Egy pillanatig sem. Csupán az idő múlását akartam ábrázolni. Ehhez használtam az adott korszakok jellegzetes tárgyait, kifejezéseit, munkaeszközeit. Igyekeztem a szókészlet változásával is kifejezni, hogy hányban vagyunk.

Igen, de készültem is, korabeli regényeket, cikkeket, magánleveleket jegyzeteltem ki. Az idő múlását mutatja az is, hogy mivel a hősöm értelmiségi, és legfontosabb eszköze az írószerszám, az miként változik. Ez talán ugyanúgy jellemzi az adott korszakokat, mint a főhőst.

Igen. Már gimnazista koromban írógépeltem. Consulon. Az elektromost átugrottam, rögtön a Commodore 64 következett. A magyar szerzők közül talán én használtam elsőként a számítógépet.

A sportban szokták mondani, hogy vannak mezőnyfüggő játékosok, én nem vagyok az. Bármire, bárhol tudok írni. Persze, ha választhatok, akkor regényt számítógépen, az a legkényelmesebb. Néha írok kézzel is, rövidebb dolgokat és jegyzeteket, nagyon jó töltőtolllal, jó papírra, zöld tintával.

Kosztolányi iránti tiszteletből. Ha tehetem, Moleskine jegyzőkönyvbe.

Pontosan. Évekig külföldről szereztem be, ma már itthon is kapható. Minden írás elején jön egy kis szárnypróbálgatás, szöszmötölés, füzetválasztás. Persze, egy idő után már visz magával a könyv, mert már csak egyfelé lehet menni. A kis írásoknál meg mintha mindig elölről kezdené az ember. Ezért jók a jegyzetek. Ehhez a könyvhöz is elhasználtam egy vastag Moleskine-t. Ennek a végére beírtam néhány írótársam véleményét is, akiknek ezúttal megmutattam a kéziratot, pedig sosem szoktam.

Nem vagyok sem németes, sem Goethe-szakember, ezért megkérdeztem hozzáértőket. Sokat segített például Márton László és Dalos György, aki évek óta Berlinben él. Hölgyíróknál az iránt tudakozódtam, hogy nincs-e a szövegben olyasmi, ami bántó a nőkre nézve.

Én csak egy hónapot töltöttem a mai Berlinben. Kelet-Németországban viszont sokat voltam. Igaz, ezeknek az időknek furcsamód nincs írásos nyoma az írói munkásságomban. Ami azért is érdekes, mert minden utazás be szokott szivárogni az írásaimba. Amikor az Egyesült Államokban éltem, abból például egy vastag regény született. Talán nem szeretem a németeket. Ez rasszista mondat, tudom, de így van. A családomat kiirtották a nácik, és ez valahogyan tudat alatt mindig bennem van. Elismerem, ez az előítélet helytelen, hiszen nem lehet általánosítani, de talán minden embernek vannak igazságtalan averziói. Magam is furcsának tartom, hiszen velem nagyon sok jót tett Németország, különösen mióta könyveim megjelennek ott.

Kitüntetett helyzetű író vagyok Magyarországon, hiszen régebben az olvasók sokat láthattak a tévében. Sokan mesélik, hogy az én hangomon hallják minden szövegemet, és a főhőst is olyannak látják, amilyen én vagyok. Sokat kapálóztam már ez ellen. Ezért jánoskázom a főhőst 440 oldalon, hogy eltávolítsam magamtól. Nem érzem magam Miklóska-típusnak.

Ezen nem tudunk változatni, amíg az a nemzedék él, aki emlékszik a tévés műsorokra. Lehet, hogy íróként nem kellett volna tévézni, de valahogyan belekeveredtem. És nem bántam meg. Annyira jól esett csinálni a Lehetetlent.

Az nem az én műsorom, hiszen nem én rendezem, nem én vágom, egyáltalán nem úgy készül, ahogy én tenném. Én csak a beszélgetést bonyolítom az írókkal. Tekinthető missziónak is. Arra törekszem, hogy megmutassam, az írók jó fejek is tudnak lenni. Ha ezt a nézők elhiszik, lehet, megveszik a könyveket is. Az igazi tévézéssel azonban már felhagytam.

Kapok ajánlatokat, de kereskedelmi televízióba nem is akarok beférni, nem szeretném, ha egy olyan dramatikusan szerkesztett műsort, mint mondjuk a Lehetetlen volt, megszakítanának a reklámblokkok. Már nem szeretném tévézéssel tölteni az életemet, inkább az írásra összpontosítok.

Azért nem kedvelem az interjúkat, mert sokszor unalmasakat kérdeznek, az életemről pedig nem szívesen beszélek. Mégsem mondok nemet, különösen ha könyvem jelent meg, mert úgy érzem, szolgálnom kell azt. Valódi interjút még soha nem készítettem, amiket tőlem lehet látni, azok inkább portréféleségek. Az Alexandra a következő hetekben készül kiadni a hat általuk legjobbnak tartott beszélgetést DVD-n. Esterházy, Nádas, Konrád, Spiró, Závada. Meg én – egyszer a vendégem megbetegedett és nem jött el, akkor magamat kérdeztem, jobb híján. Ennek a sorozatnak az lesz a címe: Írók egymást közt.

Mert vele sajnos csak egy őszi irodalmi fesztiválon beszélgettem, a felvétel pedig az MTV tulajdona. Még sok tartalmas beszélgetésre emlékszem, például arra, amit Garaczi Lászlóval folytattam. Őt nagyon nagyra becsülöm. De még sokakat.

Szemérmes alkat vagyok. Eddig soha nem írtam szexről, vagy ha mégis, akkor úgy, mint ahogyan a 30-as évekbeli amerikai filmekben látjuk: a férfi és a nő összehajol, mire elébük libben egy tüllfüggöny. Azért csináltam így, mert hiszen tudjuk, hogyan megy ez, aki pedig nem tudja, az úgysem tőlem fogja megtudni. Nem a szex a regényem témája, hanem az erotika. A szerelem, a válás, a párkapcsolat, a házasság, a család. A család krónikása vagyok, tulajdonképpen minden könyvem erről szól, apákról, anyákról, gyerekekről. Szexről írni pedig azért nehéz, mert ha mondjuk a testrészeket nevén nevezem, az nem irodalom. Ha a főhősöd unatkozik, attól még nem írhatsz unalmasan. Persze, sokféleképpen lehetett volna, mondjuk semleges szavakkal, mint a vagina, de akkor orvosi tankönyvbe kerülünk. Vagy lehetséges költői megközelítés: kehely, szerelemgyökér. Ezek szerintem nevetségesek. Én inkább megpróbáltam kihagyni a főneveket, ahol lehetett. Négyszáznegyvennyolc oldalon azért előfordult, hogy nem lehetett. Megkérdeztem a nőket, ők hogyan nevezik a miénket, ha a barátnőjükkel rólunk beszélnek. Azt mondták, faroknak. A sajátjukét pedig azzal a szóval, amely olyan, mint egy tüsszentés, u-val. Aki a szexről akar olvasni ebben a könyvben, csalódni fog. Az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) inkább a szerelemről, házasságról, megcsalásról, válásról szól. Meg talán arról, hogy szerintem a férfiak miként gondolkodnak a nőkről.

Száz százalékig. Hamvas Béla azt írja, a házastársam hibái az én hibáim hű tükrei. Ha ránézel párodra, ami idegesít benne, az vagy te. Ami tetszik benne, az vagy te. A megfelelő nemű szülő szerint választunk párt, vagy ahhoz viszonyulva. Két feleségem volt, mindkettő az anyámmal kapcsolatos: az egyik a szöges ellentéte, a másik ugyanolyan. A legérdekesebb az, hogy sok nő magára ismert a hősömben. Jánoskában. Először haragudtak rá (mint írták), aztán lassan magukra ismernek.

Először jön a könyv utáni depresszió. Ez olyan, mint a szeretkezés utáni. Nagy szeretkezés, nagy depresszió. Ez most meglepően gyorsan elkészült, egy év alatt a szokásos két év helyett. Ráadásul nagyon sok személyes vonatkozása van, sok emléket megmozgatott bennem. De azt hiszem, olyan ember vagyok, aki képes elengedni. Novemberig még ezt a könyvet szolgálom, járom az országot. Ezt levezető futásnak érzem.

Mézes Gergely