Megint nyugat, 2007. december

Megosztás

"Parancsolni kell a mélyből buggyanó forró szavaknak..."

- beszélgetés Vámos Miklóssal Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) című regényéről és másról - Az Apák könyve című regényében a régi nagy generációk tagjai mind nagyszerű emberek, és ahogy haladunk a jelen felé, egyre inkább elkorcsosulnak. Mester Jánoska, az Utazások Erotikában főhőse is mintha az Apák könyve dinasztiájának egy késői leszármazottja lenne. Manapság nem léteznek nagyszerű hősök?

- Az ötvenes-hatvanas években még elvárták a prózaíróktól, hogy hősökről írjanak. Nagy h-val. Vagy kis h-val, de úgy, mint Nemecsek Ernő. Hős az, aki a könyv végére fölmagasztosul. Jókai Mórnak könnyebb volt hősökről írnia, mint a realistáknak. Mert Jókai, ha hős szűkében volt, teremtett egyet. Én született realista vagyok. De úgy érzem, az elbukó kisember ugyanolyan hős, mint Kossuth Lajos. Sőt, ha én Kossuth Lajosról regényt írnék, akkor azt próbálnám bebizonyítani, hogy milyen gyarló, hétköznapi ember volt ő egyébként, attól függetlenül, hogy a magyar történelem egyik hősévé magasztosult. Jánoskát én heroikus alaknak látom. Nem túl jó adottságokkal indul az életben, sem külcsín, sem belbecs alapján, és mégis megpróbálja a kedvezőtlen körülményeket a javára fordítani, azaz önmagát próbálja meghaladni, és ez néhány pillanatban sikerül is neki. Sikerül neki akkor, mikor a rögeszméi helyett megpróbál őszinte lenni önmagához. Például, megpróbálja saját életét és világát lejegyezni. És ha valaki próbál valami kis nyomot hagyni magáról a világban, az már hős. Én az a típusú szerző vagyok, aki mindig egy gondolatból, témából indul ki, és utána ehhez keresi a szerkezetet, hőst, történetet, stílust. Ezért aztán úgy érzem, a könyveim sokfélék. Stilárisan is, szerkezetileg is. Semmilyen közösséget nem érzek az Apák könyve és az Utazások Erotikában között. De az Apák könyve, vagy az Anya csak egy van, vagy a Zenga zének és az Utazások Erotikában között sem. Jánoska korunk hőse, és korunk hőse ilyen. Azt kell mondanom, kis túlzással, hogy ez a magyar értelmiségi korképe. Vagy ha tágabban veszem, akkor a kelet-európai értelmiségié, aki sem megélni nem tud abból, amit szeret, sem átélni nem tudja azt. Még az időt sem tudja átélni eléggé. Pedig Kelet-Európában, ha terünk nincs is sok, de időnk van. Mégis, a magyar értelmiségire nagyon jellemző az, hogy az időt nem tudja sem megragadni, sem élvezni. Tudom, hogy ebben az országban rengeteg a rossz, de azért kár volt ilyen hamar elfelejteni, hogy kilencven óta azt írunk, amit akarunk, és száz helyen jelentethetjük meg. Továbbá, ha most mi ketten elhatároznánk, olyan rokonszenvessé váltunk egymásnak, hogy Bécsben szeretnénk együtt vacsorázni, akkor mehetnénk, nálam például van útlevél, sőt egy kis külföldi valuta is. A legvadabb szocializmusban is volt, hogy ne veszítsem el a kontaktust.

Jánoskánál is mindig volt...

Jánoskával semmilyen módon nem vállalom az azonosságot. Számomra probléma, hogy nagyon sok olvasó eleve azonosít a hőseimmel, mert a televízióban látták, hogy milyen vagyok. Ezért is Jánoskázom egy könyvön át, mert én minden vagyok, de semmiképp sem Miklóska. Nem az a típus vagyok, akit mindenki első látásra becenéven szólít. Ezt az eszközt azért használtam, hogy lehetőség szerint távolabb toljam magamtól a főhőst.

Jánoskával tehát semmilyen közösséget nem vállal. Miért van akkor mégis, hogy a figura mintha az Ön életére játszana rá? Egyidősek, és Jánoska is Vízöntő. Ha el akar tőle távolodni, miért vannak mégis ezek a kis csavarok, melyek az olvasót arra emlékeztetik, hogy a könyveket Ön írja?

Ezek nem csavarok. Arról van szó, hogy én realista vagyok, és egy realista írónak mégiscsak legkönnyebb arról írni, amit a legközelebbről ismer. Nem szégyellem az életemet, vagy nem irigylem a hőseimtől. Képzeljen el egy konyhát, ahol ott van egy nagyáruház teljes élelmiszer-választéka, mindenből egy kicsi. Van ott egy kémcsőállvány is: egyik kémcsőben a vérem, másikban az idegrendszerem, a harmadikban az összes emlékem, negyedikben a lélektani tudásom, ötödikben talán a történetek, melyeket valaha hallottam, s magamba szívtam. És ahogyan főzöm a regényt, ha szükséges, bármelyikből beleöntök egy kicsit, ha éppen kell. De sem nem cél az, hogy az életem benne legyen, sem nem öröm. Abban a pillanatban, hogy beleöntöttem, már el is felejtem. Most, hogy emlékeztet rá, hogy Jánoskával egykorúak vagyunk, eszembe jut, hogy persze, így pontosan tudtam, hét évesen milyen volt, mert én is akkor voltam hét éves. De én nem jártam Németországban hét éves koromban, azt ki kellett derítenem, hogy a gyerektáborok hol és milyenek voltak.

Fontos ilyenkor, hogy pontosan kiderítse a valóságot?

Nekem igen. Nem akarom, hogy realista hibák csússzanak bele, úgy is becsúsznak, akármit csinál az ember. Én valóban szerelmes voltam tizennégy évesen - de nem úgy, ahogy írom - egy kelet-német lányba, valóban Georgenthalban, ám azt a lányt soha többé nem láttam. A regényben a téma miatt növesztettem vissza-visszatérő alakká. Az eredeti téma így hangzott: kéne írni egy könyvet egy nőről, úgy, hogy csak a pasiügyeit taglalom. Kiválasztottam a szóban forgó német lányt, elhatároztam, hogy tíz magyar pasija lesz, és örvendeztem. Aztán rájöttem, nagyon nagy pimaszság volna, ha én írnám meg, hogy egy nő mit érez, amikor szerelmes, amikor beléhatolnak, amikor elhagyják, megcsalják. Ezt inkább írja meg egy hölgyíró. Az én könyveimben mindig van egy fontos alapgondolat, és nagyon szeretném, ha ez olvasók fejében visszaalakulna gondolattá. Ahogyan most történik: az én fejemben mindenféle zavaros dolgok vannak, a zavaros dolgokból léghullám lesz, ami elindul Ön felé. Nem is látja, a fejében mégis valamiféle gondolatokká alakulnak vissza az én léghullámaim, de azok a gondolatok nem azonosak azzal, amiket én elküldtem. Tekintettel arra, hogy az én gondolataimat színezi a tudattartalmam, és ezer más dolog, ami a fejemben van, amikor meg Önhöz ér, színezi az, ami már eleve az ön agyában van. Így működik egy regényre bízott üzenet is. Törekszem arra, hogy legyenek a könyveimben rímek is. Ezeket nem jó elmesélni, mert elrontja az "aha-élményt", de mondok egy példát: a férfi főszereplőm krámernek nevezi a saját nemi szervét egy gyerekkori elhallás miatt. Ezt lehet szellemeskedésnek is gondolni, ami szintén nem rossz, hisz hősömre jellemző az állandó ironizálgatás, ami mögé azért bújik, mert nem meri a lelkét vállalni. De aki nagyon figyelmesen olvas, az egyszer csak észreveszi, hogy a főhős anyjának első férjét úgy hívták, Krámer. Ilyenek vannak minden könyvemben. Az olvasók néha ezt észreveszik, irodalmárok ritkán. Az irodalmárok sajnos Magyarországon olyanok, hogy pontosan tudják, hogy melyik könyv milyen, anélkül, hogy kinyitnák. Még meg sem jelent egy regény, és már eldöntetett, hogy ez az év eseménye, vagy ez egy csapnivaló ponyva, vagy ez nem annyira sikerült ennek a fiatal szerzőnek, na majd legközelebb.

Jánoska is irodalmár, aki mint Goethe-kutató próbál népszerűégre, hírnévre szert tenni. Ez egyfajta irodalmár-kritika?

Nézze, én kritikai realista vagyok: tükröt próbálok tartani az emberiség elé, ahogyan ezt régen mondták. Ez ma már nevetségesen hangzik, de én nem félek attól, hogy kicsit nevetségessé váljak olykor. Meggyőződésem, - és most nem a saját könyveimről beszélek - hogy minden remekmű a giccs határán van, és ami átlépte a határt, az nem az. De ami nem közelíti meg, az sem. Ilyen alapon mondom én azt, hogy minden kritikai-realista könyv kritikával áll a főhőséhez. Én még soha nem írtam olyan főhőst, akit ne bíráltam volna. Nekem ez a módszerem. Attól még lehet őket szeretni. Az Utazások Erotikában esetében nagyon nehéz a helyzet, mert ennek a könyvnek tizenegy főhőse van. Tíz undok nő, és egy undok férfi. De én nem azért írtam undoknak őket, hogy azt mondjam a világnak, mi undokak vagyunk, hanem, hogy azt jelezzem, ha undoknak érzel valakit, baráti, szerelmi, tanári vagy családi viszonyban, gyanakodjál, hátha te vagy az.

Mennyire tudja a saját szereplőit kívülről nézni? Könyveit képes különálló kis világként szemlélni, vagy mindig tudatában van, hogy ezeket Ön alkotta?

Száz százalékig kívülről próbálom nézni őket. Bálint György írta: "Parancsolni kell a mélyből buggyanó forró szavaknak, hűvös fegyverré kell őket kalapálni" (B. Gy.: Visszapillantás). És én ezt komolyan gondolom: a regényeimet voltaképpen nem én írom. Kitalálok egy figurát, egy szerkezetet, ami persze sokszor cserben hagy, hiszen mondtam Önnek, hogy egy nőről akartam írni. Az eredetileg kieszelt szerkezet is más lett volna. Az előzetes terv sokszor egészen más, mint a végeredmény, de ha az ember eljut egy pontig a regény írásában, már élnek a figurák, már van nevük, már mindenkivel történt ez meg az, akkor többé nem lehet bárhová menni, leszűkül az ösvény, és tulajdonképp a regény írja önmagát. Két okból érdemes regényt írni, szerintem. Először is azért, hogy az ember megérezze azt, amikor már a szöveg sodorni kezdi őt, és csak menni kell utána. Olyan érzés ez, mint amikor egy hat lóval húzott szán siklik a jégen, és nem tudjuk hova, de megbízunk a lovainkban. A másik ok: van egy előzetes tudásom a dolgokról, úgy érzem például, hogy egy picit fölfogtam korunkból, a világból, az ember sajátságos természetéből. De mikor az adott témán dolgozom, rendszerint megértek valami sokkal mélyebbet róla, amit eladdig nem tudtam. Prózaíróként mindig okosabb vagyok, mint magánemberként. Ez a két érzés az, ami miatt azt hiszem, hogy amíg úgy fogom megítélni, hogy még nem hülyültem meg teljesen, addig regényeket fogok írni. Olyan, mint az ópium. E kettőből egy is elég volna, olyan édes érzés. És én mind a kettőt át szoktam élni. Az Utazások Erotikában lávafolyamként zúdult ki belőlem, hatványozottan éltem át mind a kettőt. Tehát itt nem hat ló vontatta a szánt, hanem tizenkettő, és sokkal több mindent megértettem saját magamról, korábbi nőkapcsolataimról, szerelmeimről, feleségeimről, mint gondoltam.

Ön realistának tartja magát, sokszor saját élményekre alapozza írásait. Nem fél attól, hogy túlságosan kiadja magát? Nincs Önben gátlás, vagy félelem, hogy legbensőbb titkai napvilágra kerülnek?

Kezdjük ott, hogy nagyon félős ember vagyok, és nemcsak ettől félek, hanem ezermillió dologtól. De engem az Isten is prózaírónak teremtett, ugyanis a prózaírás az egyetlen tevékenység, amelybe ha belevetem magam, akkor nem félek, nem szorongok, nem gondolok a világra. Írás közben egyáltalán nem törődöm azzal, hogy ki mit szól. Mikor elolvasom, az nehéz pillanat. Sokszor erős késztetést érzek, hogy ezt-azt kihúzzak, mert X meg fogja tudni, Y meg fog sértődni... Ilyenkor erővel és fegyelemmel lefogom magam, mert meggyőződésem, hogy amit ki szeretnék húzni, az a legértékesebb.

Sértődések történtek?

Állandóan. A legfurcsább az, amikor jelentkezik valaki, és halálosan megsértődik, noha nem is gondoltam rá. Olyan is jelentkezett, akit nem is ismerek. Jelentkezett egy TV-bemondónő, az Anya csak egy van után, - ahol a férfi főszereplő reménytelenül szerelmes egy bemondónőbe -, hogy mindenki azt hiszi, ő az én szeretőm volt. Ne haragudjon, maga hogy néz ki? Ezen már megsértődött, mert mint TV-bemondónőt nekem ismernem kellene. Mondta, milyen. Akkor meg vagyunk mentve - így én -, mert magával ellentétben a főhősöm dús szőke hajú és kékszemű, maga nem ilyen. És ha átfestettem? - kérdezte. Szóval, mindenki megsértődik. Ezzel nem szabad törődni. Azt gondolom, hogy az írástudó első árulása, ha elkezd azzal törődni, hogy ki mit szól. Ez egy magányos mesterség, de nem nélkülöz bizonyos kegyetlenséget.

A regényben alapvetően kudarcra ítélt és kudarcba fúló kapcsolatokat látunk. Itt vajon egyfajta pesszimizmus kap hangot, miszerint minden kapcsolat eleve arra van ítélve, hogy sikertelen legyen, vagy, tekintve, hogy sem a nő, sem a férfi főhős nem egy kimondottan pozitív, első látásra szerethető karakter, ezek egyszerűen csak rossz találkozások?

Idézzen fel tíz barátját, és nézze meg, hogy milyen a párkapcsolatuk. Azt fogja látni, hogy manapság a kapcsolatok tönkremennek. Lépjünk eggyel hátrébb, nézzük meg, hogy miért. Van egy hipotézisem: Goethe korában a férfiak még férfiak voltak, és bátrak, a nők még nők. Ha egy férfi akart egy nőt, elkezdte ostromolni. A nők szintén bátrak voltak, de tudták jól, hogy az ostromra azt kell mondani elsőre, hogy nem. Annál édesebb lesz. Jött a huszadik század. Szerintem nincs olyan tizennégy éves ember Magyarországon, aki még ne látott volna szeretkezést filmen, pornóújságban, nincs olyan, akinek ne lennének beható képzetei a férfi és női nemi szervről. Én tizennégy évesen nem láttam még senkiét. Ez a borzasztó nagy nyíltság a szerelemről, a párkapcsolatról, a testiségről lerántja a leplet, és épp az hiányzik, ami ezeknek a lényege: a titok. Ezért, ha egy nő levetkőzik egy férfinak, szinte nincs meglepetés. Egy meglepetés van: nem olyan, mint Sharon Stone. Mert azt a férfiak sem tudják, hogy Sharon Stone sem olyan. Csak ott az operatőr, a make up, a világítás... Ezért minden férfit csalódás ér. Tovább lépek: minden nőt is csalódás ér. Mert mi sem vagyunk olyanok, mint Arnold Schwarzenegger. Ez a külső. A belső: amikor elkezdünk beszélgetni, nagyon hamar kiderül, hogy lelkiekben sem vagyunk olyan gazdagok, mint mondjuk Nietzsche. De hát mit csináljunk, emberek vagyunk. Ráadásul elkezdtek a férfiak nőiesedni, mert hiszen egyenjogúság van. Gyesen vagyunk otthon, sokat nyafogunk, pletykálunk, gyakran úgy nézünk ki, mint a nők, hosszú haj, puha arc. A nők viszont levágatták a hajukat, és szépen elmentek vezérigazgatónak, bokszolónak. Ez a második, ami történik velünk. A harmadik pedig az, hogy az úgynevezett fejlett világ mindent megad, halálba kényeztet minket. Már arra is eszköz van, hogy a televízión csatornát váltsunk. Csak egy dolog hiánycikk: a minőségi szabadidő. Márpedig az a nívós élet titka. Az említett három dolog ok idővel szükségképpen minden kapcsolatot elront. Úgy is elromolhat egy kapcsolat, hogy egy házaspár hatvan éve együtt él. Én erre akartam fölhívni a figyelmet. Igazi bátorság ahhoz kell, hogy valaki egy rossz kapcsolatot megpróbáljon megjavítani. Kiszállni könnyű. Már írtam az apákról, anyákról, eljött az ideje, hogy a párkapcsolat legyen a témám. Tizennégy éves korom óta mindig az emberi és a családi kapcsolatokról írok. Annak dacára, hogy nekem nem jutott valódi család, más sem érdekel. Talán lemondanék az életművemről, ha cserébe meleg családi élmények jutottak volna nekem.

Tehát segélykiáltás ez a könyv?

Nézze, minden igazi regény segélykiáltás. És ha valaki meghallja, akkor teljesen mindegy, hogy az író kiabál segítségért, a főhős, vagy néhány ember, akit a szerző ismer. Én úgy érzem, nagyon nagy bajban vagyunk, mi mind. Szerintem a globális felmelegedés a tíz legnagyobb baj listájára rá se kerülhet. Az élen a háborúk állnak. Higgye el, én csak a jelenleg folyó háborúkról írnék, ha volna rá illetékességem. De azt hiszem, ehhez vagy afgánnak kellene lennem, vagy irakinak, vagy amerikainak. Én ezt nem írhatom meg helyettük. Mi, emberek nagyon határozottan eláruljuk egymást a huszonegyedik században. És így tettük a huszadik században is. Hiányzik az egymás iránt érzett türelem, kíváncsiság és szolidaritás. Mint ahogyan ebben a könyvben a főhőssel még a barátja sem szolidáris. Nem véletlenül írtam ilyennek. Amikor a nők rájönnek, hogy megcsalja vagy elhagyja őket a pasijuk, rohannak a barátnőjükhöz, telesírni a nyakát. De ha a barátnőjüket csalják meg vagy hagyják el, akkor azt mondják, mit lelkizünk annyit, az élet szép. A kritikai realista nem mond véleményt, csak fölhívja valamire a figyelmet, az olvasó találja meg a saját válaszát.

Arról van visszajelzés, hogy az olvasók hogyan viszonyulnak a könyvhöz és a főhőshöz? Azonosulnak vele, rádöbbennek, hogy nincsenek egyedül a hibáikkal, vagy elítélik?

Nagyon különös dolog történik: nők éppúgy, mint férfiak azonosnak érzik magukat a főhőssel. Ismétlődő visszajelzés, hogy egy olvasó elkezdi olvasni a könyvet, nagyon haragszik Jánoskára, micsoda alávaló alak, de a könyv közepénél vagy kétharmadánál rájön, hogy ő maga is ilyen. Elkezdődött egy meglepő férfi-vélemény hullám is. Ez meglepett, mert a férfiak általában nem olvasnak. Most meg hirtelen színre léptek. Nem akartam, hogy a csüggedt férfiak zászlóvivője legyek, de ez van.

Mondta, hogy a cselekmény elbeszélésének koncepciója hamar megszületett. Miért éppen Goethe lett a másik szál?

Előhoztam a raktáramból a témát, hogy egy ember életét megírni a párkapcsolatain keresztül. Amikor eldöntöttem, hogy mégis férfi legyen, már megvolt az a nőalak: a kelet-német, aki Weimar közeléből származik. Akkor legyen egy Goethe-kutató mellette. Mindenképpen magyar értelmiségit akartam, de utálom, azokat a könyveket, ahol író a főszereplő. Rájöttem arra is, hogy rengeteget jártam Németországban, főleg a Keletben, aztán a Nyugatban, végül az egyesültben, és ennek nincs nyoma a munkásságomban. Pedig az én élményeim be szoktak szivárogni a könyveimbe. Észak-amerikai élményeimről egy egész regényt írtam. Rájöttem, hogy tudat alatt haragszom a németekre a Holocaust miatt, pedig hát legyünk őszinték, főként a drága magyar testvéreink irtották ki a felmenőimet, német instrukcióra. Soha nem fogom megérteni, hogy a Duna-partra két suhanc miként tudott kiterelni ötszáz embert két puskával. Ha csak ketten nekiugranak az ötszázból… Miért nem ugrottak neki? Remélem, ilyen helyzetben én lennék az első.

.