Volt egyszer egy együttes... ma már legenda. Tagjai még különös jelentőséget tulajdonítottak a szavaknak, a daloknak, a verseknek, a vitáknak... a mindennek; - polbítesek voltak, a teljességre törtek, hisz ki másra várt volna a világ megforgatása, mint rájuk. Mára mi maradt a nagy álmokból, az életmód-forradalomból, a tiszta hitekből? Illúzióvesztés, nosztalgia, emlékkoncert... hogy kérdő- vagy felkiáltójel kívánkozik-e a mondat végére, maguk se tudják. Maguk se tudják? Vámos Miklós regénye nemzedékregény. A harminc-negyvenéveseké, ha úgy tetszik, egy korosztály legendatára. Egyszerre kegyetlen számadás, mert egy generáció szembesülhet balfogásaival, tévedéseivel, egykori önmagával, és szép vallomás, hisz az ifjúságot idézi vissza. A szerző fanyar iróniája mögött csak az veszi észre a csöppnyi meghatottságot, aki maga is hitt a polbítes szövegek igazságában, csak a bandában érezte jól magát, s nem tudta elképzelni, hogy valaha minderre emlékezni lehet majd, haraggal, gúnnyal, szenvedéllyel.