Nemrég Hogyan legyünk jó riportalanyok? címmel tartott előadást. Hányféle riportalany-típust különböztet meg?

Nem erről elmélkedtem, hanem az interjúalanyokat igyekeztem önök ellen felkészíteni. Meg merem kockáztatni, a kortárs írók közül én adtam a fennállásom óta a legtöbb interjút. Az első tévéinterjút nyolc éves koromban adtam a televízió kísérleti adásában, egy Hétmérföldes kamera című műsorban. Kiszálltak az iskolámba, ahol egy barátommal lapot szerkesztettem. Csalódás volt számomra az az interjú. Azóta tíz interjúból hét rossz érzés. Különböző stratégiák vannak egy író esetében. Például nem kell interjút adni. Coetzee - dél-afrikai szerző, aki Nobel-díjat kapott Kertész Imre után egy évvel - egyáltalán nem adott interjút talán tizennyolc évig.

Nálunk szinte mindenki él az interjú adta lehetőségekkel.

Az emberek többsége megtisztelőnek érzi, ha egy újságíró felkéri. Pedig a sajtó tele van megtiszteletlen elemekkel. Ilyen a bulvár, amelyet egyáltalán nem érdekli az igazság. Arra uszítottam a hallgatóságot, mérlegeljék, kell-e nekik egyáltalán, hogy nyilatkozzanak. Ha pedig interjúznak, rengeteg megoldás van, hogy tudnak az interjúkészítő feje fölött elbeszélni és eljuttatni hasznos üzenetet a közönségnek.

Említene egy példát?

Én például megpróbálok az Apák könyve című regényemről beszélni, és reménykedem, hogy csak a címe benne lesz az interjúban. Az interjú egyéb részletein - például hogy anyámat mennyire szerettem - igyekszem túlsiklani, és arról beszélni, hogy ha ez érdekli, az Anya csak egy van című könyvemet ajánlom a figyelmébe. Mindenkinek van áruja.

Legtöbbször miért érzi rosszul magát interjúhelyzetben?

Mert az átlagos interjúvoló általában felkészületlen, pedig nem vagyok nagyon hiú. Szoktam vidéki esteket tartani. Nem akarom, hogy kérdezzenek, csak kiállok egyedül, mert az nekem jobb. Ilyen esetben a helyi televízió ki szokott szállni, szerencsém van, ha nem kettő. Nem szoktam engedni, hogy felvegyék a műsort. Nem értik, miért, hiszen ők reklámoznak. Azért, mert egy kamerával veszik fel gyönge hanggal, gyönge képpel. Jó- mondják ilyenkor - akkor legyen egy interjú. Jön egy, az esetek többségében miniszoknyás, elég csinos kislány, aki csak azt tudja, hogy a főnöke mondta, jön valami Vámos, a tévében szokott szerepelni. Kifogásom van az ellen is, ha valaki odajön elhatározva a kérdéseket, amit rendszerint feljegyez egy papírra. Fogja a papírt, és azt mondja; kedves Vámos úr, mi hozta önt most Balmazújvárosba? Kezdeném mondani, és akkor ő letekint a következő kérdésre. Ebből erednek olyan félreértések, hogy ha anyámról kérdez, és mondom, sajnálatosan 1986-ban csúnya betegségben meghalt, akkor azt mondja; nagyon jó, örülök, és az édesapja?

Nem értem, miért beszél erről ilyen negatívan, én leginkább jó interjúit olvastam.

Nagyon sok munkámba kerül, elkérem, átírom. Mivel rengeteg interjút adtam már életemben, mindez nekem olyan teher, hogy időnként dühbe gurulok, és Coetzee álláspontjára helyezkedem. Én már unom magamat. Maga engem kérdez, lehetséges, hogy valamelyest érdeklem, de engem én nem érdeklem.

Azt olvastam, a televíziózás sem érdekli.

Ennek sok oka van. A televíziók vezetői ma azt hiszik, hogy az a jó műsor, ami egy nyugati országban már működik. A Rögtön című tévéműsornak az volt az egyszerű alapötlete, hogy ha én tudok történeteket rögtönözni, és ha színészek is tudnak, akkor abból létrejöhet egy tévéműsor. Véleményem szerint nem sikerült jól az a tévéműsor, mert mégiscsak színpadi akciók voltak. Kitaláltam, ezzel a tervvel nem csak az MTV-t keresem meg, ahol általában dolgozom, hanem a kereskedelmi televíziókat is. Ott ugyan nem szerettem volna dolgozni, de írói kíváncsiság gyötört, hogy mit szólnak az ötlethez. Mondták; ez nagyon jó ötlet, melyik televízióból vette? Mondtam; egyikből sem, kitaláltam. Elkedvetlenedtek, mert akkor nem lehet megnézni, hány nézőt szerzett Hollandiában, hány nézőt Ugandában.

Engem csak azok a dolgok érdekelnek, amit az emberek kitalálnak. Maradnak a partizánakcióim, mint például amikor az Alexandra pódiumon szoktam beszélgetni egy íróval szépen, nyugodtan, reklámblokkok nélkül. Ez eddig a Pax televízióban volt látható, januártól a Duna Televízióban. Ez a fő csapástól eltérő irány.

Ilyen esetekben mennyire ügyel arra, hogy kizárja a bulvárt?

Nincs szükségem a bulvárra. Tudom, hogy könnyen tehetem, aligha tudnám a könyveim példányszámát Magyarországon fokozni. Eggyel tudnám, ha ennél is jobbakat írnék. Ez szerénytelen, hogy még ennél is jobbakat, de így gondolom.

Az értékrendjében a bulvár hol található?

Nincs benne. Ha a szépirodalomról beszélünk, esztétikai elveim vannak, ezek nem jól simulnak a közkeletű, ma használt esztétikai elvekhez. Ha régimódi kifejezéssel szeretnék operálni, legyen valami üzenet. Van egy versike: A ritmus csak szolga, Szolgálat a dolga! Ez a versszerzés titka, Melyet, aki tudna, ritka. Írta Batsányi János verse, hogy klasszikusokat idézzek.

Azzal foglalkozom, legyen olyan mondanivalóm, amiről úgy érzem, van olyan fontos, hogy teljes felelősséggel azt mondhatom önnek, maga csinos, fiatal lány, biztos ezer dolga van: pasizás, koncert, jönni-menni, családi élet, bevásárlás. Mindezt tegye félre és töltsön az én könyvemmel három napot. Nem tudja ezzel az életét megváltoztatni, ha nincs pasija, nem tud szerezni, ha nincs pénze, ettől nem lesz. De mégis, ha megérti a hőseim szenvedéseit, talán a sajátját is könnyebben megérti, és talán könnyebben megy a pasizás is, hogy a bulvárhoz közeli példát mondjak. A mondanivaló fontosságának hangsúlyozásával egy törpe kisebbségbe tartozom Magyarországon. Neves kollégák azt szokták mondani, hogy akinek mondanivalója van, tanítson az egyetemen, vagy írjon esszét.

Visszatérnék még egyszer a bulvárra. A Márkez meg én című regényében az elbeszélő Mákos Tibortól autogramot kérnek fiatal lányok. Eközben ott áll mellette Gabriel García Marquez, és Tibor zavarban van, hogy őt, mint tévéműsor szakácsvendégét inkább felismerik, mint egy Nobel-díjas írót.

Igen, és ez megesett. Nem García Márquezzel - akit szerettem volna meghívni Magyarországra, de nem jött - hanem Mario Vargas Llosával, aki eljött. Elmentünk vacsorázni. Az étterem bemeneténél odajöttek hozzám kislányok, és tőlem kértek autogramot, míg Vargas Llosa nem tűnt fel senkinek a pincérig bezárólag. Egy világhírű, majdnem Nobel-díjas író - még nem kapott - nem volt érdekes, de az én, képernyő kék vizébe áztatott pofám érdekes volt. Ez mérhetetlenül igazságtalan. Hitchcock híres mondása az irányadó ebben; a televízió az a fránya intézmény, amelyik tizenöt percre bármely gazfickót híressé tehet. A valóságshow ennek a mintapéldája, amikor művész urazzák a büfében a volt játékost, és azt hiszik, ő akkora színész, mint Darvas Iván.

Mit lehet ez ellen tenni?

Minden lehetséges fórumon elmondani, mi Darvas Iván értéke, és nem foglalkozni a kicserélhető, recycling hírességekkel. Ezek a kisfiúk és kislányok az átmeneti híresésségből sokkal kevesebb előnyt húznak, mint amennyi káruk származik belőle. Néhány kivételtől eltekintve véglegesen tönkretett életek. Akit ez érdekel, egyikkel-másikkal üljön le beszélgetni a valóságshsow szereplés után kettő évvel.

Ön már leült valamelyikükkel?

Igen, de a nevét nem szeretném kiadni.

Jobban érzi magát abban az interjúhelyzetben, amikor ön kérdez?

Jobban. Sőt, hallgatni is jobban szeretek, mint beszélni, bár ez egy karikaturisztikus túlzás.

Minek érzi leginkább értelmét ezekben a beszélgetéseken? Ha történeteket mesélnek?

Arra törekszem, hogy minden beszélgetés bizonyos szempontból életrajz legyen. Írással, történetekkel, szerkezetekkel töltöttem az egész életemet. Ha a nézők és az interjúalany szemében látom a csillogást, hogy érdemes volt eljönni, akkor jól érzem magam. Mondhatnám úgy is, én akkor érzem jól magam, ha mások jól érzik magukat. Itt eljutottunk az egyéniségem egyik súlyos csapdájához.

Ahhoz, hogy mindez önzetlenség vagy önzőség?

Igen. Ha valakinek az okoz élvezetet, hogy mást élvezetben részesítsen, az önzetlenség. De ha én erre gerjedek, akkor bizonyos mértékig önző okból csinálom.

Mennyire engedi közel magához az interjúalanyait?

Ez megint egy borzasztó fájdalmas kérdés. Amikor Lehetetlen című tévéműsort készítettük, napokat töltöttünk együtt, valamelyest összebarátkoztunk. Alanyaimmal megszerettük egymást, és úgy éreztük, történt valami, szinte össze is házasodhatnánk. Igen ám, de addigra én már a következő vendégemmel "jártam". A nőkbe kicsit beleszerettem, a férfiakba kicsit belebarátkoztam, de nem lehetett folytatni. Az elején mindig csináltam levezető futást. Ültünk a kávéházban, és rájöttem, még üresebb érzés, ha ez elhal. Ha egy íróval műsort készítek, az is kicsit olyan, mintha barátok lennénk, de nem leszünk barátok. Annál is inkább, mert a magyar írók szeretik, ha én őket reklámozom anélkül, hogy ők is tennének értem bármit. Persze, nem is várom.

Lehet, hogy ez túl nagy téma ehhez az interjúhoz, de ön szerint mi a baj a magyar írókkal?

Ami a külföldiekkel. Szóló harcosok vagyunk a bozótban, de olyan háborúban, amelyikben azt sem tudjuk, ki az ellenség, és ki a mi csapatunk tagja. Soha nincs visszajelzés, nincs főnök, nincs beosztott. Az, hogy mi igazi érték, több évtizeddel később derül ki. Vannak magyar írók, akik tökéletesen feledésbe merültek, holott koruk nagy sztárjai voltak. Kettőt mondok, az egyiknek fogja tudni a nevét, a másiknak nem: Herczeg Ferenc intézmény volt a két háború között. Bús-Fekete László is a legnagyobbak közé tartozott, most sehol sem említik. Hogy közülünk ki lesz Kosztolányi száz év múlva, és ki lesz Bús-Fekete László, arra ma semmilyen adat nincs.

Nagy lehetőségnek tűnik, hogy külföldön is megjelennek magyar írók könyvei.

Ami engem illet, ebben nem volt sok szerepem. Egy németországi könyvmegjelenés után egy nemzetközi ügynöknő megkeresett, hogy boldog volna, ha képviselhetne engem a világban. Azóta tizenhárom szerződést kötött nekem szerte a világban, egy film is kilátásban van, az Apák könyvéből nemzetközi produkció lesz, ha lesz. Ehhez az egészhez egyetlen közöm van, hogy ezeket a könyveket megírtam.

Úgy tudom, a regényei közül a Félnótát nem szereti, mert nem tartja irodalmi szövegnek.

A Félnóta olyan körülmények között íródott, amikor az én öncenzúrám nagyon erős volt. Az egy fontos történet, de megfélemlítetten írtam, túlságosan is rejtjelezve.

Értem. Ebből következett volna a kérdés, amit mégis felteszek: mitől lesz egy szöveg irodalmi?

Ha most idehívnánk valakit a kávéházba, hogy írjon valamit, akkor az írása legfeljebb annyira lenne okos, mint amilyen okos ő. Ez az újságírás. Az irodalom ott kezdődik, ha valaki okosabb szöveget képes írni, mint amilyen okos ő a privát életében. A szépírásban az a jó, hogy az ember hirtelen megért dolgokat. Ha egy könyvemben nem jutok el valaminek a megértéshez, akkor inkább félbehagyom, vagy nem adom ki.

(Dénes Dóra)