Tavaszra már repülök (Élet és Irodalom, 50. évfolyam, 8. szám)

Megosztás

 

Kiadóbéli ismerőseim morognak, minek is foglalkozom régebben megjelent, olykor alig kapható könyvekkel. Azért, mert szeretném közkeletűvé tenni a fölismerést: az olvasás nem (mindig) kerül pénzbe. A könyvtár mellett rájárhatunk a jobb szívű barátaink polcain sorakozó példányokra. Mások köteteiben rejtett értékekre bukkanhatunk. Ilyenek az aláhúzások és margójegyzetek, melyek elsőrangú képzeletgyújtó anyagok. Szerencsés esetben találhatunk ráadásként a lapok között ezt-azt. Ama műben, melyről alant vagyok beszámolandó, egy német átutalási blankettára - Zahlschein - leltem, 14 eurót és 50 centet küldött általa valaki Magdeburgból a kedvezményezettnek. Továbbá egy csoportos gyerekjegyre a babelsbergi Filmparkba (ez kicsiben olyasmi, akár a Disneyland stúdió része, ahol a forgatás kulisszatitkait tárják föl). Aj, de jó volna tudni, miféle história lehet a banki átutalás és a jegy háttere (kitalálom), s miért vette ki magdeburgi emberünk a Platán könyvtárból épp Karinthy Ferenc naplóját? (Ezt is. Rokona? Barátja?) Ki a frász olvassa e divatból tökéletesen kiszorult szerző műveit, s főleg soha véget nem érő, háromkötetes naplóját? A német úr. Meg én.

Karinthy Cini személyes vallomásai terjedelemben sokszorosan fölülmúlják az apja e műfajba sorolható szövegeit. Ami a prózáját illeti, szeretném tájékoztatni a nagybecsű Magyarországot, hogy Franciahonban éppen most komoly siker az Epepe. A cím a súlyos atya, Karinthy Frigyes és barátainak egyik kedvelt rögtönzéses játékából származik. Franciául Épépé. Nem valami csöppnyi vállalat, hanem a Gallimar-Denoël adta ki. A nagy tekintélyű Emmanuel Carrère lelkendező előszavában Swifthez és Kafkához hasonlítja, remekműnek nyilvánítja. Nekem a regény inkább Huxley Szép új világát juttatja eszembe. Budai (a franciában Budaï, így a kinti olvasónak Büdei, de legalább nem Büde), a nyelvész, Helsinkibe tart, elalszik a repülőn, s egy ismeretlen, nem létező országban találja magát. Ahol a helyi nyelv ismerete nélkül vesz részt szerelemben, munkában, mozgalomban, forradalomban, anélkül, hogy értené, mi történik vele.

Többé-kevésbé így él a civilizált ember, az 1970-es látlelet egyre érvényesebb. 2006 elején jártam a Gallimar-Denoël hivatali termeiben, ott azt mesélték, hogy örüljek: az Épépé szép kritikákat kap és szépen fogy. További Karinthy Ferenc-művek kiadására készülnek. Örültem. Már csak az a kérdés, miért nem hangos ettől a magyar irodalmi pagony? Tudom a választ. Cini nem viszi be a szerkesztőségekbe a fénymásolatokat, nem kürtöli szét franciaországi diadalát. Befolyásos barátai sincsenek, akik terjesztenék. Akkor pedig ugyan honnét tudnák a drága magyar szerkesztők?

A naplók három vastag kötetet töltenek meg. Kevéssel a szerző halála után dobta piacra a Littoria Kiadó (azóta sem hallottam róla), spórolós fekete-fehér borítóval, a fedélterv egyszerű számítógépes sorminta. Sajtó alá rendezte a néhai Jovánovics Miklós, az Új Írás és a Magvető hajdani vezetője. Régi ismerősöm. Munkáját nem dicsérhetem. Hibák és elírások tömkelege. Külön mulatságot szereznek az eltorzult angol szavak (Jován oroszul kiválóan értett, inglisül egy mukkot sem), például a "geists" (ghost) vagy a "Heathro" (Heathrow) reptér. Ugyancsak kacagtató New Yorkban a "Vacsora Sárdinál" - a szövegösszefüggésből világos, hogy az ismert színházi étterem, a Sardi's a helyszín. A magyar tévesztésekkel tudna mit kezdeni Freud: "Aztán értem jött Tábori Gyuri, bevitt a szánházába."

Megjelenésekor Cini naplóját szétcincálta a kritika. Az össztűzben nem a hibuskákat nehezményezték. Hanem hogy K. F., aki, mint hangsúlyozták, középszerű író, milyen kemény ítéleteket mond saját, nála jelentősebb kortársairól. Tény, hogy megkapja tőle a magáét Déry Tibor, Somlyó György, Örkény István. De nem feledjük, ezek a szerzők Cini gyerek- vagy ifjúkori barátai voltak, s valamennyien az apja körének utódcsapatához tartoztak. Barátokkal pedig lehetünk szigorúak, igaz? Engem abban a szellemben neveltek, hogy ez nem csupán lehetőség, hanem kötelesség is, bármily terhes.

Az ítészek többször szóvá tették: a szerző túl komolyan veszi önmagát. Zsibbad a hónaljam. Miért ne venné? "Énnekem nagyon kell bíznom magamban, addig nem ülök le írni, amíg el nem hitetetem magammal ennen nagyságomat." (1971) Egyébként világosan közli több helyütt, naplót ő elsősorban azért vezet, hogy a "rendes" íráshoz bemelegedjék az agya és a keze. Afféle szellemi gimnasztika tehát, komolyabb sport előtt. Jogos kérdés, hogy érdemes-e közreadni az előkészületeket. Ám a poszthumusz naplók kiadásáról az utódok döntenek. Én úgy érzem, jóval szegényebb volnék, ha e három kötetet nem olvashatnám. Sajátos, hogy ugyanazok a bírálók azt nem bánják, ha a szerintük maradandóbb szerzők műhelyébe bepillanthatnak. Pedig a megmaradás kérdésében Idő-Isten osztja az ítéletet. Karinthy Ferenc mostanság nem látszik esélyesnek - azért a végkifejletre sosem vegyünk erős mérget, bármelyik nézetet osztjuk. Még csak (?) tizenhárom éve halt meg.

Másodszor rágtam át magam az összesen 1439 oldalon. Akinek vastag-könyv-fóbiája van, az persze kimarad ebből. Is. Én élveztem. Pedig betartottam Cini kémiatanárának (Krausz Vili bácsi) a kísérletekhez fűzött örökbecsű intelmét: "Nem ámulni, okulni!" Okultam eleget. Különösen értékesnek találtam fejtegetéseit olvasmányairól. Kedvem támadt, hogy azokból többet hazacepeljek majd a könyvtárból. Ugyancsak izgalmas a rokonok és üzletfelek ábrázolása. Meggyőződésem, hogy bármennyire haragudott Cini például Déryre amiatt, mert ő az Ítélet nincsben részletesen taglalta viszonyát Arankával (K. Frigyes felesége, K. Ferenc édesanyja), a róla rajzolt karikatúra hasznos forrás Déry világához. Azt is mondhatnám, amit Cini Arthur Millerről, amikor budapesti látogatása során elviszi a gőzfürdőbe: "Nem úgy néz ki - szerencsére -, mint egy író. Úgy néz ki, mint egy ember."

Többen föltételezték, Karinthy Ferenc azért utazhatta be a világot, többé-kevésbé szabadon csusszanva át a vasfüggöny alatt, mert jól feküdt a politikusoknál. Talán azért is, mert kevesen beszéltek rajta kívül idegen nyelveken. Akadt baja elég a cenzúrával. Noha személyes ismeretségben állt Aczéllal, aki már az apjával is kapcsolatban állott. Aczél a XX. század második felének sok számon tartott írójával bratyizott. Idézet 1971-ből: "Este Örkényéknél, Aczélék, Boldizsárék. Aczél most jött haza Romániából, ahol Ceauºescuval találkozott, erről mesélt." A kultúrdespota tehát, aki Örkény Istvánnak oly sok gondot okozott, darabjait betiltatta-átíratta, nála vendégeskedett, bizonyára vacsorát is kapott. Más ízben Aczél és Kádár ellátogatott a Thália Színházba, hogy megnézze Cini Házszentelő című darabját, melyet csak huzavona után engedtek bemutatni. Kádár utána azt mondta, nem megy bele a részletekbe, csak további sikereket kíván. Karinthy Ferenc erre azt felelte, ő sem megy bele náluk a részletekbe, és szintén további sikereket kíván.

Ezt a szellemet és kedélyt az apjától örökölte, Frigyes társaságában nem csupán szokásos volt, hanem szinte kötelező. Ferenc naplójából kiderül, mennyit heccelték ők egymást Devecserivel, Örkénnyel, a vízilabdásokkal és mindenkivel, akivel érintkezésbe kerültek. Nagy kár, hogy ez a mi köreinkben - ha vannak ilyenek egyáltalán - már nem gyakorlat. A mindennapos személyes érintkezés sem. Cini végigismerkedte-barátkozta az egész életét. Sok-sok órát töltött íróasztalánál, de legalább annyit áldozott sportolásra, és, igen, csajozásra. Felesége a jelek szerint tűrte. Nyilván tudta, a férjén úgysem változtathat. Cini veszteni képtelen volt, mint erről részletesen beszámol. Élete végéig fejlődni akart minden téren, talán fejlődött is. Csak egyre nem volt képes: elfogadni az öregedést. Mindig fiatalok társaságát kereste. Naplójában fejtegeti, jó volna a lakásába "odavenni" egy ifjú írót, hogy átadja neki mindazt, amit tud. Számára is előnyös volna, meg kéne fogalmaznia dolgokat, amelyeket csak sejt vagy érez. Meglepetés: Császár István jelentkezett nála. Ám nem költözött oda, kapcsolatuk zátonyra futott.

Karinthy Ferenc a naplója tanúsága szerint jó fej volt. Aki nem hiszi, ugorjon neki a három kötetnek. Jó fejről biztosan jobb olvasni, mint rosszról. Egyik kedvenc részletem a sok közül: "1944-ben, amikor a nyilasok bevittek, s a főtestvér szobájában a jelenésemre vártam, amely akkor csakugyan életet-halált jelentett, sőt azt is tudtam, sokkal inkább halált jelentett, próbáltam faggatni magam, tudnék-e most Istenhez fordulni. De nem tudtam, nem volt hozzá pofám: ha eddig megvoltam isten nélkül, csak nem kapok utána, amikor szarban vagyok."

Hogy e lapokon sokat füstölög, panaszkodik és nyimvorog? Kérem szépen, apja géniusz, anyja mániás depressziós, ő maga egész életében írásból élt, mért ne tenné? Arra vágyott, hogy a munkái olyanok legyenek, mint a térkép, minden rajta van, ami szükséges, és semmi, ami fölösleges. Ez tetszik. Az még inkább, hogy fivérét, Gabit, a megszállott költőt nemcsak eltartotta és sajnálta, de irigyelte is. Főleg, mikor Gabi télidőn forgatni kezdte a karját, mondván: "Egészen jól megy. Tavaszra már repülök."

2006. február 24.