Vámos Miklós másik kiadónál lesz otthon, az Európa Kiadó fogadta szerzőjévé. Életműsorozatáról, a váltásról, terveiről beszélgettünk.

Mit jelent egy kiadóváltás? Miért költözött?

– Az Ab Ovót társaimmal én alapítottam, 1995-ig vezettem, 1997-től tulajdonosi részem sincs. De ott jelentek meg a könyveim. Ez volt a helyzet, amikor egy másik kiadó – nem az Európa – ajánlatot tett, hogy kiadnák az egész életművemet. Meglepett, kérdeztem rögtön, nem vagyok-e ehhez én túl fiatal, de tagadó választ kaptam. Példákat soroltak. Abban biztos voltam, hogy az Ab Ovo soha nem adhat ki engem életműsorozatban, hiszen azt hinnék az emberek, hogy én döntöttem így. Mindenesetre barátkoztam a váltás gondolatával. De én olyan kiadóra vágytam, ahol nem nagyon van kortárs magyar szerző, mert más dolog sejteni, hány példányban kelnek el az én műveim, és más tudni. E leírás illik az Európára. Mindig nagyra becsültem a kiadót, láttam, hogy ott szakemberek dolgoznak. Az igazgatóját is jól ismerem. Egyszer csak csöngött a telefon, aztán beszélgettünk Barna Imrével, és végül eldöntöttem, hogy átmegyek hozzájuk. Igye­kez­tem illően elvarrni a szálakat az Ab Ovónál. Felajánlottam nekik, hogy a jövő év december 31-ig árulhatják meglévő könyveimet. Az Európánál pedig olyan könyvekkel indulunk, amelyek az Ab Ovónál nincsenek.

Ez befolyásolta az első kötet kiválasztását is?

– Én őszre gondoltam az indítást, mert úgy alakult, hogy a könyveim ősszel szoktak megjelenni. Nagyon ügyeltem mindig, hogy két könyv között legalább egy év legyen, de inkább kettő. Ennek alapján gondoltam, hogy ősszel két könyvvel indulhatunk, két újjal. De valaki felhívta a figyelmemet, hogy most márciusban van a 40 éves írói jubileumom – ami elég rémisztő. Barna Imre azt javasolta, beszélgessünk erről az idei könyvfesztiválon. Aztán kibökte, ha már beszélgetünk, kellene egy könyv is. De mi? Az őszieken még dolgoznék. Ekkor született az ötlet: jöjjön a Félnóta. A regénnyel annak idején 1986-ban nem voltak akkora cenzurális bajok, mint amilyenekre számítottam, mert az akkori ellenzék magjáról szólt, és Aczél György nemigen szerette sem Harasztit, sem Dalost, de a többieket sem. A Félnótát korábban, 80 körül kezdtem írni, aztán félbehagytam, közben elkészült a Zenga zének, amiből komoly bajok lettek. Később nem folytattam a Félnótát, hanem elkezdtem újra. Megjelent – de erős titokban. Úgy tájékoztatták a főszerkesztőket, hogy nem nagyon kell róla írni. Nem tudom, megjelent-e kritika, akár egy is. Én könyvesboltban sosem láttam. Akkor ez nem nagyon bántott, kezdődtek az amerikai kalandjaim, 86-ban utaztam ki először. Szinte meg nem jelent könyvként tartottam számon a Félnótát. Viszont emlékeztem rá, hogy erős öncenzúra élt bennem, bármennyire törekedtem arra, hogy ne így legyen. Kicsit mintha virágnyelven íródott volna. Elolvastattam fiatalokkal, aztán magam is nekiveselkedtem. Úgy tartom, amit rendesen át kell írni, azt kár kiadni. Ezt a szöveget vállalom, csak apró stilisztikai javításokat eszközöltem. De ha már így alakult, írtam hozzá egy előszót. És kihúztam az összes pontosvesszőt..

Miért zavarták?

– Nehéz megmagyarázni. Akkor azért használtam, mert nagyon sajátos párbeszédtechnikája van a könyvnek, és kellett az írói 1. szám 1. személy és a „mi”-ben írt mondatok elválasztásához. Ma már úgy érzem, hogy ahol pontosvessző van, ott vagy pont kell, vagy vessző. Olyan, mintha nem tudná az író eldönteni, és én szeretek döntéseket hozni.

Egyébként újraolvassa a regényeit?

– Soha.

És ezt milyen volt újra elolvasni?

– Nagyon fura, mert amikor írtam, harminc körül jártam, harmincon túl egy kicsit. Bizonyos dolgokat tudtam, vagy inkább mertem, amit ma már nem. Volt bennem egyfajta írói pimaszság, nem foglalkoztam azzal, vajon az olvasó tudja-e azonosítani a tengernyi felbukkanó szereplőt, és nem is nagyon segítettem nekik ebben. Igaz, akkor én már vallottam azt, amit a Száz év magányból szűrtem le, hogy nem fontos mindig pontosan tudni, ki kicsoda, bízzuk magunkat a történetre. Igaz, az Apák könyvében a Félnóta hatására találtam ki olyan szerkezetet, ahol mindenki vitathatatlanul azonosítható. Aztán tudtam hosszú, nagyon sodró mondatokat írni, ami ma már nem stílus­eszményem. Néha, ahol már értelemzavaró, most feloldottam őket. Néha természetesen eredeti jeleneteket írtam, választottam, gyakran életből ellesve, de hát az élet ma is elleshető, csakhogy akkor harmincévesen az élet sűrejében jártam. Tehát ezeket tudtam, de sok mindent nem. Nem tudtam elég pontosan szerkeszteni, elég takarékos lenni. Kicsit expresszionista a szöveg. De nem volt rossz érzés olvasni.

Ez az írói fejlődés, nem?

– Persze. Kétféle történetmesélő alkat van. Az egyik mindig ugyanazon a hangszeren játszik, ilyen volt a drága Mándy Iván. Minden munkája egy stiláris miliőben, egyfajta lineáris szerkezetben, kihagyásos technikával készült. Én nem ilyen vagyok, minden könyvnél a remélt tartalomhoz-gondolathoz keresek formát. Ezért a fejlődés nagyon kérdéses, mert csak adott könyvön belül lehet fölmérni. Olyan, mintha mindig új idegen nyelvet tanulnék. Örökös pályakezdés-érzetem van.

És a két új kötetnyi írás, ami a fiókban vár?

– Ősszel megjelenik egy prózakötet Tiszta tűz címmel. Ez hét dupla szöveg, afféle irodalmi párosok, négy hosszú elbeszélés, mindegyik kétrészes, és három kisregény – szintén kétrészes, ezek is duplák.

Ezek az írások milyen új nyelvet jelentenek?

– Ahány, annyiféle. Én nagyon régóta nem használok gondolatjeles párbeszédet, de az utolsó szövegben ilyenek vannak. Egy másikat megpróbáltam kicsit poétikusabban megírni.

Egy kiadóváltás inspirál is?

– Én csak azt tudom elmondani, mit várok. Az Ab Ovónál négyéves igazgatóságom alatt én hoztam minden döntést, és a saját könyveimnél azóta is. Nem ragaszkodtam ehhez, de így maradt. Most pedig itt egy nagy kiadó, ahol szakemberek intézik az ügyeket. Az én dolgom, hogy létrehozzak valamit. És szeretném az Európa kiadói profizmusát élvezni. Ahogyan a Szabó Magda-sorozatot megjelentették, az szerintem példaszerű. Kevesen emlékeznek arra, hogy amikor Magdát az Európa szerzőjévé fogadta, akkor ő elég rossz helyzetben volt. Mi nagyon jóban voltunk, ezért külön kedves nekem, hogy oda mehetek, ahol Magda munkáit gondozzák.

Amit csinál, az alapvető kíváncsiságot tükröz szá­momra. Például a pódiumbeszélgetések. Hogyan választ, hogyan építi fel?

– Ezek a sorozatok azért indultak, mert lelkifurdalásfélém van. Az én 40 évvel ezelőtti indulásom – bármilyen hihetetlen, 40 éve márciusban jelentetett meg az Új Írás – nagyon könnyű volt. Hirtelen az akkor élő irodalom legnagyobb nevei értékeltek. Ilyesmi ma már nincs. Másrészt az az olvasóktól kapott szeretetmennyiség már-már megszégyenítő, ami nekem jut, különösen, ha összevetjük más kollégákkal, és mindig igyekeztem ebből valamit vissza- vagy átadni. Meghívtam a kollégákat beszélgetni, tévéműsor keretében. Most a 75. ilyen adásnál tartunk, júniusban gondolnám, hogy abba is hagyom. Jövőre ezek a beszélgetések megjelennének egy kötetben Kedves kollégák címmel.

Milyen álmai vannak a jövőre?

– 59 éves vagyok két ötéves gyerekkel – ez egy nagy projekt. Az időmet szeretném az írásra és őrájuk szánni, valamint mindenre, amire nem jutott az elmúlt 40 évben. Például szeretek a Dunán különféle vízi eszközökben haladni, és most már volna is erre módom, de tavaly egyáltalán nem jutottam le a folyóra. Aztán rengeteget olvasok munkából, de annyi mindent szeretnék elolvasni – csak úgy. Most például Dosztojevszkij Félkegyelmű című regényét, amin 25 évesen átrágtam magam, akkor nem voltam elég érett ehhez. Lenne 150 évre való tennivalóm.

Balázs Éva

Eredeti cikk