Anya csak egy van

Megosztás

A regény első fejezete:

 

1.

A halálnak van humorérzéke.
A halálnak van umorérzéke.
A halálnak van morérzéke.
A halálnak van orérzéke.
A halálnak van rérzéke.
A halálnak van érzéke.
A halálnak van rzéke.
A halálnak van zéke.
A halálnak van éke.
A halálnak van ke.
A halálnak van e.
A halálnak van

 

 

dülleszti majd a szemét a hülye fiam

 

az én lacikám, akinek énvelem kapcsolatban semmi nem elég jó

 

még a nevünk se felelt meg őneki, művésznevet választott magának

 

most aztán dülleszti majd a szemét

 

se köpni, se nyelni nem tud

 

na ja! erre nem számított

 

hiába mondta neki a doktor bartosik gizella, hogy erre föl kell készülni, mert ez vele jár

 

ő persze mindig mindent jobban tud, és a doktor bartosik gizellának viszont soha se lehet igaza, pusztán csak azért, mert a hülye fiamnak ellenszenves, ami viszont kölcsönös

 

nna, most bámulhatsz, lacika, vakargathatod a kopaszodó fejed, bajban vagy, jól kitolt veled az anyád, intézkedjél, ha tudsz, de gyorsan! különben késő, hahaha

 

a hülye lányomtól nem is vártam mást, sajnos, ő szellemileg kissé visszamaradottra sikerült, megszületésétől fogva ilyen, erről én nem tehetek, így akarta az isten, az allah, a buddha vagy a rosseb tudja ki a frász, mindig probléma volt a sárikával, az óvodában az általános iskolában, a gimnáziumban, kész csoda, hogy egyáltalán le tudott érettségizni

 

sárikával rengeteget kellett kínlódnia az én bandikámnak, isten nyugosztalja, a bandi persze jobban szerette volna, ha ez is énrám marad, ha én tanulok a sárikával azok után, hogy hazajöttem a főmavtól, bevásároltam, főztem, mostam, takarítottam, tisztára nyaltam a seggét az egész rohadt szent családnak, csakhogy mire én tisztára nyaltam a seggét az egész rohadt szent családnak, már öreg este lett, sárikának le kellett feküdnie

 

az én életem nem volt habostorta, hehe, kevés öröm jutott, kislánykoromban igazán nem így képzeltem, de hát ez van, ezt kell szeretni, én aztán gürcöltem eleget, és mi az eredménye? semmi, illetve legföljebb egy nagy büdös nulla, ahogyan a rubányi főmérnök mondogatta, aki a főnököm volt a főmavnál, de már vagy három éve meghalt gégerák végett, ki is akartam menni a temetésére, mert ugyan gyűlöltem, mivel rettenetes egy hajcsár volt, viszont a lánya annyit azért megérdemel, hogy kondoleáljak neki, ő nem tehet arról, hogy az apja, a rubányi főmérnök úrelvtárs szörnyű despota volt

 

a lányával folyton büszkélkedett a rubányi főmérnök, mesélte, hogy kitűnőre érettségizett a kis otika, mutogatta a fényképeket, fölvették a fogorvosi karra a kis otikát, azután népköztársasági ösztöndíjas lett a kis otika, és a végén persze vörös diplomával végzett a kis otika, addigra el is jegyezték, a vőlegénye motorcsónakozási világbajnok vagy csónakmotorozási világbajnok, édes mindegy, fő, hogy végül összeházasodtak, és a motorcsónakozási világbajnok, aki egyébként valamilyen mérnök, külföldi kiküldetésbe mehetett olaszországba, vitte magával a kis otikát, szóval, volt otika, nincs otika, és a rubányi főmérnök minden hétfő délelőtt felhívta az irodából, bezárkózott a főmérnöki szobájába, hogy mi ne vegyük észre, de pedig úgyis tudta mindenki

 

folyton túlóráztatott a rubányi főmérnök, mintha éppenséggel nem lett volna tökmindegy, hogy pontosan tartjuk-e nyilván az utosz és a zetor traktorok alkatrészigényét, az orosz meg a csehszlovák elvtársak úgyis csak annyi pótalkatrészt küldtek, amennyit kedvük tartotta, vagy amennyi éppen volt nekik, ehhez képest a rubányi főmérnök kigyötörte a lelkünket, hogy legyenek napra készen a kartonok, melyekre piros ceruzával kellett ráírni, ami kifogyott, kékkel az utánrendelést, és zölddel, ami megérkezett, a leggyakoribb hiánycikk a himbatengely volt, édes istenem, mi lehet az a himbatengely? micsoda baromi szó

 

egy este bevittem magammal lacikámat az irodába, amikor éppen megint rámsózott valami sürgős postamunkát a rubányi főmérnök, az ilyesmivel mindig megtalált, mert én olyan jó húzó ló voltam, lacika az írógéppel játszott, pötyögtetett valamit, kiderült, hogy a rubányi főmérnöknek írt egy komoly, hivatalos levelet, melyben fölszólította, ne dolgoztassa olyan sokat az anyut, mert az anyura nekünk is szükségünk van! - kicsi korában még szüksége volt rám, akkor még nagyon szeretett

 
 

A halálnak van humorérzéke.

 

Van bizony, gondolta Ladó, akinek a rendes nevére már csak egy-két gyerekkori barátja emlékezett. Művészneve a bürokratikus engedélyezési eljárás után bekerült a személyi igazolványába, ám azt se használták túl sokan. Egy kollégája keresztelte el Ladónak, egy tévéműsorban, melyben ő az adókról poénkodott. Rajtaragadt. A rendőrök többsége is tudta, hogy ő a Ladó. A vicces Ladó.

 

Művész úr, mongyon má valami jó viccet, hagy nevessünk!

 

Civilben nincs humorérzékem, gondolta ilyenkor a vicces Ladó, mondani nem merte. Úgyse hinnék el.

 

Egyetlen ember hívta Lacinak, sőt Lacikának: az anyja. Néha Lacpacnak. Utálta mind a hármat.

 

Gyakran elképzelte az anyja halálát. Sejtette, ez sem véletlen.

 

Látta az anyját valamiféle kórházban (az apja is kórházban végezte), kiterítve a kétes fehérségű lepedőn, egyik kezén elhanyagoltak a körmök, másikon gondosan manikűrözve és vérvörösre lakkozva, a fehérköpenyes orvos a pulzusát méri, azután csak annyit mond: sajnálom, Ladó úr, nincs semmi remény! ő meg várja, hogy a keszeg férfi arcára a következő pillanatban cinkos mosoly terüljön: na, jó, most akkor mongyon má valami jó viccet a művész úr!

 

Hagy nevessünk!

 
 

sárikám jött ide, véletlenül állított be

 

megérzés

 

mind a kettőnek kulcsa van, sárika sokáig vacakolt a zárral, ebből tudtam, hogy ő az, több mint egy éve itt lakom, de a hülye lányomnak még nem sikerült megtanulnia, hogy az alsó zár az ellenkező irányba nyílik, ez az egyszerű kis tény meghaladja az ő egyszerű kis felfogóképességét, mindig hosszan szarakodik a kulccsal, közben morog magában, behallatszik, általában inkább kimegyek ajtót nyitni, csak hagyja abba, idegesít a morgása, jelenlegi helyzetemben viszont aligha mehetek elébe, a kisujjam se tudom megmoccantani

 

sárika betrappog a tűsarkain, bumm-bumm-bumm, az se zavarja, hogy esetleg fölébreszt, nem tudhatja, mit csinálok én, hátha épp szieztázok, a hülye lányomnak fogalma sincs arról, mi az a tapintat, ez a szó teljességgel hiányzik az ő szótárából, mindig is hiányzott, becsörtet, megáll a szoba közepén, észrevesz, azt mondja bambán: alszik

 

odajön hozzám, a pofámba bámul, nem tudja, mit csináljon, vizslat egy darabig a gülü szemével, aztán az órájára néz, megint rám, végül a homlokomra ereszti a tenyerét, mintha arra volna kíváncsi, lázas vagyok-e, pedig ő a saját gyerekein se veszi észre így, kézrátétellel, mindig énnekem tűnt föl: sárikám, nem meleg ez a gyerek? - mire ő elbődült: ugyan, anyu

 

nna, most mi lesz

 

anyu, mondja tétován, anyu, anyu! persze, nem moccannok, tagjaimat gomolygó ködnek érzem, látásom is bizonytalan, na ja, csukott szemhéjjal nehéz, azt azért érzékelem, hogy egészen közel hajol hozzám, s ugyanazzal a hangsúllyal anyuzik tovább

 

mit remél? mire vár? miért nem csinál végre valamit? - persze, egész életében ilyen tehetetlen volt az én sárikám, egy nagy rakás szerencsétlenség, anyu, mondja újra meg újra, hátha mégis történik valami, halálos

 

megint a homlokomra nyomja a kezét, de nem tűnik föl neki, hogy a kelleténél hűvösebb, figyeli egy darabig lanyha lélegzetvételem, aztán faképnél hagy, kislattyog a konyhába, óriási, mi a rossebet akarhat ott? talán éhes? - hallom, amint nyitja-csukja a jégszekrényt, remek, mi járhat abban a tök fejében? - a végén még nekilát főzőcskézni, miközben én itt fekszem és hűlök kifele

 

újra itt van, újra anyuzik, brávó, lányom, próbálkozzál csak, tralalalala, nem vagyok ideges, fő a nyugalom, száz évig élek én, ha így folytatom

 

nahiszen

 

arcomon csak mosoly lehet és derű, mert az élet végsősoron naccerű, tirararamm

 

végre-valahára eszébe jutott, hogy fölhívja az öccsét, soha életében nem volt egyetlen önálló gondolata sem, az apját macerálta, amíg élt, aztán ez a szerep a fiamnak jutott, aki még gyatrábban töltötte be, mint az én szegény bandikám, és persze itt voltam én, a lányom örökös biztonsági hálója, énrám azért mindig számíthatott, ha esett, ha fújt, ebből kiindulva velem szemben mindent megengedett magának, mert anya csak egy van, úristen, mennyit nyeltem én tőle, mennyit hisztériázott, mennyit ordítozott, mennyit csapkodta az ajtót

 

nyeltem én mindig mindenkitől, a hülye fiam is örökké belémtörölte a lábát, engem szégyellni kell, sehova nem lehet elvinni, mindehová azt az erőszakos feleségét cipeli, én lehetőleg ne zavarjam a köreit, mert ő ugye népszerű ember, árthat a hírnevének, hogy az anyja csak egy egyszerű asszony, aki nem járt egyetemre, egész életét a pótalkatrészek kartonjai között töltötte a főmavnál

 

örökké átszervezték a vállalatot a fejem fölött, a végén már agrokomplexnek hívták, onnét százalékoltak le ideg alapon, a mániás depresszió végett, a doktor bartosik gizella szakvéleménye alapján, de ha a hülye fiamra hallgatok, máig is ott körmölöm a számokat a rohadt kartonokra, mennyit ijesztgetett, hogy halálra unom magamat a nyugdíjban, én, aki soha életemben egyetlen percig se unatkoztam

igaz, azóta már mindenképp elküldtek volna nyugdíjba, mostanába a fiatalokat is kirugdossák, mehetnek munkanélküli segélyre, a rubányi főmérnököt is nyugdíjazták volna, ha el nem haláloz orvul, lehet mondani, hogy pont a legjobbkor jött neki a gégerák, ami viszont egy olyan igazi ronda betegség, bár állítólag ő nem szenvedett sokat, viszonylag hamar beadta a kulcsot, isten nyugosztalja, holtakról jót vagy semmit

 

sárikámnak mázlija van, otthon találta az öccsét, mi több, a fiam kegyeskedett fölvenni a telefont, rendszerint arra se hajlandó, vagy az üzenetrögzítőjét kapcsolja be, vagy az erőszakos feleségét, szerintem ő volt a legelső a városban, aki megvette magának az üzenetrögzítőt, legalább tíz éve hozta haza a legelsőt párizsból, aztán mindig modernebbre cserélte, az egyik kiszuperált masinát nekem adta, folyton veszekszik, hogy miért nem kapcsolom be, de nem kapcsolom be, mert nem tudom, hogyan kell, viszont ezt se mondom el neki, nem akarom, hogy visszafelé szedje a levegőt és lamentáljon itt: jaj, anyu, hát százszor elmagyaráztam, figyelj ide, megmutatom, most írd le! - juszt se nem írom le, engem nem érdekel, miért olyan fontos, hogy akkor is megtaláljanak az emberek, amikor nem találnak meg? marhaság, ő persze azért akarja, hogy ha ő kegyeskedik fölhívni, hagyhasson üzenetet, pedig olyan ritkán jut eszébe, hogy fölhívjon, ennek igazán nincs jelentősége, különben is, ha nem vagyok itthon, vegye magának a fáradságot és hívjon újra, mégiscsak én vagyok az anyja

 

a mostani üzenetrögzítője már faxolni is tud, természetesen, őneki minden ilyen mehanusz dolog kell, a zsebtelefontól az elektromos fogkeféig, és olyan mérhetetlen magaslatról tudja lenézni mindazokat, akik nem rendelkeznek mindezekkel a cuccokkal, hogy az ember szinte szégyelli magát, pedig mire jó az, ha elemek mozgatják a fogkefét? amíg az ember él, annyi ereje csak marad, hogy megmossa a fogát elektromos segédlet nélkül, már akinek van még mit mosnia, ezt a témát inkább hagyjuk, mindenesetre az én fiam orrvérzést kap, ha nincs neki odahaza a legmodernebb magnó, meg az a cédé, meg a kompúter, satöbbi, a gépeket imádja, semmi mást

 

á, én már nem is szeretem fölhívni, ki kíváncsi arra, hogy az a nő kelletlenkedjék a telefonban, amint meghallom a rekedt hangját, szívesen lecsapnám a kagylót, hálóó, itt zsuzsa vagyok, harsogja, olyan határozottan, mintha attól félne, kétségbe vonom, hogy ő a zsuzsa, vagy hogy ott van, jó vicc, tudom, hogy ott van, hol legyen, ha már egyszer a hülye fiam feleségül vette, nem törődve azzal, hogy nekem mi a véleményem, én őneki nem számítok, úgyszólván nem is létezem

 

ha fölmegyek hozzájuk, az én lacikám tíz perc után visszavonul a személyzeti szobába, mert őneki mindig dolgoznia kell, közben pedig nem is csinál semmit, az íróasztalához se ül oda, csak fekszik hanyatt a szőnyegen, állítólag gondolkozik, miért kell neki gondolkoznia, pont amikor látogatóba jön az anyja? ő gondolkozik, én meg jobb híján beszélgessek a hálóó, itt zsuzsa vagyok!-kal, a kedvenc unokám, a kis julcsi, ő volt az első, régebben bálványozott, imádta a nagyiját, most meg? úgy bánik velem, mint egy súlyosan beteg emberrel, annyira kedves és tapintatos, hogy az már szinte fáj, nyilván erre tanítják, képzelem, miket mesélhetnek neki rólam, meg a többinek is, eh, bánom is én

 

jaj, ez az én szerencsétlen sárikám még arra se képes, hogy értelmesen elmagyarázza a telefonban az öccsének, hogy mi a helyzet, persze, a hülye fiam is éri a pénzét, nyilván egyre újabb kérdéseket tesz föl, ahogy szokta, mert esze ágában sincs idejönni, azt szeretné, ha sárika békén hagyná, ha megoldaná a dolgot nélküle, sárika azonban a szokott formáját hozza, alszik az anyu, nem tudom fölébreszteni! - ismétli már vagy negyedszer, jól van, lányom, ismétlés a tudás anyja, beszélgessetek csak, véreim, kényelmesen, ráérősen, majd alszom én, ha végetér a kín

 

odalépne az ágyhoz, de a telefonzsinór összegubancolódott, rángatja, ahelyett hogy kitekerné, így nem fog menni, ezt őneki külön meg kellene mondani, mindegy, majd csak rádöbben a végén, á, nem, az én sárikám nem döbben rá, cibálja rendületlenül, ha így folytatja, sikerül majd kirántania a dugaszból, az is megeshet, hogy kitépi a dugaszt a falból, egyszer már én is kitéptem, amikor a bélosszal állt a balhé, rég volt, csúnya volt, tán igaz se volt

 
 

Anya mindig a lehető legrosszabbkor türemkedik az életembe.

 

Mikor csörrenne meg Ladó zsebében a kis hordozható telefon, ha nem épp abban a pillanatban, amikor Vera - húsz perces késéssel - megjelenik a presszó belső termében?!

 

Épp azon a bizonyos, döntő napon.

 

Legutóbb megállapodtak, hogy Ladó ma mindenképpen várni fogja, Vera pedig vagy jön - vagy nem. Ha nem, Ladó többé nem jelentkezik, mert így nem mehet tovább. Az ő számára állatkínzás, hogy találkoznak, Vera szeméből árad iránta a szeretet, ám ennél tovább nem jutnak. Ebbe ő belebolondul.

 

Azt is elárulta Verának, hogy minden találkozásuk alkalmával őneki erekciója van, az éttermi vagy presszóasztal takarásában. Negyvennégy évesen ebből már kinőtt. Vera vegye végre észre, hogy úgyis az történik, amit ő akar, mert a vicces Ladónak Vera társaságában elhervad a humorérzéke, elenyészik az akarata. Minden Verától függ: ha kedve volna ővele élni, elérheti, hogy otthagyja a családját. Ha viszont Vera képtelen leválni az élettársáról, fogadja el őt szeretőjének. Majd csak kialakul azután. Újra szerelmet vallott neki, immár ötödször. A végén fölajánlotta ezt a sorsöntő találkát: ő várni fog Verára, s ha Vera eljön, töltsék együtt az egész napot. Szerelmeskedéssel. Ha nem - vége, Ladó eltűnik a színről.

 

Oké, mondta Vera, ezek jól körülírt feltételek. Csakhogy ő szerdán délelőtt kozmetikushoz megy, utána pedig az anyjával ebédel. Ladó közbevágott: legyen akkor a döntő nap péntek.

 

Ebben maradtak.

 

Péntek, tizenegy.

 

Ladó ott ült a kényelmetlen kovácsoltvas széken, a csiricsáré abroszra könyökölve, úgy tett, mintha újságot olvasna, ám összefolytak a szeme előtt a betűk. Teltek a percek.

 

Nem jön.

 

A csalódás annyira fájt neki, hogy tiszta erőből vicsorgatta a fogait.

 

Nem jön ez a kegyetlen dög, hát ez őrület, órákig fogok itt ülni, de ő nem jön! Nem jön ez a jéghideg lány, vagy asszony, vagy nő, nem jön! - bámulnak a pofámba az öreg banyák, kukkol a pincér is, igazuk van, mit keresek én itt? miért nem húzom el inkább a mocskos formámat a francba?! - vicsorgatta a fogait a vicces Ladó.

 

Milyen állat vagyok. eljátszottam az utolsó lehetőségem. Hiszen többé föl sem hívhatom!

 

Mi a francnak tetette át Vera szerdáról péntekre, ha úgyis tudta, hogy nem jön? Nyilván azért, hogy két nappal tovább tartson a kínlódásom.

 

Ladó negyedik hónapja kerülgette Verát, azóta nagyjából hetenként találkozgattak, titokban, és ő még a kezét sem fogta meg soha. Vera nyolc évvel volt fiatalabb nála, törékeny szépsége Ladót megbénította. Bátraké a szerencse, mondogatta magának minden egyes randevú előtt, arra készülvén, hogy majd most! - ám amikor Vera fölbukkant, olyan fényesség költözött a presszók, cukrászdák, éttermek asztalához, hogy Ladónak inába szállt a bátorsága.

 

Ha hozzáérek, megéget.

 

Pedig Vera fényessége inkább hűvös volt, akár a csillagoké, nem forró. Ladó mindenesetre elgyöngült a jelenlétében. Amikor megpillantotta, a szívverése egy végtelennek tetsző másodpercre kihagyott.

 

Nevetséges.

 

Operettszerelem.

 

Úgy viselkedett, ahogyan a bezsongott kamaszok. Gyakran megtette, hogy éjnek évadján elautózott Vera utcájába, kikapcsolta a kocsija motorját, s csak üldögélt ott, az ablak sötét négyszögére meredve. Tudta, Vera alszik odafönn, a harmadik emeleten, jól el tudta képzelni, járt néhányszor a lakásban. Vera a legkisebb szobát nevezte ki hálószobának, a meztelen parkettára fektetett dupla szivacslap volt az ágya. Az ágyuk.

 

Na igen. Ott alszik vele az élettársa, az az aprótermetű, izmos férfi, akit Ladó egyetlen egyszer látott, ám azonnal eldöntötte, hogy az illető nem más, mint egy kiskutya. Farkcsóváló kiskutya. Vera tehát a farkcsóváló kiskutyákat szereti.

 

Naccerű, akkor téged mi tart vissza, hogy vékony hangon ugassál, nyalogassad a kezét és csóváld a farkadat?

 

Ehelyett elmerült Vera átható tekintetében, s bénultan folyatta ki az ujjai közt az együtt töltött időt.

 

Általában Vera problémáiról beszélgettek. Vera boldogtalan volt. Nem tudta eldönteni, szakítson-e a farkcsóváló kiskutyával, vagy inkább gyorsan szüljön neki egy gyereket. Ladó már a kérdést sem értette. Normális ez a nő? ha szakítani akar vele, mi az istennek fontolgatja a szülést?

 

Vera bölcsen mosolygott, pont ez a bonyolult a dologban. A farkcsóváló kiskutya - ő persze nem így nevezte - az első férfi az életében, akibe annyira beleszeretett, hogy megfordult a fejében: ne szüljön-e neki egy kissrácot. Csak az a baj, hogy ennek ellenére üresnek érzi az életét mellette. Akkor hát mit tegyen?

 

Ladó rágta a szája szélét, könyörgött magában: jaj, bár meg tudnám állni, hogy ne kezdjek kiselőadást tartani neki! - de nem tudta megállni. őneki volt gyereke. Három. Az ember azért akar gyereket, mert abból a lényből, akivel együtt él, már nem éri be eggyel, szeretné, ha volna kettő. Három. Négy. Satöbbi. A srácokban azután mindig azt a bizonyos lényt látja viszont - meg persze önmagát. Ha tehát Vera épp azon meditál, ne rúgja-e ki a farkcsóváló kiskutyát - ő sem így nevezte -, mert történetesen a nagy szerelem dacára üresnek érzi az életét mellette, mi a francnak csinálna belőle még egyet? Onnantól már kettőt kéne kirúgnia. Pedig a gyerekektől nem lehet elválni, ez az egy kötelék a sírig tart.

 

Úgy beszélek, akár egy kivénhedt pap, gondolta a vicces Ladó.

 

Hol a humorérzéked, apukám?

 

Na persze, a vicces Ladónak civilben nincs humorérzéke.

 

Vera csak mosolygott, s az arcára terülő finom búbánat Ladót elkeserítette. Mit lelkizel vele? fogd már meg a kezét! öleld át a vállát, csókold meg!

 

Ám a legalkalmasabb pillanatokban a szomszédos asztaloktól kutakodó tekintettel bámultak rájuk különféle férfiak és nők, Ladó gyűlölte valamennyit, mi van, nem láttatok még fehérembert? Hajlamos volt elfeledni, hogy Vera is híres. Vera tévébemondónő volt, és bár csak kora délután vagy késő éjjel engedték a képernyőre, lépten-nyomon fölismerték. Ladó pedig, amióta ez a különös kapcsolat tartott, nézni kezdte a tévét, kora délután és késő éjjel. Vera fényét a képernyőn még hűvösebbnek érezte, vacogva hallgatta, amint a szerelme ismerteti a másnapi műsort.

Kézenfogni nem tudta - egyszerűen nem volt rá képes. Helyette négyszer-ötször szerelmet vallott. Vera elfogódott mosollyal hallgatta végig. Aztán megkérdezte: kell erre most válaszolnom? Nem, mondta Ladó gyorsan. Félt, hogy a válasz az lesz: kösz, de nem.

 

Nem tudná elviselni.

 
 

pofozgat az én ütődött sárikám, azt hiszi, ettől magamhoz térek, még szerencse, hogy semmit sem érzek, ha nem volnék ebben az állapotban, az idegeimre menne, legalább az anyuzást abbahagyhatná

 

kitakar, fölnyalábol, megőrült? el akar vinni? istenem, micsoda szerencsétlen alak! hova hova? - vicc ez, a fürdőszobába igyekszünk, a lábam beveri az összes útba eső ajtóba, sebaj, kicsire nem nézünk, a nagy meg nem számít

 

jézusom, beállít a kádba, próbálja lecibálni rólam a hálóinget, amint elenged, rogyok összefele, újra megpróbálja, ahhoz, hogy ez sikerüljön, szüksége volna egy harmadik kézre, vagy legalább némi ügyességre, de nemhogy harmadik keze nincs ennek, összesen két bal jutott neki, ráncigálja rólam a göncöt, ahhoz nincs bátorsága, hogy letépje, mit csinálna, ha balesetet szenvedtem volna, és azon múlna az életem, hogy levetkőztessen

 

normális ez? rámereszti a hideg zuhanyt, így, ahogy vagyok, hálóingben! zseniális! mázli, hogy már érzéketlenek az idegvégződéseim

 

otthagy, a csempés falnak támasztva, lassan lecsúszom a kádba, hallom, megint telefonál, nyilván le se rakta a kagylót, referál az öccsének, ezek szerint a hülye fiam tanácsolta neki, hogy állítson a zuhany alá, hátha attól fölébredek, csakhogy nekem eszemben sincs fölébredni, le vagytok ti szarva mind, pá, kis aranyom, pá, nem zavarom, pá-pá, csak elhagyom, pá

 

fekszem a kádban, ruhástul, pont mint a buci bácsi, a bandikám gyerekkori barátja, aki parádéskocsis volt somogyszilban, még a legvadabb szocialista időkben is, néha-néha felutazott pestre, bevásárolni, nálunk szállt meg, mindig hozott magával két-három nagy kerek falusi cipót, olyat, ami hetekig se szárad meg, szegény férjem imádta a falusi kenyeret, amit igazi kemencében sütnek, ócska vekniket gyártottak a szocialista sütödék, sose értettem, miért nem képesek rendeset csinálni, pedig az kell a népnek, kenyér és cirkusz, ahogy a bandikám mondta mindig, ő aztán tényleg imádta a kenyeret, különösen a frisset, ha vittem neki haza, rögtön levágta a serclijét, úgy ette üresen, csálén, a gőzölgő belét kimarkolta, összenyomogatta az ujjai közt, mintha gyurma volna, aztán betömte a szájába, soha nem láttam, hogy valaha is élvezett volna bármit annyira, mint a friss, meleg kenyeret

 

gyerekkorában állítólag rendre összemarakodtak a testvéreivel, hogy kinek jusson az a rész, melyre a kis négyszögletes cetlit ragasztotta a sütöde, bandikám esküdött rá, hogy annak a darabkának a nyomtatott cédulkával sokkal jobb az íze, ezt a baromságot aztán a lacikám is bevette, mert az én fiam mindig mindent elfogadott az apjától, kíváncsi volnék, így maradt volna-e, ha ő él túl engem, s neki kell végignéznie, amint a fia kiválaszt magának egy ilyen erőszakos nőt, azzal az idegen fénnyel a szemében

 

mindenesetre a buci bácsi egyszer befutott délután, lacika engedte be a lakásba, aztán magára hagyta, ment vívni, buci bácsi elhatározta, hogy megfürdik, somolgyszilban nincs gázbojler, ugyebár, kiereszette magának a forró vizet, szépen elhelyezkedett a kádban, alaposan megmosakodott, aztán amikor már ott állt, felöltözködve, megborotválkozva, megfésülködve, a kádat is tisztára mosta, a padlócsempét is feltörülte, akkor jött rá, hogy nem tudja kinyitni az ajtót, senki se mondta neki, hogy a kulcs már régóta nem működik, mi a riglit használjuk, melyet a bandi csavart a félfába, a buci bácsi tehát rabságba esett a fürdőszobánkban, kopogtatott egy darabig az ajtón, majd a falon, reménykedve, hogy valaki majd csak kiszabadítja, de hiába, később elálmosodott, megágyazott magának törülközőkkel a kádban, s álomba merült

 

mikor hazajöttünk, a lacikám említette, hogy itt a buci bácsi, zörgettünk a fürdőszoba-ajtón, semmi válasz, azt hittük, rosszul lett, bandikám nekifutott, betörte az ajtót, térdre esett, úgy szánkázott a vécéig, erre a robajra riadt föl a buci bácsi, nagyjából abban a pózban, ahogyan én fekszem most itt, ám ő örült nekünk, én viszont senkinek se tudok örülni többé

 
 

Az utóbbi időkben már csupa olyasmiről beszélgettek, amiről a normális emberpárok az ágyban szoktak.

 

Ladó kimerítően elmesélte Verának a házasságát, a feleségét, Zsuzsát, a három gyerekét, vagyis Julcsit és az ikreket, beszélt az anyjáról, az anyja betegségéről, a nővéréről, a szakmájáról, és minden egyébről, ami foglalkoztatta.

 

Leggyakrabban azonban vételre állította magát, s hallgatta Vera beszámolóját az élettársáról, kapcsolatuk egyre súlyosbodó válságáról. Figyelt, akár egy jóakaratú doktor bácsi. E póznak megfelelő tanácsokat adott, amikor szóhoz jutott. Poénokat sütött el, melyeket hallott, olvasott, vagy éppen abban a másodpercben talált ki.

 

Egyszer panaszkodott Verának: úgy érzi, a köztük szövődő dolog ugyan egyre bizalmasabb, ám mégsem kerülnek közelebb egymáshoz egy centivel sem. Vera bólogatott, bizony, ez így van. De miért? Azért, mondotta Vera, mert te nős vagy, én meg együtt élek valakivel. Ez. nem lehet igazi akadály, vélte Ladó. Vera csak nézett rá, s Ladó képtelen volt kiolvasni a tekintetéből, hogy mire gondol. Várt néhány pillanatig, de Vera nem szólalt meg. Ladó sóhajtozott, asszem az a baj, hogy. félek. Mitől félsz? Attól, hogy elrontom. Mit lehet itt még elrontani, kérdezte Vera, a szebb jövőt?

 

Ladót szíven vágta a hangsúly ingerültsége, ezek szerint Vera is türelmetlen. talán ez azt jelenti.?! - napokig idézgette magában e jelenetet, merítvén belőle bátorítást.

 

Többször találkoztak Veránál, a farkcsóváló kiskutya kötött munkaidőben dolgozott a Földtani Intézetben, s hetenként legalább egyszer utazott vidéki kiszállásra. Ladó tehát nem először volt kettesben Verával négy fal közt, maga sem értette, miért nem kezdeményez. A mit-lehet-itt-elrontani-t követő alkalommal, miután másfélóra hosszat hallgatták a Rolling Stones régi lemezeit, Vera azt ajánlotta, ebédeljenek meg egy közeli vendéglőben. Ladó szívdobogva várta, hogy Vera elkészüljön, majd félszegen átölelte.

 

Vera nem hagyta: nna, most aztán gyorsan menjünk el innét! - indult az ajtó felé. Ladó úgy érezte, rögtön összeesik. Kisvártatva erőt vett magán, bús, ám engedelmes kutyaként követte Verát. Úgy látszik, Vera társaságában a férfiak mind négylábú házőrzővé válnak, gondolta később. Megkutyászodnak.

 

Lehet, hogy te ugyanannyira félsz ettől, mint én, motyogta, miközben Vera az ajtózárral vacakolt. Vera nem felelt. Nincs válasz? - esdekelt Ladó; nem is kérdeztél semmit, vélte Vera, azzal a derengő mosollyal az arcán, melyet Ladó annyira szeretett.

 

További három hét kínlódása után vetette föl Ladó a mindent-vagy-semmit randevú ötletét. Mire kimondta, már sejtette, nem kellett volna egyetlen lapra föltennie Verát. Rettegett, mi lesz pénteken? Borúlátó előérzeteinek megfelelően, huszonkét percig ücsörgött azon a kényelmetlen széken, a csiricsáré abroszra és az újságra könyökölve, fontolgatván, ne távozzék-e máris?

 

Vera nyilvánvalóan nem jön, erre mérget vehetsz.

 

Intett a pincérnek, fizetek. Nem nézett a szemébe, félt, sütne rá onnét a sajnálkozás. Gyakran ücsörögtek itt Verával, következésképp a tejfeles képű fölszolgáló pontosan tudhatta: a vicces Ladó ezúttal hiába várt a szőke tévébemondónőre.

 

Bekaphatja.

 

Ebben a pillanatban tűnt föl Vera az oszlopsor mögött, tetőtől-talpig feketében, olyan jól állt neki, hogy Ladónak ezúttal két végtelennek tetsző másodpercre hagyott ki a szívverése. Föl akart ugrani a székről, ám a pincér ott állt előtte, félre kellett volna löknie ahhoz, hogy talpra szökkenhessen. Vera lefékezett, négy méternyire az asztaltól, ábrázatán szétömlött az a bizonyos mosoly. Ladó gyorsan a pincér kezébe nyomta az ezrest, köszönöm! - a srác nem moccant, háromszáznyolcvan forintra félreértésnek vélte a hatszázhúsz borravalót, Ladót mindez nem érdekelte, s nagy kő esett le a szívéről, amikor a pincér végre hálálkodva elkotródott.

 

Ladó mellkasában forró gömbként imbolygott a sűrű, tömény öröm, szerette volna kimondani az erre az alkalomra összekészített szavakat: Vera, köszönöm, hogy itt vagy, ez életem legeslegboldogabb pillanata!

 

Vera a másik székre huppant, s így szólt: kalandhoz nincs kedvem, mást adni jelenleg nem tudok, csak azért jöttem, hogy ezt megmondjam neked.

 

A forró gömb szétpukkant, Ladó testét kiverte a verejték, ez. nem igaz, motyogta, ilyen nincs. ilyen egyszerűen nincs. - de már fölfogta, hogy akármit is zagyvál össze fájdalmában, ilyen van. Krákogott, s azt mondta: Vera, köszönöm, hogy itt vagy, ez életem legeslegboldogtalanabb pillanata.

 

Na. ez már tényleg tiszta operett.

 

Operettli.

 

Blődli.

 

Mindketten hallgattak egy darabig, a pincér már megint ott állt az asztalnál, enyhén hajlott tartásban. Vera ásványvizet rendelt magának, citromkarikákkal. Ekkor szólalt meg Ladó zsebében a hordozható telefon. Amióta szert tett rá, büszkén ajánlgatta a barátainak: hívjatok föl bármikor, a zsebemben! Most persze már bánta, hogy nem kapcsolta ki.

 

Előhúzta a fekete készüléket, s miközben megnyomta rajta a zöld gombot, a füléhez emelte. Szerbusz, mondta valaki a messzeségben. E nyúlós hangtól végigszaladt Ladó gerincén a hideg, Sári, a bamba nővére, éppen most. Ne haragudj, dünnyögte a kagylóba, ez nem alkalmas pillanat, majd visszahívlak. Jó, felelte a nővére, de az a baj, hogy itt vagyok az anyunál, alszik, nem tudom fölébreszteni. Hogyhogy nem tudod? Alszik az anyu, nem tudom fölébreszteni, ismételte a bamba nővére, állandó jelzőjéhez méltón. Ladónak fogalma se volt mit tegyen.

 

Le kéne csapnom a kagylót.

 

Vera kérdőn nézett rá, Ladó vállat vont, megtörölte gyöngyöző homlokát: anya csak egy van! - jelentette ki drámai hangon. Vera megbocsátón intett, hogy tegye, amit tennie kell, s az arcán szétterült a derengő mosoly.

 

Ladó igyekezett virágnyelven fogalmazni javaslatait.

 

Pofozgatni.

 

Csipkedni.

 

Jeges zuhany.

 

Sárinak az utóbbi manőver sokáig tartott, végtelennek tetsző percek múltán bukkant föl újra, hogy tudassa, ez sem vált be. Ladó sóhajtott, jól van, maradj ott, megyek.

 

Mi baj? - érdeklődött Vera, mosolya ezúttal hidegen ragyogott a szeme és a szája körül. Ladó erős késztetést érzett, hogy belerúgjon ebbe a nőbe, aki ennyire kegyetlenül bánt vele, de akkor mindenki odanézne, talán valamelyik pletykalap is megírná az esetet - Ladó irtózott az ilyesfajta botránytól. Anyám rosszul van, összegezte sután, oda kell mennem. te úgyse akarsz tőlem semmit, igaz? Vera csak ragyogott az asztal túloldalán, hibátlan, gyönyházszínű fogsorán megcsillant a hangulatlámpa fénypászmája. Ladó fizikailag képtelennek érezte magát arra, hogy fölálljon és itthagyja ezt a nőt, de muszáj!

Ki tudja, mi lehet anyával? szokott néha alkoholt inni az antidepresszáns gyógyszereire, valószínű, hogy most is ez történt, reméljük a legjobbakat, mániás depressziósoknál mindig fölmerülnek szuicidális gondolatok, anya idáig soha nem próbálkozott effélével, de azért.

 

Figyelj ide, Vera, én most elugrom anyámhoz, megnézem, mi van vele, aztán hazamegyek, lemondom azt a szállodai szobát, melyet azért foglaltam, hogy zavartalanul együtt lehessünk, onnantól fogva várni fogom, hogy végre észre térj, és telefonálj, hogy végre rádöbbenj, engem szeretsz, mondtam már, hogy engem minden megoldás érdekel, a felelőtlen kalandtól egészen a házasságig, légy hát végre férfi, döntsd el, mit akarsz, és hívjál! szépen kérlek, hívjál! ezek után én nem fogok jelentkezni, ezt megértheted, most már rajtad a sor, hívjál! hívjál!

 

Micsoda hülye szpícset vágtam ki, gondolta, amikor beszállt a kocsijába, elrontottam az egészet, világos, hogy nem fogadhatta el az ajánlatomat: töltsük együtt a napot, ágyban, az ilyesmihez mindig kell egy kis bizonytalanság, egy kis homály, egy kis kétértelműség! fene egye meg, hogyan lehetek ilyen barom? - és már rántotta elő a hordozható telefont, hogy azonnal fölhívja Verát, de persze Vera még nem volt otthon, csak az üzenetrögzítője: itt a százharmincegy-hatvanhat-huszonnégy, sajnos, most nem vagyunk itthon, de amint lehet, visszahívjuk! - gurgulázta Vera a magnetofonszalagon, Ladó számtalanszor hallotta már ezt az üzenetet, volt ideje meggyűlölni. A többes szám nyilván a farkcsóváló kiskutyát jelzi.

 

Egyes vagy többes számban, őt Vera soha nem fogja visszahívni. Van rá jó mentsége: Ladó felesége. Vera éneklős szavai tehát csupán annyit jelentettek Ladó számára, hogy nem beszélhet vele.

 

White Lady.

 

Tejfehér bőre miatt hívta így, meg persze, azért, mert a fehér a leghidegebb szín.

 

Rosszat sejtve szállt be a liftbe, kétszeresen is: tartott tőle, hogy már megint nem működik. Az anyja a hetediken lakott. Abban a kockaházban hetenként egyszer-kétszer lerohadt a lift; nem mintha Ladó hetenként egyszer-kétszer meglátogatta volna az anyját, ám ilyenkor anya rögtön telefonált: képzeld, édes Lacikám, már megint lerohadt a lift! - a bejelentés nyikorgásnak hatott, s a kibicsakló hangsúlyt tompa csönd követte, ha anya lent volt, ellenben kíméletlen rikácsolássá fajult, melyet káromkodások fűszereztek, ha fent.

 

Lerohadt a lift, gondolta Ladó, midőn hiába nyomogatta a gombokat - egyik balsejtelme beigazolódott. Nekivágott az emeleteknek, miközben másik balsejtelme, hogy anya végzett magával, egyre erőteljesebben lüktetett az agyában.

 

Miért tett volna ilyet? pont most? - kérdezte önmagától az első lépcsőfordulóban. Hiszen még soha.

 

Áh. biztos megint összevissza szedte a gyógyszereit, vagy ráivott egy kis söröcskét! - anya minden szót kicsinyítőképzővel használt, amikor elindult fölfelé a lejtőn, mely a mániás őrjöngéshez vezetett.

 

Ismét előtolakodott Vera, tetőtől-talpig feketében, fényes hajzuhatagával, derengő mosolyával, gyöngyházfogaival, mindez annyira fájt Ladónak, hogy meg kellett állnia, a valaha almazöldre festett falnak támaszkodva.

 

Egy középkorú asszony haladt el mellette, mindkét kezében tömött szatyrokkal, most se működik, lihegte Ladó nyakába, sose működik, micsoda hóhányók ezek káeftések! ennél még az íkávé is jobb volt!

 

Ladó nem válaszolt. Összeszedte magát, folytatta útját fölfelé. Verát cipelte magával.

 

Meghibbanok.

 

Falra mászom.

 
 

belép a hülye fiam a fürdőszoba ajtaján, föláll a haja, biztosan futott, jól van, azért mégiscsak sikerült megijesztenem, a szegény bandikámnak is örökké fölállt a haja, még a végén, a legvégén is, amikor megnéztem őt a tepsiben, amit a gyerekei szépen elblicceltek, a drágalátos lacika azt mondta, hogy az a valami, ami megmaradt belőle, már nem az ő apja, nem is akarja látni, a nővére meg rögtön egyetértett vele, mert annak nincs saját akarata, sose volt, azért a hozzátartozóknak illik megnézni a kedves halottjukat, illik elbúcsúzni tőle, egyedül kellett bemennem abba a nyirkos alagsori helyiségbe, hogy lássam még egyszer, utoljára, a zöldköpenyes kórboncnok kihúzta a nyikorgó fémfiókot, ott feküdt az én bandikám, soványan, nyugodtan, ősz haja tarajba gyűrődött, az utolsó küzdelem, gondoltam, bizonyára hánykolódott a párnán

 

rámnéz az én kicsi fiam, elsápad, te nem vagy normális, mondja a nővérének, hol a telefon? - máris tárcsázza a mentőket, azonnal jöjjenek, azt hiszem nagy baj van, majd hosszú csönd után hozzáteszi, halkra fogott hangon, nyilván, hogy én ne halljam: gyógyszertúlszedés! - lehúzza a fejemről a fakó muszlinkendőt, amivel felkötöttem az állam, hogy ne nézzek ki olyan rosszul, majd, amikor

 

nem mintha különösebben hiú volnék a külsőmre, kinek akarjak én tetszeni, a bélosz volt az utolsó férfi az életemben, mekkora zűr lett belőle, ajjajjaj, mindig tudtam, hogy én vonzom a zűrzavart, a szegény bandim is tudta, de azért elviselte, az ő hátán fát lehetett vágni, különösen a legutolsó években, nem izgatta őt már semmi se, beérte azzal, ha kapott elég levegőt, éjszakánként arra ébredtem, hogy kiült az ágy szélére, görbedt háttal, és ott zihált, bandi, mi a baj, kérdeztem, de nem válaszolt, sose tudtam eldönteni, azért nem felel, mert nehezére esik a beszéd, vagy azért, hogy engem kínozzon

 

lehet, hogy egyszerűen szégyellte előttem a gyöngeségét, egész életében mindig eltitkolta a baját, azt hitte, csak őrá tartozik, ha szenved, neki kell megoldania, így is halt meg, éjszaka, egyedül, nem akarta, hogy mellette legyek, az intenzív osztályon is örökké integetett, menjek már! - félöntudatlanul is integetett, hosszúra soványodott ujjaival, még mindig sárgállott rajtuk a nikotin, pedig az utolsó évben már nem dohányzott, nagy szenvedések közepette leszokott

 

micsoda girnyó kis alak, ez volna a mentőorvos? tökre olyan, mint egy kifutófiú, a másik pasas, az egyenruhás dagadék biztosan a sofőr, a girnyó megtapintja a pulzusom, fölhúzza a szemhéjam, néhány pillanatig bámuljuk egymást, mi van, nem láttál még öregasszonyt? - kérdezném, ha mozogna az ajkam, de az ajkam se mozog, hallani vélem a saját lélegzetvételem moraját, olyan, mintha horkolnék, vagy ez már valamiféle hallucináció? vagy hallicunáció? melyik a jó szó? - az én lacikám biztosan tudja, tanult latinul az egyetemen, a jogi karra járt, mint az édesapja, de aztán sose lett belőle ügyvéd

 

nem értem, miért nem lesznek ügyvédek körülöttem a férfiak, mikor olyan príma foglalkozás az, micsinál egy ügyvéd? elbeszélget a kliensekkel, gyárt néhány papirost, tart egy-két beszédet a bíróságon, és kapja a jó vastag honoráriumokat, kell ennél jobb? - a háború után a lendvay utcai lakást a lebombázott házban pont azért építtettem olyanra, mint egy ügyvédi iroda, mert reméltem: most, hogy a numerusz klauzusz lejátszott, az én bandikám végre ügyvéd lesz, rengeteget keres, kocsit tartunk, meg házvezetőnőt, s a bandi minden évben elvisz engem abbáziába

 

mondta a bandi már kilencszáznegyvenhatban, hogy ő ugyan nem fog ügyvédkedni, s ha ne adja isten, mégis, akkor se lesz szükség arra, hogy odahaza fogadja a klienseit, másféle rendszer lesz itten, az ügyvédséget a régi értelmében biztosan megszüntetik, népi jogászok viszik majd a peres ügyeket, hát, ebben az egyben tévedett az én bandikám, mert igaz, hogy munkaközösségekbe csoportosították az ügyvédeket, de azért végig megmaradtak, s dögre keresték magukat, ügyvéd meg orvos mindig kell, épp ezért akartam, hogy az én kisfiam orvos legyen, sebészorvos, ám ő sose hallgatott rám, inkább a bölcsészkarra jelentkezett, ahová nem vették föl, végre rájöhetett, hogy kár a nagypofájú barátaira hallgatnia, akik szerint ő ugye egy zseni, a következő évben a zseni már beérte a jogi karral, oda fölvették, nem tudni, mennyit nyomott a latban, hogy a jogon tanszékvezető volt a bandikám egyik régi haverja, akivel még a rajk titkárságán dolgoztak együtt, lacika tiltakozott az ellen, hogy a bandim szóljon bárkinek is, szerintem azért a bandi titokban szólt mindenkinek, akinek tudott, pedig akkoriban már nagyjából a kórházban lakott

 

el is végezte a jogot a lacikám, de mire mentünk vele, ha ő se lett ügyvéd, pedig a lendvay utcai lakás neki is rendelkezésére állt volna, mert még mindig ott laktunk, igaz, a bandikám halála után a legszebb szobát kiadtam állandóra az ibusznak, természetesen rögtön abbahagytam volna, ha a fiam ügyvédi irodát akart volna nyitni, tény, hogy amíg a lendvay utcában laktunk, az ügyvédeknek még mindig munkaközösségekbe kellett tömörülniük, csak most lett ez a rohadt nagy szabadság, hogy kiki csinálhat, amit akar, meg amit tud, meg amit nem szégyell

 

nincs semmi remény, ha ezt mind bevette, mondja a girnyó mentőorvos a fiamnak s a lányomnak, az üres fiolákat és dobozokat vizsgálgatva, sárika elbődül, mint egy tehén: jézusom! - és már sír, öblös hangon, sírjál csak, sárika, ha jól esik, nem ártott volna, ha addig izgatod így föl magadat miattam, amíg nem kellett hozzám kihívnotok a mentőket, igaz, nem ez az első eset, volt már olyan, hogy leesett a vérnyomásom és nem tudtam kikelni a fotelból, ott ültem, néztem a televíziót, mikor pedig a műsornak vége lett, egyszerűen nem engedelmeskedtek a tagjaim, amibe hamar beletörődtem, végeredményben kényelmes fotel ez, kár hogy a párját meg a kanapét el kellett adnom, amikor beköltöztettek ebbe a lakásba, mert ide nem fértek be, ide semmi nem fért be, ez az egy rendes darabom maradt, ez a berger, lacikám azonnal kijavítana, hogy berzser, mintha nem volna teljesen mindegy, ez a süppedékeny fotel még abból a garnitúrából való, amit kilencszáznegyvenötben kaptunk az elhagyott javak bizottságától pécsen, pécsett, helyesbítené a lacika, ebbe úgy bele tudok kucorodni, mint a madár a fészkébe, épp olyan széles, hogy felhúzhatom a lábam, sokszor képzelem tutajféleségnek, hajózom az örvénylő tengeren ezzel a fotellal, nyaldossák a hullámok körben, himbálózik, de nem süllyed el

 

akkor is ebben a fotelban ringatóztam, amikor a tévé képernyőjén már csak fekete pontok cikáztak, nyilván elaludtam előtte, ahogy szoktam, nem voltam képes rá, hogy fölkászálódjak, -jam, vágná rá az én lacikám, pedig a lőrincze is megmondta, hogy az ikes igék kihalnak

 

moccanni se bírtam, a telefonasztalka épp húsz centivel messzebb állt a foteltól, semhogy elérhettem volna, ha rövid a karod, toldd meg egy lépéssel, csakhogy én képtelen voltam arra az egy lépésre, újra megállapíthattam, hogy a népi bölcsességek zöme tök hülyeség, elképzeltem, milyen lenne, ha napokig itt kéne ülnöm foteltutajomon, étlen-szomjan, a tévé zúgását hallgatva s szürke vibrálását bámulva, ami persze csak éjszaka van, reggel újra beindul a rendes műsor, ámbár rendes műsor a mi tévénkben már nincsen, lacikának ebben az egyben okvetlenül igaza van

 

két napig ültem ott a fotelon, mire ő végre rámnyitotta az ajtót, szerencsére adtam kulcsot mind a kettőnek, úgyhogy be tudnak jönni, ha én netalántán

jaj, ez az én szerencsétlen sárikám még arra se képes, hogy értelmesen elmagyarázza a telefonban az öccsének, hogy mi a helyzet, persze, a hülye fiam is éri a pénzét, nyilván egyre újabb kérdéseket tesz föl, ahogy szokta, mert esze ágában sincs idejönni, azt szeretné, ha sárika békén hagyná, ha megoldaná a dolgot nélküle, sárika azonban a szokott formáját hozza, alszik az anyu, nem tudom fölébreszteni! - ismétli már vagy negyedszer, jól van, lányom, ismétlés a tudás anyja, beszélgessetek csak, véreim, kényelmesen, ráérősen, majd alszom én, ha végetér a kín

 

odalépne az ágyhoz, de a telefonzsinór összegubancolódott, rángatja, ahelyett hogy kitekerné, így nem fog menni, ezt őneki külön meg kellene mondani, mindegy, majd csak rádöbben a végén, á, nem, az én sárikám nem döbben rá, cibálja rendületlenül, ha így folytatja, sikerül majd kirántania a dugaszból, az is megeshet, hogy kitépi a dugaszt a falból, egyszer már én is kitéptem, amikor a bélosszal állt a balhé, rég volt, csúnya volt, tán igaz se volt