168 óra, 2010. augusztus 13.

Megosztás

Vámos Miklós önvizsgálata

Kár és öröm

Kedves kollégák címmel megjelent interjúkötetében hetven írótársa vall életéről, hivatásáról. A sokféle karaktert, eltérő életutat bemutató könyv üzenete meglehetősen homogén. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

- Honnan az ötlet?

– Matyi Dezső, az Alexandra Kiadó tulajdonosa felvitt egyszer annak a Nyugati téri épületnek a legfelső szintjére, ahova akkor még csak tervezte első könyváruházát. Töprengett, mit kezdhetne azzal a világos, üres teremmel. Álltunk a város felett, néztem a panorámát, és az jutott eszembe: lehetne ott egy pódium, ahol valaki írókkal beszélget. Dezső kérdezte: ki? Azt feleltem: én. Addigra már belefáradtam a színészekkel, zenészekkel és más bohémekkel folytatott tévés beszélgetésekbe. Ám mindig is szenvedélyesen érdeklődtem saját kollégáim élete és munkássága iránt.

- Szakmájában ez általános?

– Esetemben ahhoz is köze lehet, hogy szerintem kiérdemelném a „kortársait legtöbbet olvasó magyar író” címet. Ami elég fontos alap az ilyen disputákhoz.

- Mikor jut ideje olvasni őket?

– Egyfelől: az írás és az olvasás éppúgy ikertestvérek, mint a halál és az álom. Másfelől: elég hülye fizikus az, aki nem néz utána annak, mit találtak már fel. Nincs értelme újra és újra feltalálni a kereket. Ami az irodalmat illeti: a kortárs szerzőknek kutya kötelességük lenne egymást olvasni. Velem többször megtörtént: még csupán az ötlet szintjén tartottam, amikor megtudtam, valaki hasonló témán dolgozik. Előfordult, hogy akkor felhagytam a saját könyvvel.

- Komoly mű kedvéért állt félre?

– Húsz-huszonegy éves lehettem, amikor a nővéremnek éppen egy jugoszláv diplomata tette a szépet. Én ránézésre megmondtam: nem jugoszláv diplomata. Kiderítettem: sem szerbül, sem horvátul nem tud. Valójában kábelgyári dolgozó. Félig megírtam már a történetet, amikor hírét vettem: Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című, megjelenés előtt álló munkája is erről szól.

- Kortársak gyengébb műveit is „végigrágja”?

– Többet lehet tanulni belőlük, mint a zseniálisakból. Utóbbiak esetében az ember térdre hullik, és kész. Viszont a kortársak rosszabb könyvei – túl a kárörömön – inspirálnak. Persze nem követni vagy korrigálni akarom őket. Én mindig a magam útján mentem, de onnan is hasznos más irányokra figyelni.

- Például Esterházy Péter munkásságát nem lehet zsákutcának aposztrofálni. Vele két „évődő” interjút is készített.

– Nagyon tisztelem Esterházyt, de szerző nem állhat távolabb tőlem. Új könyvében teljes fejezetet szentel a pontosvessző apoteózisának. Én meg egy régi könyvemből utóbb mindet kihúztam. Úgy tartom: ha férfi vagy – légy férfi! Dönts: pont vagy vessző! Véleményem szerint Esterházy munkássága inkább a költészet, és nem a próza területe.

- Esterházy írásai tele vannak humorral, ugyanakkor őt illik halálosan komolyan venni. Önt viszont épp a rendszeres médiajelenlét miatt olykor megengedő mosollyal „nyugtázzák”.

– Sok a félreértés ezzel kapcsolatban. Az egyik közkeletű tévedés szerint én vagyok az első író, aki a nyilvánosság előtt is rendszeresen megmutatta magát. Pedig Hegedüs Géza, Lator László, Békés Pál sokkal előbb bukkant fel. Velem annyi történt: televíziós megjelenéseimből nem értelmiségi rétegműsorok lettek, hanem népszerű sorozatok. Ami a szerencsén is múlott. Tény persze, hogy ez különféle érzelmeket generált. De ha valaki megharagudott rám, az nem okozott bennem viszontharagot. Sőt, inkább azt érzem: a benyelt reflektorfényből illik visszajuttatnom azoknak, akiknek ez segít. Másként szólva: adósa vagyok azoknak a kollégáknak, akiknek – például – pénzügyi problémáik vannak. Azokra a fiatal szerzőkre gondolok, akiknek ebből a szempontból számított, hogy meghívtam őket egy-egy beszélgetésre. Esterházyval pedig azért beszélgettem kétszer is, mert szeretek vele beszélgetni. Bírom a személyiségét.

- Tisza Kata személyiségét is bírja? Spiró, Nádas, Esterházy közt nekem kakukktojás.

– Olvastam első két könyvét, rájuk most nem térek ki. Ám amikor hallottam, hogy egy erdélyi lány történetét készül megírni, azt gondoltam: arra ő hivatott. Még a könyv megjelenése előtt hívtam meg egy beszélgetésre. Aztán a regénye már a találkozónk előtt kijött. Olvastam, nem tetszett, az interjúban ezt nem is titkoltam.

- Találkozásukkal azonban még így is emelte némileg az írónő presztízsét.

– Tisza Kata eddig leginkább megrendeléseket teljesített. Az írás nem az. Ugyanakkor a látásmódját érdekesnek találom, csak nincsenek még eszközei az irodalmi kifejezéshez. És lehet, ez nem a képességein múlik, hanem azon: elhiszi-e, hogy tényleg csak ennyit várnak tőle. Közben befutott egy furcsa celebpályát, majd külföldre ment, anya lett. Egyszer talán majd banki osztályvezetőként talál önmagára. De megeshet: ha lesz egy kis élettöbblete, megszenved ezt-azt, elő fog állni szépirodalommal. A szépirodalom különös dolog. Akiket most lebecsülünk, azokból még hatalmas név lehet.

- Példán töröm a fejem.

– Szép Ernőt senki nem vette komolyan. Vagy létezett nem is olyan régen a Déry Tibor–Németh László–Illyés Gyula-triptichon. Időközben mintha Déry és Németh elveszett volna. Viszont előbukkant Örkény István, akit annak idején csak egy kedves linkóci újságírónak tartottak. Majd egyetlen nagyregény nélkül emelkedett a legmagasabb régióba. Ami elég nehéz mutatvány a magyar irodalomban.

- Másfelől azt is sokat hallani: az irodalomnak ma már nincs is igazán súlya, befolyása, hatása a társadalomra. Miközben az is igaz: egy-egy könyv, könyvvel kapcsolatos produkció olykor hatalmas sikert hoz. Ellentmondások, vagy paralel igazságok?

– Nem tudom, mi van „az” – vagyis a nyomatékos, idézőjeles névelős – irodalommal. Annyi látszik: a huszadik században már minden művészeti ágban végbement egy furcsa hasadás. A zenében példa erre egyfelől Kurtág György munkássága, amelyet egy roppant szűk réteg képes csak befogadni, élvezni – bár mindenki elismeri. Másrészt a huszadik században született a tömegek által fogyasztott rockzene. A maga sokféle, ám ugyancsak populáris leágazásaival. A képzőművészet hasadása után megjelentek a dizájnos cuccok. Bárki megveheti a Gaudí által tervezett karosszék huszadik változatát. Miközben egy-egy jeles képzőművész kiállításának megnyitóján jó, ha húsz-harminc ember lézeng. Mindez a filmművészetben ugyanúgy levezethető, mint a szépirodalomban. Vannak könyvek, amelyeket olvasunk, és vannak, amelyeket becsülünk. Kevés szerző képes a kettő határmezsgyéjén egyensúlyozni. Ilyen Gabriel García Márquez vagy a klasszikusok közül Tolsztoj. De ebből a szempontból el lehet gondolkodni Paul Auster vagy Nick Hornby munkásságán is.

- Gondolkodjunk el az önén.

– Minek tekintem a saját munkásságomat? Én semminek nem tekintem. Azért írok, mert úgy születtem, hogy írnom kell. És olyat írok, amiben leképezhetem a saját életemet vagy bárki más életét. Ami viszont elsősorban önmagam számára jelent valamiféle megkönnyebbülést.

- Pedig mintha még az interjúkönyvének is lenne bizonyos üzenete. Ahogy Esterházyval megbeszéli a nyilvánosság előtt a pontosvessző kérdéskörét, úgy a többi szerzővel is szót ért a vitás kérdésekben. Beszélgetései alapján ez egy normális országnak tűnik. Holott.

– A magyar közélet, a politika ott követi el a legnagyobb hibát, hogy nem próbálja megbeszélni a dolgokat. De a civil szférában, a hétköznapokban sem általános ez a metódus. Mindenki gyanakszik mindenkire. Én viszont még abban is hiszek, hogy minden kormányra került párt jó kormányzásra törekszik. Elemi érdekük. És persze hogy hibáznak. Ilyenkor viszont a többieknek el kellene menniük, hogy megbeszéljék velük a dolgokat. Saját életemből tudom, hogy ez működik. Bármiről szabad beszélni, ha tiszteljük egymást. Ha a másik nem érzi úgy, hogy be akarjuk csapni. És ez nem is stiláris kérdés. Hanem a puszta tekinteté.

Eredeti cikk

.