Apák könyve

Megosztás

A regény első fejezete:
 

Fölébredt a világ, a friss szelek a tavasz ígéretével suhantak át a földeken, parányi szálacskák bútak elő a barázdákból, s a fák ágainak végén kirobbantak az új bimbók, a zsenge hajtások. A hegyoldalt belepte a galagonya virító zuhataga. A Bikaréten átvészelték a telet a diófák, agancsos koronájuk vágyakozón hajladozott az ég örvénylő kékjében. Szent György hava.

 

*

 

Kosch községet, minekutána ide megérkezénk, 5 ízben dúlták föl az 1705-ös és a rákövető esztendőben, ebből 3 ízben kurucz, 2 ízben labancz seregek. 74 portából legalábbis harmada fölégett vagy öszvedőlt, másik harmada pedig kiürült, mivel a bennök lakók elhagyák azokat békésebb vidékekre vándorolván. Imígyen e községben az élet víg pezsegése teljességgel mérséklőde, földeiket alig művelék, ház körüli állatok száma is igen megcsappana. Midőn legelső éjszakánkra készülődénk a házban, Kornél unokám azt kérdé, méghozzá németül: Ne menjünk inkább haza? Amit osztán gyakorta emlegeténk.

Így kezdődtek Czuczor nagyapa följegyzései abban a vászonborítású emlékkönyvben, melyet a lányától, Zsuzsánnától kapott. Egyként kitűnően beszélt németül, tótul és magyarul, írni azonban eladdig csak németül próbált. Magyarhonba visszaköltözvén, az anyanyelvén akart naplót vezetni. Talán óhajtotta, hogy Kornél unokája, fölcseperedvén, elolvassa. Ők hárman társzekérkaravánon érkeztek Németországból, hol Czuczor nagyapa meg a bátyja a Wesselényi-öszveesküvés után állapodott meg. A Czuczor testvérek kitartottak amellett, hogy a szövetkezőkhöz semmi néven nevezendő közük nem volt, de hiába, reájuk valló (szerintük hamis) levelek kerültek elő, így sorsukat - a megnótázást - nem kerülhették el, vagyonukat elkobozták, s talán életük virágát is leszakajtják, ha lóhalálában ki nem futnak az országból. Odakünn a typographus mesterségben szereztek jártasságot. Thüningen korabeli céhjegyzékében Czuczur Brüder néven szerepeltek.

Czuczor nagyapa sohsem volt képes megszeretni a szeles-zivataros vidéket és a sörissza németeket, homályos gyanúperrel őket hibáztatta a sorozatos családi halálesetekért. Nem csoda, hogy amidőn híradást kapott a vezérlő fejedelem pátenséről, azonnal a műhelybe rohant, ahol a bátyja a léniákat javítgatta. - Szedhetjük öszve a betyárbútort! - kiáltotta néki már a grádicsról. Mutatta a deák nyelvű sorokat a Mercurius Hungaricus gyűrött példányában. Büntetlenül visszaköltözködhetnek az elnéptelenedett magyar falvak valamelyikébe.

Bátyámat nem bírhattam reá semmivel is, hogy vélünk hazatérjen, inkább választá megszokott berendezkedését Thüningenben, folytatván typographusi mesterségünket. Hírt felőle azóta nem kapánk. Zsuzsánnát nyugtalanítja a kis Kornél állapotja, a mai ínséges időkben nem juthat ez alig serdült (mindöszvesen 4 esztendős) gyermeknek megfelelő változatosságú étel, gyakorta nem csak húsban, de tyúkmonyban is hiányt szenvedünk.

Németországból tekervényes utazással hazajutván, a Kosban rendelkezésükre bocsátott udvarházban csekély kényelemmel berendezkedtek. Czuczor nagyapa a pénzét azonnal elásta a kert végiben, a rózsatövek mögött, a lelőhelyről sem az unokáját, sem a lányát nem tájékoztatta. Csupán Wilhem, a Thüningenből magukkal hozott szolgalegény tudott róla, ki az ásásban segédkezett. Czuczor nagyapa megfenyegette beszédes mozdulattal: nyakát szegi, ha valaha is elárulja bárkinek.

- Jawohl! - a riadt kis legény minden kérést vagy utasítást e kutyavakkantást idéző szóval nyugtázott. Magyarul csak annyit tudott: Janapot.

Kornélt sokat csúfolta a többi srác vékony szálú, szalmasárga hajáért, szokatlanul nagy, vitorlaszerű füléért, s olykor a beszédjébe keveredő német szavakért. Örökölvén nagyapja nyelvtehetségét, a helyes magyar kiejtést szinte napok alatt elsajátította. Pedig azok nem voltak épp nyugodalmas, tanulásra alkalmas idők. Baljós hírek érkeztek mindenünnen.

A vézna kisfiú állandóan éhes volt, mégsem csatlakozott a falubeli porontyok zsivajgó csapatához. Szüleik tiltása dacára folytonosan a földeken s az erdőben kujtorogtak, magukévá téve bármit, amit ehetőnek véltek. Kornél inkább kereste a nagyapja társaságát, órák hosszat ücsörgött a pitvarban, ahol Czuczor nagyapa a Németországból hozott könyvkészítő szerszámait tartotta. Kornél segíteni próbált, ám annak rendre rossz vége lett, kézügyessége sem ekkor, sem később nem mutatkozott. Vak vezet világtalant, gondolta Czuczor nagyapa, az ő tíz kicsi szolgája egyre göcsörtösebbé vált, és mind vészesebben remegett. Jobb öregujján nem vágta a körmöt, hosszú, hegyes szerszámmá lett, mellyel fürgébben tudta kihalászni a betűket a skatulákból. Mostanában bármit tett, e körme hosszában repedezett, csupán fővakarásra maradt alkalmatos.

- Eridj játszódni a pajtásiddal!

A kisfiú nem moccant: - Meséljél inkább!

Czuczor nagyapa sóhajtva beléfogott. - Tudod-e, hogy egykori édesatyám, Felsőfenyvesi Czuczor Szaniszló, a nemességet I. Rákóczi Györgytől kapta, a Bécs elleni hadjárat után, kivételes vakmerőségéért.

- Tudom. Arról meséljél, amikor a mama kicsi volt! Meg a mama mamájáról!

Czuczor nagyapa a fejét rázta. Még mindig nagyon fájt. Takaros német asszonyt vett nőül Thüningenben. A kevés beszédű, szorgos Gisella hat gyermeket szült néki, emezek - a legutolsót, Zsuzsánnát nem számítva - csekély idővel napvilágra jöttüket követően visszaadták lelküket a teremtőnek. A hat szülés Gisellát igen megfonnyasztotta, az ő életének fonala is elszakadt. Czuczor nagyapa beleőszült a felesége halálába, s az akkor hároméves Zsuzsánna (Susanna) csenevész testét kétségbeesetten szorította magához reggelenként: - Legalább te maradjál meg nékem, szentem!

A kislány ijedten pislogott: - Was ist das, Opa? - magyarul még nem tudott.

- Ach, du mußt mir bleiben, Liebchen! - Czuczor nagyapa.

Zsuzsanna röpke tizenöt év alatt sudár hajadonná cseperedett, majd annak rendje s módja szerint hozzáment Csillag Péterhez, egy másik bújdokló család sarjához. Csillag Péter csupán hatodfél hónapig élvezhette a házasélet örömeit, akkoron egy vadászaton levetette magáról a lova, és oly szerencsétlenül esett, hogy fejét beütvén egy fatörzsbe, eszméletét soha többé vissza nem nyerte, míg két heti eleven halotti állapot végén kiszenvedett.

- Nagyapa, mér nem mesélsz?

Hát, beléfogott valamelyik régesrégi történetbe, melyet ő is úgy hallott gyermekkorában. Kornél szépapja, Czuczor Boldizsár, a gyors kezű piktor, kiváltképp a portrékészítésben bizonyult páratlannak. Memóriája makula nélkül jegyzé, amit látott, modellt sem is ületett, elegendő volt néki, ha egyszer rátekintett valamely orcára. Felesége, Katalin, messze földön híressé lett természetes szépsége által, s gyakran került Czuczor Boldizsár vásznaira. Ám róla nem mintázhatták a házastársi hívség szobrát. Czuczor Boldizsár egy ízben rajtakapta egy officérral, ki a várasban állomásozott. A helyzetet észbe vevé, szép nyugodtan visszahajtotta reájok az ajtót, szelíd jókívánsággal: "Múlassanak csak kedvükre!" Tanakodtak amazok, majd ijedelmük múltával, eszerént tevének. Midőn kivilágosodott, Czuczor Boldizsár bőséges reggelit küldetett bé, majd az officért a feredő házba hívatta. Ottan penig zöld festékkel tetőtől-talpig öszvekente. Az esetnek híre futott, mivel a kapitány semmiképp sem súrolhatta le magáról a zöld színezetet, bújkált szállásán, míg csak tehette. Végül Czuczor Boldizsárért küldetett, megalázkodván kérte, adná meg neki a festék titkát, mert attól nem szabadulván, nem élhet világ csúfjára. Ő ezt mondotta rá: "Officér uram, oly szégyent tett rajtam, mit sohsem moshatok le, igazságos, hogy sorsomban osztozzék!"

- Múltkor az asszonyt is lefestette! - Kornél.

- Tessék?

- Nem így mesélte nagyapám uram... és nem is azt kívánta nékik a piktor, hogy múlassanak kedvükre!

- Hanem?

- Azt hogy - Kornél rekedtesre mélyítette a hangját, a nagyapját utánozván: - Telljék kedvük egymásban!

Czuczor nagyapa megvakarta a tarkóját: - Úgy is lehet... - Unokája nem először lepte meg éles eszével. Minapában a gyerek a számok iránt tudakozódott, s egy hallásra megjegyezte valamennyit százig, alakjukat is belekarcolta a sajtárba merevedett viasz felszínébe. - Szépapádra ütöttél.

- Igaz, mer én is makula nélkül jegyzem, amit látok.

- Valóban? - Czuczor nagyapa a bal tenyerét unokája szemére tapasztotta: - Soroljad csak elé akkor, mi mindent láttál a munkaasztalon?

Kornél fölidézte a munkaasztal - a nagyapja regál-nak hívta - látványát, meg is jelent a kép, élesen és hibátlanul, csak kipipálta, amint sorolta, csengő hangon: - 2 winkel, 4 gombolyag spagóca, 1 handdruck, 1 vágómasina, 1 papírsatu, 2 árszerszám, 30 lénia méret szerint, 2 tucat stég, 3 fiókos szekrényke a betvekkel és a spáciumokkal, 7 könyv, több 100 telenyomtatott papíros, 1 okuláré és 2 nagyobbító üveg, 2 kerek papíros dobozka az orvosságaiddal, melyeket ma még nem vettél be, valamint az emlékkönyv, mellette 1 kalamáris, meg 4 penna... ja, és 1 légy! - elhallgatott.

- Honnan tudod te azt, hogy winkel meg lénia meg handdruck?

- Hallottam... meg le is írta nagyapám uram az emlékkönyvben!

Tellett egy darab időbe, mire Czuczor nagyapa ráemlékezett: eszközeinek listáját valóban fölfektette, mielőtt Thüningenben ládába csomagolta őket. - Eszerént... te tudsz olvasni?

- Tudok hát! - Kornél maga elé húzta a nyomtatott lapok egyikét, majd lassan, de határozottan, szó- és betűhíven elolvasta. Czuczor nagyapa föltette okuláréját, kísérte a szemével a becses sorokat. A' meltoságos fejedelem Felsö-vadaszi Rakoczi Ferencz, Kegyelmes Urunk által: Nemzetúnknek s' édes Hazánknak a' Német Nemzet kegyetlen Uralkodása alatt lett, hallatlan meg-nyomorittatásárúl, maga Méltóságos Személlyének nagyméltatlan fzenvedésérúl...

A vezérlő fejedelem kiáltványának gyűrött példányát Czuczor nagyapa egy thüningeni sermérésben kapta, magyar utazóktól. Készült rá, hogy maga is kinyomtassa.

- ...az Auftriai Ház erófzakoskodása alól való fel-fzabadulásért fogott Magyar fegyvernek ártatlanságárul, az egéfs Kerefztény Világnak eleibe adatott MANIFESTUM. KÖZ TUDOMANY TETEL. Mely elsöben Deák, moftan pedig Magyar nyelven, újjonnan közönségefsé tétetett.

Czuczor nagyapa fölrévedt a múltból. Uram Isten, gondolta, e fiúcska nincsen még négy esztendős, de már hibátlanul olvas! - Szülőanyád tanított erre?

- Á, nem.

- Hát kicsuda?

- Senki... csak úgy rája jöttem.

- Ne fillents!

- Nem fillentek... nézegettem a papírosokat, s eccerre csak tudtam megkülönböztetni a betveket egymástól... mér raknak néha f-et az s-nek helyébe?

- Csak ahol párbetűként... ahol sz van.

- Jó, de és az Auftria?

- Hm... ott is sz kéne... kifeledték a zét... - Czuczor nagyapa nem tért magához ámulatából, ő már sokadszorra függesztette szemét a kiáltványra, ám e sajtóhibát nem vette észre. Kiemelkedő corrector válhatna Kornélkából, gondolta. Hívta a lányát: - Jer ide gyorsan, Zsuzsánna, ládd, mit tud a kis pulykatojás!

Kornél újból nekilendült: - A' meltoságos fejedelem Felsö-vadaszi Rakoczi Ferencz, Kegyelmes Urunk... nagyapám uram, mér nem raktak vesszőt az E-re meg az O-ra?

- Milyen vesszőt? - Zsuzsánna közelébb hajolt a papírhoz.

- Kapitális betűre nem szokás... legföllebb az Á-ra vagy Ö-re - Czuczor nagyapa.

- Mi az, hogy kapitális? - Zsuzsánna.

- Címbetű - mondta Czuczor nagyapa megrovón. Ennyit azért tudhatna ily sok év után. Eleinte próbálta hasznát venni a műhelyben, ám Zsuzsánna - apja minden erőfeszítése dacára - szinte írástudatlan maradt. Kornélka szerencsére nem az anyja eszét örökölte.

Kornél unokám csodaszámba vehető módon megtanula olvasni, s általjában is igen képességes a szavak iránt. Vajha prédikátor avagy tudós professzor leszen? Ha nem ily zűrzavaros idők járnák, vinném szívesen Enyedre vagy Nagyszombatra, mondanának róla véleményt a hozzá értők. De nem hogy utazni, a faluból kimoccanni is veszélyes. Hírek szerint egy napi járóföldre innet öszvecsapásra készül a kurucz és a labancz had. Amék megfutamodik, félő, hogy itten nyargal át, s a fölbomló sereg nem ismer fegyelmet, rendet, irgalmat.

Éjnek évadján kivirradt. Czuczor nagyapa talpra ugrott, a kertbe rohant. Nézte, a szomszédság is fönn van-e, álmából riadván elfeledte, hogy a mellettük lévő házak immár lakatlanok. Odalenn a völgy lángolt, mint a katlan, a vörös fények Varasdig kirajzolták a tájat.

 

Zsuzsánna is előfutott, vállán a síró kisfiúval, karján a napok óta elkészített turbával, benne némi élelem, váltás fehér ruha, gyertyák s más szükséges egyebek. - Jöjjön már! - kiáltott az apjára. Czuczor nagyapa visszaszaladt a házba, csizmába ugrott, magára kapta a köpönyegét és a kalpagját, fölnyalábolta a saját turbáját meg az emlékkönyvet, vetett azután egy utolsó pillantást a házra, legkedvesebb tárgyaira. Viszontlátom-e őket épségben? Szaladt ki az útra, mely kanyarodott balra-fölfelé a Kopasz-hegyre.

 

A falubéliek mind arrafelé igyekeztek, vész idején célszerű bébujniok az Óbarlangba. E hasadék a Bikarét feletti sziklatömbök mélyébe vezetett, szája akként torlaszolható el egy háromszögletű szikladarabbal, hogy ki errefelé nem ismerős, sohsem gyanítja, mi rejlik alatta. Ősi emberek lakása volt a hegyben nyíló, oldalán fekvő körtét formázó barlang. A kosi gyermekeket e setét odúval riogatják anyáik: - Ha rossz leszel, az Óbarlangba zárunk!

 

Mire Czuczor nagyapa a lányával és az unokájával odaért, a többiek már berendezkedtek, s alig akartak helyet szorítani nekik. A faluban Czuczorék körül még nem oszlott szét az idegeneknek járó gyanakvás. Zsuzsánnáról - mint valahány özvegyasszonyról - sikamlós pletykákat költöttek, az öregről pedig rebesgették, az ördöggel cimborál, legfőbb bizonyítéknak bal hüvelykje irdatlan körmét vélték. Égett odabenn fél tucat gyertya s két olajlámpa, fölöttük koromfellegek kavarogtak a barlang rozsdás színezetű boltozata felé. Két béreslegény a helyére illesztette a háromszögletű sziklát, a robajló csatazaj morajjá csillapult.

 

- Hol van Wilhelm? - Kornél.

 

- Nincs itt...? Folyton elkórincál... vessen magára - Zsuzsanna.

 

Kornélt hamarosan legyűrte az álom. Vakító fényességbe került. Egy vénséges vén embert látott, mind a tíz ujján késpengényi karommal. Fadarabokból vésett állatfigurákat a karmaival, melyek azután megelevenedvén ott játszódtak az erdei tisztáson. Nyilván az Istenhez van szerencsém, gondolta.

 

Czuczor nagyapa szóba elegyedett Dobruk Gáspárral, a patkoló kováccsal, ki fél lábára sántított, evégből mindennémű katonaság alkalmatlannak ítélte. Ő úgy tudta, nem a kurucz, nem is a labancz dúlja Varasdot, hanem Balassi Farkas szabadcsapatja. Nem ismernek azok sem Istent, sem embert, csupán a préda végett pásztáznak e vidéken.

 

- Akkor tán oda kéne adnunk, amit kérnek! - Czuczor nagyapa.

 

Dobruk Gáspárnak elkerekedett a szeme: - Bolond kend, adjuk oda önként, amért esztendők óta verejtékeztünk?

 

- Így is megkapják.

 

Egy robbanás mintha közelebbről hallatszott volna. Zsuzsánna fölzokogott.

 

- Pszt! - Czuczor nagyapa.

Ott kuksolt Kos maradék lakossága az Óbarlangban, lélegzet-visszafojtva, imádkozva, öszvebújva. Legyen hozzánk kegyelmes az Isten, gondolta Czuczor nagyapa. Eközben a falu főutczáján már Balassi Farkas szabadcsapatának előörse járt kertről kertre, a kutyák kétségbeesett vonításától kísérve. Kantárszáron vezették a hajtók a lovakat, s kivont karddal vizsgálták át az elnéptelenedett portákat, nem akarván elhinni, hogy teremtett lélek sem maradt hátra. A zárakat és lakatszerszámokat bárddal verték le, szabad prédát engedélyezett nekik Balassi Farkas. Csakhogy a házakban alig volt érték, szentségelve hajigálták ki az ablakon az ócska cserépedényeket. Itt is, ott is lángcsóvát dobtak a házak nádtetejére, pattogott a tűz, az istálókban és ólakban bőgtek az állatok, a kikötözött kutyák majd megfujtották magukat, szabadulni igyekezvén, szűkölve, vonítva. Kornél a morajként a barlangba érkező hangzavarban is fölismerte Burkus - a nagyapja komondora - öblös ugatását.

Zsuzsánna még mindig sírt. - Ne félj - súgta a fia fülébe hüppögve -, majd csak megsegéll az Úristen!

 

- Nem félek - dünnyögte Kornél.

 

A csatazaj fertályóra múltával elhalkult.

 

- Talán továbbvonultak - vélte Borzaváry Daróczy Bálint, az uradalmi kasznár.

 

- Aligha hiszem - Czuczor nagyapa -, forralnak valamely hadicselt.

 

- Valamelyikőnknek ki kéne mennie, körülnézelődni.

 

- Később - Czuczor nagyapa -, majd ha leszáll az éj.

 

Egyre több fény gyúlt a barlang öblének homályában. Czuczor nagyapa benyúlt a turbájába, noha tudta, hiába keresgél, nem hozott magával írószerszámot. Behunyta a szemét, s fogalmazgatta magában, hogy mit írna, ha volna nála penna és kalamáris. 1706. április kalendája. Nyakunkon a háború, s még nem tudhatjuk, épségben hagyták-e a házainkat, vagy nem maradt belőlük semmi is. Élelmünk három napra vagyon, ha beosztással élünk, négyre. Zsuzsánna sír, rí, Kornél azonban meglepő egykedvvel viseli magát, ilymódon adván szellemi kapacitásának újabb tanújelét. Ha megérjük, igen büszkék lehetünk reája. Adjon néki a magasságos Isten hosszas életútat és elegendő erőt.

 

Éjfél tájt Borzaváry Daróczy Bálint két legény kíséretében az Óbarlangból eltávozott, hogy a falut átvizsgálja. Vittek magukkal lámpásokat, ám fölöslegesen: a házak egy része még nagy lánggal égett. Az elszenesedett tetőgerendák átható szaga és a dögbűz terjengett mindenfele. Alig maradt lakás épen. A templom tornya leomlott. Két holttetem hevert az úton, idősebb Vízvári Béla meg a felesége, Boriska. A kis présházban rejtezkedhettek, a banditák rájuk bukkantak, s a jelek szerint agyonszúrkálták őket. Testük a vérmocskos ruhákban mintha máris fölpuffadt volna.

 

- Nagy jó uram - az egyik legény -, tán okosabb vón, ha fölkerekednők, s mennénk innet, amerre a szemünk lát!

 

- Hallgass! - Hová mehetnők, gondolta, a háború mindenütt utolér. - Maradt még más személy is idelenn? - Nem kapott választ.

 

Czuczorék háza előtt még egy hullára leltek, kiben a néhai Wilhelmre ismertek, a legényke végtagjait a törzsétől elválasztották a támadók. Körötte a porban Czuczor nagyapa szétszóródott betűkészlete, a fiókos szekrény félredobva, öszvetörve. Úgy látszik, Wilhelm a nyomdászeszközöket akarta menteni. A banditáknak nem tetszettek a betűk, azt hihették, pénz vagy aranymívű kincs van a szekrénykében. Valamivel távolabb Burkus feküdt - ő a szolgalegény segítségére siethetett -, fölhasított oldalán kinyomakodtak a belek.

 

Midőn ezekről beszámoltak, Czuczor nagyapa szemét elfutotta a könny. Szegény Wilhelm fiú, eljőve szülőfalujától kilenc napi járóföldre, hogy ilyen gyászos véget érjen. Békésebb időkben értesíteni kell majd özvegy édesanyját. Czuczor nagyapa elhatározta, küld pénzt is, latolgatta, mennyi legyen az.

 

Úgy hitték, Kornél az igazak álmát alussza, ám a fiúcska leggyakrabban az eszmélet mezsgyéjén kóborolva töltötte éjszakáit. A hozzá érkező mondatfoszlányokban a Wilhelm vagy a Burkus név nem szerepelt. Fölfogta Vízvári Béla s a felesége balsorsát, noha a halál fogalmával még nem volt tisztában. Figyelte nem egyszer, amint a gyászmenet a temetőbe tart, látta a deszkakoporsókat, érezte a hangulat feketeségét, hallotta emlegetni a szegény megboldogultakat, ám tudatában sohsem jelent meg az a kép, hogy az illető férfi vagy asszony teste feküdnék abban a dobozban. Édesatyja halálát többször elmesélte neki az anyja, Kornél látta maga előtt a végzetes zuhanást a lóról, hallotta a fej reccsenését a fatörzsön - ő is gyakran ütötte a koponyáját kemény tárgyakba. Apját mindig Czuczor nagyapára hajazónak gondolta, az anyja nyakában lógó pici medálkép nyomán.

 

A férfiak tanakodtak, virradatkor térjen-e haza ki-ki otthonába, vagy abba, ami abból megmaradt. Borzaváry Daróczy Bálint úgy vélte, korai még, bármikor visszajöhetnek a fegyveresek, az is megeshet, hogy ideér a frontvonal, bevonulnak a kuruczok, a labanczok, netán mind a kettő.

 

Czuczor nagyapa legyintgetett: - Akkor sem vacoghatunk a hegy gyomrában ítéletnapig... nagy az Isten kegyelme, legyen meg az ő akaratja.

 

Órákon át folyt a vitatkozás. Czuczor nagyapa megkutyálta magát, ő bizony akkor is lemegyen, ha a többi mind idefenn marad. Hajnalban fölkeltette Zsuzsánnát és Kornélt: - Indulás!

 

Öszveszedték mindenüket, ámde a barlang száját eltorlaszoló sziklát nem bírták odébb moccantani, míg egy legény föl nem riadt s rá nem állt, hogy segítsen.

 

Hűvös szél csípdeste az arcukat, amint ballagtak lefelé. Az első kanyar végéig nem pillanthatták meg a falut, ezen időt Czuczor nagyapa arra szentelte, hogy fölkészítse a leányát és az unokáját a várható látványra. Ám az minden elképzelésénél szörnyűbbnek bizonyult. Zsuzsánna puffadt vánkossá zokogta az arcát, hiába mondogatta neki az apja, hogy ez már úgysem segít. Kornél némán szemlélte a lerombolt és kiégett házakat, a döglődő állatokat, a magasban köröző keselyűket. Akkor sem sírt, amikor megpillantotta Burkus földi maradványait. Érezte, mindez csupán a kezdete valaminek, noha nem volt képes szavakba önteni azt a valamit. Semmiképp nem akarta elengedni a nagyapja megnyugtató, forró lapátkezét, ment hát vele mindenüvé. Czuczor nagyapa első útja nem a házba vezetett - melyből csupán a konyha és a pitvar maradt tető alatt -, hanem a kert végibe, a rózsatövekhez. Azokat nem bántották a banditák. Biccentett, levizelte az ágyást. Kornél ámulva szemlélte a nagyapjáét - most látta először -, mely mind hosszában, mind széltében meghaladta egy derekas hurka méretét.

 

A bútorokat darabokra törték, ruhaneműiket s minden egyebüket elvitték vagy használhatatlanra tiporták.

 

- Mihez kezdjünk most már? - Zsuzsánna.

 

Czuczor nagyapa nem válaszolt, odahúzott egy épen maradt zsámolyt a regálhoz, leült, meghegyezte a pennákat, téntát töltött a kalamárisba, s írni kezdett az emlékkönyvbe. Gyásznap. Wilhelmet elvesztettük, csakúgy, mint a res mobilis legjavát. Nyomtatási szerszámaim oda, még nem volt erőm, hogy fragmentumait számbavegyem a sárban, ahová kiszórák. Életünk is veszélyben van. Nem tehetünk mást, reménykednünk köll a mi istenünkben. Justus es domine, et justa sunt judicia tua.

 

Oldalt pillantott, látta, hogy az unokája ott kuksol a regál alatt, s kurta ónceruzával rajzolgat egy szakadt papírosra, miközben bal kezével görcsösen kapaszkodik az ő nadrágja szárába.

 

- Min munkálkodol, Kornél?

 

- Én, nagyapám uram, írok.

 

- Valóban? - Czuczor nagyapa mély nyögést hallatva térdre ereszkedett, hogy szemügyre vegye azt a papírlapot. Melyen a girbegurba sorok legnagyobb meglepetésére többé-kevésbé olvasható betűkké álltak öszve: Gyásznap - írta Kornél -, Burkust elvesztettük, és én el fogom temetni a kertünk végibe, a rózsatövekhő...

 

- Oda ne! - horkant föl Czuczor nagyapa.

 

A kisfiú nem értette: - Tessék?

 

- Oda ne... temetni olyan földbe köll, ahol nem vizes a föld... majd mi ketten, együtt! - kivezette Kornélt a kertbe. - Mondd csak... honnan tudod te a betűvetést?

 

- Lenéztem nagyapám uramról.

 

A kidőlt léckerítésnél egy korhadt faládára leltek. Abban helyezték örök nyugalomra Wilhelm porhüvelyét, a fészer mellett, ahová a ház előző tulajdonosa egy kis fenyőfát ültetett. Burkust két lépéssel odább földelték el, a bordó terítőbe csavarva, melyet Zsuzsánna a nagy ebédlőasztalra varrt. A ház előtt találták, megtépve, gyanús, barna foltokkal tarkítva.

 

Estére lassan visszaszivárogtak a falu többi lakosai is. A hazatérők nyomvonalát a zokogás fölszakadó folyamai jelezték.

 

Már megsűrűsödött az éj, amikor robbanások hallatszottak, s lópaták dobogása.

 

A nagyapja pokrócostul nyalábolta fel, rohant ki az útra, föl a hegyre. Mögötte Zsuzsánna papucsának éles klaffogása. Másodjára feleannyian jutottak be az Óbarlangba, főleg a közel lakók. Borzaváry Daróczy Bálint sem érkezett meg. Férfiú Czuczor nagyapán kívül mindöszve kettő, egy idősebb parasztember s a bicebóca Dobruk Gáspár, eszerint ő a rossz lábával is fürgébben szalad másoknál. A nagy kapkodás folytán most eleségben s világítóeszközben szűkölködtek, csupán egy árva lámpás pislogott a barlangban.

 

- Ha holnapnál tovább kényszerülünk itt rejtezkedni, valamennyien éhen veszünk! - Dobruk Gáspár.

 

- Míg élünk, reméljünk! - Czuczor nagyapa. - Veszély múltáig közösködjünk, testvériesen.

 

Számbavették mindazt, amivel rendelkeztek.Csupán Miszlivetsz nyanya meg a lánya zúgolódott, mert ők hat kerek cipót, két kis tömlő vajat, egy sózott sertéstarját s több palack bort hoztak magukkal. Czuczor nagyapa rájuk förmedt:

 

- Lámpásuk nincsen, mégis kapják a közös fényt... ha irigylik, amilyük van, táguljanak innet, ám ha maradnak, keresztény módjára viselkedjenek... most pedig gondoljunk azokra, akiket elvesztettünk!

 

E kijelentésre az asszonyszemélyek szinte kórusban sírtak föl. Borzaváry Daróczy Bálint felesége (valószínűbben: özvegye) oly hangosan visított, hogy félniök kellett, kihallatszik. A barlang falába verdeste a fejét, egészen addig, amíg Czuczor nagyapa és Dobruk Gáspár együttes erővel becsavarta egy lópokrócba és megkötözte. Kornél mindezt szinte érdeklődve szemlélte. Még most sem félt, pedig sejtette, ama régi világnak visszavonhatatlanul vége, amikor esténként a kandallóban pattogó fahasábok melegénél hallgathatta a nagyapja történeteit, jóllakottan, békességben, elégedetten. Sajnálta, hogy nincsen velük papíros, penna, kalamáris, gyakorolhatná frissen szerzett írótudományát.

 

Nagyapjának is az járt a fejében, mi mindent vethetne az emlékkönyv lapjaira e zűrzavaros napok sommázatául. Nem értem, mely céllal méri ránk az Isten e csapásokat, mivel érdemlettük ki, hogy otthonunk és birtokunk az enyészeté lett vala. Mégis, mégis, hinnünk köll az Ő mindenható erejében, mert oly mélyre hullánk, hogy innet az út csakis fölfelé vezethet.

 

Balassi Farkas tévedésben volt: úgy hitte, a falunak még mindig Rigómezei Lukovits István a földesura, ki köztudomás szerint mesés vagyont szerezett Itáliában. Ő azonban hónapokkal azelőtt Bécsbe költözött, értékeit vitte magával, s a birtokát eladta. Balassi Farkas szabadcsapata a talján kincsek miatt fésülte át Kost újra meg újra. Nem akartak belenyugodni, hogy csupán limlomot zsákmányolhattak.

 

A felvégen, hol az út kétfelé válik - egyik ága visz föl a hegyre, másik le a völgybe, Varasdra, majd végül egészen Szebenig -, egy zöld selyemkendő hevert a sárban. Telegdi Jóska, a szálláscsináló hadnagy vette észre. Leszállt a lováról, fölvette, megszagolta, orrcsiklandó női kencefice illatát érezte. Kissé vonakodva bár, de bedugta tenyerét a zavaros vízbe, hátha lel ottan valamit. Kemény, tojásdad tárgy akadt a kezébe. Megtisztogatta. Cirádás fémtojás. Első öröme elpárolgott, amikor ráharapván konstatálta, nem aranyból, nem is ezüstből való. Addig forgatta, kocogtatta, nyomogatta, míg sikerült fölpattintania a fedelét. Míves óraszerkezet, mutatja a napot, a hónapot és az évet is. Már nem működött. Talán beléfolyt a víz? Alaposabban megszemlélvén, látta, 1684. octobris 9-ét jelzett, s tizenkettő múltát kicsivel. Elkomorodott e dátum miatt, meglepő, hogy az óra épp a párkányi csata napján állott meg: ama harctéren halt meg az édesapja. Fölhúzta a tekerentyűt, rázogatta a fémtojást, ám a szerkezet nem kélt életre. 1684 ótától kushadna itt a pocsétában? Lehetetlen, hisz semmi rozsda rajt! De aki elhullajtotta, ejthetett le mást is! - maréknyi ágat metszett a bokrokról, seprűként fogta öszve, avval csapkodta félre a vizet az útról. Nem talált egyebet.

 

Barlangba költözésük második estéjén Zsuzsánna bőre kisebesedett. Apró férgek gyötörték. Amikor szellőztetés céljából kissé félrehúzták a sziklakövet, ő kiszökött a szabadba, bolyhos törölközővel és darabka szappannal. Leereszkedett a patakhoz, hogy abban megfürödjék, s testén való fehér ruháját is kimoshassa. Úgy reménylette, bőven visszaérhet, mielőtt a sziklát a helyére illesztik. Fellegek takarták a borús eget, nem világított odafönn sem a hold, sem csillag. A setétségben rátört a félelem, mert nem látják, és ő maga sem lát. Alig hogy mezítelenre vetkezett, mintha a pokol ördögei támadtak volna reá, végtagjait markos kezek ragadták meg, följebb ráncigálták, a füves tisztásra, addigra tudta már, marcona férfiak azok, sejthette, mit akarnak. Ajkát betapasztották, nem kiálthatott, amúgy sem lett volna értelme. Lángoló fájdalmat okozván hatolt belé az első, követte a többi, elernyedten tűrte, két karját olyanformán húzták szét, amiképpen Krisztus urunkét a szegek a keresztfán. Mondta magában az imákat, ahogyan eszébe ötlöttek, várván, hogy szenvedésének vége szakadjék. Midőn amazok mind lecsöndesedtek, s a karját is elbocsátották, hirtelen villanással ütött a testébe valami még durvább, lélegzetét megakasztván.

 

Czuczor nagyapa csak reggel vette észre, hogy a lányának nyomaveszett. Nem értette, miképp juthatott ki az Óbarlangból. A sziklakövet ketten is csak üggyel-bajjal tudták megmozdítani.

 

- Éjszaka ment el - Kornél -, amikor a nagyapámék félretolták!

 

- Megbolondult? És te mért nem szólottál?

 

Kornél sírva fakadt: - Azt hittem, nagyapám uram is látta!

 

Nincs mit tenni, gondolta Czuczor nagyapa, meg köll keresnem! - beszédes mozdulattal hívta oda az idősebb parasztembert a sziklához. Amaz tamáskodott:

 

- Czuczor uram, napvilágnál veszélyes leszen!

 

- Most nem törődhetem enmagammal... nyomja már! - amint a rés föltárult, Czuczor nagyapa kilépett a fénybe. Egy pillanatra visszafordult a homályba, s azt mondta: - Viseljék gondját Kornélnak!

 

Ő ekkor láthatta utoljára.

 

Telegdi Jóska tucatnyi hajdút állított lesbe a kedvező kilátású pontokon, ketten is jelezték, valaki közelg a hegyi úton. Figyelték a szerény öltözékű, törökös szablyát és nemezcsizmát viselő öregembert, kinek csimbókos haját és szakállát mentében turbánná fútta föl a szél. Megvárták, míg hajítótávolba ért, akkor éles szóval föltartóztatták, fegyvere átadására ösztökélvén. Amaz nem engedelmeskedett, szablyáját kivonta hüvelyéből, s derekasan küzdött, mígnem több sebből vérezvén, a túlerővel nem dacolhatott. Mégis saját lábán bicegett a táborhelyre, hol Balassi Farkas kivallatni igyekezett. Minthogy megfelelő válaszokat nem kapott, megparancsolta, hogy torturának vettessen alá. Ez sem hozott eredményt, a kínpadon végezte életét.

 

Az egyik figyelmes őrszem észrevette azután, hogy a Kopasz-hegyből keskeny, folyamatos füstcsóva eregetődik az ég felé. Megjelentette Telegdi Jóskának. Ő azonnal rájött, hogy barlangot takar a szirttető. Egy rajt fölparancsolt oda, fürkésszék által a terepet, hasítékot keresvén. A barlangbéliek hallották a hangokat s a léptek neszét, lélegzetvisszafojtva lapultak.

 

Balassi Farkas, türelme fogytán, indult volna tovább. Telegdi Jóska még egy utolsó próbálkozáshoz kért engedélyt. Az útkanyarulatba vonatta két ágyújuk közül a kisebbiket, s a pattantyúsmestert arra bíztatta, vegye célba a hegy csúcsára tar fejtetőként illeszkedő sziklacsoportot.

 

- Mi a pokolnak lődözzünk kövekre? - a pattantyúsmester.

 

- Mer én mondom! - Telegdi Jóska.

Lecövekelték az ágyútalpalkat, kitisztították s megtöltötték a csövet, azután bumm!

Az első golyóbis túlszállott célon. A második nem röpült elég magasra, az Óbarlang bejárata előtti tisztásba csapódott.

 

- Úristen - sikította egy szolgálóleány odabenn -, csak nem miránk hányják a tüzes labdát?

 

A harmadik telibe találta a hegy csúcsát. A terjedelmes kőtömb több vonalban szétrepedt, s a barlangba zuhant. A rémületes dörrenés minden más zajt elnyelt. Kornél ösztönösen hasra vágódott, estében érzékelte, hogy a boltozat darabokra szakad felettük, a bejáratot elzáró háromszögletű szikla is bedől, vakító világosság ömlött rájuk, ám szinte ugyanabban a pillanatban minden elsötétült.

 

Balassi Farkas emberei kisvártatva fölkapaszkodtak oda, bemásztak az immár katlanná változott barlangba. Sűrű porfüst gomolygott. Néhány szörnyethalt asszony tetemére bukkantak, s kisebb-nagyobb batyukba kötött egyetmásra. Midőn emezek tartalmát Balassi Farkas megszemlélte, haragosan szólott Telegdi Jóskára: - Emiatt fölösen pazaroltad a puskaporunk!

 

A katonák távoztával elcsöndesült a vidék. Délután megeredt a nagyszemű eső, a gomolygás ekkor sem szűnt meg, lentről oly képet mutathatott a hegy, mintha pipázna. Immár nemcsak Kos község, de a határa is kihalt, a vad állatok és madarak elmenekültek. Halkan dobolt a zápor a köveken, rózsaszínűre oldva a száradt vért. Kevés idő múltán ideért a kuruczok előörse. Már messziről látták a füstpászmákat, így labancz táborhelyet gyanítottak a hegytetőn, mígnem a felderítők meggyőződtek róla, hogy nincs ott élő lélek. A sereg Varasdon éjszakázott, majd tovavonult nyugatnak.

 

Kornél harmadnap reggel tért magához, testét ólomsúlyúnak s több darabra hasadtnak érezvén. Eszméletét néhányszor újra elveszejtette. Végül az esti harmat idején vacogva ült föl, két lábát nem tudta mozdítani, beszorultak egy súlyos kődarab alá. Odafenn csillagos égboltozat hunyorgott, az ő agyában bizonytalan képek kavarogtak. Emlékezett, hogy valami végzetes történt, ám képtelen volt fölidézni, micsoda. Nem értette, hová lettek a többiek, elébb csak félénken, majd teli tüdőből kiabált segítségért. Hangját visszaverték a sziklák. Próbálta huzigálni a két lábát, olyan éles fájdalom szúrt az altestébe, hogy elakadt a lélegzete. Az éjszakát végigdideregte, fel-felzokogva tehetetlenségében. Sejtette, anyját és nagyapját komoly baj érhette, különben megszabadítanák. Könyörgött az Istenhez, fogadná el imáit, mentené ki a kő alól, de mindenekelőtt hozná ide a hajnali világot sebesen - igen félt a sötétben.

 

Mire megvirradt, járták az erdei utat, Kornél hallotta a lépteket meg az emberi szót. Érezte, bárkik is azok, nem szabad nyikkannia. Minden tagja fájt. Lehunyta a szemét. Kisvártatva arra riadt, hogy valami lucskos és forró érinti az arcát. Szőrös pofa, hatalmas fogak, rozsdaszín nyelv... Fölsikoltott.

 

- Jer ide, Málé! - öblös férfihang. Az állat engedelmesen odaügetett. Kutya volt, csimbókos magyar fajta. Kornél három férfit látott. Egyikük a fokosa végével emelgette a teteje vesztett barlangban szétszóródott ruhadarabokat, a másik kettő beszélgetett. Kornél nem értette a szavakat. Idő múltán följajdult. Amazok a fegyverükhöz kaptak. Aztán észrevették.

 

- E kislegény még életben vagyon - az egyik.

 

- Igen, de beszorultam... - Kornél ajkán csak nyöszörgésféle bukott ki, el kellett ismételnie, hogy megértsék.

 

- Zsiga, gyere már! - hívták harmadik társukat, nekifeküdtek a szikladarabnak, lehengerítették Kornél altestétől.

 

- Szent habakukk! - nyögte a Zsiga nevezetű, látván, mi maradt a kisfiú lábából. Szegény pára, nem éri meg az estét, gondolta. - Adjunk néki innya! - melléguggolt, barna posztóborításu kulacsáról lecsavarta a kupakot, nyújtotta Kornél szájához. A savanykás, fölvizezett bor csurgott a kisfiú arcán kétfelé.

 

- Hogyan hívnak?

 

- Csillag Kornél.

 

- Szüléid?

 

Kornél elmesélte, amennyit tudott. Kérdezte, nem látták-e a mamáját vagy a nagyapját? Külsejüket tüzetesen leírta nekik. A három férfi hümmögött.

 

- Majd... előkeverednek - hazudta Zsiga -, ne félj semmit, addig mi vigyázunk rád... éhes vagy-e?

 

Kornél bólogatott. A legtestesebb - Mikhálnak hívták - óvatosan a karjába vette. Kornél felüvöltött a fájdalomtól. Csak most észlelte, hogy mindkét lába természetellenes fordulatba hajlott, a török bugyogó, melybe Zsuzsánna még a házban öltöztette, foszlányokban lógott, a bőrhöz ragasztotta az alvadt vér. Elöntötte a kétségbeesés, immár gyermekmódra sírt, görcsösen, levegő után kapkodva. Míg a férfi vitte, látta többi falubéli agyonzúzott tetemét, a sziklaömbök alól kilógó testrészeket. Az idősebb parasztember az egykori bejáratnál hevert, egy kőszilánk szabályosan kettényeste a koponyáját, tartalma kibuggyant.

 

Mikhál tüzet rakott a tisztáson, a harmadik - Palkó - egy kiscipónyi szürke madarat kopasztott, a tollakat a lángokba dobálva, égett szaguk bántotta Kornél orrát. Nem mert kérdezősködni. Ujjai félénk fölfedezőútra indultak a saját combjain. Jobb lábába térd fölött valami éles, kemény tárgy fúródott, kirántotta, a fájdalomtól a szíve szünetelt egy verésnyit, s ő újra elájult. Csak este jött magához.

 

Zsiga ismét megitatta, azután falatonként nyomta a szájába a fölmelegített húst: - Galambpecsenye, megládd, ettől erőre kapsz! - maga sem gondolta komolyan. Kornél gyermeki lelke minden bizodalmát eme ígéretbe vetette. Miután degeszre ette magát, megpróbált föltápászkodni, ám Zsiga nem engedte: - Elébb által kell kötözni a sebeket, Palkó jártas a felcsertudományban, majd ő megcsinálja.

 

- Osztán arrúl is essék szó, mi tévők legyünk! - Mikhál.

 

Másfél napja szakadtak el a századuktól, mikor a lovat kilőtték alóluk. Futottak az ütközetből kifele, éltüket mentvén, le a völgybe. Rájuk esteledett, egy elhagytott présházban vertek tanyát. Ott szegődött hozzájuk a gazdátlan kutya, kit Palkó - otthoni házőrzőjükre gondolván - Málénak nevezett. Reggel Zsiga elindult élelemkeresőbe. Kicsi híján beléfutott Balassi Farkas hajdúiba. A kertek alatt iszkolt vissza a présházba. - Nem tom, kik ezek, de ha észnél vagyunk, szerezhetünk lovakat!

 

A horhos széléig kúsztak. Látták, milyen fegyelmezetlenül haladnak amazok, ez kedvezett nekik, vártak, míg a csapat nagyja elporoszkált, remélvén, hogy az utóvéd mögött lesznek még lemaradozottak. Valóban, jöttek négyen is, kiket egyenként megtámadtak, fentről ugorva rájuk, a földre rántván őket. Négy lovat szereztek így, meg fegyvert, ruhaneműt s a nyeregtáskák tartalmát. A legértékesebb zsákmány egy toledóban vert kard volt, Palkónak jutott. Mikhál kérte a legúribb csizmát, mely az első, nemesúrnak látszó katona lábán volt. Az ő zsebéből került elő a tojás alakzatú óra is, melyet Zsiga kapott meg. Ezüstnek nézte. Fölhúznia nem sikerült, de ha Isten segedelmével hazajut Somogyba, öccse, az ezermester biztosan helyreigazítja. Jelezte az az óra a napot, a hónapot és az évet is, 1684. október 9-ét mutatott, negyed egyet.

 

Palkó úgy tartotta, legokosabb, ha e néptelen faluban várakoznak, míg hírt szerezhetnek a harcok állásáról, oktalanság a kuruczok karjaiba futni, állítólag foglyot nem ejtenek, rövid úton elintézik a rabságba esetteket. Az ilyen-olyan szabadcsapatoknál még kevesebb irgalomra számíthatnak. Mikhál arra voksolt, induljanak azonnal, próbálják beérni a saját egységüket a lehető leggyorsabban, Isten kegyelmére bízván magukat. Minél később keverednek oda, annál könnyebb rájuk sütni a szökésnek vádját. Zsiga szívogatta üres pipáját, dobálta a húsmaradékot Málénak. Egyik megoldást sem találta biztonságosnak. - Várjunk még, meglátjuk, mit hoz a hajnal.

 

- Valamit e fiúcskával is kezdenünk köll.

 

- Él még?

 

Palkó már levagdosta Kornélról a nadrágot, az egyik zsákmányolt ingből tépést készített, általkötözte a csenevész lábakat. - Csodálkoznám, ha valaha futna is rajtok.

 

Kornélt álmában üldözték fekete lebernyeges alakok, kik végül egy szűk kútba dugták. Fölriadván, mindkét lábát benn érezte ama kútban. Megérintette őket, tapintván a vastag gyolcsot, sejtette, mi történt. Próbálgatta az izmait, egyenként, most először futott át az agyán a gondolat: talán az ő lábai már sosem lesznek a régiek?! A három férfiból kettő az igazak álmát aludta a kihamvadt tűz mellett, a harmadik Málé kutyát simogatta, úgy beszélvén hozzá, akárha emberi lény volna.

 

Kornél becsukta a szemét. Nagyapa, gyere vissza hozzám, anyuka, te is gyere, gyertek vissza, olyan rossz nélkületek... - halkan hüppögött. Álomba sírta magát. Megint üldözték, ezúttal lövöldöztek is.

 

Pirkadat tájt labancz raj érkezett a tisztásra, ugyanúgy elszakadtak a derékhadtól, mint a három férfi. Tábort ütöttek volna, ha Zsigáék vaktában rájuk nem sütik a puskáikat. Egyik fél sem tudta a setétben, hogy kit lő, s ki tüzel vissza reájuk. Amazok többen voltak, valamennyien lóra kapván, üldözték Zsigáékat le a völgybe.

 

Kornél arra riadt, hogy az ég kékjében villog a napkorong. A három férfi eltűnt. Jóformán csak a négy lovat vitték el, hátrahagyták majdnem mindenüket, még a kutyát is. Kornél hallgatta egy darabig önnön szívdobogását, aztán kiáltozni kezdett. Ha valaki rá nem talál, bizonyosan éhen vész. Igen gyöngének érezte magát, tudata fénye kormolva pislákolt. Napok teltek így, vagy órák csupán? Időnkint Málé kutya érdes nyelve térítette eszméletére.

 

Egyedülléte rákövetkező napján a kutya csimbókjaiba kapaszkodva sikerült fölegyenesednie, úgy hasalt Málé hátára, akárha lovagolna rajta. Épebbik lába földig ért, óvatosan tolta magát az eben, ily módon sikerült körbejárnia a tisztást. Kinyitogatta a három férfi otthagyta turbákat és batyukat. A tojásdad zsebóra különösképp tetszett néki, azt magához vette. Hosszasabb pihenőt követően az egykori barlangot is átpásztázta. Amit látott, többé sosem feledhette. A szörnyetholtakat időközben a dögevők is megtépázták. A halál bűzét befogott orral is érezte. Kereste Czuczor nagyapa emlékkönyvét, ám sehol sem találta, tán valamelyik szikla alá került.

 

A kutya visszavitte a tisztásra. Annak két szélén vakítóan zöld hajtásokat eresztettek a bokrok, az akácfák felöltötték legszebb ruhájukat. Kornélnak kopogott a szeme az éhségtől. Az egyik mélyre hajló ág végit a szájába vette. Meghökkentően édes ízt adtak a csiklandós pici szirmok, lerágcsálta mind, amennyit elért fektében. Az esti harmat idején borzongva hempergőzőtt a fűben, ruháit leszaggatta a testéről, s a Zsigáék holmijából vett magára tisztát. Két lábán a kötést berozsdállta az alvadt vér, azt nem merte érinteni.

 

Harmadnap még messzebbre bátorkodott, le a hegyi úton, az első présházig, melyet fölgyújtottak. A kertbe hajigált, öszvezúzódott palackok közt akadt kettő ép, Kornél kimentette onnan, ám nem volt képes a dugót eltávolítani. Talált néhány szem fonnyadt és csíraverte kolompért is, nyersen falta föl. Addig mesterkedett, míg az üveg nyakát két kő közé szorítva letörte, a bor egy része kiömlött. A szilánkos csőrből szopogatta az italt. Hamarosan elzsongult. Már nem fázott. Talán... talán lesz még... talán majd jó lesz... valahogyan.

 

Mennél inkább megerősbödött a lába, annál hosszabb kiruccanásokat tett. A környező, romokban heverő portákon öszveszedett mindent, amit ehetőnek vélt. A tisztáshoz közel főként présházak voltak, Kornél rákapott a borra és az égetett borra. Eleintén émelygett tőle, olykor rókázott is, idővel hozzászokott. A szesz átsegítette a hűvösebb éjszakákon. Nőtt a haja, mintha húzták volna, úgy becsimbókosodott, mint Málé kutya szőre. Amely mértékben Kornél állapotja javult, ugyanoly arányban Máléé rosszabbodott, az ő szája íze szerint való eleség alig akadt. A kutya is ráfanyalodott a hegy levére, ha kellő adagot felhörpölt, lábai szétcsusszantak, szeme kereszte fordult, Kornél legnagyobb örömére. Éjszaka azután a kutya úgy horkolt, mint régebben Czuczor nagyapa, Kornél szerette ezt a hangot.

 

Amíg emberek vették körül, korához képest feltűnő választékossággal fűzte a szavakat. Magánya leszoktatta a beszédről. Ha Málét dirigálta, az inkább emlékeztetett a kutya nyelvére, mint a sajátjára.

 

Megtanulta, miként foghat küszöket a felső patakban. Hasrafeküdt a parton, karját belógatta a jéghideg vízbe, arra a pontra, ahol a halak sütkérezni szoktak. Ha föltűnt egy, a tenyerét finoman alá fektette, s azután kezdte öszvezárni az ujjait, oly lassúsággal, mintha nem is mozdítaná. Ha elég figyelemmel húzta szét e manipulációt az időben, egyszercsak érzékelte, hogy a halat már fogja a kezében, akkor hirtelen kihajította a kövekre. Megvárta, míg halálba csapkodta magát a kis fényes élőlény, s elropogtatta, a szálkákat a vízbe köpdösve.

 

Így élt, létében immár alig különbözvén az erdei apróvadakétól. Girbegurbán öszveforrott lábán egyre ügyesebben volt képes lépdelni, sőt szükség esetén szaladni, bár iramodása a három lábú kóbor kutyák mozgását idézte. Málénak mind többször vérzett az orra, fogai meglazultak, egyik-másikat ki is hullajtotta. Szőre alatt fekélyesedett a bőr, a sebekből parányi élősdiek másztak elő. Egy reggel aztán nem tudott többé talpra állani. Kornél szólongatta kedvesen: - Vau-vau! vau-vau!

 

A kutya lesunyt fejjel lapított, szeretett volna egyedül maradni. Kornél ezt nem értette, simogatta, rázogatta, mind érzelmesebben ugatván hozzá.

 

Elvirágzottak a faluban az útra hajló orgonabokrok, melyek talán még soha ilyen bő sátrat nem bocsátottak a kerítésekre. A levegő éjszaka sem hűlt le, Kornél már italozás híján sem fázott. A nap magasan delelt az égen, a mennyboltozat fényes kupolája szelíden terült a tájra, csupán a déli harangszó hibádzott, no meg a többi ember zaja. Málé nyelve szárazon fittyedt ki csorba állkapcsából. Kornél nézte az állat kövé váló szemét, s megszállta a bizonytalan rémület, hogy minden eddiginél súlyosabb baj lészen osztályrésze. Szaggatottan szedte a levegőt, makacsul ugatott, ama gyermeki hiedelemmel, hogy ezáltal hátráltathatja a vészt.

 

Noha délidő felé járhatott, váratlanul setétedni kezdett az ég. Kornél fölordított, akár a megsebzett vadak. Érezte, itt a vég, lesújt rájuk egy ellenállhatatlan csapás, elenyésznek ők ketten is, csakúgy, ahogyan az anyja, a nagyapja és valamennyi teremtett földi lélek. Nincs már hová menekülnie az ereje vesztett kutyának, s őnéki sincsen jövője. Hanyatt feküdt, két kis szurtos kezét még egyszer utoljára imára kulcsolta, ám a valaha álmában is tudott szavakat nem találta, csak az bukott ki az ajkán: - Vaúúú...

 

A sietve alkonyuló égen delejes fénygolyóbissá vált a nap, korongja fokozatosan setétült, akárha egy másik, fekete nap tolakodna elébe, kékes lila lángolása megannyi parányi lándzsát döfött a fiúcska szemébe, ernyedten becsukta, így tett a kutya is. Vége, gondolták mind a ketten. Kornél szemhéja alatt tűzkarikák pattogtak, megettük ódon képek kavarogtak, melyeket sohsem látott, mégis valamiképp ismerősnek tetszettek azok a jelenetek, gyanította, ha volna elég idő, értelmüket fölfejthetné, csakhogy egyre sűrűsödött a bénító zuhanás.

 

*

 

A villaszakállú orvosprofesszor kezet mosott a vizsgálat után, és kihirdette a verdiktet: - Közel a vég!

 

Sternovszkyné asszony a keszkenőjébe bújtatta orcáját. Mi lesz vélünk, ha...? - nem mondta ki. A húga szorosan általölelte, akárha tartana tőle, hogy darabkáira esik széjjel. Ő odább húzódott.

 

- Doktor úr, mennyi lehet még hátra?

 

- Jóslásra nem vállalkozhatom, de... kevés.

 

- Mégis... napok?

 

- Napok. Vagy órák... ki tudhatná? Estefelé visszatérek - indult kifelé. Honoráriumát a szobalány nyújtotta át, vajszínű kopertában, már mikor nyitotta az előszoba dupla ajtaját, hol a betegnek küldött virágcsokrok sorakoztak különbféle vázákban, súlyos illatuk megülte a levegőt.

 

A haldokló a szó szoros értelmében fuldoklott. Sebe jottányit sem gyógyult, hiába hintette meg bőven a fertezésgátló sárga porral az orvosprofesszor. A bekötözésnek az orvos semmi értelmét nem látta, mégis elvégezte, a hozzátartozók kedvéért. Okosabb, ha nem látják. A penge a bordasor fölött, a kulcscsont alatt csusszant a testbe, oly szerencsétlenül, hogy a tüdőbe hatolt, vélhetőleg a szív burkát is érte. Itt megáll a tudomány, a döntés az égi hatalmaké.

Sternovszkyné asszony visszatért a férje szobájába, odahajolt az ágyhoz:

- Inna-é az én nagy jó uram? Friss lemonádét készített a lány.

 

Ő a fejével intett nemet.

 

- Pár falatot? Gyönge levest?

 

Fejrázás, ugyanúgy.

 

- Volna-e bármi kévánsága?

 

A csonttá soványodott férfi halovány mosolyt erőltetett az arcára: - Köszönöm, semmi - lehunyta a szemét. Bárcsak magára hagynák végvonaglásában, gondolta. Nincsen remény. Ha nem önnön ostobaságának köszönhetné balsorsát, tán könnyebben fogadná. Mi lesz az üvegcsűrrel, mikoron ő visszaadja lelkét teremtőjének? Képes-e felesége megtartani, s gyarapítani? Hallotta, az olvasztókemencék nem működnek, ez nyugtalanította. Pusztán azért, mert én meghalok, még nem szabad kihamvadnia a tűznek... Ám a hutamester, ifjabbik Farkas Imre, kinek irányítania kéne az üvegcsűr munkamenetét, a tömlőcben ül, talpig vasban,amért őrá, a hutainspektorra támadt. Kezdettől fogva kötekedő alak volt ez a Farkas Imre, hamar eljárt a szája s a keze.

 

Gyötrelmes sóhaj szakadt a torkából. Az asszonya újfent étellel, itallal, jó szóval iparkodott kedvét lesni. Ő most sem küldte ki. A feleség joga, hogy jelen legyen, amikor... hm... Találgatta, mely napot mutat a kalendárium, március húszat, avagy huszonegyet? - öszvezavarodott benne az idő. Emlékezete máskor pontosan lajstromozta az esztendőket, az évszakokat, a heteket, sőt a napokat és az órákat is. Feleségét és gyermekeit gyakran kápráztatta el, megmondván pontosan, hogy például 1738 januárius 19-én szakadt Felvinczre ama rettentő tömegű hó, melytől februárius 8-ig a ház ajtaját sem volt lehetséges kinyitni. Az elmúlt tíz év eseményeit kiváltképp nagy kedvvel idézgette baráti és családi körben. Minden jó ez alatt történt véle, házassága, gyermekeinek világra jövetele, az üvegcsűr megalapítása, a tisztes iparral elért vagyonosodás, valamint beválasztatása a váras képviselőtestületébe. Mindazt, ami annak előtte volt, jobb elfeledni. De a felejtés képességével őt nem áldották meg az égiek. Olvasott hajdanán egy olasz krónikát, mely állította, az alvilág határán a Lethe folyóban a feledés vize csordogál, míg a vele közösen eredő Eunoe nevezetűben az emlékezésé. Utóbbiból itathatták meg őt valamiképpen pólyás korában - ámbár ez egyre nem emlékszik.

 

Ereje végképp elszállott, annyi sem maradt, hogy felülhessék. Pedig oly szívesen bejegyezné naplókönyvébe mindazt, ami e bús napokban megfordult a fejében. Útravalónak hagyhatná a felesége és három gyermeke számára. Amióta fölcseperedett, kevésszer tért éjszakai nyugodalomra anélkül, hogy az Itáliából származó, különlegesen vastag, felezett árkusokból fűzött kötetbe béjegyzést ne tett volna. Állítólag egy híres Bibliakészítő műhely terméke, eredetileg arra jártódott, hogy a szent szöveg kerüljön a lapjaira. Kornél mindig ehhez mért tisztelettel írt a naplókönyvbe. Hogyha maradékai tudni vágyják, miként töltötte a reászabott időt ezen a földön, elolvashatják. Utolsó óráiról nincs módja beszámolni. Nem írhatja a címet a papiros tetejére: Záró clausula: elmúlásom. Szerencsére végakaratát már tavaly elkészítette, ónládikába zárva, lepecsételve várja, hogy a jogosultak fölbontsák. Ezt is tudta fejből.

 

Megrágta százszor, ezerszer, most mégis a kétely repedései futottak szét benne. Jól tetted-e, hogy az üvegcsűrt Bálintra hagytad? Az a fiú tán nem eléggé komoly ahhoz, hogy húsz embert igazgasson, becsülje a heti, havi mennyiségeket, alkudozzon a kereskedőkkel, hajbókoljon a nemesuraknak, kiktől a legérdemesebb megrendelések várhatóak... Lehet, idővel benő feje lágya.

 

Bálint kevessé hajazott rá. Sternovszky Kornél aprótermetű volt, végtagjai a kelleténél vékonyabbak, s gyöngébbek is. Két lába bár kacska maradt, oly gyakorlottan használta őket, hogy avatatlan szem sántaságát föl sem fedezhette. Ehetett-ihatott, amennyi beléje fért, potrohot nem növesztett, ábrázata is mind a mai napig megőrizte hosszúkás, szikár alakját. Testi adottságai nagyjából egészéből épen maradtak, csupán a haja ritkult meg szokatlanul íves homlokcsontja fölött, de alig őszült. Szakálla, bajsza sohsem sűrűsödött emberesre, inkább a serdületlenek pelyhedzésére emlékeztetett, ezt a fogyatékosságát örökké bánta.

 

Be szeretett volna még élni! Bárcsak még egyszer, egyetlenegyszer hallhatná, amint a három olvasztókemence brummogva fölhevül, a hónapokig előszárított tűzifahasábok hirtelen cikkanással fognak lángot, s munkálkodni kezd az áldott hő, melynek az áttetszőségre és tartósságra nézvést mindent felülmúló üvegalkalmatosságokat köszönhetjük. Saját háza valamennyi ablakába is az ő hutájából kerültek az ólombetétes üvegtányérok, szívesen büszkélkedett velök látogatóinak. Most csüggedten nézte, mint gurul át rajtuk a napfény. A tűz hevében születtek, azóta is a meleget szolgálják, télen a szobában tartják, nyáron meg beeresztik a külső ragyogást, a szeleket zárván ki.

 

Míg ezen morfondírozott, észre sem vette, hogy Bálint jött a szobába, odatérdepelt az ágy mellé a földre. Arcán megszeppent áhítat. Ő is tudja, hogy nemsoká... - a haldokló szemét befutotta a könny. Majd csak megsegéll az Úristen. Eszébe ötlött Czuczor nagyapa, Bálint leginkább az ő külső jegyeit örökölte, máris ugyanolyan végtelen erejű kolosszusnak tűnt föl, pedig még növésben volt. Az egyetlen, amiben elsőszülött fia rá, atyjára ütött, az emlékezőképessége volt. Bármely, akár csak futólag olvasott vagy hallott szöveget hiba nélkül visszamondott, nem is feledte többé. Ám e képességének nem örvendett oly igen, mint annak idején ő. Bálint önmaga más kapacitásait szerette, legelébb azt, hogy iskolás társai közt egyedülálló énekesnek és táncosnak bizonyult. Ha muzsikaszót hallott, izmos lábfeje azonvást mozgásba lendült. Micsoda parádés éjszaka lesz a lakodalmáé, kivilágos virradatig ropja majdan, fel-felkapván hozzá képest bizonyára törékeny aráját... - ó, be kár, hogy azt a lányt ő, Kornél, sohsem láthatja. Annak a fehércselédnek örömapja nem lészen. Pedig már csupán néhány esztendőbe tellik, Bálint kevés híja két hónap múltával tölti be a tizenhetet.

 

Végső akaratom. Tettem, amiként tehettem, jobban csinálnom nem adatott meg. Feleségem, Sternovszkyné asszony, születésekor Windisch Janka, figyelmezzen rája, hogy az üvegcsűr, a Sternovszky uradalom és birtok a lótenyészettel, a felvinczi várasi ház és a lajstromozott erdőrészletek az alant kifejtett módon maradjanak egyben, ne silányodjanak, hanem lehetőséghez képest gyarapodjanak, s vigyázza minden földi javaimat továbbá, akárha változatlanul mellette lehetnék. Elsőszülött gyermekem, Sternovszky Bálint, huszonegy éves korában kapja meg jussát: legyen övé az üvegcsűr és a lajstromban 1-től 7-ig sorolt erdőrészek. Naplókönyvem s más följegyzéseim is őreája szálljanak a fentebb jelölt időpontban. Másodszülött gyermekem, Sternovszky Zoltán, huszonegyéves korában kapja meg a családi birtokot a lótenyészettel, amennyiben annak igazgatására személyében vállalkozik. Nemleges esetben szálljon által a birtok legkisebb gyermekemre, Sternovszky Kálmánra, aki emellett a lajstrom szerinti 8-tól 12-ig sorolt erdőrészeket és a tordasi érczbányabeli tulajdonhányadomat örökli. Amennyiben azonban a birtok a lótenyészettel őreá száll, az érczbányabeli tulajdon és a 8-tól 12-ig sorolt erdőrészek viszont bátyja, Zoltán kezébe jussanak. Feleségem föltétel nélküli tulajdona maradjon a felvinczi várasi ház, a hozzája tartozó res mobilis, beléje értve az ékszereket s az elhelyezett fl. 12000 pénzösszeget is, miknek hollétéről pontos tudomása vagyon. Írtam mindezt teljességgel tiszta fővel, szabad akarattal, képességeim háborítatlan birtokában.

 

Hamarább kellett volna nősülnöm, úgy mostanára unokák vehetnének körül... Zűrzavaros ifjúsága nem adott arra módot. Egész gyerekkora ismétlődő életveszélyben telt. Legalább háromszor csupán az isteni gondviselés különös kegye révén menekedett a biztos halálból. Harmadízben mirigyláz támadta meg, lemondottak róla, ki is fuvarozták kordén a temető végibe, a közös sírhoz, s alávetették. Télidő volt, szigorú hideg, hajnalra öszvefagyott alaposan, ám valamiképpen visszatért belé az élet. Szöknie kellett, oly vidékre, hol nem tudták, hogy elkapta a ragályt, odahaza agyonverték volna.

 

Útja a semmiből indult, tizennégy éves koráig létezése egy demizson bor árát sem érte meg senkinek. Cigányok leltek rá, velök kóborolt, erdei szegénylegények szolgája lett, szénégetőknek segédkezett, kosztért-kvártélyért. Lelke mélyén kushadt az öntudat: ennél ő többre képes, és jő majd oly idő, midőn meg is mutathatja. Mindeközben bárki lábakapcája volt, osztályrésze tűrés, megaláztatás, szenvedés, melyből - ilyen memóriával? - fikarcnyit sem felejtett később, amikor Isten segedelmével jobbra fordult a sora.

 

Istállófiúként munkálkodott egy birtokon, melynek ura, Onczay generális legfőbbképp lovak futtatásában lelte örömét. Fölfigyelt a szolgálatkész sihederre, amint kitudódott, hogy Kornél folyékonyan beszéli a német nyelvet. Próbát tett véle, elébb lovásznak, később jockey-nak fogadván föl, a fiú csekély testsúlya és O-alakúra torzult lába erre kiváltképp alkalmatossá tette. Az Onczay generális rendezte futtatásokon Kornél, Arabella nyergében, nem talált legyőzőre. Német-, majd Angolországba is kiutaztak, emitt harmadiknak, amott másodiknak ért célba. Kapott ajánlatokat különféle nemesuraktól, ám ő híven ragaszkodott Onczay generálishoz, ki, hazatértük után megjutalmazta, néki ajándékozván három lótenyészete egyikét, a galóczi fennsíkon lévőt. Ezt - az első lovászmester nyomán - Sternovszky-pusztának hívták. Kornél hamarosan felvirágoztatta a tenyészetet, nálánál pontosabban senki nem jósolta meg, mire lesz képes egy-egy csikó, ha szakszerűen trenírozzák. Idővel fölvette a Sternovszky előnevet. Jobban kedvelte, mint a Csillagot, melyet azután negligált.

 

Onczay generálisról azt terjesztették: elárulta a vezérlő fejedelmet. Kornél nem akarta elhinni. Ennyire jó ember arra aligha képes. A generális hófehér hajú patriarkává öregedett, s haláláig egyenrangú cimboraként kezelte Kornélt. Mikoron ő betöltötte a huszonkettediket, komoly beszélgetésre hívta a kastélyba. Az emeleti teraszon borozgattak. Az öregúr nem kerülgette, belevágott a közepibe: - No, fiam, hát a házasodással miképpen állasz?

 

Kornél elpirult: - Momentán... még nem készültem rája...

 

- Éppen ideje pedig. Vagyon birtokod, szép hírneved, nem hibádzik semmi is ahhoz, hogy családot alapítsál. A nőtelenség puszta csigázás a házasélethez képest.

 

Kornél tökéletesen tapasztalatlan volt e téren. Lábát egész életében szégyellte, nem akaródzott levetkeznie más emberi lény jelenlétében. Noha testi kísértések rendszeresen gyötrötték, magja oly bőségesen buzgott, hogy elegendő volt hasra feküdnie, máris kilövellt belőle. Majd minden alkalommal megesett, ha ló hátára ült. Mégsem érintett nőt soha. Egyetlen ízben - hosszas tétovázás után - fölfogadott egy szajhát, angolországi versenyzése idejében, ám mielőtt bármi történhetett volna, a pénz felét visszavette tőle, s kikergette szállásáról az éktelenül káromkodó lányt. Társaságba ritkán járt, a galóczi fennsíkon nem is lett volna hová, odalenn a várasban még mindig sehonnainak tekintették, németesen pörgetett r-jeit a háta megett csúfság tárgyává tették.

 

Következő alkalommal Onczay generális előjött a farbával, ajánlván Kornélnak az egyik unokahugát, kivel becsületes hozományt és kelengyét adnak. Kornél úgy érezte, nem mondhat nemet, amúgy is vakon bízott jótevőjében.

 

- Akkor hát mikor vigyelek el, hogy szemrevételezhessed a jányt? - Onczay generális.

 

- Nem szükséges. Az ki nagy jó uramnak tetszik, nékem is kell, hogy tessék.

 

Még azon esztendőben megülték a lakodalmat, Onczay generális vállalta a násznagy szerepét. Windisch Janka valóban tetszett Kornélnak, kiváltképp halovány bőre és kenderszín, vastag fonatú haja ragadtatta el. Az osztrák Windisch család száz esztendővel azelőtt került rokonságba az Onczayakkal, egy akkor mindkét oldalon vadul ellenzett házassággal. Felvinczre települt águk jeleskedett a prémkereskedelem terén. Sternovszky Kornélt vőlegényként csupán csekély ellenkezéssel fogadták, Onczay generális ajánlása nagy súllyal esett a latban.

 

Nászútra a Windisch család itáliai pereputtyához utaztak, Tergyeszt - deákul Tergestum - várasába. Álló napon át törették a derekukat a féderes kocsiban, holt fáradtan érkeztek a domboldalra épült majorba, melynek szinte minden pontjáról látszott a tenger. Kornélt oly annyira lenyűgözte a végtelen víztest, hogy az első éjszakát a boltozatos teraszon töltötte, egy nyugszékben. Újdonsült felesége egész éjjel várt reá. Másnap este Windisch Janka kézen fogva vitte az ötszögletű hálóterembe férjeurát. Kornél teszefoszán megállott a kandallónál, amelyben vastag hasábok égtek. Janka hátat fordított, sorban levetette magáról felsőbb öltözékét, majd fehér ruháit. Pucér hátsója elefántcsontra emlékeztetett, megcsillant rajta a tűz visszfénye. Bebújt a velencei csipkés ágynemű alá. - Férjemuram mivégre vár?

 

Kornél nem mozdult. Fölizzott benne a vágy, mégsem követte asszonyát az ágyba: - Oltsa ki elébb a lámpát!

 

- Szégyenkedik előttem?

 

Kornél nem válaszolt, maga csavarta le a kanócot. A legfőbb nehézség, amit a lába görbülete okozott: az úri nadrágból csak üggyel-bajjal tudta kiráncigálni magát. Közönséges napokon ezért járt gyolcsban, mint a lovászlegények. Odahengeredett Janka mellé, a hűvös tapintású dunyha alá. Reszketeg lázban izzott. Fogalma sem volt, mi lehetne a következő lépés. Senki ember fia nem föltételezte róla, hogy ily zöldfülü. Onczay generális ennyivel bocsájtotta útjára: - Osztán a fő dologra gondod legyen!

 

Jankát az anyja és a nagynénje némi kiképzésben részesítette. Ám aszerint a férfi leszen a kezdeményező fél, néki csak tűrnie kell, s olyan helyzetbe igyekezni, hogy fájdalmát kevésbítse. Várt tehát, engedelmesen. Jó darab idő tellett el, hallgatta a férfi szaggatott lélegzetvételét, majd öszveszedte bátorságát, megérintette Kornél vállát. Erre ő is hasonképp cselekedett. A kezek lassan, bátortalan fölfedező útra indultak, vissza-visszatorpanva, majd folytatván óvatos vonulásukat, el-elcsodálkozván egy-egy testdarabkán: hát ilyen volnál? Mire az érintett porcika azt felelte: Bizony, sőt még ilyenebb, jer, ismerj meg alaposan!

 

Tüzet fogott a belső puskapor, s történt, ami történt, doboltak vadul a vérerek, forró légáramok keresztezték egymást, elvarázsolt s elvarázsló hangok törtek ki az ajkak résén. Kornél szinte eszméletét vesztette a tűzijáték ismétlődő rohamaiban. És akkor - lelke ki-kihunyó pislákolásában - hirtelen megkezdődött.

 

Képek. Ismerős jelenetek, amelyeket mintha már látott volna valahol, valamikor. Más emberek nászéjszakái. Az első ábrázolaton tagbaszakadt férfi tétovázott, nadrágja övének vörös kőberakásos csattjával babrálva, s Kornél egyszeriben tudta, rég elholt apját látja, annak nászéjszakáján, csakis az anyja lehet a griberlis, bodorított hajú fiatalasszony, kinek pajzán mosolyát mintha ő is örökölte volna. Következett egy hajlott hátú férfiú, éjfekete hajzattal és szemmel, bizonyára a nagyapja, csupán a bútorok változtak, az arckifejezés meg a tétovaság szakasztott egyforma. Igyekezett jól megfigyelni a nagyanyját, eddig csupán egy medálon látta, egészen kicsi gyerek korában, Gizellának hívták, s az ő halála után lett nagyapa galambősz. Már a dédszülei bukkantak föl, sebtében emelt erdei rönkházban, égbeszökő, havas hegyvidéken, zavart arcukon a nyitott tűzhely lángjainak imbolygó világa. És így tovább, ükök, szépek, nevenincsek, vagy tizenkét nemzedék, Kornél ámult-bámult, törekedett az agyába vésni valamennyi apró részletet, ámbár az ő emlékező tehetségével a feledés veszélyével nem kellett számolnia.

 

- Baj van? - Windisch Janka.

 

Kornél nyugtatólag rámosolygott, s azt felelte: - Életem legmagasztosabb pillanata ez.

 

Homályosan derengett benne, hogy átélt ő már valaha efféle képzuhatagot, de nem jött rá, mikor. Idővel le is írta e jelenéseket a naplókönyvébe, ahová szinte mindent följegyzett élete tanulságaiból.

 

Asszonyát Kornél házasságuk egész tartama alatt mindig megbecsülte, bőven részeltette Vénus örömeiben, ám az az esztelen rohanás a süppedékeny semmibe többé nem ismétlődött meg. Miért éppen a nászútja második éjszakáján tört reá eme múltat kifényesítő megvilágosodás? - a kérdésre választ nem talált.

 

Mikor való életében, ifjan és fürgén, először járt ama rengetegben, kezében vadászflintával, maga sem értette, miért jelenti ki ünnepélyesen egy tisztáson: - Üvegjártásba kezdünk e szent helyen.

 

- Miért? - Janka.

 

- Hogy kereskedhessünk a fénnyel - így ő, templomi kifejezéssel az arcán. Döntésétől sem a felesége higgadt érvei, sem jószágigazgatója különbféle kalkulusai nem tántorították el. Az sem zavarta, hogy gyönge szemét még setét okuláré megett is bántotta a hutabéli izzás. Németországból hozatott két mesterembert, s alig egy év múlva kiégtek az első ablakba való üvegtányérok. Azután a pincetokba való palackok, a boroskancsók, és a többi üvegnemű. A kereskedés villámsebesen lendült föl, héthatárból tódultak a megrendelők. Janka százszor megkérdezte: - Honnét tudtad?

 

Nem merte elárulni, hogy égi sugallatot kapott. Most, halálos ágyán, amidőn már nem adhatja át a feleségének s a három fiának azt, amit lát, váratlanul megindult a képek áradata. Azokból végre megtudhatta, mi indította őt arra, hogy harminc esztendősen, sikeres lótenyésztő létére, üveghuta építésébe fogjon az asszony ágán örökölt erdőség kellős közepén. Elépergett a Csillag nemzetség története, fakult táblaképekben, látta szülőapját, Csillag Pétert, s annak atyját, Pált, ki Németországba keveredvén ugyan a tímármesterséggel teremtette elő a napi betevőt, ám annak előtte a Felvidéken jól menő üveghutája volt, melyet még a törökök dúltak föl. Látta apai dédatyját, Jánost, sihederkorában elszökni hazulról, majdan odaveszni a híres-nevezetes Zrínyi Miklós egyik hadjáratában: török ágyúgolyó szakította kettőbe testét, mikoron épp a csizmájáról vakargatta a sarat.

 

Látta saját magát is, kisfiúként, egy beesett horpaszú, csimbókos kutyára kapaszkodva a tisztáson. Igen... akkor régen is látott, míg eszméletét el nem veszítette, ám nem tudta, hogy meg kéne jegyeznie az érthetetlennek tetsző képeket. Látta mostan újra Czuczor nagyapát is, amint valamely ládikát elhantol a kert végiben, a rózsatövek mögött.

 

- A kincs! nagyapa kincsei! a rózsák...- akarta kiáltani. Szája nem engedelmeskedett.

 

Gyászoló rokonsága szót sem értett e dünnyögésből, úgy hitték, Sternovszky Kornél nincsen már magánál. Valaki vizes borogatást rakott a homlokára, a hűvös cseppek szétszaladtak a halántékán. Kimerülten lehunyta a szemét. Hallotta az övéi pusmogását, köpenyek és szoknyák szegélye súrlódott a terem padlózatán, bántotta a fülét. Megint arra gondolt, mily nagy könnyebbség volna, ha magára hagynák. Kristálytisztán látta Málé kutyát, akkori egyetlen társát, halódni a karjában. Talán Málé is szeretett volna magánosan eltávozni e világból.

 

Halálra rémült, amikor fényes nappal besetétedett az ég, és a napot fölfalta a feketeség. Később megmagyarázták neki: eclipsus szemtanúja volt. Szeme sohsem heverte ki ama látvány égetését, könnyezésre igen hajlandó s gyorsan fáradékony maradt.

 

Íme a végelszámolás: életem során háromszor is megkaptam Istentől a Látás nagyszerű adományát, nem kevés ez. Kár azon búsonganom, miért ily későn jőve a harmadik. Végtelen az Ő hatalma, s kiszámíthatatlanok rendelései. Bizakodhatom-é, hogy gyermekeimmel is nagylelkű lészen?

 

Ólmos fáradtságot érzett. Két karját akként rendezte öszve a mellkasán, amiképp a szarkofágok fekvő szoboralakjai. Időm lejárt. Az Ő kezébe adom magamat. Fiat voluntas tua Domine.

 

Miért is kellett kardot rántania, pusztán azért, mert ifjabbik Farkas Imre tiszteletlenül kiáltott rája?! Hiszen ő, Sternovszky Kornél, sohsem jeleskedett a fegyverforgatásban. A durva hutamesternek viszont tucatnyi párbajáról szólt a fáma. Farkas az első pengecsattanással kiforgatta az ő kezéből a kardot, ugyana mozdulattal belédöfte, felülről lefelé. Tisztán érezte, mint vágtat széjjel sok tűzforró vérfolyam a mellkasában.

 

Midőn négyéves korában jóemberek - vándorcigányok - rátaláltak, már alig volt benne élet. Lábadoztában napokig csak morgott-vicsorgott, mint a kutyák. Azt hitték, nem is tud beszélni. Hetekbe telt, míg visszaszokott az emberi szóra. Most, kiterítvén, többé nem képes semminémű hangot adni, borul rá újfent a rút, nyirkos setétség.