Lánynak egyenest dicsőség (Élet és Irodalom, 48. évfolyam 12. szám)

Megosztás

A költőt megnyerő, hosszú hajú, lángoló tekintetű, sudár, sovány, talán tüdőbajos férfinak képzeli az ember. A kiskorú ember. Ennek alapján kevés esélyem lett volna. Olvastam egy verset, melynek szerzője a tavasz beköszöntét azzal jellemezte, hogy a bakfisok lenge ruházatban elözönlik a köztereket, és a blúzukba a középiskolás fiúk benyúlhatnak. Elsős gimis voltam, de nem nyúlhattam. Ide vezet, ha a bakfisok nem olvassák a kortárs magyar költőket.

 

A hivatkozott poémát Ladányi Mihály, a mostanára feledésbe merült versfaragó mester írta. Én pedig megzenésítettem. Osztálykirándulásokon sokszor előadtam gitárkísérettel. Akkor, a hatvanas évek közepén egy trió és egy duó írta a szavalóversenyeken legnépszerűbb költeményeket: Ladányi, Györe, Nyerges, illetve Garai, Váci. A triót a pol-beat - remélem, már senki nem tudja, mi volt az - kapcsán ismertem meg. Mindhármuk strófáit énekeltük. Volt egy rövidebb időszak, amikor a Gerilla együttes (arról sem szeretnék mesélni) népszerűbb volt bármely költőnél, mi gyakran szerepeltünk tévében, rádióban, örültek a lírikusok, ha e fórumokon terjesztettük őket. Ladányit egy zenetudós mutatta be, Maróthy János - Téháipszilon Jánosnak hívtuk a háta mögött. Már ő sincs az élők sorában.

 

Ladányi, a szigorú szavú (így nevezte magát), szó, mi szó, kerti törpére emlékeztetett, sapka és szakáll helyett körlencsés szemüveggel. Minden egyéb is kerekdednek tűnt rajta, feje, pocakja, tenyere, tömzsi ujjain a körmök. A vállamig sem ért, erősen kopaszodott, gyér haja vörhenyes, bőre fénylő. Fogsora kissé egyenetlen, s talán emiatt, valamennyire selypített, az r-ek sem pörögtek kellőképpen. Komoly csalódás volt ez. Ám csak addig, amíg az első hajnalig tartó eszmecserén átestünk. Igyekezett lebeszélni, hogy prózával húzzam az időm, azt mondta, az atomkorban nem érünk rá hosszú szövegekre, a versek viszont harcba indulnak az igazságért, a kiszolgáltatottakért, a rászorulókért. Ez tetszett. Majdnem meggyőzött. Amikor első novelláskötetem átlapozta, lemondóan ingatta a fejét, majd: De legalább rövidek! - megbocsátón hangzott. Talán emiatt vitt el néha író-olvasó találkozókra. Az is szerepet játszhatott, hogy idővel beújítottam egy használt Trabantot, sofőrként működhettem. A szigorú szavú nem vezetett, hanem ivott. Odafelé két-három kocsmánál kellett lefékeznem. Tagadta, hogy az alkohol miatt: Merüljünk alá a vérvalóságba! - jelentette ki, amikor egy-egy italboltra mutatott. Nagyon bírta. Én meg azt bírtam nagyon, hogy kocsmában soha nem szavalt, sőt a hivatását sem árulta el, ha kérdezték, azt felelte, szerkesztő.

 

Ladányinak csak egy kifogása volt ellenem: Te soha nem iszol alkoholt?, kétségbeejtő... így a magyar irodalomban nem viszed sokra! Mindazonáltal megtanított, hogyan kell udvariasan visszautasítani a nekem kínált szeszes kupát. Az ember jellegzetes mozdulattal az alhasára szorítja a kezét, s azt mondja, szenvedő arccal: Tudod, a májam... - nem csak megbocsátják, sajnálkoznak. Arra is megtanított, hogyan kell elbűvölni a hallgatóságot az író-olvasó találkozókon, melyeket így neveztek, akár író, akár költő, drámaszerző vagy kritikus volt a vendég. Olyat kell előadni, amin nevetnek, néhány nevetés után megsirathatod őket, fordítva nem megy. Ő maga hatásosan szavalta a sajátjait, pontos hangsúlyokkal, látványos kézmozdulatokkal. Mindig ügyelt rá, hogy neki legyen a legnagyobb sikere, ha másként alakult, rövid, hatásos ráadásszámokkal lefiniselte a többieket. A gratulációkat méltósággal fogadta, különösen a hölgyekéit. Emlékszem, egy -vár végű településen tartott estünk után hárman könnyítettünk magunkon a művház mögötti füves dombon, a szigorú szavú, a helyi népművelő fiatalember, maga is jegyzett költő meg én. A kivilágított ablakban látszott az intézmény könyvtárszobája, ahol a formás munkatársnő - voltaképpen -lány inkább - szendvicseket készített nekünk. Ekkor hangzott el a költők közt az irodalomtörténet számára okvetlenül megörökítendő párbeszéd. A szexuális alapigét mással helyettesítve közlöm. Kérdi a szigorú szavú: Én kapom?, te kapod? Válaszolja a helybéli versnök: Kaptam én eleget, kapja most már más is!

 

Különféle otthonaiban vendégeskedtem. Valamennyit a puritán egyszerűség jellemezte, ahogyan ő fejezte ki. Szegénységnek tűnt. Ladányi, a szigorú szavú, élvezte a nyomor romantikáját. Ha a számlák zavarba hozták, heherészett, s imigyen szólott: Akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt, úgy, hogy sehogy se lett volna, úgy még soha nem volt! - majd hozzáfűzte: Gyerünk inni! Nem tudtam, hogy ez egy idézet a Švejkből. Rengeteget olvasott, ám műveltségét igyekezett titkolni, azonosulni akarván a külvárosok népével, amelynek szolgálatára szegődött. Szocialista embertípus nincsen, mondogatta, szimpla prolik vagyunk, és kész... nem jártunk sok iskolát, de azért tudjuk, mitől döglik a légy. Ő valóban tudta. Kisstáció utcai szuterénjét saját kezűleg eszkábált bútorokkal rendezte be, negyven darab iskolai rajztáblát vásárolt leértékelve, azokból szögelte a polcokat, az asztalt, sőt az ágykeretet is. Ruha terén különösen mértékletes volt, mint mondotta, egy rajtad, egy a teknőben! - olyasfajta fateknőben mosott, amilyenben a kenyeret dagasztják, az Ecserin vette. A zavart okozó számlák ellen több módszert dolgozott ki. Az áramot a mérőóra mögül kivezetett dróton lopta. Minthogy ő maga szerelte le s föl a leolvasó látogatásai előtt meg után, aggódtam, nehogy agyoncsapja a kettőhúsz. Ő nem félt: Csalánba nem üt a ménkű.

 

Mindenki meglepetésére az országcsavargó váratlanul családot alapított, gyermekeket nemzett. Erőlködnöm kellett, hogy komoly maradjak, amikor bemutatta csimotáit, a bölcsőben (rácsosban, babakocsiban) pindurka Ladányi Mihálykák feküdtek, nemre való tekintet nélkül, kopaszon, kerekdeden, vörhenyes hajjal, s kevés idő múltán az övére emlékeztető szemüveggel. Addigra már a Dob utcában laktak. Még gyakrabban szorult baráti kölcsönökre. Kesergett: Nem értem, négy-ötezret (hetvenes évek eleje) összeírok havonta, és legalább annyi az üvegbetét, hogy nem lehet ebből megélni? - nem állítom, hogy e később közkeletű szólás az ő szüleménye, én tőle hallottam először. A felesége nagyon haragudott a kor támogatott költőire, leggyakrabban Illyés Gyulára és Somlyó Györgyre, számtalanszor hallottam tőle, hogy emezek benyúlnak tiszta alsóért, és kihullik tízezer forint, amiről már elfeledkeztek, bezzeg a Miska... Gyanítom, miért gondolta, hogy költészetünk jelesei a gatyák közé dugdossák a pénzt. Az ő férje szokása volt ez - az asszony elől rejtegette a nemes italokra félretett madárlátta kossuthokat.

 

Akkoriban soronként fizettek a kiadók és a lapok a versekért, a szigorú szavú egyre rövidebb sorokat írt - egy szimpla prolin nem lehet kifogni. És mindig akadt, aki kölcsönzött. E summákat senki nem várta vissza, ő sem érezte, hogy tartozna velük. A Dob utcában már nem a konyhában, hanem az előszobában írt, kifejtette, hogy ez a helyiség a legkevésbé látogatott a családtagok által, ha meg jön valaki, az főleg őhozzá jön. Logikus. Példáját odahaza követtem. Hosszú papírtekercsekre gépelt, melyeket nyomdákból kérincsélt, így nem kellett megakasztania gondolatai folyamát az oldalcserével. Példáját követtem. Főleg éjszaka dolgozott, kék villanykörte fényében, hogy ne fájjon a szeme. Példáját követtem. Pater familias-ként is gyakran itta magát merev részegre, s ébredt olcsó szajhák ágyában, ahol állítólag mindig az volt az első kérdése: Fizettem én már? Példáját nem követtem.

 

Versei le-lepattantak a cenzúrát képviselő szerkesztő elvtársakról, akadt egy kötete, amelynek kéziratát épp a felére húzták gondos kezek. Nagyon haragudott, de gyorsan megvigasztalta magát: Jut is, marad is! Fröcsögő gyűlöletet érzett a politikusok, a pártvezetők, egyszóval a "fejesek" iránt, akik meglopják a szimpla prolikat. Kedvesebb hazát című könyvét így dedikálta: Vámoséknak is! Egyre gyakrabban fájt a mája, ám ő nem hivatkozott rá. Nagy erőfeszítéssel kis tanyát vásárolt. Egy talpalatnyi föld mindenkinek jár! Ekkor tájt tudtam meg tőle, hogy bármennyit prolizza magát, faluban született, a Békés megyei Dévaványán. Ellátogattam Csemő községbe, láttam, présházat vett, világos, a maga borát-pálinkáját akarja inni. Itt a legjobb nekem, mondta, meghalni is itt szeretnék. Sikerült. A kenyér ünnepén szenderedett el, tisztázatlan körülmények között. Kevéssel a temetése után összefutottam a feleségével a Bazilika tövében, az egyik kis Ladányi Mihálykát tolta esernyőkocsiban. Újra kondoleáltam, az asszony pedig kölcsönkért. Talán ezt nem kéne megírnom. De emlékszem, miként alakította át L. M. a Ratkó-korszak ismert jelmondatát: Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség. A Ladányi-változat: Szegénynek kölcsönadni kötelesség, szegény költőnek egyenest dicsőség. Az eredetiben lévő szóismétlést és ritmushibát kiküszöbölte. Szép volna, ha azt írhatnám: adtam özvegy Ladányinénak. Ám üres zsebből nehéz kölcsönözni. Na jó, legyek inkább őszinte: haragudtam őrá is, amiért a férje itthagyott bennünket. Kár volt. De így volt.

2004. március 22.