A Zenga Zének-nek, ahogyan a címe is mutatja, az az alapötlete, hogy egy Öcsi nevű hat éves kisfiú bóklászik 1956-ban, és találkozik minden bajjal, amivel a felnőttek is. Tudtam, hogy nagyon sokat fog beszélni és gondolkozni. A prózaírásban a legnehezebb a párbeszédek megoldása. Mondta Béla, felelte Béla, bólintott Béla, és megigazította a frufruját, ezek nem jók. Rendelkezésre áll Hemingway módszere, akinél he said, she said, he said, az unalomig. Ez magyarul eleve nem megy, mert nincs ő és őe, csak egynemű ő van. Azt akartam, hogy a kisfiú beszédét meg lehessen ismerni anélkül, hogy oda kéne írnom, hogy mondta Öcsi. Nagyon hadartam, amikor kisfiú voltam, ezt próbáltam reprodukálni: Elmegyeka Zangelika nénihez. Ez olyan, mint a francia nyelvben a liaison. Így mindig egyértelmű, ha a gyerek beszél, vagyis gonddal kevesebb.
A Sánta Kutya alapötlete az, hogy ha eltelik egy ember életében húsz-huszonöt év, ennyi idő alatt szinte minden megváltozik, még a neve is. Nő esetén például gyerekkori bece, lánynév, asszonynév, újabb asszonynév, felnőttkori bece, időskori ragadványnév. A könyv nyolc részből áll, főhősöm kislányból öreg néni lesz. Először svábok között él, tehát svábosan beszél. Aztán Szögedre kerül, ráragad az őzés. Azt akartam kifejezni, hogy bizonyos időszakonként más emberekké válunk. Mindegyik fejezet úgy kezdődik, hogy az olvasót picit lépre csalom, azt hiheti, új szereplővel ismerkedik meg. Amikor negyedszer csinálom, már sejtik, de eleinte nem biztosak benne, hogy mindig ugyanarról a személyről van szó.

Az Apák könyve tervezgetésekor az a teljesen lehetetlen ötletem támadt, hogy egy regényt úgy írnék meg, hogy a magyar nyelvnek mindig az akkori állapotát használom, amikor a fejezet játszódik. 300 év története, heroikus munka volt. Az első három fejezetben az összes szót meg kellett nézni az etimológiai szótárban, hogy létezett-e a nyelvújítás előtt. Legalább háromféle helyesírást használtam a könyvben, egy kézenfekvő példa az utcza, ucca, utca. Sajátságos a helyzet a perc szóval. A korai fejezetekben úgy írtam: percz. Biztos voltam benne, hogy ezt a szót használták már 1700-ban. Megnéztem: nem. Akkor átírtam minutá- ra, de utánanéztem, az sem létezett. Miért? Mert 1700-ban erre a fogalomra egyszerűen nem volt szükség. A legrövidebb kifejezendő időszak a fertály óra volt, azaz a negyedóra. Ezért nehéz történelmi regényt írni, mert nem könnyen helyezkedünk bele az akkori élet mindennapjaiba. 1700-ban egy ember heti egyszer fürdött, meleg vízben csak akkor, ha a felesége hajlamos volt vödrönként fölforralni neki a vizet. Ahogyan mi ma élünk, az nagyon különbözik a régi koroktól. Azért találtam ki az említett nyelvi megoldást, hogy alaposan éljük át az idő múlását. Szerintem a prózaíró számára legfontosabb két fogalom a tér és az idő. Van olyan művészet, amely csak a térrel foglalkozik, mondjuk a szobrászat, van, amelyik csak az idővel, a zene, és van, amelyik mind a kettővel, például a regény. Olyan nép írója, ahol nincs elegendő tér, specializálhatja magát az idő ravasz kifejezésére. Az Apák könyve olvasóinak zöme nem ismeri az általam használt régi szavakat, és nem is magyarázom meg ezeket lábjegyzetekben. Igyekeztem a szövegben azért világossá tenni, miről lehet szó. Tehát a mondott morványról nem derül ki, hogy kalács, de az igen, hogy péksüteményféle, és édes. Még soha úgy nem írtam semmit, hogy némi nyelvi bizgelődés ne lett volna benne, és nem is hiszem, hogy valaha is fogok. Úgy érzem, hogy szerves része a jellemábrázolásnak. Kezdjük ott, hogy ki hogyan beszél. Nem tudom, tanítanak-e ilyesmit a bölcsészkaron, de kéne. Van például női mondat és férfi mondat. Az egyenjogúság dacára. Tehát ha ön elmesél valamit, aztán én is ugyanazt a történetet, nagyon különböző mondatok hangzanak el. A nők érzelmesebbek, jobban meg tudják ragadni a színeket, a hangulatokat, a férfiak meg törnek előre. Valamirevaló írónak ezt ábrázolnia kell. Ha kinyitják bármelyik könyvemet, remélem, a párbeszédek minden mondatáról érezhető, hogy férfi vagy nő száját hagyta el. Ez nagyon mulattató bíbelődés, és akkor a tájszólásokról, szlengekről még nem is beszéltem. A Yale Egyetemen voltam több évig, furcsa tanári pozícióban, és akkor még nem volt CD, csak kazetta. Volt egy sok száz kazettából álló gyűjteményük, azt rögzítették, hogyan beszélnek az amerikaiak. Milyen az észak-texasi kiejtés, milyen a déli, és így tovább, valamennyi államé, aztán az összes lehetséges külföldié, amikor angolul beszél. Büszke vagyok rá, hogy én lettem a magyar. Magyar, aki még nem tud eléggé angolul, kinti időszakom elején készült a felvétel. Ráírták, hogy heavy iron curtain accent.

A Félnótában a párbeszédeket úgy oldotta meg, hogy zárójel, név, zárójel, A csillagok világában pedig már a név sem szerepel.

Igen, út az üres papír felé. Amikor a Félnótát írtam, 30 éves voltam, és egy embercsoportot akartam megörökíteni. Van ugyan két látszólagos főhős, de közben még száz szereplő. Állandóan változik a beszélő személye. Mondjuk: Megnéztük a kiállítást, és láttátok, hogy jó. Néztem anyámat, és láttuk, hogy kedves asszony. Úgy éreztem, hogy ebben a zűrzavarban legalább azt, hogy ki beszél, tisztázni kell. Ezért ahhoz hasonlóan oldottam meg, ahogyan színdarabban szokták: Gyere haza (anya), kihűl a vacsora. Most, hogy erről beszélgetünk, kezdem belátni, hogy egy életen át ezzel küzdöttem, hogy miként oldjam meg a párbeszédeket. Ehhez képest most írtam egy regényt (A Csillagok világa), mely kizárólag élő hangokkal operál. Gondolom, a következő regényemben egyáltalán nem lesz párbeszéd.

Azért is kérdeztem ezt, mert egyszer azt nyilatkozta, hogy az egyre egyszerűbb stílus felé törekszik.

Remélem. Van az a híres Goethe mondás, amit ha ügyes vagyok, nem rontok el. Először rosszul írunk és egyszerűen, aztán rosszul és bonyolultan. Utána jól és bonyolultan, végül pedig egyszerűen és jól. Erre törekszem, azt szeretném, ha a legeszköztelenebb prózát írhatnám. E szempontból A csillagok világa nagy előrelépés. Egy prózaírónak van legalább száz eszköze, azokból ebben a könyvben mintegy hármat használok. Arra törekedtem, hogy a történetet úgy meséljem el, hogy közben voltaképp el sem mondom. Folynak a párbeszédek, a háttétben zajlik egy teljesen konkrét családi történet, amire csak néha esik utalás. Ez nagyon közelít a Hemingway-féle jéghegy-elmélethez, miszerint úgy kell írni, hogy van egy nagy jéghegy, de mi csak a csúcsát írjuk meg, mégis ott kell úsznia a szöveg mögött – vagy alatt – az egésznek. Ennek iskolapéldája A fehér elefánt formájú hegyek című igen rövid írása, arról szól, hogy egy fiú és egy lány Spanyolországban valahol egy restiben várja a vonatot, és azon vitatkoznak, hogy egy bikáról elnevezett koktélt megkóstoljanak-e. De a valós cselekmény az, hogy a nő teherbe esett, és legyen-e abortusz. Erre két félszó utal, és az sem konkrétan. Ilyen az igazi írás, a legnagyobb mestere talán Csehov. Akinek még egy nagy trükkje van, nála a szereplők soha nem azt mondják, amit gondolnak. A Yale-en elvégeztem egy színészosztályt, mert a hozzám hasonló vendégtanárok ingyen tehették, bár soha nem akartam színész lenni. Kis Csehov-jeleneteket kellett játszanunk. Az egyik arról szólt, hogy egy orvosba szerelmes egy nő, de az orvos nem törődik vele. Az orvos a tudományos munkásságát mutatja meg neki, hány ló és szarvasmarha volt itt régen, egyre csökken a számuk, pusztul az orosz haza. Nagyon unalmas tárgy ez a nőnek, aki azt akarná jelezni az orvosnak, hogy szereti őt. A nő az unokahúgáról fecseg, van egy ilyen furcsa taktikájuk a nőknek, ha magukról akarnak beszélni, akkor egy másik nőről kezdenek beszélni, és nézik a férfi szemét, vajon mit szól hozzá. Egyszer csak az orvos megragadja a nőt: Legyen este a kerti kapunál! Tehát az történt, amit a nő akart, győzelem. Igaz, valószínűleg a nő nem így képzelte, hanem hogy a férfi letérdel, kinyit egy kis dobozt, benne a karikagyűrű – ezt nem írja Csehov, én költöm hozzá. Csehov szerint a nő válasza: Ez rémes! És elrohan. Ez tökéletes. Akkoriban én már nem voltam fiatal, 38 múltam, egy vöröses szőke 23 éves kaliforniai lány volt a partnerem. Elrebegte, hogy ez szörnyű, próbált sírva fakadni, és elrohant. De nem volt jó. A tanár azt kérdezte: Miért szalad el, fél tőle? Nem. Mit érez? Szerelmes vagyok belé. Akkor miért kell elszaladnia? Mert így írta Csehov. Na jó, de Csehov csak azt írta meg, hogy mit mond, azt nem, hogy mit tesz, csináljon valamit, ami kifejezi az érzéseit. Én ugyanígy ültem egy asztalon, lehet, hogy ez egy szokásos pózom. This is awful, mondta a lány, közben a vállamra hajtotta a homlokát, csak aztán szalad el. Létrejött a jelenet. Valahogyan így megy ez. Ezzel nem akarnám magamat Csehovhoz hasonlítani, csak mesélem, hogy mennyire szeretem az ilyen megoldásokat.

A gyászévről már beszéltünk. Most egyhamar nem is következik semmi, kicsit pihen?

Sok teendő volt a könyvvel, elmentem vidéki városokba, sok interjút kértek tőlem, látom, egy részük ott van a kezében. Ezzel foglalkoztam, most próbálok körülnézni, hogy mi is legyen. Ezen a dramaturgiai ponton egy picike meglepetéssel szeretnék önöknek szolgálni. Van nálam egy tárgy, amit meg szeretnék mutatni. Szeretném, ha az enyém volna de nem az, csak kölcsönbe kaptam. Ez a nagyon szép kis zsebóra Móricz Zsigmondé volt. Megfoghatja, ha vigyáz rá. Az egyik könyvterjesztő hálózat tulajdonosa régi könyveket, dedikált dolgokat, és ilyen ereklyéket gyűjt. Látogatóban voltam nála, mutogatta a kincseit, van egy Vizsolyi Bibliája is. Mutatta ezt a zsebórát, én nagyon szeretem Móriczot, mégiscsak ő volt a XX. század legnagyobb magyar prózaírója. Látta az arcomon ezt az ejakulatív örömöt, és kölcsönadta. Elmesélhetik az unokájuknak, hogy látták Móricz Zsigmond zsebóráját. Bár lehet, hogy rossza taktika volt megmutatni, mert ki fog ezek után kérdezni?

Nézői kérdések:

Tud még úgy olvasni, hogy nem az írástechnikát figyeli?

Ez egy mindennapos probléma, de ha jó a könyv, akkor csak úgy tudok. Egyébként rossz könyvet olvasni nagyon érdemes, ajánlom, abból lehet tanulni. Nagyon jó könyvből nem lehet. Például az Anna Kareniná-ból nincs mit megtanulni, utánozhatatlan. Ha elragad a könyv, mindenről elfeledkezem. Őrült gyorsan olvasok egyébként, ez is probléma. De az is, hogy nem tudok könyvet félbehagyni, van bennem egy pozitív derű, hogy hátha azért kialakul. Most meg tudom mondani, hogy mit olvastam utoljára ilyen lobogással. A Csillagok világa hátán van egy fotó, kezemben könyvvel állok rajta. Azért készült, mert egy hetilap azt találta ki, hogy ismert emberek mondják meg, mit olvasnak, és fényképezzék is le őket. Julio Cortázar Sántaiskola című regényét szorongatom, ez a latin-amerikai bumm első átütő könyve volt, de nálunk csak nemrég jelent meg. Úgy kezdődik: Háromféleképpen lehet olvasni ezt a regényt: A. Az alábbi sorrendben: 3., 5., 9. stb. fejezet. B. Olvassák el az első részt, másodikat hagyják a francba. C. Ahogyan jól esik. (Én B. változattal indítottam, utána pedig elolvastam a második részt minden fakszni nélkül. Ha előbb jelenik meg ez a regény nálunk, mondjuk 1960-ban, lehet, hogy az egész magyar posztmodern próza kicsit másképp alakul.

Mi a baja a bölcsészekkel?

Nekem? Semmi. Szerintem ahhoz, hogy az emberek olvassanak, különféle utak vezetnek. Ám azok nem szerepelnek a bölcsészkari hagyományok között. Ahogyan a bölcsész szokások szerint nekiugranak egy könyvnek, az ellentétes azzal, ahogyan én gondolkozom az olvasásról és az elemzésről. Nem a bölcsészkarokkal van baj, hanem a jelenlegi látásmóddal, mely ott uralkodó, amennyire meg tudom ítélni. Elfogultsággal vádolhatnak, engem politikai okok miatt nem vettek ide föl, igaz, vagy nyolc éve már tanítottam itt. Az a tapasztalatom, hogy vannak híres professzorok, nagy nevek, akik nem tudják megúszni azt, hogy ne váljék belőlük ízlésdiktátor. Az ő általuk kijelölt irányba fordul mindenki, aki a bölcsészkaron irodalmár akar lenni. Az ő tanítványaik lesznek a kritikusok. Valljuk meg, a bölcsészek általában nem élvezetből olvasnak, hanem feladatból. Kukorelly Endre szokta mondani, hogy középiskolákban az irodalmat kéne tanítani, és nem az irodalomtörténetet. A bölcsészkarokon is nagyobb teret kellene engedni annak, hogy a könyveket élőlényeknek tekintsék. A magyar szakosoknak úgy (is) kellene foglakozniuk a könyvekkel, ahogyan a gyerekekkel szokás. Nagyszerű módszer, ha az ember olvas egy könyvet, amelyik tetszik neki, kézzel leírja a legjobb részeket, és közben megállapításokat tesz. Ahelyett, hogy egy vizsgára elolvasna húsz könyvet, és másik húszat arról a húszról, a magyarázat magyarázatát. Különösen Magyarországon van ez így, nem tudom miért. A Yale-en azt tapasztaltam, hogy kicsit több kapcsolatot tartanak a könyvekkel a filoszok, a nálunk általános, elvontabb szemlélet helyett vagy mellett. Amennyiben a kritikám igazságtalan, esetleg túlzó, kérjék ki maguknak nyugodtan, de erre a kérdésére csak ezt tudom felelni.

Írókkal készült beszélgetős könyvében Kulcsár-Szabó Ernő is szerepel. Akkor miért hívta meg?

Mert ő az egyik, és kíváncsi voltam rá. Én nem haragszom senkire. Tiszteletben tartom más ember véleményét, de akkor tudom igazán, ha megismerem. Mindenkit elhívtam, aki még élt. Balassa volt az első nagy ízlésdiktátor, ő egy bizonyos könyvben (nem egyedül írta) kijelölte, hogy a magyar irodalom Eszterházy és Nádas. Azelőtt egy évvel jelent meg Spiró György legnagyobb sikere, az Ikszek, komoly könyv, minden szempontból sikert aratott, de említést sem kapott. Lehet Spiró regényét leszólni, de egy ilyen nagyságrendű szerzővel akkor is foglalkozni kell. Nem mondhatják, hogy egyoldalúan állok ehhez kérdéshez, hiszen valóban, az enyémtől eltérő gondolkodású írókkal és irodalmárokkal is beszélgettem kamerák előtt, a könyvembe is bekerültek.

Amikor ír, tekintettel van arra, hogy a mű hogyan fog bekapcsolódni az irodalomtörténetbe?

Amikor írok, nem érdekel senki, sem az olvasó, sem az, hogy a többi művekhez hogyan illeszkedik. Majdnem mindig úgy történik, hogy adódik egy gondolat, annak eredek nyomába, keresek hozzá megfelelő figurákat. Ha megvan a szükséges embercsoport, akkor keresek egy alkalmas történetet. Úgy formázgatom az anyagom, mint a szobrászok a gyurmát vagy a gipszet. Én nem ismerem a biztos siker titkát, annak ellenére, hogy szeretik azt hinni rólam, hogy tudom, mitől döglik a légy. Fogalmam sincs. Nem is az a dolgom, hogy a sikerrel foglalkozzam. Az vagy jön, vagy nem. Nekem sem minden könyvem üt be. Van négy, amelyik nagyon nagy példányszámban kelt el, ebből kettő világszerte, de a többi nem. Soha nem is foglalkozom ezzel, a siker a ráadás. Azzal foglalkozom, hogy olyat írjak, ami nekem tetszik, és ha önöknek is, az tiszta haszon. Ha bemegyünk a Zeneakadémiára meghallgatni egy Mozart-estet, ahhoz elvileg nem kell semmilyen előképzettség. De ha valaki nem tudja, hogy hány tételből áll a szimfónia, és közbetapsol, a karmestertől a nagybőgősig mindenki nagyon pikírten fog nézni, és haragszik. Most őszintén, miért ne lehetne beletapsolni, ha valakinek annyira tetszik? A nem zeneértő ül, nézi a többieket, és reménykedik, hogy ők tudják. Ha tapsol, ő is tapsol. Ugyanez a helyzet az irodalommal is. Oda lehet-e adni egy könyvet mindenkinek? Nemrég jártam egy kis faluban, a nézőtéren olyan emberek is ültek, akik alig tudnak olvasni. Oda lehet adni nekik a Háború és béké-t? Demokrata vagyok. Szerintem mindenkinek minden könyvet oda lehet adni, legfeljebb alatta marad, ha szabad így fogalmaznom. Hajdanán a művészet egyszerűen működött, Verdi írta a zenéit, és suszterinasok fütyülték. De nem tett engedményt. Ez csak arra válasz, hogy én hogyan állok ehhez a kérdéshez, azt nem tudom, miként kellene. De az a mérhetetlen sznobizmus és gőg, amivel a kultúraértők néznek azokra, akik nem azok, biztosan helytelen. Mondok konkrét példát, a Harry Potter-könyveket, t le szokták nézni. Én azt mondom, hogy aki világszerte sok millió embert, főleg kamaszokat rávett, hogy hét vastag kötetet elolvassanak, az tud valamit. Lehet, hogy ez rossz könyvek. De mi – rendes írók – tapsikoljunk! Mert ha valakit Harry Potter beterel egy könyvesboltba, van rá esély, hogy legközelebb valamelyikünk emelkedett irodalmi művét viszi haza. Magyarországon a tömegkultúra és az elitkultúra szétvált. Külföldön nincs ekkora különbség a kétféle irodalom között, az egyik amelyik kapja a díjakat, a másik pedig, amelyiket veszik. Amit én képviselek, plebejus és demokrata gondolat, könnyű félreérteni, de remélem, önök nem fogják.

Sokat beszéltünk a párbeszédekről, de mégsem jutottunk el a drámáig. Nem tervezi, hogy egy teljesen párbeszédes könyv után drámát ír?

Ez fájdalmas kérdés, fiatalon írtam vagy öt egész estés darabot. Be is mutatták őket, de szerintem nem jók. Mégis ennek révén kerültem Amerikába, kint az egyiket előadták, és ott mint drámaszerzőt ismertek meg. Én nem szeretem a saját színdarabjaimat, mert a jó színdarab szerintem olyan, hogy a második felvonásban újabb rakétákat kell begyújtani, az nekem még nem sikerült. Csak egyfelvonásost tudok írni. A „rendes” darabjaimat is elnyújtott egyfelvonásosoknak érzem. Most már idegenkedem is a műfajtól. Ahogyan az ember öregszik, egyre merevebb lesz, én egyre kevésbé tudok másokkal együttműködni. A színház csapatjáték. Ha írtam egy regény, akkor az az enyém, ha rossz, én vagyok a hibás, nem kell haragudnom rendezőre, színészre, színigazgatóra. Nagyon nehéz műfaj a színdarab. Ötszáz prózaíróra jut öt drámaíró, és ez nem véletlen. Ha elég sokáig élek – amire törekszem, próbálom a nemzedékem túlélni, sportolok, egészséges életmódoddal próbálkozom –, lehet, hogy még kísérletet teszek a drámával. Egyébként a darabjaim meg is jelentek, sőt, az Európa kiadónak előbb-utóbb eszébe jut, hogy az életműsorozatban újra sajtó alá rendezze őket. Így állok a színdarabbal. Molnár Ferenc elbátortalanít.

A bölcsészkar kérdéséhez szeretnék visszatérni. Nem lehetséges, hogy a tudományos élet meglehetősen hierarchikus felépítése miatt tűnik így a helyzet, és amiről most beszélünk már inkább a félmúlt? Úgy érzem, hogy ebből sokaknak kezd elegük lenni, és sokan változtatni akarnak ezen.

Ha így van, annak teljes szívemből örülök. Észleleteim forrása, hogy heti vagy havi egyszer, amikor a könyvtárban elolvasom az irodalmi folyóiratokat, a kritikai rovatokban ezt a változást még nem érzékelem. Sőt. Néha egészen fiatal lányok írnak kritikát olyan tónusban, ahogyan valaha Pándi Pál.

De a nagyon fiatalok tudásbizonyító dolgokat írnak. Ott van egy nagy ember, az egészen fiatalok a nagyemberen keresztül jutnak be a laphoz. De a jó tudósiskolák nem úgy működnek, hogy aki tanítvány lesz, annak úgy kell írnia, mint a nagymesternek, mert az idomítás. volna.

Egyetértek. Azt is remélem, hogy az itt ülőket egy kicsit fellazítottam, és ha így van, már nem jöttem hiába.

Inkább hallja, vagy látja a saját szövegeit?

Melyiket hogy. Tanulásban vizuális típus vagyok, tudom, hogy az 56. lap alján van egy ciráda, és ott a válasz, csak épp vizsga-helyzetben nem mindig tudom elolvasni. Írás közben a párbeszédeket mindig hallom. Méghozzá különböző hangokon hallom, ha mégsem, akkor választok hozzá színészeket, esetleg külföldieket. Olyankor Robert de Niro és Meryl Streep is beszél magyarul.

Mennyre referencialista, mennyire irányul az érdeklődése a valóság felé?

Sokféle irodalom van. Én régivágásúnak gondolom magam, embernek is, írónak is. Írták már rólam, hogy XIX. századi író vagyok. Bár az volnék! Az az irodalom, amiben én utazom, az élet és irodalom duettjéből az előbbit tartja fontosnak, én tehát valamiképpen mindig az életet próbálom leképezni, divatjamúlt fordulattal: tükröt tartanék a valóságnak. Azt a fajta irodalmat, amelyet szómágia és más formai eszközök túlsúlya jellemez, semmivel sem tartom alávalónak, csak éppen én nem olyannal foglalkozom. A családi élet krónikása vagyok. Írtam anyáról, apáról, gyerekekről, barátságról, szerelemről, házasságról, ez a témakör az én világom.