Súlyos teher nyomja az özvegyek vállát. Még súlyosabb, ha életük embere (asszonya) hírnevet szerzett magának. Minálunk Szendrey Júlia az örök példa, bármit tett lánglelkű férje vértanúsága után, magára vonta kortársai rosszallását. Soha senki nem írta a javára, hogy kibírta Petőfi nélkül, s képes volt új családot teremteni. Mintha azt hinnők, az özvegy egyetlen helyes magatartása a halott szolgálata, s az ehhez szükségképpen társuló gyász, életfogytig. Az sem vetődött föl, hogy pindurkát nehezteljünk Sándor költőre, amiért habozás nélkül magára hagyta ifjú feleségét, rohanván a csatamezőre - tudom, tudom, a haza üdve fontosabb egy asszonyénál. Ámbár a haza végső soron asszonyokból és emberekből tevődik össze, ennek az a következése, hogy ha kivétel nélkül minden férfiú otthon maradna a családja kedvéért, nem lehetne háború, s ez is a haza - a hazák - üdvére válnék. Á, hagyjuk inkább a kötött ruhát másra, az utópiát meg Morus Tamásra.

Üldögéltem egykoron a Hungária kávéházban, Simonffy, a Jegenye, társaságában. Stílszerűen Hungária melegszendvicset fogyasztottunk, mert épp az imént vettük föl honoráriumunkat ugyanabban az épületben, a harmadik (?) emeleti pénztárban. Befutott Gáll István, az Ember, vízváró nadrágban, gondterhelten. Tömött aktatáskáját a padlóra eresztette, üvegszaggató sóhajjal: Jaj! Kérdeztük, mi a gondja. Újabb sóhajjal: Nincs szörnyűbb az írók özvegyénél... ma kettő is bejött a szerkesztőségbe, szememre hányták, nem foglalkozunk eleget a halottjukkal... most rohant el Nagy Lajos özvegye dúlva-fúlva. Hát, meghált á Lájos, instállom! - így Simonffy (ez idő tájt Gáll kollégája az Új Írásnál), remekül tudta utánozni a romák hanghordozását. Gáll nem nevetett: Mi a francot csinálhatnék? Ajánlottam, nyissanak temetői rovatot a lapban, havonta látogassanak el valamelyik írónk sírhelyéhez, s tájékoztassák a nagyérdeműt a mécsek számáról, a feliratok aranyozásának állagáról. Simonffy tovább fűzte: Készüljön interjú a kispadon sírdogáló özveggyel (búsözveggyel). Esetleg az odalenn nyugvóval is, kényelmes-e a koporsó. Összerögtönözve az első riportázst Déryvel és Dérynével. Mindez akkor ellenállhatatlanul viccesnek hatott.

Nem számítottam rá, hogy néhány évvel, illetve évtizeddel ezután mind Gállnak, mind Simonffynak is lesz özvegye (a Jegenyének kettő), akikkel találkozhatom, s ugyanolyan zavarban leszek, mint annak idején az Ember volt. Az özvegyek névsora immár egy A4-es lapon el se fér, Örkény Istvántól Mándy Ivánig, Vas Istvántól Nagy Lászlóig, Karinthy Cinitől Ladányi Mihályig, mind-mind hátrahagytak asszonyokat, kikkel jóban, rosszban, s akiknek meg kellett birkózniuk az eltávozott nagy ember nyomasztó örökségével. A halál még a kínkeserves párkapcsolatot is panteonná magasztosítja.

Örkényné mondta nekem, még a gyászév elején, hogy ő nem szeretne a férje irodalmi helytartójaként működni, néki az ember hiányzik, s elszörnyed attól a tudattól, hogy soha többé nem simogatja meg úgy. Nagyjából szó szerint ezt hallottam Gáll Istvánnétól. Ám a dolgok másképp alakulnak. Kénytelenség foglalkozni az életművel, posztumusz kiadások lesznek, szerződések érkeznek, dönteni kell különféle ügyekben. Olykor a nagy író érdekei különböznek az özvegyétől, ilyenkor még nehezebb a helyzet. Úgy látom, nincs jó megoldás, csak rossz, és még rosszabb. Nehezen vagyok képes egyetérteni azzal a gondolattal, hogy valaki a hátralévő életét egy halott munkadarabjainak gondozására áldozza. De az se jó, ha adott szerző kimúlása után mindaz, amit csinált, ellenőrizetlen közpréda. Jaj - Gáll megfelelő sóhajával: Nem szeretnék nagy író özvegye lenni! Erre kevés az esélyem. Ámbár... ki tudja.

Valaha réges-régen, a nyolcvanas évek végén, bejáratos lettem egy világhírű amerikai író - főleg drámaíró - otthonába. Pontosabban vidéki házába, főleg ottan élt, háromnegyed órányira "A Várostól", amint az amerikaiak szeretik emlegetni New Yorkot. Arthur Miller előadásokat tartott a Yale egyetemen, ahol - hív olvasóim tudhatják - tartósan vesztegeltem. Összefutottunk. Izgatták a magyarországi állapotok, ebédelni invitált egy olasz étterembe, ő fizetett. Elia Kazan téved, amikor azt állítja önéletrajzában, hogy Arthur Miller sosem rendezi más helyett a számlát. Aligha ildomos Millerről írnom e sorozatban, hisz szerencsére él, sőt virul. Lekopogom*. Nem is lesz róla szó, csak érintőleg.

Meghívott a házába. Amidőn többszöri eltévedés után lefékeztem Connecticut legfestőibb dombvidékén ama kúriánál, borjú méretű farkaskutya fogadott. Hátsó lábaira magasodva a kocsi ajtajának támaszkodott, nem tudtam kiszállni. Némi tétova után átcsusszantam az anyósoldalra - könnyedén tehettem, ülések helyett abban a Mercuryban egybefüggő, bőrözött pad volt -, ám addigra a fenyegetőn lihegő eb is átügetett oda, s immár azt az ajtót nyomta kívülről. Próbáltam még sebesebben visszakozni, ő volt a gyorsabb. Hosszú, kínos percek múltak el, míg váratlan ötlettől vezérelve, egy életem, egy halálom - lecsavartam az ablakot. Csóválni kezdte a farkát. Óvatosan megsimogattam a füle tövét. A kutya jóváhagyón biccentett, s odébbállt.

A házban törékeny, izgő-mozgó asszony fogadott, köszönés helyett hadarva magyarázta, hogy a kutya tulajdonképpen teszt, aki nem jön rá, mi a teendő, azt kár volna beengedni! - nagyon-nagyon nevetett. Inge Morath-nak hívták. Sokkal fiatalabbnak saccoltam a férjénél. Jóval alacsonyabb és beszédesebb is volt. Angol kiejtésén legalább négy másik világnyelv hagyta rajta a nyomát, francia uvuláris r-rek, német ch-ek, spanyol gy-k, olasz tempó... Soha ennél mulatságosabb akcentust nem hallottam, állandó mosolygásra ingerelt. Érzékelhettem, hogy ők ketten a kívülállót meglepő harmóniában élnek, s ennek az az alapja, hogy Inge Morath olyan szórakoztató, a férje pedig olyan jó közönsége. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, milyen rémes lesz, ha ez a csupa élet aszszony megözvegyül. Arthur Millert gyötröttnek és öregnek láttam. Előző felesége köztudottan Marilyn Monroe volt. Mellette átélhette, hogy nem Monroe lett Millerné, hanem inkább ő Monroe-bá. Válásuk (1961) annyira megviselte, hogy ha "A Moziszínésznő" szóba került, úgy tett, mintha nem hallaná, Inge pedig szakavatottan és villámsebesen terelte másfelé a beszélgetést. Inge Morath-ot egyébként a maga jogán is világszerte ismerik, legalábbis a fotóművészetben jártasak, Henri Cartier-Bresson és Robert Capa munka- és sorstársa volt, a Life, a Paris-Match és más híres magazinok fényképésze.

Van egy fotográfia, amelyen családostul állok a nagy drámaíró társaságában, a birtokához tartozó tó partján. Inge Morath úgy kacag, mint aki épp most tudta meg, hogy telitalálata van a lottón. Arthur Miller annyira csüggedten néz a kamerába, mintha arról kapott volna hírt, hogy mindenét elvesztette - ahogyan az apja, a világválság idején. Nagy házat vittek, sok érdekes emberrel találkoztam náluk. Amikor hazajöttem Budapestre, váltottunk néhány levelet, majd a kapcsolat elhalt. Inge Morath a kilencvenes évek elején váratlanul fölbukkant itt, telefonált. A már oly sokszor említett Hungária kávéházba vittem, gondoltam, ilyen Amerikában nincsen, tetszik majd neki. Nem tévedtem. Lelkesedett, ahogyan szokott, végül le is fényképezett a karzaton. Utóbb a képet megjelentette az egyik albumában, amelynek az a címe: Duna. Igaz, ami igaz, én is örvénylek olykor. Esetleg folyok elfele.

2002-ben nem Inge Morath özvegyült meg, hanem Arthur Miller. Sose próbáld kiszámítani a jövendőt, a Végzet (hívőknek: az Úr) megtréfál. Ha ugyan bármilyen összefüggésben tréfának nevezhető a haláleset. A nekrológokból tudtam meg, hogy mindössze nyolc év volt köztük. Persze, a naptári kor nem számít. Inge Morath nagyon fiatal volt. Féltettem a nagy drámaírót. Volt rá jó okom. Sokszor esik meg, hogy kevés vártatva követi a sírba az egyedül maradó a szeretett társat. Levelet írtam, többre nem futotta. De sokszor eszembe ötlött, mi lehet vele.

Idén kilencvenéves. Új színdarabot írt, már megint Marilyn Monroe-ról, most nem Maggie-nek titulálva, mint A bűnbeesés utánban, hanem Kittynek. Rábukkantam egy friss interjújára a világhálón. Nála több mint ötven évvel fiatalabb lány a barátnője. Szereti a nők társaságát, nélkülük unatkozik. Minden áldott nap ír, a fotók szerint ugyanabban az udvarházban. Köszöni, jól van. Ha tudta volna, hogy ilyen sokáig eláll, jobban vigyáz magára.

"Az mester embernek özvegye szégyent a cégérre sose hozzék." Egy üveghutás végrendeletében olvastam e jámbor kévánságot. Vigye tovább az özvegy a céget, híven elholt házastársa elveihez és eszméihez, ez volna a kötelessége. Hát, nem tudom. Már az is nagy szó, ha a gyász multával képes tovább vinni önmagát. Aki végrendeletet fogalmaz, erre buzdítsa az érintettet, a cégér nem olyan fontos. Illesse több figyelem és tisztelet mindennémű özvegyeinket. Potenciális özvegyeinket is. Akivel élsz, az lesz az. Vagy - légy erős! - te.

* Hiába kopogtam le, kevéssel lapzárta előtt váratlanul meghalt, ő is.

2005. február 18.