Olvashatnám is, persze. Sőt főleg. Asszem vagyok olyan (jó?) olvasó, mint író. Írül olvasok, olvasul írok. Bocs. Mindenesetre írás és olvasás: ikrek. Közösek a gondok és az örömök. Csak épp Íróországban kevesebb a boldogság. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy néhanap átteszem székhelyem Olvasóországba. E sorozat könyvekről fog szólni. Soha olyan ízzel s élvezettel nem tettem magamévá nyomtatott szövegeket, mint amióta elmúltam ötven. Idevágó élményeimet szeretném megosztani önökkel.

Elcsípett párbeszéd az utóbbi napok gyűjtéséből: Szerencsére most már elég magas a könyvek árfekvése karácsonyi ajándéknak! - így az egyik öltönyös férfiú. Ja, ha legalább ötezer, nyugodtan adható! - a másik. Pláne ha sok benne a fotó! - a harmadik. De akkor tízezer az árfekvés! - az első.

Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Uraim, mondhattam volna, nehogy véletlenül lekaparjátok az árcédulát, a szeretett személyt tájékoztatni kell az árfekvésről. Esetleg vegyetek mellé ékköves gyűrűt, az a biztos, a gyémántok a lány legjobb barátai, ahogyan a néhai Marilyn Monroe énekelte a mozgóképben. Ám mi, előnytelenek és öltönytelenek, járhatunk tovább a közkönyvtárba, tekintet nélkül az évszakra. Imádom a tépett borítójú, ronggyá olvasott köteteket. Pénz verve, asszony számlálva, könyv olvasva, ugyebár. Könyv, könyv, KÖNYV! Ki ismer engem és szeret, tudhatja, mennyire irtózom a szóismétléstől. Láthatják, kettőnek ismétlésétől mégsem idegenkedem. KÖNYV. KÖTET. Őket szívesen tudásanyjázom. Minél többször, annál szenvedélyesebben. (Az angol mondás - the more, the merrier - sajna nem erre utal.) Pedig én az olyasmit is hibának - a "szóismétlés" szóismétlés volna - tekintem, hogy: belépett a beteg. Vagy: megint megjött. Emezek elkerülésért olykor ép és egészséges mondatokat rontok csípőficamossá. Tiszteljük barátaink agybaját.

Künn szitál a hó, egyúttal bágyadtan mosolyog a nap. Ilyenkor ki veri a feleségét? Jobb helyen már becsomagolták a fenyőfa alá készítendő nyomdatermékeket, fentiek értelmében emezek közt kevés a szépirodalom - kivételt csak a többkötetes opuszok és a díszkiadások képezhetnek. Idebenn, hála a korszerű fűtésnek, tavaszi a hőfok, s két kisded játszódik, lendkerekes műanyag automobilokkal. Könyvfogyasztásuk egyelőre a leporelló, főleg a vízhatlan változat a kádban. Mi ez? Pá (lámpa). És ez? Gaga (autó). És ez? Namini (mazsola). Ha szerencsém lesz, amint eljő az ideje, rákapnak az általános iskolai olvasmányokra, elébb Gárdonyira, Jókaira, Mikszáthra, későbben pedig merészkednek mind beljebb a szépirodalom rejtelmes erdejébe. Ha nem, valamit ki kell találnom. Sokszor hallhatni: Mit csináljunk, a gyerek soha nem vesz könyvet a kezébe. Nézi a tévét. Bújja az internetet. Hallgatja a cédét és az mp3-at (mi az?).

Édes gimnazista lány dedikáláskor vonogatta a vállát, ő sajna istenigazából nem olvasott tőlem semmit. És nem istenigazából? - így én. Ezt nem értette. A kötetet a barátnőjének vette, magyarázta. Ő maga azért nem ér rá olvasni, mert inkább élni akar. Nem vitatkoztam, hely és idő aligha lehetett alkalmas rá, hogy kifejtsem híres novemberi téziseimet az olvasásról, esetleg egy páncélautó tetejére állva. Pedig aki élni akar, annak falnia kéne a könyveket. Az irodalom az életet tartalmazza. Csak felületes rátekintésre a másokét. Aki nem olvasta a Vörös és feketét, örökké azt hiheti, fülig szerelmes, noha csupán beleheccelte magát valamely törekvésébe. Aki nem olvasta az Anna Karenyinát, egymaga kénytelen rájönni, hogy amikor csinálhat bármit, többé semmi nem tetszik a szeretőjének, rögvest szakítani kell, az pedig a halál egyik műneme, még ha túléljük is. Aki nem olvasta a Száz év magányt, talán észre sem veszi, ha egy széplány fölrepül a környezetéből az égbe, ámbár mindennapos eset.

Sorolhatnám tovább a példákat, fogom, de nem most. Az antisznobokat úgysem győzhetném meg. (Ők e lap helyett amúgy is a színes-fényképes-meztelen-nőseket forgatják. E merengést ottan kéne publikálnom? Á, aligha közölnek ilyesmit, kivéve, ha produkálok mellé egy intim fotót.) Előbb-utóbb valaki bedobja a kínosnak vélt kérdés: Ugyan mért olyan fontos a szépirodalom, annyi minden más van e világon!

Mi, literátorok, büszkén beszéljük a közös nyelvet, címekre és szerzőkre akként hivatkozunk, mintha mozgalmunk titkos jelszavai volnának. Ahhoz azonban nem ragaszkodunk, hogy tudjuk a Thalész-tétel levezetését. Ismerjük a vegyületek és gázok kémiai összetételét, értsük, mit is jelent valójában az einsteini képlet: E = mc2. Blattoljunk violin- és a basszuskulcsban, fújjuk az olimpiák bajnokainak névsorát, a történelmi évszámokat, a helyesírás valamennyi szabályát. Nem beszélve az idegen nyelvekről. Az világos, hogy angolul és németül illik érteni. (Mennyire?) De mi a helyzet a göröggel? A latinnal? Az orosszal? Továbbá a két igazi világnyelvvel, a kínaival és a spanyollal?

Amennyiben minderre időt akarunk szakítani, a szépirodalom kiszorulhat a látóterünkből. Ám van itt egy fordított arányosság, amelyre érdemes odafigyelni. Meggyőződésem, sőt tapasztalatom, hogy ahány jó könyvet olvastam, annyival több életem volt, lesz. Minél gyakrabban merülök el abban, hogyan léteznek, cselekszenek és gondolkodnak más emberek, törzsek, népcsoportok, annál tisztábban látok, érzek, értek, következésképp kevesebb indítékom marad, hogy acsarogjak bárkire. E gondolatmenetet követve hamar elérhetünk odáig, hogy csak szépirodalmilag művelt emberfők valók kormányba, parlamentbe, hivatalba. Aminek előfeltétele volna, hogy a szavazásra jogosultak zöme ossza nézeteimet, azaz maguk is olvasottak legyenek. Jó terv. Most már csak az hibádzik, mondanám meg, miként juthatnánk idáig. Rendben. Azután próbálok kicsit a vízen járni.

Szőttem egy szerényebb tervet: mivel kísérletezzem, ha az enyéim olvasásköteles korba érnek. Arra buzdítom őket, írjanak. Ne pénzért vagy hivatásként. Csak úgy. Szerintem aki sosem küzdött még mondattal, nem élvezheti annyira másokéit, mint az, aki meredt már zavartan a fehér papírra. Megteszi néhány elszánt vers kamaszkorban. Egy-egy fontos levél. Vagy akár a napló. E ponton talán igyekeznem kéne meggyőzni önöket, hogy az írás csakugyan az olvasáshoz vezető ösvény. Én azonban Elliot Aronson szociálpszichológus tézisét vallom: soha senkit nem győzhet meg más, mint saját maga. Aki hisz nekem, tegyen próbát. Aki nem - az is, legalább kalandvágyból. Ha jót akartok olvasni, magyarázom a kisfiúknak öt-tíz év múlva, kell egy táskába s hón alá könnyen simuló, lehetőleg bőrbe kötött, vastagabb füzet, jegyezzétek föl, mi történik veletek. Napi tíz sor elég. Ettől függetlenül bátran képezhetitek magatokat befektető bankárrá vagy atomfizikussá vagy balett-táncossá, ahogy tetszik.

Magamat ismerve, a Moleskine(r) gyártmányait (ha ez reklám, ellenszolgáltatás nélküli) ajándékozom nekik, azaz Hemingway és Picasso legendás noteszát, a borító fekete, a lapok makulátlanok, sarkuk kerekített a szamárfül kivédésére, könyvjelzőül függőleges gumiszál szolgál. Aki efféle irkába körmöl, átmenetileg híres festőnek vagy szerzőnek képzelheti magát. Én akkor is ilyet nyomok a kezükbe, ha addigra kimegy a divatból - raktárkészletet halmozok föl. Naplózáshoz töltőtoll járja, s nem árt a színes tinta, ha rám hallgatnak, smaragdzöld, majmoljuk Kosztolányit.

Kérdés, lesz-e még egyáltalán kézírás, mire ezek az aprótermetűek felnőnek. Ujjaink közé szorított tollszerszámból eregetni a téntát a papírra igazán fölséges érzés. Tudom-tudom, az a korszerű, amikor billentyűzet parancsára elektromos nézőkén tör előre a betvek szabadcsapata, a hadrend gombnyomásra átcsoportosítható, az ütőerő bármeddig javítható. Mindegy, naplót teljesen fölösleges javítani.

Arra a drága szülő ne számítson, hogy a csimota macskakaparásába valaha is belétekinthet. Csak az érdemli meg a napló nevet, amit más nem láthat. Igazán következetes lépés följegyzéseink elégetése, hitelesen igazolja, hogy soraink gyúlékonyak. Aki ezt elmulasztja, azt utolérheti a végzet: magánhasználatú följegyzéseit a hálátlan utókor kinyomtatja. Saját naplómat, mely panaszkönyv inkább, tervezem tűzre vetni, s hogy eddig miért nem tettem meg, annak egyszerű az oka. Emlékezetem mankójaként használom olykor-olykor, így szükségem lehet rá még egy ideig.

Utóvégre változatlanul a könyvek világában szeretnék élni. Vagy legalább a könyvek városában. Létezik olyan, a Földközi-tenger keleti partján, Gebál (Gubla). Pillanatnyilag úgy hívják, Jbeil. A mai Libanon területén található, Bejruttól harminchét kilométer, északra. Én a József és testvéreiben olvastam róla. Görög neve Byblos, ami annyit tesz: íróanyag, papirusz. Azzal kereskedtek. Innen származik a Biblia szó. Istenem, de szeretném, ha Budapest jelentene valami szépirodalommal kapcsolatosat! Magyarország fővárosa: Líra. Vagy: Epika. Esetleg: Literatúra. Mámorító érzés volna.

Olvasással kapcsolatos prédikációim nagyjából kéthetente várhatóak e helyütt. Akiknek füleik vagynak, hallják. Nyissuk ki szépen a Könyvek könyvét, ezúttal a könyvek városánál (Zsolt 83,8; Ez 27,9). És gondoljunk azokra, akik még sosem jártak ott.

2005. december 30.