Az ismertség előny, ha éppen az APEH-ban sorban állunk, azonban a mindennapokban "piszkosul kellemetlen" tud lenni. Vámos Miklós, a Lehetetlen óta is tömegközlekedik, szeret "bámészkodni", szabadságvágyból először napszemüveggel, majd sapkával és kalapokkal álcázta magát, sikertelenül. Ma már csak mosolyog, ha a lányok rákiáltanak: "Rögtön vagy lehetetlen?"

Az ismertség elôny, ha éppen az APEH-ban sorban állunk (ilyenkor mindenki elôzékeny lesz), azonban a mindennapokban "piszkosul kellemetlen" tud lenni. Vámos Miklós, a Lehetetlen óta is tömegközlekedik, szeret "bámészkodni", szabadságvágyból elôször napszemüveggel, majd sapkával és kalapokkal álcázta magát, sikertelenül. Ma már csak mosolyog, ha a lányok rákiáltanak: "Rögtön vagy lehetetlen?"

Örkény István annak idején rosszabbul járt. A meghirdetett író-olvasó találkozón egyedül a fiatal Vámos Miklós jelent meg. Míg Örkény új regényét lapozgatta a vele szemben ülô Vámos zavartan üldögélt. Fél óra múlva egyszer csak megszólal a nagy író: "Kíváncsi vagyok, ki teszi fel az elsô kérdést!". Vámos még várt egy kicsit, aztán szótlanul eltávozott. Itt azonban most egészen másféle találkozás történik. A színpadon a fekete asztal és a csôvázas szék között Vámos, kezében a mikrofon, a nézôtéren több százan, fôként idôsebbek és fôiskolások. Kérdezni itt sem kérdez senki, Vámos meg is jegyzi: ô sem tenné ezt soha. A műsor demokratikusan zajlik, mi megszavazzuk, hogy Vámos széken ülve beszéljen, az elôadás másfél óráig tartson, és a felajánlott témák közül mindegyikrôl essék szó.

Az apáról: "Ha belenézek a tükörbe, mindig ô néz vissza rám. Nem magamat látom, az idegrendszer ugyanis mindig egy fiatalabb tükörképet rögzít, így én is sokkal ránctalanabbnak képzelem magam. Apámat azonban mindig öregnek láttam, harminckilenc éves volt, amikor én születtem. Édesapám nagyon fura ember volt, nem is csoda, hiszen átment rajta a történelem. Pécsen, a jogi karon végzett, de zsidó származása miatt szakmájában már nem dolgozhatott, munkaszolgálatra vitték. Mikor véget ért a háború, ô hazasétált, egy ideig még nem volt kedve semmihez, nem maradt neki senkije, kiírtottak mindenkit."

"Kérem szépen, most bemutatom a könyvemet." Vámos bôrtáskájából elôkeres egy kötetet, és felmutatja. Aztán rövid ismertetés következik: "ôrülten vastag, de viszonylag olcsó." Csak ezerkilencszázötvenbe kerül, azért ennyibe, mert szereti ezt a számot, ugyanis ekkor született. A könyv vastagnak valóban vastag, tizenkét fejezetbôl áll, mindegyikben egy generációt mutat be. A tizenkét elsôszülött apát felvonultató családregény keretes szerkezetü, az 1705-ös napfogyatkozással indul, és a tavalyival ér véget.

"Hálás vagyok a televíziónak, könyveim példányszámát neki köszönhetem. Majdnem elsírtam magam, amikor egy dedikáláson ötszázan álltak a sorban." A televíziózás számára azonban nem hivatás: "Ez életem legnagyobb kalandja". Ideiglenes állapot, ami bármikor következmények nélkül megszűntethetô. A Rögtön című fejezet például csak júniusig fog tartani, utána egy ideig megint szeretne regényírással foglalkozni.

Vámost leginkább a demokrácia foglalkoztatja mostanában, helyesebben az a felismerése, hogy "nincs demokrácia, azaz van, de ez mégsem az". Osztunk, szorzunk, kiderül, az ember életében körűlbelül harminc másodpercet tölt állampolgári jogával, azzal hogy beleszólhat a közélet működésébe. Javaslata megfontolandó: a politikusok kérjék ki fontosabb, bennünket érintô kérdésekben a véleményünket, például úgy, mint egykor a táncdalfesztiváloknál. Ha a polgár helyesli például az abortusz-törvényt, felkapcsolja a villanyt, ha nem, mindent leolt, az áramszolgáltató meg mér. (Bár errôl nem esett szó, mégis megjegyezném: ezt ma már az Internet segíthetné.)