Tanuljunk könnyen, gyorsan héberül (Litera, 2005. január 4.)

Megosztás

Mindig szerettem nyelvet tanulni. A magyart is. Az első idegen nyelv, amellyel találkoztam, értelemszerűen a szovjet volt, hatéves koromban. Az utcánkat elfoglalta egy FUG. Földerítő Úszó Gépjármű. Olyan, mint egy óriási vasteknő, ponyvával takarva. Ha kell, átmegy a vízen. Szovjet FUG volt, szovjet fedélzeti fegyverekkel, szovjet katonákkal. Vagy ruszkikkal. Az utcabeli srácok mind a FUG-ban lógtak naphosszat, a szovjet katonák (valójában inkább tatárok) megengedték, hogy váltsuk egymást a vezetőülésen.

A második idegen nyelv, amellyel találkoztam, a német lett, nővéremmel együtt a Tantéhoz jártunk. Ez az osztrák származású idős hölgy remekül beszélt németül. A gyerekek nyelvén annál kevésbé. Hamar lemorzsolódtam. Aztán jöttek a latin szavak a hittanórán. Majd megint az orosz, az általánosban. Táváris ucsítyel. Később a francia a gimnáziumban.

Le Français de tous les jours. Harminchat éves koromban az angol. Where are you from? Ötven tájt a spanyol. Cien a?os de soledad. A spanyolt már nem akarta bevenni a fejem, pedig szükségem volt rá egy könyvhöz - Márkez meg én. A rendhagyó spanyol igealakok kézzel írt táblázatát fölragasztottam a csempékre, a vécékagylóval szemközt. Használjuk ki az időt.

Mindig szerettem nyelvet tanulni, és mindig utáltam panaszkodni. Legalább annyira, mint dicsekedni. Épp ez a két tevékenység, melyet a hazai művésztársadalom oly előszeretettel gyakorol. Az igazán ügyesek egyszerre tudják a kettőt. Például így: Ne haragudj, nem érek rá, halálosan fáradt vagyok, könyvem jön ki, két színházi bemutatóm lesz, plusz egy film, se éjjelem, se nappalom…

Arra törekszem, hogy most se dicsekedjem, de ahhoz, amit volnék elmesélendő, egy kicsikét szükséges. Idén tavasszal biztossá vált, hogy Apák könyve című munkadarabom megjelenik Németországban, méghozzá hamar, augusztusban. Gyanítottam, immár elkerülhetetlen az elmélyedés Thomas Mann és Marlene Dietrich anyanyelvében. A Tante óta csupán ausztriai és németországi utazások során szedtem föl egy keveset, valamint a Svejk, a derék katona című regényből - főleg cifra káromkodásokat. Der Teufel soll das alles busieren!

Bifláztam szorgosan a der-die-das-die, den-die-das-die-t. A spanyolt egy Tanuljunk könnyen, gyorsan spanyolul! című könyvből tanultam. Nehezen és lassan. A némethez értelemszerűen beszereztem a Tanuljunk könnyen, gyorsan németül!-t. Meggyőződhettem arról, hogy ez a nyelv sem egyszerűbb, az iskolásoknak szánt gyakorlatokkal se könnyen, se gyorsan nem megy. A vécében mindenesetre leszedtem a spanyol rendhagyó igealakokat, s kifüggesztettem a németeket. Beginnen, bitten, bleiben, essen, fahren - und so weiter.

Az Apák könyve témaköréhez leginkább szükséges háromszáz szót és kifejezést nagy erőkkel bemagoltam, akár egy költeményt. Sonnenfinsternis. (Napfogyatkozás.) Geburtregister. (Anyakönyv.) Die zwölf astrologischen Charaktere. (Tizenkét asztrológiai jellemtípus.) Die Urväter. (Ősatyák.) Úgy éreztem, boldogulok, föltéve, hogy megértem, mit kérdeznek.

Sajtó-, rádió- és tévéinterjúkat adtam németül. Legalábbis német szavak fölhasználásával. Aki beszél idegen nyelvet, tudhatja, olyan sport az, mint az autóvezetés. Vannak afféle napok, amikor mi - főleg mi, férfiak - érezzük a sebességet, küzdünk az úton, mint Bem apó, de mi látunk is, négyfelé, minden résbe benyomulunk, a kisebb kocsikat leszorítjuk, ha nő vezeti őket, akkor pláne, köztudott, mely szervünknek tekintjük géperejű járművünket, mentül nagyobb, antul inkább. Más napokon azonban valahogyan nem érezzük a helyes ritmust, tétován előzésbe fognánk, aztán mégis inkább visszahúzódunk, vezetésünk egészében szaggatott, gátlásos és merev. Nos, ily napokon a nyelvtudás sem szárnyal. Következésképp már a volánnál sejthetjük, pörög-e majd kellőképp a nyelvünk, amikor az orrunk elé bökik a mikrofont, arcukra szögezik a kamerát. Természetesen megesik, hogy nem autóval vagyunk, mozgáskordinációnk - mert erről van szó, akkor is elemezhető, például járásunkra összpontosítva. Szerencsés időpontban agyunk parancsait játszva teljesítik a végtagjaink, nem botladozunk, nem csúszkálunk, lépteink ruganyosak és lendületesek. Na, ilyenkor érdemes külföldiül beszélnünk - máskor nem. Nem nagyon. Nemigen.

A szóban forgó interjú napján, ha szükséges, én erőfeszítés nélkül elvezethettem volna Frankfurtba, a Könyvvásárra, ahová amúgy repülőn jutottam. Avagy onnét haza, Budapestre. Olyan erőben éreztem magam, mintha tíz évvel fiatalabb volnék. Vagy akár hússzal. A lámpalázat persze nem gyűrhettem le, az mindig gyötör, egészen addig, amíg fölteszik az első kérdést. Mely így hangzott: Mondja, kedves Herr Vámos, miért írta meg ön az Apák könyvét? No, gondoltam, gyerekjáték. Tanár úr kérem, én készültem. Amennyire önmagamat ellenőrizni tudtam, minden fontosan elmondtam. A további kérdéseket is megértettem, egy kivételével, azt viszont sikerült kitalálnom az összefüggésből. Mikor befejeztük, agyamban diadalittas verssorok zönögtek. "Ez jó mulatság, férfimunka volt!"

Kiadóm, a Random House btb annyira precíz vállalat, hogy a szerzői által adott nyilatkozatokat nemcsak a nyomtatott sajtóból vadássza össze s küldi el nekik, hanem az elektronikusból is. Rendre megkapom postán, CD-n. Így gazdagodhat a Vámos Miklós Emlékmúzeum anyaga, ha ugyan nem hajítok ki mindent egy depressziós időszakban - tudják, amikor félénk nyúlként vezetem majd a kocsimat, zavarossá téve önmagam haladását és másokét is. De most hagyjuk ezt. Maradjunk az interjúnál. Amelyik olyan remekül sikerült, mert kivételesen ment a német. Mondja, kedves Herr Vámos, miért írta meg ön az Apák könyvét? - így a riporter, a CD-n a valódinál is zengőbb germán hangsúlyokkal. Mire én:

Azért írtam le egy Apáknak a könyvét én rá, mivel volt vala apám, -mal. Nekem apám volt. Lett. Anyám se volt is, annak előzőleg írtam róla regényt neki, egy címmel: Anya van csak egyetlen. De utána gondolok én, hogy apámról szintén ugyancsak írni fogtam egy könyv, -ért. Sajnos csakhogy róla nem az eleget tudom, hanem keveset sem is nem. Próbáltam írtam evégett valamennyi összes magyar apáról, -nak, -tól, mert akartam vala volt, hogy apámnak mégis emléke egy lett légyen volt.

És így tovább, e szellemben rongálva Thomas Mann és Marlene Dietrich nyelvét. Nem örültem. Mit gondolnak rólam a német ajkú emberek? Miféle otrombaság ilyen szarvashibákkal beszélni? Hirtelen visszaemlékeztem, míg én e remekbeszabott mondatokat kiejtettem, a riporter nagy, barna szemmel figyelt, s bátorítón bólogatott, nagyon jó, csak így tovább! Miért nem szakított félbe? Miért nem figyelmeztetett? Miért nem kérdezte meg: Érdekes, nem is tudtam, hogy a magyar nyelv ennyire hasonlít a németre! - ettől észbe kaphattam volna. Miért nem javasolta, hogy ismételjük meg a fölvételt, ha szóvá teszi a legbántóbb hibákat, másodszorra talán elkerülöm őket - ismétlés a tudás anyja (ezt oroszul is belénk verte Dr. Fügedy tanár úr az általánosban).

Azonban minden rossz helyzetet lehet tovább rontani. Későbben azt a kérdést kaptam: mi a viszonyom önnön zsidóságommal. Határozottan válaszoltam (ekkor még nem tudtam, mely pongyolán, amit immár tovább nem imitálok). Sok más emberi vonatkozásomat is fontosnak tartom, mondtam én, a zsidóság azok közül csupán egy; lényeges számomra, hogy magyar vagyok, hogy értelmiségi, hogy irodalmár, hogy sok nyelven beszélek…! Épp csak azt nem fűztem hozzá: és mindet ilyen remekül! Nem örültem.

A szóban forgó műsor A nemzetközi irodalom címmel került adásba. Rajtam kívül nemzetközileg ismert szerzőkkel. Umberto Eco (van-e, ki e nevet nem ismeri?), Peter Esterhazy, és Gore Vidal (talán nem baj, ha e nevet nem ismerik). Tőlem az iránt is tudakozódott a riporter, hogy mi a véleményem a mondanivaló szerepéről a nemzetközi irodalomban. Kifejtettem. Régivágású szerzőként mindig a mondanivalóból indulok ki, s ha nincs olyan átadnivaló gondolatom, amelyet elég fontosnak érzek ahhoz, hogy elraboljam vele olvasóim tíz-húsz óráját, nem kezdek írni. Igen. Rendben volna ez, ha nem kapja meg ugyanezt a kérdést Peter Esterhazy is. Ő persze nagyszerűen beszél németül, von Haus aus. Éppen Béke-díjat készült átvenni. Köszönő beszédét is a rá jellemző szellemességgel végezé, akként, amint a misét a tisztelendő atya: Menjetek Béke-díjjal!

Az idézett interjúban kifejtette: a prózaíráshoz nem kell mondanivaló. Akinek mondanivalója van, készítsen egy tudományos értekezést, vagy menjen professzornak az egyetemre. Nem örültem. A riporter erősködött: És gondolatok? Gondolatok se kellenek a prózaíráshoz, állította ő. Céline-t idézte, aki olyasmit mondott: Gondolatok, ugyan kérem, gondolata mindenkinek lehet, én nem gondolatot akarok, hanem egy tweed zakót!

Hm. A tweed zakó éppen így hangzott a német szövegben, tvíd zakó - magyarul. Bevallom, kárörvendeztem. Ha Európa egyik legfontosabb nemesi családjának sarja hibát véthet német interjúban, akkor talán nem oly megbocsáthatatlan, hogy én, asztalosok, szeszfőző és cipőárus leszármazottja, kerékbe törtem Thomas Mann és Marlene Dietrich nyelvét. Megjegyzem, a zakó szót angolul, franciául, németül és spanyolul is tudom, igaz, a nemében németül és spanyolul nem vagyok biztos.

A tvíd zakó okozta örömöm egészen egy bécsi felolvasásig tartott, ahol jóakaratú emberek tájékoztattak: Ausztriában a zakó szó ugyanazt jelenti, mint nálunk. Der Sakko. Es, a, ká, ká, o. Tehát a gróf nem hibázott, ezúttal sem, ismét én voltam a hülye. Nem örültem.

Annál inkább, amikor megtudtam, hogy az ORF osztrák tévétársaság könyves sikerlistáján az Apák könyve - Buch der Väter, ugyebár - lett a hetedik. Holtversenyben a már említett Umberto Ecoval. Ez még nem címlapra kívánkozó hír. Az annál inkább, hogy ki a második. Mit tippelnek? Kérem szépen, a mi kedves Kosztolányi Dezsőnk a második, mégpedig az újrafordított Esti Kornéllal. Lám, ennyi év után, de győzött az igazság.

Ami a dicsekvést illeti, most már mindegy, aki át mond mondjon bét is: regényemre az elmúlt négy hónapban hat országból érkezett szerződés. A már sorolt nyelvek tökéletesítésén túl célszerű volna elmélyülnöm az olaszban is. Olasz tudományom csupán annyi, amennyi az operák librettójából rám ragadt, mondhatom fennhangon például, hogy: Megölték Turiddut! Az asszony ingatag! Kacagj, Bajazzók! Esetleg: Egyétek meg, amit főztetek! Tartok tőle, ez még éttermi rendeléshez sem lesz elég. Habozom, tegyek-e szert sietve a Tanuljunk könnyen, gyorsan olaszul! című szakmunkára. Ugyanakkor a könnyen, gyorsan flamandul!-ra is szükségem volna.

Betetőzné mindezt, ha netán Izraelből is befutna egy kontraktus, akkor esetleg nekiugranék a hébernek, komoly kihívás, próbáltam, már a fordított lapozásnál elakadtam. Pedig a héber - vagy a jiddis? - mégiscsak bizonyos őseim anyanyelve lehetett, dédapától fölfelé, őket II. József rendeletét követően Weissbergernek - Fehérhegyinek - hívták. Annak előtte pedig ki tudja, mely izraelita néven.

Na jó, de hol van az megírva, hogy nékem mindenütt a helybéliek anyanyelvén kellene szólnom? Sehol. Bár csodás érzés. Még akkor is, ha nagyjából ilyesféleképpen: Bocsássátok ti önök miattam meg velem, sajnos beszélsz alighogy hébernek se, nem, is.

2004. december

.