A hang tisztasága rendkívül fontos (Könyvjelző, 2012. október)

Megosztás

Negyvenkét évvel ezelőtt letette a gitárt, mondja. Akkor a Gerilla együttesben játszott, úgynevezett protest songokat. „Soha annyit nem tanultam manipulációról és kiábrándulásról, mint akkor…” A Gerilla sokat szerepelt, de az élesebb dalait közben betiltották. Vámos most újra gitározik, Bornai Tiborral, a KFT billentyűsével készül közös fellépésekre. Az első október 11-én lesz, a Mikroszkóp Színpadon. Új könyve, a Szitakötő október elején jelenik meg. De mi mégis arra kértük, hogy a számára meghatározó lemezekről beszéljen. Mondjuk, az öt legjobbról.

- Az első élmény természetesen a Beatles volt. A Balatonnál voltam egy úszó edzőtáborban 1965 nyarán. A vízparton levő táborból minden reggel be kellett futnunk a falu közepén egy olyan bisztró-féléhez reggelizni. Éppen reggelizünk, és egyszer csak megszólalt valami zene. Recsegve, hangosan, semmit nem lehetett érteni belőle. Felhangosított gitárok szóltak, és három férfi énekelt. Elementáris ereje volt. Egy szűrődött ki a zene. Nem a magyar rádió, mert az akkor még nem játszott rockot, a magyar könnyűzene jobbára a Stúdió 11 volt, zenekar ül, a dobos seprűvel játszik, fúvóskar, fehér öltöny. A luxemburgi rádió lehetett ott Füreden, vagy a Szabad Európa. Az igazán erős zenénél nem elég, hogy ütemre bólogatnak a fejek, járnak a lábak. Úgy érzed, föl kell állni, meg kell mozdulni. Ez ilyen volt. Azóta is ezt érzem, ha igazán elsöprő zenét hallok, legyen az egy  opera-ária, vagy George Benson a veszprémi főtéren: felpattanni, tulajdonképp táncolni.

- Szóval a Beatles áll az elképzelt lista élén.

- Igen, az Abbey Road-dal. Annak a lemeznek a B-oldala összefüggő zenedarab, mintha Schumann írta volna.

- Mi a második?

- Nincs nálam rangsor. Nagyon szeretem Antonio Carlos Jobim brazil szerző műveit. Finom, ellenállhatatlan dalokat írt, ő maga a bossa nova. Van egy lemeze, amelyet a gitáros Joao Gilbertoval és a világ talán legjobb szaxofonosával Stan Getz-cel készített 1964-ben. Jobim zongorázik rajta, szinte látom magam előtt, ahogy egy ujjal pötyögi légies dallamait. Kedvencem a Desafinado. Olyasmit jelent, hogy: kicsit hamisan. Nagyon jó cím. Magyarországon mintha minden kissé hamis volna. Bornai Tibor szíves közlése, hogy ha sok zenei hamisságot hallunk, egyre rosszabb lesz a hallásunk. A hang tisztasága rendkívül fontos dolog, és ezt elvont értelemben is mondom. Nálunk ritkán beszélnek tisztán, őszintén. Mintha becsület és dicsőség dolgának tekintenénk átverni egymást és a rendszert.

- A történészek szerint átörökített túlélési technika. A folytonos elnyomás miatt, idegen hatalmak miatt, a túlélés egyetlen módja a kijátszás, kibújás…

- Egyszer Svédországban voltam adóbevallás idején. Ott is van egy határnap, ameddig be kell adni az adóíveket. A történet az internet korszaka előtti. Akkor ott az adóhivatal előtt kitettek nagy karton ládákat, azokba kellett bedobni a bevallásokat. Népünnepély volt. Jöttek az emberek, szólt egy zenekar, utcai buli kezdődött. Akkor az adókulcs hetven százalék volt. Tehát ha keresett valaki száz svéd koronát, maradt neki harminc. Kérdeztem: minek örülnek? Hát, abból épül nekünk iskola, úthálózat, abból fizetik a segélyeket, satöbbi. Hol van ez a meggyőződés Magyarországon? Megírtam a Szitakötőben valamit, ami úgy tűnik, mintha kitaláció volna. A rendszerváltozás utáni években egy barátom javasolta, hogy mi magyarok kapjuk össze magunkat, és az egész államadóságot fizessük ki. Számítást is végzett, fejenként kilencvenezer forint (lett volna akkor). Sok pénz? Sok. Nyilván nem tudja mindenki kifizetni, de az illető komolyan gondolta. Állítom, hogy ezt a beteges fantáziám termékének véli néhány olvasó. Pedig ott és akkor én is komolyan vettem, éppen Amerikából jöttem haza, valamennyi pénzem is volt, olyankor derülátó az ember. Úgy éreztem, igaza van. Megjegyzem, azt az államadóságot talán még ki lehetett volna fizetni. A mait aligha.

- Mi van még a listáján?

- Ismeri a Kék likőrt, Presser Gábor Angyalok és emberek című lemezéről? Ez arról szól, hogy filmbemutató van, és ő, mint filmzeneszerző ott őgyeleg. Egy csodálatos nő azt mondja neki, hogy tetszett a zene, menjenek el valami weekend házba, a férje úgysincs otthon, Kubában tárgyal. A nő kék likőrt iszik. A házban a falon ott egy fénykép a férjről, amint kacsint. A nő azt mondja, nem kacsint, céloz. Szóval ez egy vadászfotó. Hősünk jár a nőhöz, míg csöngetnek a lakásán, jön a férj, a vadász, embereivel. Szisztematikusan megverik a főhőst, közlik vele: nem szabad a máséhoz nyúlni. A végén odadobnak egy üveg kék likőrt, gondolom Curacao-t.

- Dramatikus dal…nem véletlenül, hiszen színházi szerzőről beszélünk…

- A szövegét is Presser írta. Megragadom ezt a fórumot: szerintem Picinek ilyeneket kéne csinálnia. Ilyet csak ő tud.

- Tehát Beatles, Getz és Gilberto, Presser, ez eddig három.

- Háromnál tartunk? Nagyon szeretem a klasszikus zenét. Ha egy kedves lemezt ki kéne emelni, akkor… Bach a saját gyerekei számára írt egészen rövidke zongoraetűdöket. Glenn Gould, aki azt hiszem, a XX. század legnagyobb zongoristája, fölvette több lemezre ezeket a kis gyakorlatokat.

- Birtokolja is a kedvenc lemezeit, vagy mp3 file-okat hallgat?

- Ha van egy CD, amit az ember szeret, vegye meg. Ne lopja el. Nemcsak jogi okokból. Más az, ha megvan a borító, a korong, a füzet. Ettől függetlenül a számítógépemen is ott vannak azok a zenék, amiket nagyon szeretek, például ez a Glenn Gould sorozat is. Van még egy zongorista, aki szintén beírta a nevét a személyes zenetörténelmembe. Keith Jarrett. Klasszikus zenész volt eredetileg, de időnként odaült a zongorához és improvizált. Erre aztán felépített egy sajátos stílust. Én embert még hangszeren játszani olyan élvezettel nem hallottam, mint ahogyan Keith Jarrett teszi. Egybeolvadni a zenével.

- A Kölni koncert című lemezre gondol?

- Van több koncertfelvétele, a kölni az különösen híres. Kazettán hallottam először. Elképzeltem egy idős, őszhajú, sovány, Krisztusi figurát, aki szinte keresztre feszül a zene oltárán. Ehhez képest jó arcú, életigenlő embert láttam később a videókon. Nekem jobb lett volna, ha aszkéta.

- Zene és írás hogyan függnek össze önnél?

- Sokat írtam zenéről. És a regényeimnek majdnem mindig szimfonikus szerkezetük. Ezt az olvasónak nem kell észrevennie, de én sokszor így szerkesztek. Minden könyvben vannak zenei ívek. Az új regény, a Szitakötő is egy bizonyos zenemű mintájára éppen tizenöt fejezet.

- Nem fejtené ki az elméleti hátteret? Az olvasói számára érdekes lehet…

- Egy könyvnek akkor is működnie kell, ha az olvasó az ilyesmiről nem tud. Csak annyit mondanék, hogy hogy a művészet alapvetően két fogalommal dolgozik. Tér és idő. A szobrászat, az építészet a tér megragadása. A zene az időé. Az igazán szerencsés művészetek a film, a színház, a regény, mindkettőt használja. Azt hiszem, én az idő ábrázolásában vagyok otthon. Ami vélhetőleg azért is van, mert kicsi országban lakom. Könyveimben az idő a legfőbb szerkezetformáló erő. A zenében pedig talán az egyetlen.

- Hallgat zenét amikor ír?

- Soha. Olyankor a fejemben szól minden. Ha az ember elképzel egy figurát, hogy úgy mondjam, teremt egyet, hallania kell, hogy ő hogy beszél, milyen zajok veszik körül. Mintha egy mikrofont szerelne a hősére a szerző. Amikor megjelentek az olyan walkman-ek, amelyekkel rögzíteni is lehetett, elég sokszor járkáltam – főleg Amerikában – fülhallgatóval, nyakamban walkmannel, mindenki azt hitte zenét hallgatok, de közben fölvettem, ami az utcán zajlott. Forgalom, beszédfoszlányok, utcazenészek. Például a kinti metró ajtajának záródása. Talán egyszer hasznát veszem. Ez meg is történt, a New York Budapest metró című könyvemben. Nem kell mindig magnetofon, fülem és szemem is rögzít. Én az élménytárból dolgozom. Nem feltétlenül a saját emlékeimből, jó prózaíró gyakran kotyvaszt a más életéből. A Szitakötőben is így történt. A regényben főszereplő kis közösségnek én is tagja vagyok, 1950 táján születtünk. Kiválasztottam e nemzedékből nyolc embert, és elkísértem őket útjukon, megnéztem, mi lett velük, mit végeztek, hova jutottak.

- Ön például most ismét gitárt ragad. Íróként nem túl nagy kockázat színpadra állni és zenélni?

- Nagyon nagy kockázat. Idős koromban kiállok színpadra, gitározni és énekelni... Nem tudom, lehet, hogy kiröhögnek. De aki nem mer megbukni, az soha nem lesz sikeres. Nem szabad félni a bukástól. Legföljebb abbahagyjuk. Egyébként úgy kezdődött, hogy kottatartóért küldött a kisfiam zenetanára. Ott álltak a hangszerboltban a Fender gitárok. Éreztem, hogy az egyiket megveszem, de volt vagy két tucat, tizenkét húros is, amilyenen a zenekarban játszottam. Végül megvettem egyet, aztán erősítőt is. Épp ekkor beszéltem Bornai Tiborral, aki szokott fellépni egyedül a keybordjával, panaszolta, hogy derékfájdalmai miatt nehezére esik betenni a csomagtartóba a hangszert. Tűnődik, hogy megtanulna gitáron néhány számot. Kérdeztem, nincs-e velem tanulni. Volt neki. Ha két ember elkezd játszani és lefognak egy D-dúr-t, az remek érzés. Lefogtunk együtt bizonyos akkordokat. Megtanultuk a Zenga zének című Koncz Zsuzsa számot, amit azonos című regényemből épp Bornai írt Zsuzsának. Aztán egy számot a Gerilla együttestől is. Kezdtem lefordítani Beatles dalokat énekelhető magyarra, ami nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk. Aztán Tibor szerzett egy zenét, amire én írtam szöveget. Minden héten egyszer összegyűlünk itt, három-négy órát játszunk, istenien érezzük magunkat. Kérdezze meg őt.

- És mitől fogja a közönség pompásan érezni magát?

- Abból indulok ki, ha mi ilyen jól érezzük magunkat, hátha ők is. Ha nem, akkor maradunk itt a szalonomban. A lényeg az együttzenélés. Elég régóta szerepelek színpadon ahhoz, hogy tudjam, elég, ha mindent megteszek, a többi az isten (anyagelvűeknek: a szerencse) dolga. Színpadra lépés előtt mai napig nagyon izgulok. Többek között azért, mert gyerekkoromban dadogtam, s ha feszült vagyok, megesik, hogy most is. Azt mondogatom magamban, mielőtt bemegyek: izguljanak ők!

Nagy Gergely