Érdemes eljátszani a gondolattal, ismersz-e igaz embert? Másként: ki a legderekabb azok közül, akikkel valaha is kapcsolatba kerültél? Számomra könnyű a válasz. Gáll István. (A prózaíró. Sokan összetévesztik Gaál Istvánnal, a filmrendezővel.) Nem tudom, mekkora író volt. De azt tudom, mekkora Ember.

Külsejéről mindig ugyanaz a jelző jut eszembe. Mokány. Törékeny test, betegségtől merev gerinc, aknarobbanástól összevissza növő körmök, hosszúkás koponya, kíváncsi gyerektekintet. Utcán futottunk össze először, megállított, én vagyok-e az a Vámos. Nem kérdezhettem vissza, hogy ő volna-e az a Gáll, eladdig nem hallottam róla. Harmincnyolc lépésre laktunk egymástól. Húszéves lehettem, kezdő novellista. Fölhívott magához. Két nagyméretű, magas szoba az Ó utcában, negyedik emelet, lift nincs. Az egyik fal mentén akkora polcrendszer, mint a Szabó Ervin Könyvtárban. Regényekről beszélgettünk. Hármat azonnal kölcsönadott, szinte rám tukmált. Sokat tanultam tőle, szakavatott olvasóvá képzett.

Gyakori látogatója lettem. Hetenként többször megnyomtam a kaputelefonját reggel tíz óra körül, együtt sétáltunk el az Új Íráshoz, kertek alatt, cikcakkban. Fölmentem vele a szerkesztőségbe. Vagy nem. Intéztem ügyeimet másutt. Utána együtt ebédeltünk a Kulacsban, ahová a lapnál állományban lévők ebédjegyeket kaptak a Lapkiadó Vállalattól. Séta haza. Kávézás nála. Szocializmus volt, ráértünk hűteni a lét. Különösen ő, mert hajnalok hajnalán kelt, három tájt, odaült hatalmas íróasztalához, gyötrődve próbálta teljesíteni napi penzumát, tizenöt gépelt sort. Hétkor abbahagyta, úgy mondta, ennyi munkaóra a mi szakmánkban elég. A nap további része számára várakozás volt a másnapi dologidőig. Hogy a francba tudsz minden nap fölkelni ilyen korán? Egyszerű, beállítom a vekkert... és azzal biztatom magam az ágyban, hogy most én leszek a legnagyobb magyar író, aki már ébren van.

Hamarosan az Új Írás prózarovatának vezetője lett. E munkát a szerzők szempontjából üdítően végezte. Én addigra tapasztaltam, nem az elutasítás a fájdalmas, hanem a hosszú várakozás. A gyorsan visszaadott szöveget viheti az ember máshova, harag nélkül, azzal nyalogatva a sebét, hogy akit (amit) mindenki szeret, azt nem szereti senki. Gáll István a kézirattal beóvakodó szerzőket hellyel - napi- s hetilapokkal - kínálta, majd azon nyomban végigolvasta a szöveget, bármilyen terjedelmű volt. Ha tetszett neki, így szólott: Fasza! - a kézirat jobb fölső sarkába odakanyarította a nevét. Ha nem, nyújtotta: Kösz, de ezt inkább nem. Sosem próbált vigasztalni, ebből érezhettük, nem is szorulunk rá.

Úgy tartotta, a fiatal írókat szeretni kell, az öregeket - a vén szarosokat, hogy szó szerint idézzem - elég tisztelni. Közülünk kevesen voltak munkaviszonyban, a többség tehát nem kaphatott OTP-hitelt. Azaz hogy mégis, mert Gáll István bármelyikünknek szívesen ajánlkozott kezesül. Ha az adós egy részletet nem törlesztett időre, a bank azonnal a kezes fizetéséből vonta le a megfelelő összeget. Gáll boldogan állta a cecheket, annyi fáradságot sem vett, hogy szóljon az érintetteknek. Kérdeztem, miért nem. Ez a legkevesebb, amit nekünk, vén szarosoknak meg kell tennünk a fiatalokért, mondta ő. Sokan vagyunk, akik hálával tartozunk neki, de kevesen maradtunk, akik nem feledkeztünk meg róla. Esterházy Péterről, akit a kultúrhatalom kezdetben gyanakvással szemlélt, Gáll írta az első terjedelmes tanulmányt 1980-ban, mely eo ipso bizonyos védettséget biztosított. Ő ugyanis befolyásos elvtársnak számított, évekig az Írószövetség párttitkára volt, rebesgették róla, hogy magas rangú ávósként szolgált az ötvenes években. Valójában kiskatonának hívták be a határőrséghez, mesélte, de nem bánom a pletykákat, tiszta haszon, ha félnek tőlem.

Kevesen tudják, hogy a Mozgó Világ létrejöttét (először negyedévenkénti antológiaként) is ő harcolta ki a pártközpontban, s ő állította össze az első számokat. Élt azzal, hogy megbíznak benne, de soha nem élt vele vissza. Mielőtt a Mozgóra engedélyt, papírt és pénzt adott a magasságos főelvtárs, Gáll többször tanácskozott a fiatal írókkal, akik folyton lapot akartak, s különféle szerkesztőségeket alakítottak a kávéházban. Egyikük - már rég letűnt a színről - durván Gállra támadt. Rebesgetik, hogy ha lesz lap, Gállt nevezik ki az élére, micsoda pofátlanság, miért nem egy fiatalt (például őt - ezt nem mondta, de értettük). Gáll dühbe gurult, kisszívem, mondta fojtott hangon, én nem tehetek róla, hogy tibennetek nem bíznak, a pártközpont csak olyat hajlandó kinevezni, aki párttag, bajszos (ez azt jelentette: népies, azaz nem zsidó) és hajlik a kompromisszumra, következésképp én leszek kénytelen kínlódni veletek, máris nagyon sajnálom magam!

Utálta a mellébeszélést, röviden, célratörőn fejezte ki magát. Papíron is. Azt terjesztettük róla, hogy ő a legtömörebb magyar író, mert csak annyit kell írnia a borítékra feladóként: Gáll I., Ó u. 5. Nagyon lassan dolgozott. Egész életműve beleférne egy vastagabb kötetbe. Ismert irodalmi adoma kezdődik ekképpen: Négy prózaíró tért vissza a székesfővárosba a szigligeti alkotóházból, kéthetes beutalás után. (Sok változatban hallottam, többen mesélik saját magukat téve főhősül.) Szóval. Négy író utazik a vonaton Budapest felé, három kövér meg egy sovány. Kérdi a sovány: Mit írtatok Szigligeten? Válaszok: Egy fél kisregényt és egy felvonást. Négy novellát és egy rádiójátékot. Két elbeszélést meg egy forgatókönyvet. Visszakérdeznek: Hát te? Én ezt! - előhúz a zsebéből másfél oldalnyi gépelt szöveget, darabokra tépi, kiszórja a vonatablakon. Hölgyeim és uraim, lebbentsük föl a fátylat. A szereposztás a következő volt. Első kövér: Csurka István. Második: Galsai Pongrác. Harmadik: Abody Béla. Sovány: Gáll István.

Mindig vállalta a felelősséget. Egyszer hírhedt szürke Trabantjában ültem, mikor a zebrán eléfutott egy kisfiú. Mindketten megúszták. A srácot azért kórházba vitte a mentő. Mi, utasok, tanúsítottuk, hogy egészen lassan haladt. Gáll a rendőrnek azt mondta, fogalma sincsen, mennyivel.

Rajongtam Amerikáért. Kinevetett. Győzködtem. Legyintett. Végül csak átrepülte az óceánt. Fölvillanyozódva tért vissza, újabb tengerentúli utak és regények tervével. Igazad volt, komám! - veregette a hátam. Úgy érezte magát, mintha kicserélték volna. Az Új Írás munkatársai hosszabb ideje remélték, végre őt nevezik ki főszerkesztőnek. Minden szükséges adottsággal rendelkezett. Számtalanszor fölkérték, visszautasította. Az USA-ból kalandvággyal telten jött meg. Örülhettek, elvállaltam, mondta más- vagy harmadnap, szűk baráti körben. Úti kalandjait mesélve berúgott a szerkesztőségben. Ilyenkor állapotát rendre azzal magyarázta, hogy azt az utolsó pohár pezsgőt már nem kellett volna meginni. Este hazatérve, a fürdőszobában látta, csöpög a vécé. Tudta a forszát, fölállt a kagylóra, hogy megigazítsa a tartályban elmozdult gumiharangot. Italosan megfeledkezett a betegségéről. Bechterew-kórral küzdött, gimnazista kora óta. Kórosan meszesedtek a csontjai, főleg a gerince. Ha elengedi magát, derékszögbe görbül, mint sok falusi anyóka. Ő nem engedte el magát, számára létkérdés volt az egyenes gerinc. Tornázott, úszott, harcolt a szervezetével. Ez komoly fájdalmakkal járt. Zokszó nélkül tűrte. Minden gyakorlat és kezelés ellenére már-már alig tudta forgatni a fejét, vállát, derekát. Jogosítványát csak protekcióval hosszabbították meg. Minderre ama végzetes pillanatban nem ügyelt, éberségét elnyomta a vérébe szívódott szesz. Óvatlanul hátrahajolt, ahogyan az egészségesek tennék, hogy mélyebbre nyúlhasson a tartályban. Egyensúlyát vesztve lezuhant. Fejét beverte a légmelegítőbe, hátát a kövezetbe. Több csigolyája eltörött. A felesége kiment a zajra, részeg disznó, gondolta. Nem tudta, hogy Gáll nyaktól lefelé megbénult. Napjai maradtak. Élt ötvenegy évet, hárommal kevesebbet, mint én idáig.

Ha volt Mesterem, ő volt az. Egyúttal atyai barátom. (Tizenkilenc évvel születtem nála később.) Írásai ugyan távol álltak ízlésemtől, mégis mindent neki mutattam meg először, elemzései pontosak, érvei következetesek voltak, azokból némi transzponálással kiszámíthattam, adott munkám milyenre sikeredett ahhoz képest, amilyennek szántam. Ő volt az Olvasóm is. Munka közben az ő kaján arcát láttam magam előtt. Halála után egy darabig még úgy írtam, hogy az járt a fejemben, vajon mi volna a véleménye. Idővel ez elmúlt belőlem. Azóta nincsen ilyen Olvasóm. 2000-ben - halála után tizennyolc évvel - levelet kaptam az özvegyétől. Bizonyos könyvemről úgy vélte, Gáll büszke volna rá(m). Tudom, ilyesmit nem szabad komolyan venni. De mégis... bár igaz lehetne, mindkét irányban. Bár olyan jó volna az a regény. Bár fölkereshetném őt az Ó u. 5-ben. Egyre fájóbban hiányzik életemből Gáll István, az Ember. 

2004. július 23.