Heti Válasz, 2010. december 30.

Megosztás

"Az én igazi életem a könyveimben van"

"Nagyon nehéz a szülői mintát levetkőzni, nem is biztos, hogy kell" - véli Vámos Miklós, akit új könyve kapcsán kérdeztünk.

Azon kortárs prózaírók közé tartozik, akiknek könyvei a legnagyobb példányszámban fogytak és fogynak. Túl van már néhány sajátos ízzel megáldott, sikeres televíziós műsoron, számtalan díjon és egyéb elismeréseken. A magánéletében pedig túl van két váláson. Ez utóbbi jelentette azt a friss, egyben szomorú élményt, amely megjelent legújabb, mesés regényének hátterében. A világ fájdalmai elől sokszor könyveiben menedékre lelő Vámos Miklóssal - új könyve mellett - a párkapcsolatok nehézségeiről és az idő elkerülhetetlen múlásáról beszélgettünk.

Mit jelent az, hogy Vámos Miklós jó olvasó?

Azt tapasztalom, hogy a kortárs szerzők jelentős része nem olvassa a többit, illetve sokan már csak munka-jelleggel olvasnak ahhoz, amit éppen írnak, vagy írni fognak. Én azonban nagyon szeretek olvasni, erőteljesen figyelem, hogy mit írnak a többiek külföldön és belföldön egyaránt. Gyorsan és nagy szívvel olvasok, ha egy kicsit is jó a könyv, akkor el tudok feledkezni a szakmai szempontokról is.

Ellenkező esetben szétboncolja az olvasmányt?

Szinte mindig nézem, hogy milyen a szerkezet, melyek az írói trükkök, vajon én ismerem-e azt a fortélyt, vagy sem és főleg, én hogyan oldanám meg. Nyilvánvaló, hogy mindenki más megoldást talál egy adott nehézségre.

Kanyarodjunk el az olvasó Vámos Miklóstól, az író Vámos Miklós felé! Azt olvastam, hogy első hallásra, finoman szólva is, meglepte az a felkérés, hogy életműsorozatot adjanak ki önről. Megbarátkozott már a helyzettel?

Meghökkentő volt, de ma már nem törődöm ezzel. 58 éves voltam, amikor elindult a sorozat. Fiatalnak éreztem magam ehhez, de a kiadótól azt mondták, hogy szó sincs erről és felsorolták, hogy kiknek van már életműsorozata, így hát beletörődtem. Számomra azonban fontosabbak az új könyvek.

Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy csak olyat ír, amelyben leképezheti a saját vagy más életét, mivel ez elsősorban megkönnyebbülést jelenthet önmaga számára. Legújabb könyve, A csillagok világa esetében milyen megkönnyebbülésről beszélhetünk?

Nézze, ön most egy idézettel szembesít engem, amelyről még csak azt sem tudom, hogy egyáltalán mondtam-e, ha azonban mégis, akkor hol és mikor. Így inkább szívesebben újrafogalmazom. Olyasmit mondhattam, hogy realista író vagyok, ami azt jelenti, hogy az életem tényei bizonyos mértékben beszivárognak a munkáimba, de csak akkor, ha ott jól használhatóak. Meggyőződésem szerint abban a pillanatban, ha valaki vesz egy könyvet, a szerző megszűnt létezni. A könyv egy varázsbirodalom sajátos szabályokkal és voltaképpen mindegy, hogy ki írta. A könnyebbség csak olyan értelemben vetődik fel, hogyha az ember egy élményt beleír a könyvébe, ott nem tévedhet, hiszen átélte azt. Ugyanakkor ez nem garancia arra, hogy működni fog.

Ha az ember a saját életéből szeretne beemelni bizonyos elemeket a könyvébe, akkor az is nagy segítség lehet, ha kívülről tudja szemlélni magát, nem? Például A csillagok világa esetében...

Nem kell az ember életét sehogy sem szemlélni, ha olyasfajta könyveket ír, mint én. Az én esetemben arról van szó, hogy először adódik a fejemben egy gondolat, amelyről ha elhiszem, hogy segítségével akár csak egy kicsit is jobb lehet az olvasóknak, akkor meg tudom írni azt. Később aztán ehhez keresek történetet, hősöket, ízeket, szagokat, mindenfélét, ami kell. Ilyen értelemben be-beszűrődik az életem. Ha A csillagok világáról kérdez, az mégis csak három okból készült. Az egyik az, hogy bemutassam, lehet-e emberi hangokra regényt írni úgy, hogy semmilyen más prózaírói eszközt nem használunk. A másik ok az, hogy úgy éreztem, összeszedtem valamiféle tudást a gyerekekkel kapcsolatban, amelyet meg kell örökítenem, hiszen annyian vagyunk szülők és mind rosszul csináljuk, akkor hát nem árt kicserélni a rossz tapasztalatainkat. Van még egy harmadik ok is. Kíváncsi voltam, hogy egy könyvbe összeszedhető-e a világirodalom összes meséje, amely kedves számomra és, hogy ezek vajon össze tudnak-e adni egy olyan szövetet, amely a regény elsődleges vonalát jelenti. Az igazi cselekmény valahol ezen szövet mögött, a mélyben zajlik, de úgy, hogy az olvasó pontosan el tudja mondani, hogy mi történt a hőseimmel a valóságban. Ezek az elméleti okok. A gyakorlati pedig mégis csak az, hogy apa vagyok, három gyermekkel. Ahogy a könyvbeli atyának, nekem is van egy ikerpár fiam, akik viszonylag későn születtek. Ugyanakkor nem húgom van, hanem nővérem és a főhős ugye tengerjogász, szemben velem, aki derék prózaíró vagyok.

Nyilvánvaló, hogy az ember százfelől merít alapanyagot ahhoz, amit ír. Ám A csillagok világának szövet mögötti története két szülőről szól, akik útjai szétágaznak, amelyhez hasonló az ön életében is lezajlott. Nem nehéz ilyen szituációkat feleleveníteni a könyvben?

Írás közben mind a saját életemről, mind a valóságról elfeledkezem. A szerző, mint egy porondmester a cirkuszban egy nagy ostorral, valahonnan a képzeletéből előtereli a hőseit, teremt néhány figurát. Aztán azok ott a porondon önálló életet élnek és egy idő után az ő kezükben van az ostor és a szerző ugrál úgy, ahogy ők akarják. Ez egy nagyon élvezetes pillanat! Ilyenkor teljesen közömbössé válik, hogy egyébként a szerző életében mi történik, mert írás közben éppen az a jó, hogy az általunk teremtett világban élünk. Az én igazi életem a könyveimben van. Egy örömteli kétéves periódus volt, amikor ezekkel a regénybeli kisfiúkkal, ezzel az apával és az összes mellékfigurával múlathattam az időmet, szemben a valóságos életemmel, amelyet még csak össze sem mernék hasonlítani ezzel.

Vajon miért van ennyi elvált ember körülöttünk?

Ma már nem vagyunk hajlandóak kompromisszumokat kötni. Valahogy a huszonegyedik század arra neveli az embereket, hogyha kompromisszumok merülnek fel, akkor inkább lépjenek ki abból a kapcsolatból és kezdjenek egy másikat. A női magazinok is mind ezt szajkózzák: törj össze mindent és akkor majd neked jó lesz. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e, de az tény, hogy a mai ember már nem akar kompromisszumok között élni, ezért inkább elválik. Mindenki teret akar. Ugyanakkor nem gondolom, hogy maga a válás a baj. Ha el kell válni, akkor el kell válni. A baj abban áll, hogy nagyon nehezen találjuk meg a harmóniát. Házasságban is, meg azon kívül is. Én inkább erre keresném a megoldást: hogyan tudunk kiegyensúlyozottságban és nem önmagunkból kivetkőzve élni. Természetesen erre rengeteg kuruzsló kínál mindenféle lélektani módszert. Terebélyes a vonatkozó irodalom is: ezt olvasd el és boldog leszel. Sajnos azonban nem ilyen egyszerű, nincs ingyen ebéd. Én a magam részéről a harmóniát abban a fura helyzetben találom, hogy az életem irodalmi művekben folyik, részben az általam létrehozottakban, részben pedig a mások által létrehozottakban. Így eléggé kiegyensúlyozott az életem, de a magánéletben ugyanolyan problémákkal találom szembe magam, mint bárki más.

Visszatérve a regényhez, nem nehéz elszakadni azoktól a szereplőktől, akik oly kedvesek számára és akikkel huzamosabb időszakot töltött el?

De nagyon nehéz! Az életben is van olyan, hogy valakit elveszítünk, vagy egyszerűen elválnak az útjaink és soha többé nem látjuk egymást. A könyvbeli figurák kezét akkor engedjük el, amikor a kéziratot leadjuk a kiadónak. Ez a legnehezebb időszak, már javítani sem lehet, de még nem jelent meg. A megjelenéssel azonban új helyzet áll elő, akkor ugyanis átmegy a könyv azoknak a tulajdonába, akik megvették. A történet onnan kezdve már az övék. És pontosan annyiféle történet lesz, ahányan megvásárolták, hiszen mindenki hozzáteszi a maga élményeit, így egészül ki a regény. Ilyenkor az ember megkönnyebbül, különösen, ha ezek az új birtokosok örömüket lelik a történetekben.

Sosem merült fel a kísértés, hogy valamelyik történet szereplőjét vissza kellene hozni?

Kétféle prózaíró van. Az egyik egy hangszeren játszik egész életében, van egy jellegzetes stílusa, világa, hőstípusa. Ilyen például Mándy Iván. Van egy másik fajta, aki meg mindig egy adott történethez keres formát. Én azt hiszem, ez utóbbi vagyok. Minden könyvem bizonyos mértékig más. Soha nem vetődött fel bennem, hogy folytatást írjak. Kivéve most... Így hát érdekes, hogy ezt kérdezi. Most is csak azért merült fel, mert a könyv születése mégis csak úgy kezdődött, hogy a kisfiaim gyerekdumáit nagyon precízen fölirkáltam. Létrejött tehát anyag, melynek mindössze 10-15 százaléka került bele a könyvbe. A mai napig írom, amiket beszélnek, erős hát a kísértés, hogy tovább foglalkozzak vele. Közben persze úgy érzem, hogy az egy elegáns dolog, hogy az ember nem ír meg mindent és nem ad ki mindent. Éppen ezért inkább úgy képzelem, hogyha 20 évesek lesznek, akkor két példányban kinyomtatom a feljegyzett szövegeléseiket, beköttetem és odaadom nekik, ahogy a lányom is kapott egy ilyen füzetet annak idején. Szóval kísértést érzek, de ellenállok.

Nyilvánvaló, hogy a szülő folyamatosan tanul a gyermekeitől. Tanult-e valami újat tőlük azáltal, hogy feldolgozta a mondanivalóikat?

Lélektani igazságokat, amire egyébként egy rádiós hölgy hívta fel a figyelmemet. Érdekesnek találta azt, hogyha a könyvemben történik valami tragikus pillanat, akkor a gyerekek nem megrettenek, nem sírnak, hanem úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, mintha gyorsan túl akarnák rángatni a felnőtteket ezen a helyzetben. Később aztán jöhetnek az esetleges válaszok, gondolatok, vagy érzelmek. Szerintem ez nagyon pontos. Emlékszem a saját gyerekkoromra, én is így oldottam meg a válságos helyzeteket, én is túl akartam lökdösni magamat és a felnőtteket a helyzeten.

Vajon miért lehet az, hogy amit egyszer gyerekként már tudtunk, azt felnőttként újra meg kell tanulnunk a gyermekünktől?

Mert sok mindent elfeledtet velünk az üzemi, működésszerű nevelés. Az iskola arra tanít, hogy kész válaszok vannak, ezeket meg kell tanulni, és mint egy papagáj felmondani, akkor minden rendben lesz. Ezzel szemben egy gyerek soha nem így áll a kérdéshez, hanem nagyon kreatívan és egyedien. Azt is mondhatnám, hogy a társadalom lenevel bennünket arról, hogy így nézzünk szembe a problémákkal. Azonban akik újra gyerekké tudnak válni felnőttkorban, azok lesznek a boldog emberek. Azt hiszem, hogy aki igazán gyerekké tud lenni, az a prózaíró. Hiszen az nem egy felnőttes viselkedés, hogy ahelyett, hogy jönnénk-mennénk, ingatlanokat építenénk, pénzt gyűjtenénk, csak ülünk egy kis fülkében, ábrándozunk a világ soráról és próbáljuk bekezdésekben megragadni. Én nagyon nagy erőkkel őrzöm magamban ezt a gyereket. Hiszen nekem az a mesterségem, hogy a gyermeki kíváncsiságot és ezt a furcsa, egyedi válaszadást az élet helyzeteire, megőrizzem magamnak.

Így azért könnyebb megérteni a világot is...

Reménykedjünk!

Miért lehet az, hogy a családunkban már egyszer lefutott köröket járja újra minden egyes generáció?

Mert már gyerekkorunkban kialakulnak a minták. Én például az apám ellentéte szerettem volna lenni, ehelyett ugyanolyan lettem. Nagyon nehéz a szülői mintát levetkőzni, nem is biztos, hogy kell. Elég megérteni és tudni azt, hogy mindannyian a szüleink másodlagos képződései vagyunk. Ahogy idősödünk, kézzelfogható tanújelét kapjuk ennek. Egy szép napon, harminc és negyven között, az ember benéz a tükörbe és az apja néz rá. Ez megrendítő, mert apánkról nem volt olyan nagyon jó véleményünk, mint magunkról. De van ennél rosszabb! Eltelik még egy évtized, negyven és ötven között is benézünk a tükörbe, és akkor pedig már az anyánk néz vissza. Akkor aztán tudomásul veszi az ember, hogy nincs menekvés, ezek az én kereteim. Aztán azt kell megnézni, hogy ezeket a kereteket hogyan lehet értelmesebben használni, mint ti. Ennyi az ember mozgástere.

Eredeti cikk

 

.