Az író özvegye a férj irodalmi hagyatékának őrzője. Előszót kezd így, megjegyezvén: félelemmel és szorongással bocsátja a posztumusz könyvet az olvasó elé. Ilyesfajta pontokon én rendre megállék. Ha annyira fél és szorong, talán okosabb volna, ha nem bocsátaná elénk a szöveget. Mi a riadalom oka? Az, hogy "ez a mű mindenképpen veszedelmes". Józan olvasó, ha hisz az özvegynek, nem biztos, hogy ezek után tovább halad. Én azonban amúgy is olvastam ezt a könyvet, már. Harminc éve. Igaz, akkor az előszót átugrottam. Így arról sem értesültem, hogy az aggódó hagyaték-őrnő néhány lapnyi részt mellőzött, amiért az irodalomtörténet bocsánatát kérte. Azért is, hogy bizonyos - még élő - alakok nevét kezdőbetűkkel helyettesítette. Ez ugyan pofon a fekáliának, a magyar irodalomban jártas olvasó pontosan azonosíthatja a szóban forgó szereplőket.

Az özvegy színt vall azután: "Félek - nem attól, hogy a finnyás erkölcsűek és álszentek megütköznek vérbőségén, hanem attól, hogy felnőtt tizenhat éven aluliak pornográfiát keresnek (és vélnek találni) ebben a nagyon szomorú, nagyon kereső, nagyon emberi könyvben." Hm. Vajon a nem felnőtt tizenhat éven aluliak nem keresnek-találnak pornográfiát? Egyáltalán, léteznek felnőttek tizenhat alatt? És a tizenhat felettiekkel mi a helyzet? Továbbá: milyen könyv a kereső? Vélném, melyet sokan vesznek. Abban a pornográfiának még a gyanúja is segíthet. Persze, amikor Gelléri Andor Endre úgynevezett önéletrajzi regénytöredéke megjelent, a mainál szemérmesebb volt az ország, a világ.

Az Egy önérzet története forradalmi előrelépés a testi kapcsolatok tüllfátyolmentes ábrázolása terén. Úgy tűnhetett föntebb, mintha haragudnám Gelléri özvegyére, pedig csupán az általa papírra vetett mondatok bosszantottak föl. Ajánlom az olvasónak, tegyen úgy, ahogyan harminc éve én, s lapozza át az előszót. Mindazonáltal adózzunk tisztelettel az özvegynek, amiért a - másokkal kapcsolatos - erotikus részleteket nem cenzúrázta. Ha megteszi, a szöveg kétharmadát veszítjük el.

Gelléri 1941-ben ült asztalához, hogy regényt írjon. Vérbeli novellista létére talán sejtette, ez nem fekszik neki annyira, mint az elbeszélés. Korábbi (egyetlen) regénye, A nagymosoda (1931) is inkább egymás mellé helyezett elbeszélések füzére. Az Egy önérzet történetét elkezdeni tudta, befejezni nem. Önhibáján kívül.

Harmincas évei derekán a magyar irodalom legizmosabb és legatlétikusabb férfitestével rendelkező író már sokféle kórral küzd, főként lelkiekkel persze. Jószerivel többet időzik orvosnál és kórházban, mint a nyápic hipochonderek. Hol az ép testben ép lélek? Végül a kórházat, ahol éppen ápolták, a nácik hirtelen útra csomagolták, és betegestül-fölszerelésestül kivitték Németországba. Ily szabálytalan úton-módon került az író a mauthauseni halálgyárba. Onnan pedig a gunskircheni Vernichtungslagerbe (megsemmisítő táborba). Vegyük hozzá: Gelléri proletárnak tartotta magát, nem zsidónak, mint rajta kívül még sok holokauszt-áldozat. Nagypapája (atyai ág) nyugalmazott vasúti kalauz, apja lakatossegéd, majd -mester. Karrierje csúcspontján saját műhelyre tett szert, ott várta a megrendeléseket, trezorok specialistájaként. Rövid idő után el kellett adnia a gépeit, s lehúznia a redőnyt. Az író édesanyja Óbuda egyik téglagyárában dolgozott a kantinban, pultosként.

A tripla nyomorúságban felnövekvő gyerek azért kezdett sportolni, hogy csodált-rettegett apjánál erősebb legyen. Hogy amikor annak le kell tennie a "mackót" a műhely felé félúton, ő fölkaphassa, s egy szuszra vihesse be, pedig érzi, valami megszakad benne. A sportpályákon is az apja miatt gyötri magát. A diszkoszvetésben kifejezetten eredményes. Amikor a magyar irodalom befogadja, olykor úgy emlegetik, a sportember. Máskor úgy, az óriás. Rászolgált a nevére. Termetéhez képest meghatóan rövidlátó volt, arckifejezését gyerekessé és sebzetté tette a kerek pápaszem. Képzelhető, milyen nehéz lehetett vigyáznia a szemüvegére a táborokban. Amikor megtudta, hogy zsidó, nehezen dolgozta föl. Nem értette, miként lehetséges, ha egyszer az édesanyja szinte a bigottságig vallásos keresztény.

Azon törpe kisebbségbe tartozott, akiknek valahogyan sikerült túlélniök a lágeridőszakot. A tábort fölszabadító katonák a még lélegzőket Welsbe szállították, egy sebtében fölállított rohamkórházba. Gelléri Andor Endre itt halt meg, vagy két nappal azután, hogy biztonságba került, állítólag flekktífuszban.

E könyv tanúsága szerint örök félelemben és szorongásban élt. Elsősorban attól rettegett, kiderül, mégsem tehetséges. Ő, akit Móricz Zsigmond avatott íróvá. Egy ízben Móricz leszállította a villamosról, ráförmedvén, piszkos mind a két füle, jöjjön csak vele a tisztasági fürdőbe. Eszerint nemcsak Gellérinek, de talán a Nyugat legnagyobb prózaírójának sem lehetett minden igényt kielégítő fürdőszobája, különben minek járt volna tisztasági fürdőbe? Ott, a járdaszigeten követelte, hogy Gelléri azonnal adja vissza a Nyugattól javításra hazavitt kéziratát, s le is szurkolt érte harminc pengőt. Gellérinek ez sem elég. Az sem, hogy Kosztolányi írt kritikát a Szomjas inasokról, s ő ragasztotta Gelléri írásművészetére a "tündéri realizmus" címkéjét, mely az én fülemnek sokkal kedvesebb, mint a García Márquezre aggatott mágikus. Fölléphetett a Nyugat estjein, a legnagyobbakkal, ünnepelték, hiába, alacsony önbecsülésén mindez jottányit sem változtatott. Nők hódításával próbálta önbizalmát hizlalgatni, az eredmény felemás. Egy ízben nővér és húg is a szeretője, mégis inkább a nővér, aki azonban garniszállókba mászkált különböző pasikkal, hogy függetlenedjék. Gelléri egyszer megvárta a bejáratnál. A harmadik fontos nőalak, Andrea, kolléganője egy irodában. Lefekszik az íróval, de közli, ő egy öregember szeretője. Kisvártatva hozzá is megy, s örökre távozik az országból. Minél sikeresebb tehát Gelléri a nőknél, egyszersmind annál kudarcosabb is.

Pénze sosem volt. A gimnáziumból ki kellett maradnia, hogy munkába álljon. Előbb az atyai mintát követte, lakatosinasnak állt, de bármilyen munkát elvállalt, mely a havi kétszáz pengő fixhez hozzásegítette. Kelmefestő. Gyári rajzoló. Irodista. Vámraktárkezelő. Mindeközben megnyerte a Nyugat novellapályázatát. A Mikszáth Kálmán-regénypályázatot. A Baumgarten-alapítvány többször elismerte a teljesítményét, kapott jutalmat és évdíjat is. Körülbelül ott publikált, ahol akart. Igaz, a novella honoráriuma általában tizenöt-húsz pengő. Kesergett, amiért a havi egynél vagy kettőnél többet nem volt képes tető alá hozni. Kisebbségi komplexus gyötörte iskolázatlansága miatt, állandóan tanult, olvasott, belemélyedt mindenféle ezoterikus tanba is, az asztrológiától a tenyérjóslásig. Égi jelekből igyekezett kiolvasni a sorsát. Nem tudom, segítették-e a csillagok s a transzcendentális világ.

Szívesen mesélnék vagy idéznék még a könyvéből. Azért nem teszem, mert minden esetben fölizgat. A szó legszorosabb értelmében. Egyedül ülök a házban - jobb a békesség. Irigylem végletesen vad szenvedélyeit. Átélem szenvedéseit. Gesztusai megrendítenek. Vagy meghökkentenek. Például: noha üres a zsebe, az egyik kulcsfigurája - kulcsszeretője, ha írhatom így - figyelmét azzal igyekszik magára irányítani az utcán, hogy kitartóan dobálja pénzdarabokkal. Öntudatlanul fejezvén ki, miféle viszony rejlik itt a mélyben.

Önéletrajzi regénye végén Gelléri Andor Endre útra kél. Előveszi a paszportot, melyet az atyai jóbarát és fölfedező, Mikes Lajos váltatott ki vele, amikor ösztöndíjjal Németországba küldte. Most Olaszország a cél. Velence. Ott mintha önérzete végre erősödnék kicsinyt: "...a szentekhez hasonlítom magam, pedig mindössze csak egy novellát írtam, s alaposan bekávéztam, hogy pestiesen fejezzem ki magam". Ezután rájön, szégyelli "azt a pár botor sort", amelyet egy ismerősének küldött velencei levelezőlapon, s fontolgatja, megkéri, radírozza ki közös emlékezetükből. (A kézirat itt, a 389. lapon, megszakad. Ó, be kár!)

Csupán három esztendővel született hamarább, mint Faludy György. Ha szerencsésebb, az elmúlt évtizedeket velünk tölthette volna. Legföljebb nem gondol nőkre - annyit már. Bivalyerős szervezete hosszú földi tartózkodás ígéretével kecsegtette. Ezzel szemben élt harmincnyolc évet. Írásai sokkal tovább. Gimnazista koromban még fontos szerzőnek számított, szerepelt a tananyagban és a szöveggyűjteményben. Mostanság mintha téli álmot aludna - altatnának vele. Tartok tőle, az Egy önérzet története nehezen szerezhető be. Pedig, kiadók és ivarérett honfitársaim, tizenhat alatt és fölött, figyelem! Sokkal izgatóbb, mint - bocsánat a hasonlatért - a pornófilmek. Az irodalmi valőr és az olvasás kéje persze százszor többet ér a primér izgalmaknál, ám erről ki-ki csak saját magát győzheti meg.

2006. október 13.