Semmi nem jár (Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 36. szám)

Megosztás

Ladányi, a szigorú szavú, azt mondta, adjak be kötetet. Milyen kötetet? Hová? Saját kötetet, a Magvetőhöz. És azt hogy kell? Fogod a kézirataidat, ciklusba rendezed, átnyújtod, a kiadó az örökmécsesnél van.

Igenis. Vittem a mappát az örökmécseshez. Járókelőktől érdeklődtem, hol a Magvető? Nem tudták. Maigret felügyelő aprólékos figyelmével körbejártam a teret, rátaláltam a cégtáblára. Odvas lakásba jutottam, ha emlékezetem nem csal, a félemeleten. Félhomályos folyosók, üveges könyvszekrények, zárt ajtók. Végül az egyik szobából emberi hangok szűrődtek ki. Kopogtam. Nincs válasz. Tizenkilenc éves múltam, izzadt a tenyerem. Lesz, ami lesz, benyitottam.

Szűrt fényben gomolygó porszemek. Két egymásnak tolt íróasztal, rajtuk s a földön is, papírkötegek, meddig a szem ellát. Egy férfi és egy nő ült egymással szemben, a dossziéhalmoktól alig látták egymást. Nevüket jótékonyan elhallgatom. A nő - töltöttgalamb, koszorúkontyos, ingerült - félig állt, hogy a férfi - gyérülő hajú, zakós, szintén ingerült - arcába kiálthassa a papírtornyok közti résen át: Figyeljen ide, itt már nem lehet dolgozni a maga kuplerája miatt, ha nem rak rendet, bizisten fölgyújtom az egészet! Bagoly mondja verébnek, így a férfi. Valóban, a nő asztalán sem voltak alacsonyabbak a stószok. Ekkor vettek észre. A férfi maga elé húzott egy iratot, úgy tett, mintha sürgős olvasnivalója volna. A no grimaszolt, azt olvashattam az arcán: mindig rám marad a munka neheze. Mit óhajt, fiatalember? A kötetemet hoztam - gyürködtem az én kis dossziémat. Adja ide, majd értesítjük! - az egyik halomra dobta az íróasztalán. Mikor? Három hónap, mondta kegyetlenül.

Ég a kezük alatt a munka, gondoltam. De akkor mi tart ilyen soká? Négy hónap múltán visszamerészkedtem az oroszlánbarlangba. A szoba zárva, szabadságon voltak. A hatodik hónapban ismét megjelentem. Emberi hangok szűrődtek ki. Kopogtam. Nincs válasz. Húszéves voltam. Benyitottam.

Szűrt napfényben gomolygó porszemek. Itt már nem lehet dolgozni a maga kuplerája miatt! - a töltöttgalamb nő. Bagoly mondja verébnek! - a karót nyelt férfi. Úristen, azóta ez megy? - gondoltam. Ha nem rak rendet, bizisten fölgyújtom az egészet! - sipította a nő, s ezúttal a tettek mezejére lépett, öngyújtójával lángra lobbantotta a két íróasztalon immár egybeolvadó papír-középhegységet. Tudtam, abban van az én kéziratom is, fejhangon fölvonyítottam: Tűz van! A karót nyelt férfi megvetőn (magvetőn? bocs) pillantott rám: Csigavér, fiatalember, ezek a mostani szar papírok rosszul égnek. Igaza volt, inkább csak füstölt. Amikor - közelgett a huszonegyedik születésnapom - végre elolvasták a novelláimat, örömmel láttam, hogy csak a lapok széle pörkölődött meg. Végül a magasságos igazgató úrelvtárs színe elé jutottam. Addigra a kiadó beköltözött a Vörösmarty téri kockaházba (melyet épp most rombolnak le).

Vigyázz vele, figyelmeztetett Ladányi, a szigorú szavú. Hogy értve? Ávós. Na hiszen... és akkor mit lehet vigyázni? Tartsd a szádat. Így hát némán ültem a sarokkanapé szélén. Kardos György úrelvtárs kopasz volt, szűkszavú, szomorú szemű. Nem ilyennek képzeltem az ávóst. Hosszan lapozgatta a lektori jelentéseket, aztán így szólott: Fiatalember, a maga írásait kiadásra érdemesnek ítéljük, nem biztos hogy mindet, az se biztos, hogy a jelenlegi formájukban, de okvetlenül megjelentetjük - hatásszünetet tartott. Féltem örvendezni. Rám ripakodott: Nem érti? íróvá van avatva! mennyi pénz kell? Tessék? Elvesztette a türelmét: Mennyi előleget kér? Szédelegtem: hát, amennyi jár... Fölemelte a hangját: Semmi nem jár! de azér adunk! menjen át a szomszéd szobába, ott ül a helyettesem, beszéljék meg.

Éreztem, a kiadó uránál és parancsolójánál leszerepeltem. Abban a kisebb szobában mérlegképes könyvelőnek látszó férfi ült, nagyalakú művészeti albumba mélyedve. Sík Csabának hívták, láthattam a folyosón a névtábláját. Jöttömre sem nézett föl. Krákogtam, kedves igazgató helyett... Sík elvtárs, azért küldtek, hogy megbeszéljük az előleget. Épp csak egy szemvillanásra méltatva bámulta tovább a reprodukciókat: Nem áll módomban. Dühbe gurultam: Figyeljen csak, lehet, hogy nem fejeztem ki magam érthetően, Kardos György elvtárs, az ön igazgatója, azt üzente, kapok előleget! Ne kiabáljon, mondta ő, hallottam, de nem áll módomban.

Darab ideig álltam ott hülyén, aztán kifordultam a szobájából, alaposan bevágva az ajtót. Kezdtem kétségbe vonni, hogy tényleg a direktorral beszélhettem az előbb. Szemére hánytam Ladányinak, mért oda küldött, ha egyszer ávós? Nincs más, mondta ő, a Szépirodalminál még nehézkesebb, Kardos legalább első kézből tudja, meddig mehet el, s addig el is megy. Nem hazudott, nekünk semmi nem jár, csak a szánk, az se mindig, így Ladányi, a szigorú szavú.

Úgy hittem, történetem a Magvetővel lezárult. De érkezett postán a szerződés, benne számok, az előlegé is. Ismét bizakodtam. Kijelölt szerkesztőm havi rendszerességgel berendelt, csuklóztatott, lassacskán kiderült, szinte minden novellám tüzetes átírásra vagy cserére szorul. Miért engem akarnak kiadni egyáltalán? E kérdésre hamarosan megkaptam a választ. Nagyalakú küldemény érkezett postán. Benne a kéziratom. Mellette az igazgató úrelvtárs levele, mely arról tudósított, hogy szövegeim még az első kötetek szokásosan alacsony színvonalát sem érik el, ezért visszaküldik, érlelgessem a fiókomban. Dátum és Kardos György kézjegye. (Ekkor még nem tudtam, a titkárnője ír alá helyette.) Rohadt ávós, sziszegtem. Érdekes, amikor elfogadta a kötetet, ez nem zavart. Ne tagadjuk, mind így voltunk vele. Ha kiadott: bátor, rendes. Ha nem: ávós, szemét.

Szállt a hír szájról szájra, mint a népdalok, Haraszti és Dalos, a két magyar ellenzéki miatt állt a bál a pártközpontban. Valamennyi barátjuk és szoros kapcsolatuk aktuális kötetét visszapostázta a Magvető. Néhány hét múlva csöngött a telefon, Kardos György izgatott titkárnője: Hol a maga kézirata? Hol volna, csókolom, a fiókomban. Azonnal hozza vissza! Nem lehet, kérem, még érnie kell. Na ne hülyéskedjen, fizetjük a taxit, most rögtön induljon! Hát, indultam. Mi történhetett, sosem tudtam meg. Talán enyhült a politikai irányvonal. Így mentek dolgaink a hatvanas-hetvenes évek fordulóján.

Szép volna akként folytatni: és kiadták. Arra még várnom kellett vagy másfél évet. Elébb beválogattak egy antológiába. Ahol a sziget kezdődik. Mi, akik szerepeltünk benne, úgy hívtuk, Ahol a part szakad. Fotót közöltek az ifjú szerzőkről, alatta néhány soros bemutatkozásukat. A fényképen úgy festettem, mint egy stréber gimnazista. Magamról többek közt az írtam: Szociális író szeretnék lenni. Az első korrektúrán ezt olvashattam: Szocialista író szeretnék lenni. Gyanítottam, a szerkesztő műve ez. Óvatosan visszajavítottam. A második korrektúrán megint szocialista volt. Minő örömmel állítanám, hogy ismét kijavítottam. De nem. Mai napig szégyellem. És most, hogy nulla bátorság kell hozzá, csöndesen megismétlem, szociális író szeretnék lenni. Még mindig.

Végre azután megjelent első kötetem, az Előszó az ábécéhez, huszonegy múltam. Boldog beteljesülés? Nem egészen. Kortárs kartársaim zöme több évvel később jutott kötethez, érthető okból megutáltak. Talán szívességet tettem volna magamnak, ha nem engedelmeskedem az izgatott titkárnőnek.

Kardos György még fogadott néhányszor. Vagy inkább hivatott. Mindig elvtársi többesben beszélt. Nem zavarta a csendőrpertu. Féltem tőle. Állítólag nagyvonalúan bánt azokkal, akiket kedvelt. Én nem tartoztam e körbe, mégis ragaszkodtam a Magvetőhöz a nyolcvanas évek elejéig. (Akkor átkényszerültem a Szépirodalmihoz.) Jó volt belépni a kockapalotába, körbekörbézni a páternoszteren, kuporogni az első emeleti büfében, neves rockzenészek társaságában.

Köteteim soha nem akkor jöttek ki, amikorra betervezték. Ha azt ígérték, ősszel, átcsúszott tavaszra. A következő audiencián panaszkodtam Kardos Györgynek, mire ő: Azt nem mondtuk, melyik ősz. Várta az ember, szívében türelmetlen bika módjára toporzékolva, a valóságban alázatos telefonokkal érdeklődve a szerkesztőnél. Még nem. Még nem! Még nem!!! - mind ellenségesebben. Egyszer aztán, amikorra már le is mondtál róla, csöngött a telefon, a kiadó gondnoka, a bírságoló rendőr szemrehányó hanghordozásával: Tessen jönni a példányokér, mer útba vannak! A könyv megjelenése ünnep helyett olyasféle érzés volt, mintha munkádat kidobtad volna a kukába. Dédelgettem a gondolatot, hogy harminc tiszteletpéldánnyal a hónom alatt elballagok a Liszt Ferenc térre, az Ady-szoborhoz, ott aztán nagyot kiáltok, hogy mindannyian meghalljátok: Emberek, ihol az új könyvem! - s meghajolok a négy égtáj felé, míg a járókelőkből összegyűlt tömeg vastapsol.

Szép lett volna, ha egyszer megteszem. Addig vártam vele, míg a régi Magvető a kilencvenes évek elején a csőd szakadékába merült. Említett munkatársai és vezetői nincsenek az élők sorában. A kiadó aztán föltámad a halottaiból, virít. Remélem, ifjú szerzőinek minden jár, nem csak a szájuk.

2004. szeptember 6.

.