Klub Rádió, 2006. április

Megosztás

K.R.: Nemrég megnéztem a Szamba című filmet. Ha jól tudom, ön írta a forgatókönyvet…

V.M.: Sőt, a zenéjét is…
K.R.: A zenéjét is?
V.M.: Csak viccelek.
K.R.: Jó vicc volt, én elhittem. Ne mondjon több ilyet, mert mindent elhiszek, amit mond.
V.M.: Tényleg?
K.R.: Igen. Szerette a filmet, miután megnézte?
V.M.: Nézze, a film alapvetően a rendező műve. A forgatókönyvíró olyan, mint a mértékutáni szabó. Az a feladata, hogy a szöveget a rendező alkatára szabja. És ha ez sikerül, akkor elég, ha a rendező szereti a filmet. Általában a filmtől nagyon hamar elidegenedem. De mindentől, amit csinálok. A régi könyveimet sem tudom elolvasni.
K.R.: Ön néhány évvel ezelőtt azt mondta, talán a születésnapján, hogy ha egy író harminc éves koráig nem hal meg, akkor hétszer nősül, vagy egészen más pályát választ vagy alkoholista lesz.
V.M.: Nem egészen ezt mondtam. Hanem, hogy a közfelfogás Magyarországon és a kis népeknél általában az, hogy egy író, egy művész nem lehet egészséges és jókedvű. Először is, ugye, fiatalon haljon meg, az az igazi, pláne ha költő. Másodszor is, legyen tüdőbeteg, alkoholista, dohányozzon, zűrös életet éljen, s főleg: senyvedjen. Tehát hamar halni, gyorsan élni, ahogyan ezt egy amerikai filmszínész megfogalmazta. Én viszont a trend ellenében úgy képzelem, hogy egy rendes prózaíró éljen sokáig és eléggé egészségesen, mint Tolsztoj, ámbár talán ne legyenek a politikai nézetei annyira korlátoltak, mint az övéi. Elnézést kérek a Tolsztoj-hívőktől, főleg magamtól, aki nagyon nagyra becsülöm őt, de a zavaros társadalmi eszmefuttatásaiért nem tenném tűzbe a kezem.
Amikor először a kezembe vettem a Márkez meg én című könyvét, nem egészen értettem, miért írták "hibásan" az író nevét. Aztán belelapozva a könyvbe kiderült, hogy az író (a nevét így, magyarosan írva) ez egyik főszereplője a könyvnek.
Legokosabb, ha elmondom, hogy Márkez meg én címmel tulajdonképpen egy ravasz önéletrajzot írtam, amihez Gabriel García Márquez csupán segéderő volt. Eredetileg Tolsztojt akartam hívni a vendégszerepre, de azt az ötletet elsütöttem már. Egyszer írtam Hanyatt-homlok címmel egy kisregényt, abból aztán film lett, és abban Tolsztoj megjelent egy partin, és integetve gratulált. Az a film, bár én nagyon szerettem, talán azt szerettem a legjobban…
K.R.: Akkor attól nem idegenedett el…
V.M.: Attól nem. De úgy megbukott, hogy a bemutató után bezárták a Puskin mozit, és tatarozni kezdték. Ez nem vicc. Visszatérve: a Márkez meg én minden fejezetében más a beszélő, szép lassan, a szereplőket félretolva, megjelenik egy figura, aki ugyan nem én vagyok, de azért valamelyest hasonlít rám.
K.R.: Azt hittem, hogy találkozott Márquezzel, és jó kapcsolatba került vele.
V.M.: Futólag találkoztunk, s ennek semmi köze a könyvhöz. Ha már a névnél tartunk: nem volna szabad őt Márqueznek hívni. Az olyan, mintha engem Ribárszky Miklósnak nevezne, mert édesanyám Ribárszky Erzsébet volt. Marquez az anyai neve. Az apai a García. Eredetileg úgy hívták, Gabriel José García. Van néhány hasonlóság az életünkben, például, hogy ő is, akárcsak én, vadállati módon énekes akart lenni. Benevezett egy rádiós vetélkedőre, az édesanyja azt gondolta, hogy óriási sikert fog aratni. Nagyon jól énekelt. Bízva a sikerben, az anyja kérte, hogy az ő nevét is vegye föl. Ez meg is történt, így lett Márquez is, az egyik keresztnevét meg elhagyta. A mama körbetelefonálta a családot, hogy hallgassák a rádiót. De csúnyán lebőgött a kis Gabó, a mama elbujdosott.
K.R.: Magáról beszéljünk, ne Márquezről.
V.M.: Ezt a történetet még befejezném. Szóval, Gabriel bosszúból megtartotta az anyja nevét is, így lett García Márquez. Visszatérve a könyvemre: helyesen azt kellett volna írnom, hogy García Márquez meg én. De mivel ez, hogy szakszót mondjak, nem tipofil, tehát címlapon nem jól fest, ezért írtam, magyarosan, ahogyan mi ejtjük: Márkez meg én.
K.R.: Abban is hasonló az életútjuk, hogy ön sem az eredeti nevét használja.
V.M.: Így van. Az eredeti nevem Vámos Tibor. De az túl hosszú és nem tipofil, ezért Vámos Miklós néven szerepelek.
K.R.: És mikor lesz Nobel-díjas?
V.M.: Egy lánynak valaha megígértem, hogy Nobel-díjas leszek ötvenéves koromig. Akkor tizennyolc voltam. Több más ígérettel együtt ezt sem tartottam be, és úgy érzem, hogy most már ez nem is érdekes, mert…
K.R.: Elment ez a vonat?
V.M.: …elmúltam ötven. Ötvenöt vagyok. De azért is elment ez a vonat, mert a Nobel-díj nagyjából népenként megy. Kertész Imre az első magyar irodalmi Nobel-díjas, és azt képzelem, hogy legközelebb majd ötven év múlva kerül ránk a sor. Ha elélek 2050-ig, akkor feltétlenül megkapom.. Ehhez azért nagyon sokat kell még eveznem, futnom, teniszeznem.
K.R.: Tényleg, egy író fejében megfordul, hogy kellene a Nobel-díj?
V.M.: Egy hülye kamasz fejében sok minden megfordul. Én akkor nemcsak azt határoztam el, hogy Nobel-díjas leszek, hanem azt is, hogy ötven évesen meghalok. Jó koncepciónak tűnt, hogy Vámos Miklós Nobel-díjas világhírű író, született 1950-ben, meghalt 2000-ben. Hasonlóra a következő lehetőség az 2050. Mert, ugye, különben a gimnazisták nehezen tudják megtanulni az évszámot. Úgyhogy sajnos nagyon egészségesen kell élnem, újabban például nem iszom kávét, mint Marquez. Persze őmiatta. Valahogyan azt vettem a fejembe, hogy ha én sem iszom kávét, akkor ő soká fog élni.
K.R.: És alkoholt sem iszik?
V.M.: Alkoholt azelőtt sem ittam. Én részeg vagyok anélkül is.
K.R.: Akkor mi a jó az életében? Nem is nőzik…
Ezt kérdezi?
K.R.: Nem kártyázik, nem iszik, nem nőzik?
V.M.: Az egészen intim részletekig nem mennék el, de nagyon boldog életet élek, el ne kiabáljam. Azzal is próbálok kitűnni, hogy egész életemben így volt ez. Akadtak nagy válságok, de az alaphelyzet mindig az, hogy kiegyensúlyozottan, és ha nem szégyelljük ezt a szót, boldogan éltem. Akit a részletek érdekelnek, lásd a Márkez meg én című könyvben…
K.R.: Ügyes…. Tudom, hogy a magánéletéről nem szívesen mesél… De ami most jön, bár a magánéletéhez tartozik, azért nem titok… Szóval úgy tudom, hogy két évet Amerikában élt és tanított, de az ott töltött idő nem kifejezetten sikertörténet. Valahol azt olvastam, hogy hét ügynök intézte az ottani dolgait.
V.M.: A hét ügynök igaz, de nem egyszerre - egymás után. Az igazság, hogy elég sikeres voltam odakint, mint drámaíró, pedig nem vagyok túl jó drámaíró a saját megítélésem szerint. Még sikeresebb voltam, mint újságíró, sőt felesben és álnéven még egy decens amerikai filmet is írtam. Mint egyetemi tanár is boldogultam. De az sehogyan sem sikerült, hogy a könyveim angolul megjelenjenek. Minden más ment, de ez nem. Őszintén, mikor hazajöttem, le is mondtam erről. És képzelje, tavaly mégis elkezdődött… Most éppen az Apák könyve látszik végigszaladni a világon. Meg talán az Anya csak egy van, Németországban biztosan megjelenik. Mindebből azt a régi következtetésemet látom megerősödni, hogy ha valamiről lemondunk, azt megkapjuk. Ami után meg görcsösen kapaszkodunk, azt nem. Tiszta lélekkel azt mondtam magamnak, na jó, hát nem adhat az Isten mindent egy helyre. Ez neked nincs, és kész. És látja, megkaptam. Igaz, tizennégy évvel később. Hosszabb távon rendeződnek a dolgok.
K.R.: Arról is lemondott, hogy Magyarországon eltörlik a hadkötelezettséget, amikor a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának szóvivője lett? Merthogy ez is bejött.
V.M.: Egy évet voltam katona. Meggyőződésem, hogy az a bizonyos Néphadsereg, melynek tagja voltam, egy bölénytől sem tudta volna megvédeni a… nem az országot, de a laktanyát sem. Éppen ezért teljesen fölösleges. Egyszer, a Farkasházy kertjében Bródy János, Tini, aki gyerekkoromtól ismerősöm vagy talán barátom is, elém ugrott, és azt mondta: akarod te, hogy sorkötelezettség legyen? nem? akkor itt írd alá! Így lettem szóvivő. De mondok mást. Én kamaszkoromtól tudtam, hogy az a szocializmus, amiben élünk - mely egyébként nem is volt szocializmus -, össze fog omlani. Csak úgy képzeltem, hogy valamikor az unokáim életében, vagy még egy nemzedékkel később. Épp Amerikában voltam, amikor összeomlott. Ott ültem, és arra gondoltam: te jó Isten, ezt nem hiszem el! Nem is hittem el. '88-ban, amikor kimentem, soha egy mínuszos hír sem volt Magyarországról. Aztán egyszer csak kezdtek olyan cikkek megjelenni a New York Times-ba, hogy mi történik Magyarországon és Kelet-Európában. Hamarosan nyitottak egy új rovatot, azzzal a címmel: Upheaval in the east. Fölfordulás Keleten. Ezek voltunk mi, a Kelet. Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia, stb. Ez így ment, majdnem egy évig. Olyan boldog voltam, mindig odalapoztam, mint mások a Népszabadság sportrovatáához. Aztán leomlott a berlini fal, lelőtték Caucescut, és a kétoldalas rovat egyszer csak egy oldalasra szűkült, majd eltűnt. Mostanában megint nagyon ritkán szerepelünk a külföldi hírek között.
K.R.: Azt árulja el, hogy egy békés szombat délelőttön miért járkál ilyen hatalmas, nyitott aktatáskával?
V.M.: Hozzám tartozik, magányosnak érzem magam nélküle. Minden benne van, amire szükségem lehet. Nekem általában sok a dolgom. Most ez épp egy csöndesebb periódus, de máskor tévéztem és más szörnyűségekkel is foglalkoztam. Így a legkülönfélébb papírokra lehetett szükségem adott helyeken. Ha mindig minden nálam van, akkor nem jöhetek zavarba. Egyébként ez egy olyan szerkezetű táska, hogy ha egy kicsit is tele van, nagyon komplikált becsukni. Nem azért hordom így, mert azt szeretem, hogy…
K.R.: Látszódjon…
V.M.: ….az ember nyitott táskával, hanem…
K.R.: Nem tudja becsukni…
V.M.: …vagy nehezen. Két kéz kell hozzá, lusta vagyok rá. Valamiért az emberek jelképesnek érzik. Elfogadom, ahogyan azt is, ha azt mondják, azért teszem, mert nyitott szívű vagyok.
K.R.: Olvastam, hogy kés, kanál, villa és egy kő mindig benne van.
V.M.: Igen. Több.
K.R.: Több kő?
V.M.: Ezt egy másik műsorban mondom majd el.

.