Faludy György (1910-2006)

Kedves Gyurka,

ma délelőtt rájöttem, miért vonakodtam egész életemben attól, hogy nekrológot írjak. Azért, mert ha nekrológot fogalmazok, azzal mintha végleg elfogadnám, hogy az illető tényleg meghalt, eltávozott, többé sosem láthatom. Nehéz. Én soha nem is voltam képes rá. A mai napig képzelem, újabban inkább álmodom, hogy benyitok a szobába, és ott ül apám. Vagy anyám.

Kedves Gyurka,

vettem a rossz hírt, a főszerkesztő úr sms-ben (!) érdeklődött, írnék-e rólad nekrológot, úgy hittem, beavatom, megmagyarázom neki, hogy nem bírok, de utána arra gondoltam, majd bliccelek, írok inkább levelet neked, úgyis készültem rá, mert ez a nyár szerencsétlenül alakult, alig voltunk itthon, amikor hívtatok, sosem volt jó az időpont nekünk, amikor én javasoltam napot, tinektek nem volt alkalmas, kórházba kellett menned, vagy még nem engedtek haza onnét, vagy rosszul lettél, de mi már olyan régen ismerjük egymást, és annyi egészségügyi krízist túléltél, hogy reménykedtem, Fanny túl sötéten látja az állapotodat, közelről a tünetek mindig aggasztóbbak.

Kedves Gyurka,

annyira szerettem volna még találkozni veled, de Fanny azt mondta, nem vagy beszédképes, erősködnöm kellett volna, de az sosem ment nekem, azzal tettük le a telefont, hogy szól, ha jobban leszel, beletörődtem, hogy majd Jesolo után átugrom, újabban itt laksz a szomszédban, Csillaghegyen, mely valójában sík vidék, boldoggá tett, amikor kertes házba költözhettél, mindig arra vágytál, hogy utolsó éveidet ilyen környezetben tölthessed, hálás voltál az Alexandra Kiadónak, amiért megengedhetted magadnak az ingatlanvásárlást, utóbbi éveidről volt szó, Gyuri, nem csupán egyről, te szoktad tartani a szavad, akkor most mi van?!

Kedves Gyurka,

ma délelőtt gondoltam jelentkezni, Kovács főszerkesztő megelőzött, mi lesz így velem, még annyi mindent szerettem volna tőled tanulni, ki fog nekem ezután mesélni Einsteinről, Szilárd Leóról és más nagyságokról, akiket ismerhettél, vagy Arany Jánosról, akiről többet tudtál, mintha ismerhetted volna, kitől értesülhetnék olyasmiről, hogy Arany a Margitszigetre vitte sétálni az unokáját, ahol a nagypapák szokás szerint édességet osztogattak a gyerekeknek, a nagy költő azonban csupán a kávéházban a feketéhez adott kockacukrokat adta oda, melyek a mainál nagyobbak voltak, s vastag fehér papírba csomagolták őket.

Kedves Gyurka,

vagy húsz éve számítok rá, hogy időről időre a társaságodban lehetek, élvezhetem szellemed gyümölcseit, meghallgathatom a véleményed magyar és külföldi versekről, regényekről, történelmi könyvekről, csodálhatom, hogy fejből fújod az évszámokat, a történeteket, melyeket általában így kezdesz: "Tudod-e?" - és én csak azt válaszolhatom, hogy nem, én nem tudom, jóformán semmit nem tudok.

Kedves Gyurka,

azonnal fölhívtam Fannyt, tudom, néhány hete halt meg az édesanyja, súlyos betegségben, sírt, panaszkodott, milyen sokan zaklatják most, akik korábban hallani sem akartak róla, jobb volna, ha az emberek megértenék, akármennyit köszörülték a nyelvüket különös házasságotokon, most annak is vége, a gyász csöndet parancsol, csöndet, merengést, magunkba fordulást.

Kedves Gyurka,

nincs vigasztalás és enyhület, csak bűntudat és fájdalom, pedig arra kellene gondolnom, hogy neked már jó, most bizonyára találkozol hajdani barátaiddal, összefutsz odafenn költőkkel is, akiket ismertél, vagy becsültél, vagy ismertél és becsültél, nagy emberekkel, biztosan szót értesz velük.

Kedves Gyurka,

sajnálom, de én nem vagyok képes lemondani rólad, nekem mindig apa kellett, az igazi túl korán elhagyott, te is azzá lettél, ha tudtál róla, ha nem, vele azonos korú vagy (nem bírom leírni, hogy voltál), várom, hogy átbandukolhassak (ámbár túl hosszú séta volna), vagy átautózhassak, vagy átbiciklizhessek, várni fogom, mikor lesz egy szabad este, hogy meghívhassalak egy jó étterembe, rendszeresen vacsoráltunk együtt, értékelted a színvonalas ételt és italt, az egyik ily alkalommal kicsikartam tőled egy verset a noteszomba a jól sikerült este emlékére, bár panaszoltad, hogy nem gyújthattál rá, ezt a lapot bekeretezve őrzöm, de nem ajánlom föl életműved összkiadásába, arra ráérünk majd, ha meghaltál.

Vámos Miklós

2006. szeptember 8.