"... nem tettem, és nem is fogok, a TV kedvéért tenni semmit. A biztos siker titkát nem tudja senki, de a biztos bukás titkát én tudom: az, ha ember megpróbál kedvezni a közönségnek. Ma pedig azt látom, hogy a kereskedelmi televíziók mást se tesznek."

- Nem titok, hogy a manapság a médiától függ, hogy valaki sztár lesz vagy sem. Önnek ez sikerült. Felvetodik tehát a kérdés, hogyan is indult ez a média-szereplés, hiszen Vámos Miklós nem tunik olyan embernek, aki bevágódik egy irodába, az asztalra vág, és követeli, hogy szerepelhessen.

- 1995-ben Szegvári Katalin és Érdi Sándor meghívott egy kávéházba. Azt mondták, hogy ok szerkesztik a Stúdió '95 címu kulturális magazint, s mivel elotte már elég sokszor szerepeltem velük, arra gondoltak, hogy készíthetnék egy önálló tévémusort. "S honnan gondoljátok, hogy én olyat tudok?" - kérdeztem. Azt válaszolták, hogy már sok interjút késztettek velem, és ebbol arra következtettek, hogy ez nekem menni fog. Végül mondtam: szívesen csinálnék egy olyan musort, melyben emberek történeteket mesélnek. Bár nem nagyon tetszett nekik, elvitték különbözo tévés fonököknek az ötletemet. Mindenki csak hümmögött, mígnem eljutott az akkori televízió elnökhöz, Horváth Ádámhoz, aki - mivel o szerzoként akkor már kedvelt engem - azt mondta, hogy ha a Vámos Miklós ezt akarja, akkor rendben, készítsen két próbaadást. El is készítettük a két adást, ami után három évig ment a Lehetetlen.

- Igen! Úgy éreztem, hogy ebbol most már elég. Nekem ez már jobban nem megy, de rosszabbul bármikor. Ezt pedig nem akartam. Úgy terveztem, hogy legalább 3 évig televíziónak a közelébe sem megyek.

- Javában írtam az Apák könyve címu regényemet, amikor új vezetése lett a televíziónak. Felhívtak, és közölték, hogy a Magyar Televízió nagy bajban van, az összes sztárja cserbenhagyta, csináljak már valamit. Én pedig nagyon hálás természet vagyok, és tény, hogy a Magyar Televíziónak köszönhetem a könyveim csillagászati példányszámát, meg ezt a furcsa "rock-zenész" népszeruséget is, ezért úgy éreztem, hogy segítenem kell. De ez nem úgy történt, hogy én gondolkoztam, mit is csináljak, hanem a Buda Stage nevu színházban - melynek én vagyok a muvészeti vezetoje -, már volt egy hasonló programom havonta egyszer, ahol hívtam két színészt és rögtönözgettünk. Ebbol lett a Rögtön.

- Nem voltam elégedett a Rögtönnel. Eloször is, mert a színészek halálra izgulták magukat, amikor megjelent a TV. Másodszor azért, mert a helyszínen ugyan ez egy nagyon forró este volt, de az otthonülok nem élvezték annyira. Eloször is a színházat nem lehet jól felvenni. Másodszor, aki ott volt a Buda Stage-en, az látta, hogy itt nincs manipuláció, ez élesbe megy, de aki a tévét nézte - mivel egy kicsit meg kellett vágnunk - azt, gondolta, hogy ha megvágtam, akkor más manipulációt is megtehettem. Abbahagyni viszont nem akartam, ezért Rögtön jövökre változtattam a címét, és visszatértem a különös beszélgetésekhez, melyeknek két változata van. Az egyikben profi kérdezoket hívok meg (ilyen eddig ketto volt: Kepes András és Csiszár Jeno, a másik változat, hogy hívok két össze nem illo vendéget (pl.: egy költot és egy rock zenészt), és a beszélgetés során kiderül, hogy mit tartanak egymás mufajáról, szakmájáról. Mindezt júliusig fogom csinálni, és erosen fontolgatom, hogy akkor végleg visszavonulok a tévézéstol.

- Honnan tudnám, hogy én milyen vagyok? Mindenesetre törekszem rá, hogy ne hülyüljek bele. Attól még, hogy valakit monitoron mutatnak, nem lesz sem haza bölcse, sem pedig bármilyen ügy prófétája, hanem csupán egy ember lesz, akit népszeruvé tett a képernyo. Akik pedig nagyon "elszálltak" ettol, azoknak egyszeruen azt kell mondani, hogy - úgyis éppen Szombathelyen vagyunk - még autózzanak néhány kilométert és menjenek át a határon, ott aztán a kutya nem fogja ismerni oket.

- Egyetlen törekvésem van: hogy semmit ne tegyek a televízió kedvéért. Igazából én nem is érzem úgy, hogy tévémusort készítek. Egy színpadi estét próbálok létrehozni 300 embernek, és véletlenül ott van még öt kamera is. Már egy meglehetosen elismert író voltam, mielott elkezdodött a televíziózás. Nekem könnyu volt, mert tudtam, hogy amit akarok, azt már elértem. Mi történhet? Nekem nem ült a hátamon az a nyomás, hogy "neked aztán most meg kell mutatnod milyen marha jól kérdezel". És nem is mutattam meg. Csak üldögéltem, és beszélgettem. Tehát nem tettem, és nem is fogok, a TV kedvéért tenni semmit. Meggyozodésem, hogy a biztos siker titkát nem tudja senki, de a biztos bukás titkát én tudom: az, ha ember megpróbál kedvezni a közönségnek. Ma pedig azt látom, hogy a kereskedelmi televíziók mást se tesznek. Ok abból indulnak ki, hogy melyik musornak milyen a nézettsége, én pedig abból, hogy a közönség sokféle, az egyik ilyen, a másik olyan, tehát úgyse lehet olyat csinálni, ami mindenkinek tetszik. Olyat kell csinálni, ami neked tetszik, és reménykedni, hogy másoknak is fog. Van Gogh egyetlen festményt nem tudott életében eladni, mégsem próbált úgy festeni, ahogy a közönség azt elvárta volna.

- Nem, de ha mégis, felállok, és odébb megyek. Különös, hogy ezt most kérdezi, mert nemrég jelent meg a könyvem, és azóta minden nap más városban köszönt rám az este. Elfáradtam, és ezt abból látom, hogy a média, a helyi sajtó képes kihozni a sodromból. Eddig mindig fegyelmezetten végighallgattam az összes kérdést, aztán feleltem, amit jónak láttam. De most két városban is magukra haragítottak. Mindenütt azzal, hogy ilyen Eros Antóniára hasonlító lányok voltak a riporterek - mert most az a sikk -, és mindketten ezzel a kérdéssel kezdtek: "Feltételezem, hogy ön a könyvében arról ír, hogy..." Ha valaki interjút jön készíteni, akkor vagy ne bolygassuk azt a témát, hogy mi van a könyveimben, vagy valamelyiket olvassa el. Az is egy módszer, ha elmegyünk egy íróhoz, hogy egy kicsit felkészülünk.

- Én javíthatatlan derülátó vagyok. A legsötétebb szocializmusban is megtaláltam azokat az apróságokat, aminek örülni lehetett. Persze derülátónak lenni nagyon nehéz ebben a világban, ahol nagy az esély arra, hogy még az ön életében egyszer csak nem lesz benzin, vagy a globális felmelegedés olyan környezetet hoz létre, ahol megszunhet az emberi élet. Valahogy mindig bízom abban, hogy az emberiség ezeket a problémákat megoldja. Igyekszem azt a sok rosszat, amit látok betudni annak, hogy kevés az értés az emberek között. Az emberek valahogy kezdik elveszíteni azt a képességüket, hogy egymást fogják, hogy azonos húron pendüljenek. Már három ember sem tud megegyezni abban, hogy melyik moziba menjenek, pedig ennek olyan egyszeru, osi megoldásai vannak. Szerintem, ezeket kellene terjeszteni. Ha már három ember megérti egymást, akkor van esélye, hogy harminc, aztán háromszáz, és így tovább...