Zenga zének

Megosztás

A könyv első fejezete:

 

Nincs szebb könyv szívnél s léleknél. Mert ki azokban nem találja a hangot, mely érzelmeinek mélységet, vágyainak szárnyat, szavainak tartalmat nyújthat, hiába keresgélné a nyomtatott betűkben. Azért az írás nem helyettesítheti a te lelked fölbuzdulását, csupán irányt mutathat a te üdvösségednek keresésében. Útjelző pózna az ösvényen, melyet magadnak kell végigjárnod. S ha majd föl fogsz emelkedni ama tökéletes magaslatra, honnét már színről színre láthatsz, akkoron megtalálhatod azt a békét és nyugalmat is, melyet a világ nem adhat néked, ám tőled el sem vehet többé (Angelika nővér).

 

Belesenéz, kívülrőlmongya, gondolta Öcsi. Görnyedt háttal ült az ágyon. A szűk alagsori szobában csupán egyetlen szék volt, amelyen a szent asszony hajladozott a mondatok ritmusára. Koszorúkonty övezte arcán világított az átszellemültség, lilaeres tenyere a térdére tárt fekete könyvre ereszkedett a pontoknál. Mintha simogatná a lapokat.

 

A szöveg csak nem akart elfogyni, Öcsi bágyadtan hallgatta az egyhangú zenévé keveredő szavakat. Hátilyena hittan, gondolta csüggedten. Fészkelődött, nyomta a fenekét a farzsebében rejtőző tizenöt forintból az apró.

Ezt szépen odaadod Angelika nővérnek (anya)! Mér? Azért, mert a hittanért fizetni kell, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!, udvariasan odaadod az óra végén, és megköszönöd. Én? Nem, a náncsinéni!

 

Továbbra sem értette, háthogyha odadoma pénzt, akkor őköszönje, neén! De igen, Öcsikém, ezt így kell, így illik, meg kell köszönni az oktatást, és tisztességesen kell viselkedni, nem szabad feleselni, nem szabad az orrodat piszkálni, nem szabad a válladat rángatni, érted? Hátjóóóvanna, Öcsi vállat vont, erre az anyja újra rákezdte, Angelika nővér nem közönséges ember, hanem szent asszony, ehhez tartsd magadat, és amire tanít, azt jól jegyezd meg nekem, épp eleget fizetek érte! Hátjóóóvanna.

 

Látásból ismerte már Angelikát, ott lakott a szomszéd ház alagsorában. Ha föltűnt az utcán, az emberek nagy ívben kikerülték. A szent asszony nem nézett se jobbra, se balra, tetőtől talpig feketébe bújtatott sovány testén minden lépés végighullámzott, így vonult magányosan, hegyes állát a levegőbe döfve.

 

Erdőssanya egyszer utánaordított: fapicsa! Öcsi az erkélyről figyelte, a szája ösztönösen megformálta a borzalmas szót, riadtan visszahúzódott a kőpárkány mögé. Angelika nővér mutatóujja a menekülésre kész pózba meredő Erdőssanya felé lendült: megbocsátok neked, mivel tudatlan vagy!

 

Aztán arról nem szabad beszélni (anya), hogy téged az Angelika nővérhez járatunk, mert. ugyanis ez titok, majd ha nagyobb leszel, meg fogod érteni, szóval ne mondd el senkinek! ő bólogatott. Fölösleges az intelem, ha a srácok megtudnák, hogy a szent asszonyhoz jár, kicsúfolnák a világból.

 

Mit gondolsz (Angelika nővér), hány Isten van? Öcsi rémülten kikapta az ujját az orrából, hááát.

 

Otthon csak akkor hallott istenről, ha az anyja szidalmazta: miért ver engem az isten két ilyen átkozott kölyökkel? Most hirtelen fölfakadt benne egy homályos jelenet: Nagymamáék lakása, napsütéses délután, nagyi az ebédlőasztalnál olvasott, ugyanolyan fekete könyvet, mint ez itt, Angelika nővér térdén. Mitolvasol? - magához akarta húzni a könyvet. Hagyjad, Öcsikém, nem szabad! Mijér, mivanbenne? A. az isten.

 

Egy és oszthatatlan, ez a hat főigazság közül az első! - Angelika nővér mutatta a sort. Énméga. mégcsaka nagybetűket tudom! Nem baj, jegyezd meg.

 

1. Egy Isten van.

 

2. Az egy Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek.

 

3. A második isteni személy érettünk emberré lett s kínhalált szenvedett.

 

4. Isten igazságos bíró, ki megjutalmazza a jót s megbünteti a gonoszt.

 

5. Az ember lelke halhatatlan.

 

6. Az Isten malasztja az örök üdvösségre elkerülhetetlenül szükséges.

 

Na, mi volt (anya)? Vonogatta a vállát, nem merte az igazat felelni, hogy dögunalom. Remélem, Angelika nővérnek nem rángattad a válladat, mint nekem!, azon kívül légy szíves, szállj ki az orrodból!

 

A hittant a nagyanyjának köszönheti. Fültanúja volt egy suttogós vitának, melyet a szülei vívtak késő este, az ágyban. ő a kályha miatt lopakodott ki a gyerekszobából. Sosem szabadott a hatalmas, máriaüveges kályhához közelítenie, valaki azonnal ráordított: vigyázz!, megégeted magad! Pedig úgy szerette volna végigtapogatni a krómozott virágokat, a brummogó rostélyt, benyúlni a piszkafával a tűzbe, kotorászni a szagos hamuban, vagy ha mást nem, legalább nekivetni a hátát a köpcös vashenger barátságosan dudorodó oldalának.

 

A nappaliban állt a kályha, szerencsére abban a sarokban, hová a szülei nem láthatnak oda a hálószobából, ha már ágyban vannak. Öcsi bekukkantott a piros melegbe, s óvatosan az üvegkockás vasajtóhoz érintette az ujját. Hátezhideg! - gondolta, ám abban a pillanatban már égetett, elkapta a kezét, kibuggyant a könnye, a csuklójába harapott, nehogy fölszisszenjen. Mikor a fájdalom első rohama csitulni kezdett, meghallotta a fojtott hangokat.

 

Miért kell mindig engedned nekik, miért? - ez apa. Öcsi tudta: a nagymama, a nagypapa, a kelepapa, a kelemama, valamint utóbbiak lányai, tehát anya teljes rokonsága értendő a NEKIK alatt. őKET apa utálta, eleddig ismeretlen okból. Öcsi jobban örült volna, ha apa békét köt VELÜK, mert akkor ő gyakrabban mehetne a földszintre, nagyiékhoz, illetve a pincébe, kelepapa asztalos műhelyébe, hol mindenféle fadarabkákat, szögeket, csavarokat s egyéb kincseket lehet találni a fűrészporban.

 

Fülelt. Darabos mondatforgácsok. Apa: meghülyítitek teljesen. pont ahhoz a szikkadt vén aggsz. klerikális nevelés. legalább a gyerekeimet hagyj. azért mert őK. azt hiszed, NEKIK. mindig VELÜK. Anya pedig: én nem. kinek árt, ha beleszagol. attól még nem kell föltétlenül vallá. ez az egy kérése anyámnak, é. há. ő. k.

 

Öcsi véresre kapart egy pattanást az orrán, azután a fal mentén - elkerülve a recsegősebb padlórészeket - visszaosont a gyerekszobába. Nővére morgolódott, ne zörögjél. hol voltál? Pisilni! - fölhólyagzott ujjait a hűvös falra tapasztotta.

 

Angelika nővér a következő órán kikérdezte a hat főigazságot. Öcsi csak háromra emlékezett, egydarab isten van; isten igasságos, megjutalmaz minketés megbüntetia gonoszt; a zemberneka lelke hallatlan. Hallatlan, ismételte Angelika nővér mosolyogva, nem, kicsikém, HALHATATLAN, vagyis nem hal meg, amikor a test elmúlik, érted? Hátjóóóvanna, halhatatlan. bocsánat. Miért bocsánat? Öcsi lesütötte a szemét, majd hosszabb unszolásra kibökte: a zAngelikanővérnél nemszabada vállat rángatni, ésa zorrottúrni, ésa. semmitse.

 

Valóban nem szép dolog a vállvonogatás és az orrtúrás, de azért nem kell ennyire megrémülnöd miatta, kicsikém! - s hogy Öcsi szemöldöke fölrándult, gyorsan hozzátette: látom, nem szereted, ha kicsikémnek hívlak, mondjad, hogyan szólítsalak?

 

Egyik nevemetse szeretem, gondolta ő.

 

Amikor egyszer a közértben valaki rákiáltott: ne állj az útba, Öcsi! - ő csodálkozva kérdezt: honnét tetszik tudni, hogy Öcsi vagyok? A terjedelmes asszonyság sértetten félretolta, pimasz kölyök, morogta. Pedig ő valóban azt hitte, hogy ez az igazi neve, s rajta kívül senki mást nem hívnak így. Dühöngött, nahát, nemeléghogy ilyen ronda, mégcsak nemisa zenyém! Attól fogva lázadozott az öcsizés ellen. Nővére adta a példát, őt a család eleinte Bucinak, majd Nyuszinak szólította. A krumpliorrú lány ilyenkor süketnek tettette magát, makacssága legyőzte a szokást, végérvényesen Erzsébetté vált. Öcsi harca nem vezetett hasonló eredményre, igaz, ő nem is bizonyult olyan rendíthetetlennek, mert a valódi keresztneve azonos volt az apjáéval, s korántsem hangzott oly fenségesen, mint az Erzsébet.

 

Hát akkor?

 

Angelika nővér leemelt a polcról egy vaskos kötetet, ha akarod, választhatunk neked a Bibliából, s akkor új neved lesz, csakis az én számomra, barátságunk zálogaként. tudod, mit jelent az, hogy zálog?

 

Öcsi bólogatott, hápersze (mi legyen a sorsa annak, akinek a zálogát a kezemben tartom? Békaügessen az ablakig és viszsza!), dörömbölő szívvel hallgatta a szent férfiak névsorát. Angelika nővér mindegyikről mondott néhány dicsérő szót, ő kis híján Jónást választotta, ám eszébe jutott a víziló Jónás az állatkertből, így végül Jeremiás prófétánál horgonyzott le.

 

Jeremiás, kis Jeremiásom, ízlelgette Angelika nővér. Sóhajtott, én se születtem Angelikának, csak a zárdában. tudod, hogy mi az a zárda? Aaa. a börtönbena szoba. A szent aszszony a fejét csóválta, majd egyszer elmagyarázom, térjünk most vissza a hat főigazsághoz, kics. Jeremiás. Öcsi krákogva nekirugaszkodott, hogy végigdarálja, amit tud. Angelika nővér félbeszakította, olyan lelketlenül szavalod, hallgatni is rossz. Gondolj Istenre, s arra, hogy figyel ő téged a magasból. Kedvesebb néki a te tiszta szíved a bemagolt szövegnél. Hátjóóóvanna, a zAngelika nővérnektetszett kérdezni, márazisbajha tudom?

 

A szent asszony szipákolt, becsukta a térdén a könyvet. Mi az ott a melleden? - kérdezte azután. Öcsi összerántotta magán a kigombolódott inget, ellenséges arccal fürkészte Angelika nővér ormótlan magasszárú cipőit. Ehhez neki igazán semmi köze.

 

Egy parányi, talp nyomára emlékeztető kávébarna folt. Állítólag Hapci, a törpe - hálótársa - véletlenül rálépett, így keletkezett. Miért? Azért, hogy ha elvesznél, megtaláljalak (anya)!

 

De mérvesznék énel?

 

Jeremiás, szeretném, ha arról beszélnél, milyennek képzeled őt. Kicsodát? Az Istent.

 

Öcsi matatott az orrában. Semmilyennek se képzelte az istent, Angelika úgyis meg fogja mondani, hogy milyen, anya azért fizeti a tizenöt forintot. Hm, ha máma elfelejteném odaadni.? Játszott egy darabig a lehetőséggel. Tizenöt fagyi. Három ólomkatona! Tizenöt cerka vagy racska! Három doboz gyurma!

 

Nem merülhetett mélyebbre az ábrándozásban, mert Angelika nővér csak forszírozta tovább, hogy hát milyennek látja ő az úristent, másrészt sajnos biztosra vette, hogy amennyiben magánál tartaná a pénzt, úgysem merné elkölteni, nem becsületes dolog, ilyesmire legföljebb Erdőssanya volna képes! Az asszony harmadszori kérdésére azt hazudta: jóságos bácsikának képzeli. Görögági mondta, hogy az isten jóságos bácsika, és csak azoknak a fiúknak ad cukrot, akik sose húzgálják a lányok copfját. De ő nem hitte, mert a Görögági folyton kényeskedik, ezenkívül hájas debella, mindig basáskodik a többiekkel, kisajátítja a százaskockákat is, örökké nyalizik az óvónőknek, közben meg, amikor nem látják, veri a kisebbeket, szóval a Görögági egy nagy rohadék.

 

Istent nem személynek kell képzelnünk (Angelika nővér), mert ő öröktől fogva létezik és végtelen, habár az igaz, hogy. néha szegény édesapám arcát látom magam előtt, ha Istenre gondolok, tudod-e, Jeremiás, miért? Öcsi a vállát vonogatta, Angelika pedig arról szónokolt, hogy Istent még a szüleinknél is jobban kell szeretnünk, ha ez egyáltalán lehetséges.

 

Öcsi agyában összekuszálódtak a tompán zengő mondatok, álmosan pislogott, alig várta, hogy Angelika végre eleressze. Pedig még több mint húsz perc volt hátra az órából.

 

Alapimádság: Miatyánk.

 

Kereszt vetés: jobb kézzel. Érintjük a homlokot, a mellkas közepét, majd két oldalát, ezután a tenyerek összekulcsolódnak. Az Atyának és Fiúnak és Szent-Lélek-Istennek nevében, ámen.

 

A Szent Biblia, azaz Istennnek Ó és Új testamentumában foglaltatott egész Szentírás.

 

Hogyan teremté az Úr a világot, a nappalt és a sötétséget, a Földet és a vizeket, a növényeket és az állatokat.

 

És látá Isten, hogy jó.

 

Az ember - Isten képmása - legközelebbre maradt. Öcsi átadta a pénzt, kezcsókolom, szaladt föl a lépcsőn, még talán elcsípheti Erdőssanyáékat a háromház sóderos udvarán.

 

Háromháznak a kocka alakú új épületeket hívták az utcában, melyeket közös lándzsakerítés övezett. Sanyáék lábtengóztak, de nem lehetett beszállni, négyen voltak. Öcsi reménykedett, előbb-utóbb csak elmegy valaki, a kerítés párkányára telepedett, lógázta a lábát. HüjeAngelika, máraszittem sosehagyja abba!

 

Öcsi, Öcsííí, hallatszott a túloldalról, ajjaj, megfordult, az anyja szólongatta az erkélyről, gyere már föl! Haddmaradjak mégegykicsit, kiáltotta ő, de az anyja, ellentmondást nem tűrő hangon: följössz, egykettő! Hátjóóóvanna.

 

Mi volt? Semmi. Mégis! Vállat vont, tanultunk keresztetvetni. És tudod? Hápersze, megmutatta. Az anyja ennyivel beérte, Öcsi kislisszolt a konyhából.

 

Az apja és a nővére ott ült a tanulóasztalnál. Számtanoztak. Öcsi valami köszönésfélét dünnyögött, az ágyára heveredett. Bámulta a plafont.

 

A lámpa buráján megjelent Angelika ovális arca, még az orra alatti szemölcs is tisztán látszott. Fff. fapi. icsa.

 

Pilimm, palamm, polopulipimm, pamm, pamm, kelemamáéktól zongoraszó szivárgott föl a padlón át, ha apáék csöndbe maradnának, lehetne hallgatózni. De nem, a nővére sipítva méltatlankodik, hát én ezt nem értem, akkor most szorozzam be? Szorozd, úgy, ahogy az előbb mutattam. Erzsébet hátrébb rántja a fejét, szája fintorba görbül, apa erre a tenyerébe hajtja a homlokát, tehát nem figyeltél, tehát. Micsináljak, ha nem értem! - fortyan föl a pufók lány, apa pedig erőt vesz magán, jó, kezdjük elölről, nézz ide.

 

Öcsi tudja már, mire megy a játék, Erzsébet azon ügyeskedik, hogy apa - magyarázat ürügyén - szépen számítsa ki a példákat. Na, mi lesz (apa)? Erzsébet hatásszünetet tart, apa hosszú ujjai sürgetően klopfolják a papírt, pompompompompom. Csak kezdd eeel, akkor már túúúdom, kántálja Erzsébet, apának ettől az agyába ront a vér, tudod vagy nem tudod? Erzsébet biggyeszti a száját, apa megismétli a magyarázatokat, Erzsébet pofákat vág, újabb hatásszünet, és: csakkezddeeel, akkormártúúúdom. Apa türelmének vége, de nem ordít, szépen hátratolja a széket, kivonul a szobából. Erzsébet picit vár, azután következik a síróroham, fontos, hogy odakinn is hallani lehessen, és anya letámadja apát: hát mért nem segítesz neki, ha egyszer nem érti? Apa fújtatva a hálószobába megy, belebúvik valamelyik keresztrejtvénybe. Erzsébet elérkezettnek látja az időt, hogy kicsörtessen, éhén nehem tehetek rohólaha, bömböli, fúriaként rohangászik föl-alá, dang (bevág egy ajtót); ne csapkodjál (anya), hallod-e, mert ha én megcsapkodlak, akkor megnézheted magadat; klapp, klapp, klapp (Erzsébet papucsa a parkettán); deng (egy másik ajtó); tuss (egy pofon); brühü-hűűű (Erzsébet); most megkaptad (anya), most végre van miért sírnod! És brühühűűű és klapp és ding, dang, dung. A pillanatnyi csöndben átsuhan egy váááóóóúúúűűűéééííí (teherautó a szomszéd utcán), azután hallatszik, amint anya a hálószobában sziszegve győzködi apát, Erzsébet pedig várakozóan hüppög. Hirtelen ismét fölcsap a hangzavar, majd amikor apa már nem bírja tovább, visszaáll az eredeti helyzet, Erzsi, nagyon figyelj, most még egyszer, legeslegutoljára elmagyarázom.

 

Öcsi feketésbarna golyót gyúrt az orrából kibányászott anyagokból. Mikor az apja rosszalló tekintetét érezte az arcán, sietve bedobta a képlékeny gömböcskét az ágy és a fal közti résbe. Nem kell ennyire megrémülnöd miatta, kicsikém, mondta Angelika nővér a lámpaburából.

Milyennek képzeled Istent?

Pilimm, palamm, polopulipimm, pamm, pamm.

 

Isten előtűnik a félhomályból, lassan forog a tengelye körül a levegőben. Homlokba húzott svájcisapkáján vasreszelék. Köpenyéről hiányoznak a gombok, csámpásra tiport magasszárú cipőjéből pedig a fűző, utóbbit drótdarabkák helyettesítik. Szájában rövidke csikk, kezében vastag, fényes cső.

 

Hát ez apa. Apa forgása a gyárban. Öcsi legelső emléke. Rajta kívül senki sem hajlandó elismerni, hogy valóban megtörtént. Igaz (apa), van olyan gépünk, a pfanter, annak forog a tányérja, de én sosem álltam rá. Csak egyetlen egyszer vittelek be apádhoz a műhelybe (anya), valami ünnepségre, mikulás vagy április negyedike, mit tudom én, lényeg hogy aznap nem dolgoztak, tehát apád öltönyben volt, a munkaruháját legföljebb itthon láthattad, mikor hazahozta mosásra.

 

Márpedig ő határozottan emlékezett a drótkeretes lámpákra a meszelt falon, a tejfehér hűtőfolyadék tömény záptojásszagára, a rácsos lábdeszkákra, a nyirkos vasforgácsdombokra, az omladozó boltívre a sarokban, a diadaltáblára a bejáratnál, mindeme részleteket apa igazolta, a körbekörbézést viszont makacsul tagadta.

 

Anya újra és újra megesküdött, hogy csupán egyetlen egyszer járt Öcsi a műhelyben, azon az ünnepélyen. Emlékezett ő arra is, az üvegablakok előtt vörös ronggyal borított asztal állt, rajta muskátlik, vizeskancsó, poharak alumínium tálcán. Egy szemüveges ember beszélt, azután apáék jutalmat kaptak, egyenként járultak az asztalhoz, kézfogás, taps, hát persze, node az délelőtt volt, apa forgása pedig este, bizonyítja a félhomály, s hogy égtek a drótkeretes lámpák. Mit kerestünk volna mi a műhelyben este (anya), á, Öcsikém, álmodtad te, hidd el.

 

Nem hitte el. Látta az apját, amint diadalmasan mosolyogva és integetve körbekörbézik, hallotta a gépek zúgását, érezte a záptojásbűzt. Annyira belevésődött, hogy a szovjet filmek elején zeneszóra felénk forduló szoborpár (MOSZFILM) férfi tagjának arcán sokáig alélek-Istennek nevében, ámen.

 

A Szent Biblia, azaz Istennek Ó és Új testamentumában foglaltatott egész Szentírás.

 

Hogyan teremté az Úr a világot, a nappalt és a sötétséget, a Földet és a vizeket, a növényeket és az állatoo folytatást, a következő mondat ritmusára himbálta vékony vállait, hosszú csönd, majd: mindennapi! - súgta.

 

Mindennapikenyerünket addmegnekünkma, és bocsásd-megami vétkeinket, miképpen. miképpena. amiképpena. Angelikanénikérem, énezt mindigelfelejtem. Észbe kapott, helyesbített: Angelika nővér.

 

Szólíthatsz néninek, ha jobban tetszik, nem vagyok én már. - krákogott, lesöpörte vastag szövetszoknyájáról a hajszálakat, mondd utánam, mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen.

 

Öcsi a barna szoknyára szögezte a tekintetét, hogy ne kelljen Angelikára néznie, a szent asszony lobogó szemétől zavarba jött. Már ismerte annak a szoknyának valamennyi részletét, a lábszárakra boruló, foszladozó szegett csíkot, az alóla kilógicáló fekete bélést, a ferde ráncokat deréktájon, az egyenetlen göböcskéket, melyek őt az otthoni, fröcskölt falra emlékeztették. Talán ugyanúgy szét tudná pöccinteni a kis félgömböket a körme hegyével, mint odahaza. Az ágya fölött jó darabon már egy sincs. Én letöröm a kezedet, ha meglátom, hogy a falat kaparod (anya)!

 

Naponta két Miatyánk éppen elegendő ahhoz, hogy fölhívjuk magunkra az Isten figyelmét. Az ima jeladás. Eljut az égbe, hogy van Magyarországon, Budapesten, a Terézvárosban egy kisfiú, aki Isten oltalmát kéri. Ez az első lépés. Érezni fogod a pillanatot, midőn ő a magasból rád tekint.

 

Öcsi hitte is, nem is, de mert kíváncsisága bizalmatlanságánál erősebb volt, szorgalmasan skandálta a Miatyánkot, miképpenmiis megbocsátunka zellenünk. vétőknek, és.

 

Az járt a fejében, hogy tehát nemmuszája zAngelikanénit nővérezni. Pedig az anyja nyomatékosan a lelkére kötötte: ha valamit kérdez tőled, nem foghegyről felelgetsz neki, hanem: igen, Angelika nővér, nem, Angelika nővér, érted?

 

Nevígy minketa kísértésbe, deszabadítsmega gonosztól. ÁÁÁmeeen.

 

Nagyon hadarsz, Jeremiás, Angelika néni kinyitotta a könyvet, pedig senki se kerget!

 

A hatodik napon teremtette Isten az embert.

 

A Paradicsom. Ádám és Éva.

 

A tiltott fa.

 

A kígyó, a sátán küldötte.

 

A bűneset, őseink almát esznek a tudás fájáról.

 

Kiűzetés a Paradicsomból. Következmények: 1. nincs többé örök élet, halandóvá lett az ember, 2. fájdalommal szül gyermeket az asszony, 3. fáradságos munkával kell a kenyerünkért dolgozni, nem maradhattunk a Paradicsomban, hol ingyen ád ételt, italt s boldogságot az Úr.

 

Öcsi átadta a tizenöt forintot, kezcsókolom, szaladt föl a lépcsőn. Savanyú szelek fújtak az utcán, zörgették a lámpák üvegsapkáját. Igen, mert többségük csorba, Erdőssanyáék folyton csúzlival lövöldöznek rájuk.

 

Az előszobában két fehér batyu, a konyhában egy ismeretlen nő terpeszkedik a hokedlin, bal kezében szalonna s kenyér, jobbjában görbe pengéjű kés, szögletes állkapcsával azonos ritmusban rángatózik a tokája. Öcsit a vállánál fogva vezette oda az anyja: mutatkozzál be szépen az Ilonka néninek, ő lesz a Manci helyett!

 

Anya arcán átszaladt egy árnyék, Öcsi beharapta az ajkát. Na persze, a Manci helyett. aki őmiatta hagyta itt a családot.

 

Ilonkát természetesen kelepapa szerezte. Ahogyan a púpos Mancit is. Mindig mindent kelepapa szerez, s ezért részint hálásnak kell lenni (anya), másrészt viszont haragudni kell rá (apa). E különös kettősséget Öcsi még nem érte föl ésszel, de szerinte a Manciért egy icipici köszönöm se járt kelepapának. A púpos lány alamuszi zsarnok volt, anyáékkal a saját, Öcsivel pedig az ő függőségét és jelentéktelenségét éreztette. Sajnálni kellett (apa), mert nyomorék, mert ágrólszakadt árva, senkije sincsen a világon, mert szegény, mint a templom egere; tisztelni kellett (nagymama), mert volt bátorsága egyedül följönni Budapestre Szabolcsból, lány létére; becsülni kellett (anya), mert nem lop, olcsó és viszonylag tiszta. Az nem számított, hogy a Manci őt rendszeresen verte, seprűnyéllel, szíjjal, fakanállal, s ha Öcsi bepanaszolta, ártatlan arccal tagadott.

 

Manci ugyanolyan váratlanul ment el, mint ahogy jött, egyszer csak becsomagolta a holmiját az ormótlan fakofferba, fölmondok, nagyságám! Anya hiába kérlelte, legalább hó végéig maradjon, Mancika drága, a púpos lány vékony homlokán szétpukkantak a könyörgő szavak. Azonnali távozásának kizárólagos okául Öcsi tűrhetetlen viselkedését jelölte meg.

 

Aznap este anya hosszú szónoklatot tartott, ez így nem mehet tovább, Öcsikém, olyan pokoli rossz vagy, mindenkit elüldözöl a háztól, hát vedd tudomásul, semmit se fogsz kapni karácsonyra, az égvilágon semmit! ő lehajtott fővel hallgatta, minden erejével arra figyelt, nehogy megrántsa a vállát.

 

Rosszvagyok. rosszvagyok.

 

Most tehát Ilonka. Micsoda dagadék! Kíváncsian szemlélte az asszony étkezési módszerét, egy mozdulattal kanyarít a bicskával a bal kezének hüvelykje s mutatója közé csípett szalonnából, meg a többi ujjával a tenyerére szorított kenyérből.

 

Ügyes.

 

Éhes vagy-e, fiúcska?, kaphatol, ha akarsz! ő csapdát sejtett, habozott, hátha utólag kiderül, hogy udvariatlanság elfogadni ettől a nőtől, ám Ilonka már nyújtotta a kés hegyén a katonát, Öcsi szájpadlásán spriccelt a nyál, gyorsan bekapta a falatot. Úgy, úgy, fiúcska, na még egyet? - etette, mint madár a fiókáját. Azután összecsattintotta a bicskát, na, mostan segíthetel kipakolni.

 

Ekkor megjelent az ajtóban anya, menjél, Öcsikém, ne zavarjad az Ilonka nénit, biztosan fáradt, pihenni akar. Segít nekem a kislegény, Ilonka hozta a batyukat, anya szolgálatkészen át akarta venni az egyiket, hagyja csak, asszonyság, boldogulunk mi a fiúcskával kettecskén, igaz-e?

 

Bevonultak a személyzeti szobába. Anya téblábolt körülöttük a hosszúkás, szűk helyiségben, folyton útban volt, végül kiment. Ilonka szétbontotta a csomókat, a foltos díványra öntötte a batyuk tartalmát. Először is.

 

Lógott a falon két csendélet. Duna-parti táj. őzikék a havas erdőben. Ilonka csücsörített szájjal bámulta ezeket, majd a Duna-partot leakasztotta, s helyére apró feszületet illesztett a szögre. Jézuskrisztus, motyogta Öcsi. Igen, csak kicsit ferde, el van görbülve neki a lógatója. A kövér nő megpróbálta az ellipszis alakú drótkarikát szabályos körré nyomogatni. Minden iparkodása ellenére a kereszt továbbra is ferdén csüngött a képhorgon. Ilonka legyintett, nem baj, jó lesz a.

 

Öcsi észrevette az isten összeszögelt lábfeje alatt az ívelt fémtáblácskát, mely már Angelikánál (nála persze legalább háromszor ekkora feszület volt a falon, nem ferdén) fölgyújtotta a képzeletét, de sosem merte megkérdezni, hogy mi az.

 

I. N. R. I.

 

Tessék? INRI, ismételte Öcsi, idevan írva. Aha, Ilonka bólogatott, te már tudol olvasni? Igen, Öcsi kihúzta magát, elhallgatván, hogy még csak a nagybetűket. Én nem, dünnyögte a kövér nő. Hogyhogy? Ilonka erre a vállát vonogatta. Nálunk nemszabad eztet! Mit? Háta vállat rángatni. Aha, Ilonka a ruháit rakosgatta a fehérre mázolt szekrénybe, menjél mostan.

 

Vanneki Jézuskrisztusa, denemtud olvasni, újságolta Öcsi a nővérének. Nem látod, hogy tanulok? - förmedt rá Erzsébet.

 

Anyú, mérnemtuda zIlonkanéni olvasni? Mert. mert biztos dolgoznia kellett, ahelyett hogy iskolába járhatott volna. Deénugye jövőre mehetek iskolába? Hát, ha ilyen rossz leszel, akkor nem biztos. biztos nem, az ilyen rossz gyerekeket be se engedik az iskolába. az iskolába se engedik be!

 

Rosszvagyok.

 

Másnap reggel már Ilonka kísérte az óvodához. Késve. Öcsi lélekszakadva rohant fel az oszlopos kőkorlátok közt kanyargó lépcsőn, a jelek (a külső ajtó nincs kitárva, nem ég a villany a vetkőzőben) szerint hiába. Mikor lihegve bebuggyant a nagycsoportosok termébe, a padlón heverő Görögági - talán szándékosan - nyújtott lábába botlott, s hason csúszva érkezett Mónihoz, útközben hallotta Görögági sziszegését: kár a benzinért.

 

Elkéstél, kisapám, mondta a barátságos óvónő (az egyetlen, aki engedte, hogy tegezzék), pedig már azt hittem, megjavultál. Denemén, hanema zIlonka. Elkéstél, kisapám, ismételte Móni dallamos hangon.

 

Tehát az üveges könyvszekrény pereménél kell ebédelnie, állva. Ez a késők büntetése. Amíg a Manci volt, Öcsinek szinte mindennap a polc szélére rakták a tányérját, a vékony, lakkozott deszka az orra vonalában húzódott, s ő lábujjhegyre ágaskodva kanalazta az ételt. Mert a púpos lány idegőrlő lassúsággal fésülködött, öltözködött, rúzsozta a száját, ő türelmetlenül tipródott az előszoba ajtajánál, rámelegedett a kabát. Talán Manci így bosszulta meg a feleselést, az engedetlenséget, egyszóval a rosszaságot.

 

Ilonka viszont idejében útnak indult vele, csakhogy bámészkodva andalgott az utcán, minden érdekelte, a fák, a kerítések, az autók, a kirakatok, elolvastatta Öcsivel az üzletek cégtábláit, váltott néhány szót a sarki rendőrrel, betért a közértbe nápolyiért.

 

Siessünkmááár! - rángatta a nő puha tenyerét. Jól van, fiúcska, Ilonka gyorsított. Tíz lépés múltán újra lefékezett, hú, de kicikornyázták, mi ez itten? A kínaikövetség, A. M. B. A. S. S. A. D. E, aztjelenti: követség, magyarázta ő, ahogyan anyjától hallotta.

 

Aranyosa zIlonka, gondolta, szájában még a csokis nápolyi omlékony ízeivel, deazért egyrohadék, tette hozzá, amikor Móni - a többiek röhögése közepette - a könyvesszekrényhez irányította, a mi kis pontatlanunk itt eszik, úgy látszik, szeret álldogálni! Állva zabál, mint a lovak, sivította valaki, mintalovak, mintalovak, kezdte rá a kórus, csönd legyen (Móni)! Pukkadjatokmeg, morogta Öcsi a szekrénynek.

 

Ennél is nagyobb baj, hogy ha az ember késve érkezik, jóformán semmi sem jut neki a játékokból, az elsők lecsapnak a százaskockákra (e hatalmas, gyalult építőelemekből igazi ház, vár, iskola, őrbódé készíthető), a következők az indián fegyverekre, a teherautókra, a kuglira, a felhúzhatós vonatokra, a dugós pisztolyokra, és így tovább. Neki legföljebb néhány szétcincált mackó, esetleg egy kirakós maradt.

 

Visszasírta a két háztartási alkalmazott közti napokat, akkor az anyja vitte az óvodába, mindig időben, mert nyolcra járt dolgozni, s a kisfőnök - az osztályvezető - pontosság terén nem ismert pardont.

 

Ilonka Angelikához is elkísérte, Öcsi sértetten tiltakozott, egyköpésa zegész! Énfelőlem mehetnél magad, az édesmamád akarja így.

 

Fájdalmas arccal tűrte, hogy a dagadt nő kézenfogva - azzal az izzadékony tenyerével! - vezesse Angelika ajtajáig. Megvárta, míg Ilonka visszacaplatott a lépcsőn, csak azután kopogott be. Lassanmára vécérese engednek egyedül.

 

Na, mi lesz? Újra kopogott. Semmi. Hallgatózott. Talán alszik? Bumm, bumm, bumm, ököllel döngette az ajtót. Majd térddel, dong, dong. Várt. Csönd. Rugdosni kezdte, babang, babang. Mia zisten.?

 

Beharapta az ajkát, ezt mégse kéne, éppen itt! Bizonytalanul fölpillantott - az ég helyett - a félhomályban derengő plafonra, illetve a lépcsősor repedező vakolatú hátuljára. Ha ő tényleg. odaföntről. akkorlehethogy. talán pont meghallotta. Visszaszívtam, dünnyögte rekedten, biztonság kedvéért.

 

Milyen sötét vanitt. És cúg. Jöhetne már! Lassan hatalmába kerítette a nyugtalanság.

 

Amikor végre meghallotta a szent asszony cipőinek kocogását a kövön, fellélegzett, nacsakhogy!

 

Angelika hegyes biccentéssel üdvözölte, szabadkozás helyett csupán annyit kérdezett: nem fáztál? És: régóta vársz?

 

Mindkettőre a fejét rázta. Utólag sokáig tépelődött rajta, miért nem mondta meg, hogy igenis fázott, igenis régóta várt. Mikor pedig a szent asszony vajas pirítóst készített magának, a kérsz?-re ő szintén nem-mel válaszolt, akarata ellenére. Azvolnaa legkevesebb, hogy a zAngelika állvaegyen, mintalovak, gondolta.

 

Éva fiakat szült Ádámnak: Káin és Ábel.

 

Ábel pásztorkodott, s juhokat áldozott az Úrnak. Káin földet művelt, s gyümölcsöket áldozott az Úrnak. Ám az ő ajándékait nem fogadta el az Isten, miért is Káin haragra gyúlt, s megölte Ábelt.

 

Ádám harmadik fia: Séth.

 

Káin elbujdosott az Úr haragja elől.

 

Ádám és Éva leszármazottaiból keletkezett az egész emberiség.

 

Ádám tehát valamennyiünk ősapja, Éva tehát valamennyiünk ősanyja.

 

De Káin és Séth nemzetsége sokat vétkezett, bűnben élt, ezért az Úr mérhetetlen haragra gerjedt.

 

Az özönvíz. Bábel tornya.

 

Szodoma és Gomorra.

 

Mózes. A Fáraó nem akarja kiengedni Izráel fiait Egyiptomból. Az első csapás: a vizek vérré válnak. A második csapás: békák. A harmadik csapás: tetvek (tipolyok). A negyedik csapás: bogarak (bögölyök). Az ötödik csapás: dögvész. A hatodik csapás: hólyagos fekély (fekete himlő). A hetedik csapás: jégeső. A nyolcadik csapás: sáskák. A kilencedik csapás: setétség. A tizedik csapás: az elsőszülöttek pusztulása.

 

Angelika vad képekkel ábrázolta a szörnyűségeket, melyekkel azért sújtotta az úr az egyiptomiakat, hogy a Fáraó végre elengedje a zsidókat. Öcsinek lúdbőrzött a háta, szegénykis egyiptomi csecsemők. Öröm helyett csupán megkönnyebbülést érzett, mikor végül Mózesnek sikerült kivezetnie a zsidókat Egyiptomból.

 

Most pedig rajtad a sor, Jeremiás, kérdezzél, ha valami nem világos! Ám ő nem tudott kérdezni, kavargott agyában a sok új név, alak, jelenet. Ajkai közé préselt egy ásítást. A szent aszszony észrevette, mosolygott, mára elég.

Este ádáz harcot indított megcsorbított szabadságjogainak védelmében, kivívta, hogy a jövőben Ilonka díszkísérete nélkül mehessen Angelikához. Nemvagyokén kispisis! És. - erről persze mélyen hallgatott: - így a hittan után még beugorhat a háromház udvarára, Erdőssanyáékhoz.

Anya nem szerette, hogy ő Sanyáékkal barátkozik. Demért? Hát. csak azért! - anya is érezte, ez a recsegő mondattorzó nem fogadható el magyarázatul, hozzáfűzte: az okos ember inkább fölfelé barátkozik. Hogyhogy fölfelé? Hát, olyanokkal, akiktől tanulni lehet.

 

Erdőssanyától aztán igazán volt mit tanulni. Vagy tán nem éppen ő vezette be Öcsit a lábtengó rejtelmeibe? Nem ő mutatta meg a háromház pincéit összekötő zegzugos folyosókat? Nem ő oktatta Öcsit a dzsiudzsicu önvédelmi fogásaira (késsel támadó ellenség lefegyverzése, sípcsontrúgás oldalról, karfeszítés csípődobással, öklelés fejjel, duplanelzon ésatöbbi)?

 

Különben is, könnyű mondani, hogy barátkozz mással. Kivel? Annyi gyerek van az utcában (anya), nem értem, miért pont az Erdős Sanyi kell teneked!

 

Anyának fogalma sincs róla, milyen nehéz egy új barátot szerezni. A környékbeli srácok három - véglegesen kialakult, szigorúan zárt - csapatba szerveződtek. Öcsi csakis Erdőssanyáékhoz csapódhatott, másutt nem fogadnák be. E csoportban sem tekintették még teljes jogú tagnak, mert ő volt a legkisebb. Éppen ezért igyekezett a maga módján lekenyerezni Erdőssanyát, mindig kölcsönadta neki a labdáját, fájó szívvel elcserélte vele a vízipisztolyát egy ócska radírra, meghívta - anyja tiltakozásával dacolva - a születésnapján rendezett habos kakaós, kuglófos zsúrra. (Sajnos, Erdőssanya leverte az ólomkristály tálat, Öcsi ezt hősiesen magára vállalta.) Erdőssanya kegyes mosollyal nyugtázta erőfeszítéseit.

 

Angelika megint késett. ő dideregve várta a homályban. Locspocsos idő volt, s útban a szent asszonyhoz, beletiport az összes tócsába, átázott a cipője. Imádta szétrúgni a vizek szürkéjét. Persze, nem jó, ha az embernek cuppog a zoknija, de megéri, oly izgalmas nézni, amint a szertezavart pocsolya felszínén mind lassabban tágulnak a fodorgyűrűk, azután már csak finoman rezeg, végül ismét moccanatlan tükörré simul.

 

Miérnincsitt villany? Végigtapogatta a nyirkos, érdes falat, fejmagasságban. Talált egy kapcsolót, fölkattintotta, semmi. Később észrevette az Angelika lakrészével szemben lévő vasajtó alatt a fénycsíkot. Aha, meggyújtottama villanyta pincében. Hm, hakinyitnáma zajtót, bejönnea fény! Rángatta a rozsdás kilincset, sajnos, kulcsra zárták. Veöő, veöő, a bántó nyikorgás visszhangzott a hideg falak között.

 

A kilencedik csapás: a sötétség.

 

Borzongott, na, mostmár igazááán.! Maga sem tudta miért, fullasztó gombóc kerekedett a torkában, megijedt, csaknem fogokitt sírni?

 

A hólyagos fekély.

 

Olyasmi lehet, mint amikor furunkulus nőtt a nyakán, fú defájt! És ha az ember bőrén mindenütt, a feje búbjától a talpáig? Brrr.

 

Klipp, klapp, klipp, klapp, vééégre, Öcsi ellendült a faltól. Nem fáztál (Angelika)? És: régóta vársz?

 

Azt a tétova hümmentést jóformán hallani sem lehetett. A szent asszony mégis értett belőle, félsz a sötétben? Vállvonogatás. Volt ám itt lámpa, de ellopták. A kapcsolót is ellopták. Mindent ellopnak. Na gyere.

 

Ha vajaspirítóst csinál, kérnifogok, gondolta ő. Igen, Angelika már a gáztűzhelyre rakta az agyonkormolódott nyeles rostélyt, szelte a kenyeret, vizet töltött a teafőzőbe. A tejábólis kérnifogok.

 

A szent asszony a kezébe nyomta a hatalmas szelet vajas pirítóst és a gőzölgő bögrét, egyél, Jeremiás. Köszönöm, motyogta hálásan, nekilátott. Hamar kiröppent belőle a szorongós várakozás emléke.

 

Az Új testamentum Jézus születésével kezdődik. Az evangelisták: Máté, Márk, Lukács és János.

 

József, az ács.

 

Szűz Mária.

 

A szeplőtelen fogantatás.

 

Jézus megkeresztelése.

 

A tanítványok.

 

A csodatételek.

 

E szelídebb históriákat Öcsi elmélázva hallgatta. Milyenmás mosta zAngelika szeme, gondolta. Félelmes lángok helyett családias fényeket látott benne. Amikor sor került rá, már kérdezni is mert.

 

Hogyan lehetaz, hogya zisten mindentlát onnana magaségből? Egyszerű, Istenrőz apja vonásait kereste.

 

De hát erről nem lehetett beszámolni Angelikának. Miképpen apának sem a Jeremiásról.

 

Miképpena mennyben, azonképpenitta Földönis. - Öcsi e ponton rendszerint elakadt, Angelika nővér várta aaobámban, a te szobádban, mindenütt, érted? És. - Öcsi fészkelődött az ágyon: mostis. ittis? Angelika bólogatott. ő izgatottan tekergette a nyakát, hol? Jeremiás, mondtam már, hogy Istent csak a kivételes földi halandók láthatják. Szóvalén nem? Most még biztosan nem. Éső tényleg tudjaelőre, hogy mileszmajd? Angelika újra bólogatott. De. deakkor mérnem mondjameg nekünk? Szeretnéd? Hápersze! Miért? Merakkor. akkorén tudnám előre, hogy mileszvelem, hogymost például kapokén valamit karácsonyra? Persze hogy kapsz, a jó gyerekeket karácsonykor megajándékozzák. Deén rosszvagyok. Hogyhogy? Rosszvagyok, ismételte dacosan. Miből gondolod? Merén. - elakadt. Biztosra vette, ezt Angelika nem értheti, ezt senki sem értheti.

 

Amikor az anyja megkéri, hogy ne csapkodja az ajtót, mert lehullik a vakolat, ő csak azért is bevágja, durr. Pedig nem akar rossz lenni, ez úgy jön belőle, isten tudj. fene tudja, miért. Amikor múlt héten ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ollóval cakkosra vágja a fikusz leveleit, tudta, ebből botrány lesz, és mégis. Ráadásul letagadta az egészet, holott nyilvánvaló, hogy csak ő tehette, hiszen egyedül volt otthon, meg aztán ki más csinálna ilyet? Amikor belenyomta a vadonatúj fogpasztás tubus teljes tartalmát a vécébe. Amikor fölboncolta a csirkét. Amikor letörte a rádió gombját. Amikor színes ceruzával firkált a falra. Amikor ráült a papagájra. Amikor az ünneplő cipőjében focizott.

 

Tudod mit, törte meg a csöndet Angelika, én esküdnék rá, hogy kapsz ajándékot karácsonyra. Mert ha elismered, hogy rossz vagy, akkor nem is lehetsz igazán rossz. Majd még beszélgetünk erről, most vége az órának.

 

Hiába, hiába, énrosszvagyok, gondolta Öcsi, átadta a pénzt, kezcsókolom, fölszaladt a lépcsőn. Mostis, ahelyetthogy hazamennék, rohanoka zErdőssanyáékhoz.

 

A háromház udvarán senki. Talán a huszonegyben? Átrobogott a túlsó oldalra, lesunyt fejjel, ez veszélyes útszakasz, anya ideláthat az ablakból. Megkerülte a gránitkockákkal burkolt épületet, bebújt a drótkerítés résén. Hopp, ott a Sanya, szijótok.

 

Belecsíptem neki, magyarázta Erdőssanya röhögve Turainak, belecsíptem egy akkorát! Még semmi szőre sincs neki (Turai), de a dudái. - elismerően cuppantott, tenyerével női mellet formázott magának.

 

Öcsi fölfedezte a kapualjban Richtermanyit, a kislány bugyija letolva, Pityu guggolt mellette, s mindkét kezével tapogatta azt.

 

Gyere, intett Pityu, gyere nyugodtan. ő elvörösödve kucorodott a vigyorgó Manyi combjához. Szóval. szóvalezilyen.

 

Erdőssanya beszámolói alapján egészen jól el tudta képzelni magának a vágást, csakhogy nem függőlegesnek, hanem vízszintesnek gondolta, a szájhoz hasonlóan. Mégszerencse, hogy nemmondtam ela Sanyának, kiröhögöttvolna.

 

Megfoghatod, biztatta Pityu, ám ő nem tudta rászánni magát, különben is utálta ezt a palacsintaképű fiút, aki a legváratlanabb pillanatokban válik haverból aljas spiclivé, és mindenkire árulkodik az apjának, aki viszont a huszonegy bé házmestere, és folyton részeg, és kiszúrja a labdát, ha beesik a kertbe, és derékszíjjal szokta elkergetni a srácokat, ha rájön a hoppáré.

 

Spuri! - kiáltotta Erdőssanya, Öcsi a rés felé iramodott, félszemmel még látta, hogy Richterbácsi két hatalmas frászt ken le Pityunak, rohadt kölyök, mit képzelsz, kis strici, majd adok én neked, eszedbe ne jusson még egyszer.

 

Szerencsésen hazaért. Ilyen soká tartott máma (anya)? Igen. És mi volt? Hát. jézuskrisztus születése, mega szeplőtelen fo. foganat. Talán fogantatás, javította az anyja nyomatékkal. Hátigen.

 

Vasárnap délelőtt: állatkert. Végre-valahára. (Öcsinek hetek óta ígérgették az állatkertet, ám azután mindig közbejött valami.) Reggel még döntetlenre állt az ügy, nézz ki az ablakon, Öcsikém, fúj a szél, azok a ronda szürkék biztosan hófelhők, te meg pont most akarsz az állatkertbe menni, sopánkodott az anyja, és nekem annyi dolgom lenne. Az ígéret szépszó, hamegtarcsák, úgyjó, morogta ő. Tyák! - apa sóhajtott, kérlek, igaza van a gyereknek, öltözködjünk.

 

Nem várt akadály: Erzsébet kijelentette, hogy ő marad, az állatkertet már ezerszer látta, uncsi, inkább tanulni fog. Úgyéljena tefejed, gondolta Öcsi. Anya dühbe gurult, mi az, hogy uncsi, legalább vasárnap legyen együtt a család, tűrhetetlen, hogy valamelyiktek mindig kivonja magát a közös programból.

 

És így tovább, balhé, Erzsébet megkutyálja magát, bőg, én akkor se megyek az áhállahatkehertbehe, apa elvonul a hálószobába, onnét szúr közbe egy-egy félmondatot, hát kuksoljon itthon, ha nincs jobb dolga, Öcsi agitálja a nővérét, naaa, gyereee, megnézzüka zúj kisvízilovakat, Erzsébet toporzékol, hagyjál békén, te hülye, anya ingázik a szobák közt, mérgét a lépteibe küldi, pakk, pakk, pakk, kelepapáéknál nyilván reng a csillár.

 

Azután lassan létrejön a kölcsönös engedményekkel járó megegyezés, rövid állatkerti séta, legföljebb tizenkettőig. Készülődés, cihelődés, fintorok.

 

Künn az állatkertben folytatódott a négyirányú elégedetlenkedés. A majomházban: büdös van (Erzsébet), a vízilovak medencéjénél: hideg van (anya), a pálmaházban: hőség van (apa), a ragadozóknál megint: büdös van (Erzsébet), és mindenütt: késő van, igyekezzünk (anya), illetve: nerohanjatokmár annyira!

 

Mikor a kisvadak helyett Erzsébet a kisvendéglőbe akarta irányítani a családot - anyú, én olyan szomjas vagyok! -, Öcsi föllázadt, jóvicc, félóráig vacakolnak majda zivással, aztánmegmajd hazakell menni, határozott léptekkel indult az őzikék felé, úgy tett, mintha nem hallaná anya hangját: várjál, Öcsikém, Öcsi, Öcsi, Öcsííí. Hátra se nézett, kénytelenek lesznek utánamjönni, gondolta. Kekszet dobált a gidáknak. Látszott az állatok lehelete, ő is fújdogálni kezdett, azt játszotta, hogy cigarettázik.

 

Csak a rénszarvasoknál vette észre: elveszett. Iszkolt visszafelé a saras betonjárdán. Hollehetnek? Talán a vendéglőben? Nem. Hátakkor?

 

Végtelennek tűnő ideig (húsz perc) cikázott ide-oda a girbegurba utakon, méltatlankodó felnőttekbe ütközve.

 

Anyáék a bejárat előtt várták, idegesen topogva. Na, Öcsikém, ez jó vicc volt, most már egész biztos, hogy semmit se kapsz karácsonyra, semmit, érted?

 

Délután feljött hozzájuk nagymama és nagypapa, kelemama és kelepapa, meg utóbbiak lányai, Mari és Ica. Az unokanővérkék félrevonultak Erzsébettel a gyerekszobába, pusmogásuk azonnal félbeszakadt, ha Öcsi a közelükbe merészkedett. Ha viszont az ovális ebédlőasztalnál üldögélő felnőttekhez csapódott, örökké rászóltak: ne túrd az orrodat! Szállj le a nagypapa lábáról! Ma már éppen eleget ettél a süteményből!

 

Okosabb volna odébbállni.

 

Mégis maradt, nem sikerült elnyomnia kíváncsiságát, a műhelyről volt szó, kelepapa lázasan magyarázta, hogy most már lépnünk kéne, talán engedik.

 

Nem sokat értett az egészből, föltette a kérdéseit, erre: te ne beszélj bele a nagyok dolgába! Majd: hagyjál már békén, Öcsikém, miért nem mész a lányokhoz, játszani?

 

Vonogatta a vállát, és - annak ellenére, hogy érezte a balsors fuvallatát - továbbra is ott lábatlankodott, addig-addig, míg a kávéskannát leverte az asztalról, a fekete lé kelemama virágos ruhájára fröccsent. Anya megragadta a karját, bevonszolta a hálószobába, hármat sózott a fenekére, betelt a pohár, végleg betelt, sziszegte.

 

Mostmárfix, hogy semmitsekapok karácsonyra, mondta Angelikának, fölsorolván legújabb rosszaságait. A szent aszszony himbálódzott a széken, én ennek ellenére azt hiszem, hogy lesz ajándék a fa alatt, fogadjunk, hogy lesz!

 

Persze, mert Angelika nemismeri anyát. Már megbánta, hogy kitárulkozott neki. Hajtogatjaa magáét.

 

A karácsony a szeretet ünnepe, magyarázta Angelika, tudod-e, miért? Nos, azért, mert karácsony napján született Jézus Krisztus. Az igaz, hogy a szülők vásárolják az ajándékokat, de ő sugalmazza nekik. ő, aki miattunk vállalta mártíromságát.

 

Júdás, Ponczius Pilátus, Barabbás.

 

Jézus megostorozása, csúfolása, keresztre feszítése és halála. Jézus feltámadása.

 

Pokol, tisztítótűz, mennyország.

 

Ördögök és angyalok.

 

Aki megérdemli, a mennyországba jut. Kinek bűnei csekélyek, a tisztítótűzbe. Az elvetemült bűnösök örökkön-örökké a pokolban fognak élni. Lángok, katlan, forró szurok, nyársak, setétség satöbbi.

 

A szokatlanul hosszúra nyúlt hittanóra után úgy érezte magát a szabad levegőn, mintha a mélyvízből bukkant volna föl. Szállingózott a hó, fehér bundasapka települt a lámpák kobakjára. Öcsi végighúzta a kerítések párkányán a kezét, iszamosodó kesztyűje öt csíkot hagyott a havas sávban. Kivilágított ablakok mindenütt, az erkélyeken összekötözött ágú fenyőfák várták az ünnepet, mikor majd a szobák közepére kerülnek, s szétterülő ágaikra akaszkodhatnak a színes gömbök, a gyertyák, a szaloncukrok, a csillagszórók. Alájuk pedig.

 

Haj, ez szomorkás gondolat volt.

 

Hátistenem, legföljebb nemkapok semmit, micsináljak. Az anyja többször körvonalazta a jelenetet: meggyújtjuk a gyertyákat, kibontjuk a csomagokat, és mindenki örülni fog, csak éppen te nem, és mindenki látni fogja, hogy egy rézgombot se kaptál, és szégyellheted magadat, és sírhatsz, Öcsikém, akkor már késő lesz!

 

Azértse fogoksírni, azértse, istókzicsi!

 

Bámulhatnak őrá a többiek, föl se veszi, dacosan visszanéz, nektek semmiközötök hozzája, semmitse kaptam, éskész. Tudta jól, miről marad le, elejtett szavakból régen kihámozta, hogy durranós puskát, mesekönyvet és dobókockás társasjátékot szántak neki a szülei. Nyilván meg is vásárolták, biztos már a szekrényben vannak, ha karácsonykor nem, majd odaadják később. És ha nem, az se baj, a mesekönyv lényegtelen, a társasjáték szintén, a durranós puska pedig.

 

Éppenséggel akkor sem dől össze a világ, ha az embernek nincsen durranós puskája. Szerencsére a tavalyi koltját hetekig tartó habozás után nem cserélte el Pityuval gombfocicsapatra. És a kolt még mindig irigykedés tárgya az utcában, csak Turai villogós géppisztolya múlja felül. Minekakkor sírni?

 

Szombat reggel Ilonka néni becsomagolt, hazautazik karácsonyolni a falujába (Bikkbárány? Bikkbálvány? Bikkmárvány? - vagy valami efféle, a kövér nő olyan furcsán ejtette, hogy Öcsi hiába kérdezte háromszor, mindig másként hangzott).

 

Na, fiúcska, magammal vigyelek? Hm, nem is volna rossz, gondolta ő. De kizárt dolog, hogy anya megengedje.

 

Egész délelőtt Ilonka elárvult szobájában ücsörgött. Szeme sarkából a ferdén keresztre feszített Jézus Krisztust leste. Ezredszer betűzte: I. N. R. I. Homályos képsorok vonultak az agyában, izzottak a pokol kénköves bűzt árasztó lángjai, tündököltek a mennyország bárányfelhői, fülszaggatóan jajgattak az elátkozottak, szerényen mosolyogtak az örök életet nyert boldog halandók, Krisztus szenvedett érettünk némán, moccanatlan, átlyukasztott csuklóval és bokával (jaj, amikor felakadtama kerítésre, ésa szögesdrót beleállta lábamba, azishogyfájt, és tetanuszoltást adtak, ésnapokig sántikáltam), középen pedig a tisztítótűzben verdengtek - ezt a vergődik és a fetreng igéből vonta össze - az esendő lelkek (háténis odakerülök, legjobbesetben), és az úristen szigorúan mereszti a szemét az égben és mindenütt.

 

Haezazegész - igaz. Öcsi látóidegei húrrá feszültek, Jézus csontsápadt arcára összpontosított. Mitszól ahhoz, hogyén.? Érezni fogod a pillanatot, midőn ő a magasból rádtekint (Angelika).

 

Nnaaa? Nem. Még nem? Mutatóujját óvatosan a parányi töviskoszorúra eresztette. A tüskék nem szúrtak. Tompák.

 

Apa ebéd után fogta a konyhakést, kiment az erkélyre, hogy lefarigcsálja a fenyőfa szárát, túl vastag, nem fér bele a talpba. ő segíteni akart, ám apa hátrébb parancsolta, éles a kés, Öccse, vigyázni kell. Anya kocogott az ablaküvegen, megfázol, Öcsikém, gyere be!

 

Visszaslattyogott Ilonka szobájába. Úgyis elküldenék valahová, amíg a fát díszítik.

 

Észrevette a fehérre mázolt szekrény ajtajában a kulcsot. Ittfelejtettea zIlonka. A dagadt nő mindig zárva tartotta a szekrényt, a kulcsot pedig a pénztárcájában hordta. Öcsi ágaskodva félrefordította, az ajtó kinyílt. A középső polcon megtalálta Ilonka imakönyvét, levette. Minekneki imakönyv, mikornemistud olvasni? Az akasztós részben a rúdon két fonnyadt kolbász és egy tábla szalonna lógott. Szóval eztdugdossa. Beült a szekrénybe, Ilonka fűzőscipője és papucsa közé, hátradőlt, bámulta a szalonna és a kolbász alját. Azután végignézte az imakönyv lapjai közé rejtett szentképeket, préselt virágokat, színes szalagdarabkákat. Behúzta a lábát, hm, ebbena szekrényben lakni lehetne, magára csukta az ajtót. Sötétség. Csak villany kéneide, éskész. Eszébe jutott, az anyja lehajthatós szekreterében van egy kislámpa, tehát a dolog nem kivihetetlen. A tömény szalonnaszag az ünnepi vacsorára terelte a gondolatait, rántott hal lesz. Hhh. - ásítozott.

 

Fél hatkor találtak rá, anya már kétszer telefonált a rendőrségre, apa körbejárta a szomszédos utcákat, eredménytelenül tudakozódott Erdőssanyáéknál és Pityuéknál, a családi összejövetelre érkező nagymamáék és kelepapáék pedig egyszerre nyugtatták és izgatták anyát, szerencsés és szerencsétlen kimenetelű gyermekeltűnésekről szóló történetekkel.

 

Ica véletlenül kukkantott be a személyzeti szobába, s még véletlenebbül a fehérre mázolt szekrénybe. Öcsi fölriadt álmából, kábán pislogott a lányra. Hát itt vagy (Ica), mindenki téged kajtat, lesz kapsz!

 

Anya összeszorított szájjal hallgatta Öcsi mentegetőzését, majd öltözködni küldte. A fürdőszobában kapkodta magára sötét nadrágját, fehér ingét. Vizes kefével próbálta hátrasimítani a feje közepén kakaskodó hajcsomót, ezt minden éjjel taréjba gyűrte a párna, s a legerőszakosabb fésülködő műveletekre is fittyet hányt. A búb. - szívesen kitépte volna, tövestül.

 

Na, mi van? - apa jött be hozzá, a kád szélére ült. ő szorgalmasan gyilkolta a fejbőrét a kefével, sietek! Nem érdemes, anyád mindjárt meggyújtja a gyertyákat, kezdődik az ajándékozás, az téged nem érint. Öcsi hátán végigtűzött a borzongás, apa együttérző hangja elgyöngítette, hátvége, hátsemmitse adnak, és olyan gyorsan buggyant ki a könnye, hogy mire végiggondolta volna helyzetét, már teli szájjal sírt. Hiába akarta megkeményíteni a szívét, a mélyből jövő hullámok hatalmába került a teste, remegett, ösztönös mozdulattal borult az apja térdére. Messziről hallotta saját hadarását, többénemleszekrossz, megígérem, nemleszekrossz, bocsássatokmeg, csakmostazegyszer, nemleszekrossz, sohatöbbénem.

 

Apa a vállára tette a kezét. Már anya is ott állt, és Öcsi pontosan tudta, minden hiába, mégse bírta abbahagyni a sírást. Mint amikor egy puffadt pattanásból az ember kipréseli a nyirkot, nem lehet megállni félúton.

 

Jól van, az anyja tiszta zsebkendőt nyomott a kezébe, ő beletrombitált. Milyen gyönge vagyok, gondolta. Legszívesebben elbujdosott volna, szégyellte magát, nemszabad ilyen kisírt pofával a többiek szeme elé kerülni.

 

Ekkor váratlan dolog történt, az apja megismételtette vele iménti fogadalmait, az anyja bólogatva hallgatta, mint aki régóta számított e nyilatkozat elhangzására, majd arconcsókolta, rendben van, Öcsikém. Kézen fogva vezette a karácsonyfához.

 

Lehajtott fővel bontogatta a csomagokat, a durranós puskát, a mesekönyvet, a társasjátékot.

 

Teháta zAngelikának lettigaza.

 

Villogtak fölötte a gyertyafények. Most születika. születetta zisten. A lángokba fúrta a tekintetét, míg káprázni kezdett a szeme. Arra gondolt, hogy valamiképpen köszönetet kéne mondania az ajándékokért. őneki.

 

Egész este mintaszerűen viselkedett, nem árulkodott a lányokra, amiért kirekesztették a papásmamásból, nem őgyelgett a felnőttek körül, nem torkoskodott, nem vert le semmit, azután önként, zokszó nélkül ment mosakodni (kezet-arcot-lábat-fogat), megpuszilta a szüleit, bebújt az ágyba, a fal felé fordult.

 

Miatyánk, kivagya mennyekben, szenteltessékmegate neved, jöjjönelate országod.