Rosszabb a lóversenynél (Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 38. szám)

Megosztás

Hiszik-e vagy sem, boldogult úrfikoromban néhányszor a magyar filmmel udvaroltam. Az úgy volt, hogy az ember moziba vitte az áhított nőt (pattanásos bakfist), mert a sötétben minden megtörténhet, ugyebár. Amcsi vagy olasz filmből kevés volt, szovjet filmből sok. Ésszerű középút a magyar művészfilm, melyben akadnak szerelmi jelenetek, és az se baj, ha a cselekmény vontatott, úgysem a vásznon kibontakozó akciók miatt ültünk ott. Hölgyeim és uraim, legjobban a Szerelmesfilmmel lehetett udvarolni. A korai Jancsók is megjárták, a sok meztelen ló és nő látványa engedékenyebbé tette a Lolitákat. Nem csoda, ha filmbubussá (Nemeskürty tanár úr kifejezése) lettem én.

Kilencszázhetvenöttől a magyar filmgyártásban működtem hősleg, tizenhét lankadatlan évig. Dramaturgként. A papa túrja a dramát, mondta a lányom az óvodában, midőn Pipi néni a foglalkozásomról érdeklődött. Sokat tanultam a filmesektől. Legelőször azt, hogyan kell taxit hívni. X. Y. kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész vagyok, küldjön gyorsan egy kiskocsit! - az egyik élő klasszikus mondta ezt a telefonba. A kiskocsi talán magyarázatra szorul, az idő tájt még két méretből választhatott az ember, amiként létezett kispörkölt is, később nevezték át zónára. X. Y. azt nem mondta, miként kell elérni a kétszeres Kossuth-díjat és a kiválóságot, e részletkérdést tehát oldjuk meg, ahogyan tudjuk.

Az Objektív Stúdiónál túrtam a dramát, annak megalapítása pillanatától. Szabó B. István akkori filmfőigazgató (elébb prózarovat-vezető az Új Írásban, az ő helyét vette át Gáll István, az Ember) hívta föl a figyelmem e munkalehetőségre. Az addigi két állami játékfilmgyártó stúdió mellé alakul egy harmadik, nem lesznek gazdasági követelmények, a szabad művészeti kísérletezés a cél, oda kéne dramaturg. Jól hangzott. Kevéssel később fölhívott Szabó István maga, hallja, szívesen dolgoznék az új stúdiónál. Kis híján elejtettem a kagylót. Hiszen a Szerelmesfilm rendezője telefonált! Találkozni hívott egy kávéházba, mely a sors szeszélye folytán ama lakóház földszintjén üzemelt, amelybe néhány év múlva költöztem családostul. Szabó István személye, ha lehet, még műveinél is nagyobb hatást tett rám, nemzedéke legtisztább arcával és tekintetével. Kérdezgetett, mi a célom a filmgyárban. Bevallottam, elsősorban a kötetlen munkaidő vonz, lehetővé teszi, hogy regényírjak, amúgy filmbubus volnék, de nem szakember, tulképp abban sem vagyok biztos, mi a dramaturg. Rendező és író társalkodónője, sommázta ő. E definíció pontosnak bizonyult.

Így festett az Objektív Stúdió rendezői kara: Szabó, Sára Sándor, Kósa Ferenc, Rózsa János, valamint a néhaiak: Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Gábor Pál, Szörény Rezső és dramaturgtársam, Kardos István (a rendező öccse). Az Objektív Stúdió tényleg kísérleti lett, mert fönnállása első évében filmgyártással csak kísérletezhetett, a főigazgatónak felküldött forgatókönyveit kivétel nélkül visszautasították, politikai okból, ami annál is meglepőbb, mivel a stúdióvezető neve az volt: Marx. Nem Károly, József. Mind keserűbb pánikhangulat uralkodott a három egymásból nyíló irodaszobában. Értekezlet értekezletet követett. Újra tanultam valamit, hogyan sértegethetjük a másikat oly módon, ostyába csomagolva, hogy ne legyen joga megbántódni. Tájékozatlanságomat jelzi, hogy amikor szememre vetették, engem jobban izgat a regényírás, mint a forgatókönyvek, vérig sértve fölpattantam, s az ajtót bevágva távoztam. Pedig igazuk lehetett, noha minden rám bízott föladatot elvégeztem. Már az utcán jöttem rá, fönn hagytam a táskám, benne a kulcsok, az igazolványok, a pénztárca, a kézirataim... Nem volt mit tenni, vissza kellett kullognom. De az ember nem csaphatja be kétszer ugyanazt a folyót - amikor paradicsomvörösen beléptem, nem adták oda a táskám, kánonban röhögtek.

Késhegyig menő vitákat folytattak egymás és mások forgatókönyveiről. Mindannyian a saját filmjüket kérték számon a más tervén, ami igazságtalan, de érdekfeszítő, ha nem a témára figyelünk, hanem a beszélők karakterére. A filmesek, úgy éreztem, jóval olvasottabbak az íróknál. Persze, tudjuk, a suszternek nincs cipője... Cselekményről, jellemábrázolásról és szerkezetről is tudatosabban gondolkodtak. Ennek nagy hasznát vettem. Makk Károly például kifejtette, hogy egy jó filmben (színdarabban, regényben, teszem hozzá) legalább hétszer választ kell kapnunk az alábbi kérdésre: és aztán mi történt? A dán királyfi hazatért az iskolából. És aztán mi történt? Megjelent atyjának szelleme... satöbbi. E módszert az érdeklődő fiatal prózaírók rendelkezésére bocsátom. Később tudtam meg, hogy Makk Károly is csak továbbadta, mentora, Radványi Géza bácsi (Valahol Európában) tanította neki.

Huszáriknak különleges hangja volt, reszelős, mégis zengő, mint a trombitáé, melyet nem fújtak meg elég erősen. A soha véget nem érő stúdiótanácskozások unalmát rajzolással enyhítette. Keze vészesen remegett, gyógyszertől, alkoholtól, feszültségtől, képzőművészeti stílusa légiesen lebegővé vált. Rajzolt a füzetébe, szalvétákra, olykor az asztalra. Több firkáját sokáig őriztem, míg elmerültek a sorozatos költözködések örvényeiben. Nem tárgyakat, élőlényeket ábrázoltak, nőt, gyereket, lovat, kutyát, kecskét. Kérdeztem, miért nem fest? Azt mondta, festene ő a kamerával, ha engednék filmet csinálni. Ritkán engedték.

Gábor Pál kisfiúnak látszott a többiekhez képest. Úgy is bántak vele. Angi Vera című filmjét a stúdióban alaposan leszólták. Világsiker lett. Vészi Endre írta, aki eljött a vérzivataros elfogadásra. Megdöbbent, milyen hangon beszélnek egymással a filmesek. Ennél nagyobb szeretettel bánhatnának a kollégákkal, vélte. De kérem, ez a filmgyár, mondta Kardos Ferenc, itt csak a színészek dicsérnek. Pedig Kardos volt az úriember a csapatban. Mire én odaértem, a színészek se sűrűn dicsértek. Hacsak nem magukat. A szájhagyomány Páger Antalnak tulajdonítja, hogy saját filmjét nézve a kisvetítőben így szólott: Egészen a hatásom alá kerültem!

Ez idő tájt neves külföldi filmesek egymásnak adták a kilincset a gyárban. Arra járt Cesare Zavattini (a neorealizmus forgatókönyvíró pápája), Sidney Lumet (Tizenkét dühös ember) és Lindsay Anderson (If). Őt hosszan kísérgettük a városban Kepes Andrással, Szentendrére is kivittük. Nagyon érdekelte a magyar múlt és jelen, de akármit meséltünk neki, mindenre azt mondta: Tiszta Hitchcock!

Woody Allen nálunk még nem volt ismert, én azonban már láttam az Annie Hallt Párizsban, annyira tetszett, hogy többször egymás után. Bámészkodás céljából betértem a Tour d'Argent-ba, a város egyik híres éttermébe, úgy tettem, mintha keresnék valakit, a legszerényebb menüt sem tudtam volna kifizetni. Az egyik sarokasztalnál olyasféle szemüveges muki étkezett magában, mint Woody. Pontosan tudtam, ő nem lehet. Találkozott a tekintetünk. Sajnáltam azt a mukit, amiért egyedül kell kajálnia. Másnap olvastam a Figaróban, hogy Woody Allen inkognitóban Párizsba érkezett, s a Tour d'Argent-ban vacsorált. Javasoltam az Objektívben, hívjuk meg, de azt mondták, nem komoly filmes. A stúdió falán nagyalakú kép lógott, Fellini és Bergman elmélyülten beszélgetett kempingszékeken, ők voltak rendezőink példaképei. Mit tesz Isten, egyszer a cannes-i filmfesztivál régi épületében intett nekem a nagy Federico. Zavarba jöttem. Újra intett, közeledjem. Már-már bedőltem, amikor elhúzott mellettem Jane Birkin - az olasz mester őreá vágyott.

Révész György (Angyalok földje) magyar mester volt. Nem az Objektívnél, hanem a Nemeskürty tanár úr vezette Budapest Stúdiónál. Hívatott a tanár úr, előadta, Révész Gyuri most rossz passzban van, előző filmjét Adyról készítette, nagyon levágták, segíteni kéne rajta, írjak neki valamit, ami ránt egyet a karrierjén. Ez az igehasználat tetszett, a föladatot vállaltam. Sikerült rántanom egyet a karrierjén, Hanyatt-homlok című filmünk úgy megbukott, hogy az ő pályafutásának gyakorlatilag vége szakadt. A film szerencsejáték, mondogatta Huszárik Zoltán, reménytelen szenvedély, rosszabb a lóversenynél. Révész György miatt mégis furdal a lelkiismeret, ha eszembe jut. És mindig eszembe jut, ha az egykori Lumumba utcában járok. Jelenleg Róna utca. A százhetvennégyes szám alatti épületben, ahol hajdan a négy játékfilmstúdió üzemelt, most az egyik mindenható kereskedelmi tévétársaság székel. Sic transit gloria mundi.

A hajdani zenetermet, ahol a magyar rock klasszikus lemezfölvételei készültek, tévéstúdióvá alakították. Előterében vagy húsz éve neves magyar filmrendezők és operatőrök fejszobra látható. Egyikük orrán igazi drótkeretes szemüveg, olyan, amilyet valóban hordott. A szocializmusban ezt nagyjából havonta lopták le a híres orrnyeregről. A gondnok idővel rakott oda újat. Pillanatnyilag a tévétársaság biztonsági őrei posztolnak a közelben. Nem a szobrokra vigyáznak, arra ügyelnek, hogy illetéktelenek be ne hatolhassanak a kockázatmentesen pénzelvű televíziózás fellegvárába. Mellékhatásként a szemüveg is védelmet kap. Minden rosszban van valami jó.

2004. szeptember 20.

.