Kavargatják a papírokat (Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 11. szám)

Megosztás

Összerezzenek, ha író úrnak szólítanak. Még inkább, ha művész úrnak, ami persze a televíziózás következménye. Legboldogabbá az tesz, ha szerkesztő uraznak, ahogyan a régi szép időkben (huszadik század kezdete) volt szokás. A szerkesztő legalább foglalkozásnak hangzik.

Mint már említettem, az általános iskolában Viduskával lapot szerkesztettem, Kürtszó címmel. Kiszállt hozzánk a tévé Úttörő Híradójának stábja. Az igazgatói irodában készült a fölvétel. Kérte a riporter, mutassuk be, hogyan folyik a szerkesztés. Leültünk, mintha beszélgetnénk. Nem elég látványos! - a riporter fölbontott egy tábla A4-es papírt, szétszórta a tanári asztalon. Ezek közt keresgéljünk, lapozgassunk, jó hevesen. De... nincsen rajtuk semmi! Az a felvételen úgyse látszik majd, így ő. Az operatőr székre állt, fölülnézetben vette, amint az ifjú szerkesztők vadul kavargatják a papírokat. Mint utóbb megtudtam (nekünk nem volt televíziónk), a nézők mindezt gyorsítva láthatták. Bizonyára nagyon szórakoztatónak tetszett a redakciónkban zajló elmélyült munka.

A gimnázium havilapjánál (Diákfórum) már nem sikerült pozícióba kerülnöm, olyan idősebb, okos fiúk állították össze, mint Takács Ferenc. Csak az maradt, hogy írjak bele, olykor Zakariás Jeromos álnéven.

A jogi karon nem volt irodalmi újság. Mint kiderült, a bölcsészkaron sem. Az ottani alkotókörben befogadtak. Csaplár Vilmos vetette föl, hogy alapítsunk lapot, s mi magunk kavargassuk a papírokat. Az alkotókör tanár felügyelői - Király István, Koczkás Sándor, Kulin Ferenc (közülük már csak utóbbi él) - nem örültek, de nem is feküdtek keresztbe. Kaptunk ígéretet papírra, nyomdára. Hosszú ülések sorozatán alakult ki a koncepció. Király vetette föl, hogy ha már lapot szerkesztünk, ne csináljuk belterjesen, fölösleges ahhoz ragaszkodjunk, hogy a szerző épp az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója legyen, elég, ha van némi köze az ELTE-hez. Ennek örültünk. Kértünk írást mindenkitől, akit szerettünk. Csaplár találta ki a címet - Jelenlét -, az is az ő ötlete volt, hogy rovatok helyett keveredjék a vers a kritikával, a próza az esszével. Ami akkoriban szentségtörésnek számított. Ám ő különösen kitartónak bizonyult az akadályok lassú felőrlésében.

Akkor aztán hívatott bennünket Király István professzor elvtárs. Nemcsak tanszékvezető volt, hanem a titkos tanácsadók és főcenzorok egyike is, mellesleg a Szovjet Irodalom című kiadvány főszerkesztője... képzelhetik. Ereinkbe fagyott a vér, amíg Király elvtárs az első szám anyagát lapozgatta az irodájában, ahová bezsúfolódtunk. Indulatosan kezdte, hangja a fölső cé regiszterében vibrált. Mit képzelünk tulajdonképpen, mért akarunk közölni boldogot-boldogtalant, ez azért az ELTE bölcsészkar kiadványa, szó sem lehet arról, hogy bárki, BÁRKI belekerülhessen! Név szerint ki volna a bárki? - kérdezte valaki, talán Csaplár. Hát példának okáért Petri, hogy kerül ő ide? - ököllel csapkodta az asztalt.

Aha... innét fú a szél. Köztudott volt, hogy Petri György épp rossz fát tett a tűzre, egyik szabadszájú versét publikáció után az illetékesek - gyaníthatóan főképp maga a Király - rendszerellenesnek nyilvánították. Na de Király elvtárs, kezdtem (könnyen beszéltem, én nem arra a karra jártam, engem tehát nem vizsgáztathatott), ön javasolta, hogy ne legyünk belterjesek, hanem inkább nyissunk! Nyissunk, nyissunk, de azért ne a végtelenségig, kell valami szabály, teszem azt, aki nem ide jár, azonban mondjuk egy éve végzett, az befér a csapatba! Petri tavaly végzett, jelentette Csaplár, az ítélethirdetők feszes szájtartásával. Ne beszéljenek mellé! - rikácsolta Király elvtárs, parancsoláshoz szokott tekintete eltorzult. Mért nézzük őt madárnak, nem tollas a háta!

Ijesztő volt, s egyszersmind nevetséges. Első gondolatom: mindjárt szívinfarktust kap. A második pedig: hogyan lehet ez ugyanaz az ember, akivel családi vonalon már találkoztam, noha az alkotóköri gyűléseken úgy tesz, mintha elfelejtette volna. (Első) feleségem nagynénje a férjével együtt (Ullmannék) a fasizmus elől Londonba települt. A férj kezdetben a BBC-nél dolgozott, majd Oxford legpatinásabb egyetemének francia tanszékét vezette, halála után folyosót neveztek el róla. Királlyal egyetemtársak voltak hajdanán. Valahányszor Király elvtárs Angliában járt - ő utazhatott -, lejmolta Ullmannékat, szállásra, zsebpénzre, könyvre, ingyenfuvarra. Ullmannék egyik budapesti vizitje kapcsán futottam össze Király elvtárssal. Akkor nem látszott szigorúnak, vigyorgott rám, mint a vadalma, s az ifjú kollégának járó figyelemmel érdeklődött irodalmi hogylétem felől. Az tehát színjáték volt, gondoltam az irodájában. Elfutott a pulykaméreg: Király elvtárs, maga ne nézzen madárnak minket, ha arról van szó, hogy Petrit ki kell venni az anyagból, mondja azt. Olajat öntöttem a tűzre, még fülrepesztőbben üvöltött, szégyelljük magunkat, így beszélünk vele, amikor ő tartja a hátát miattunk!

Tény, hogy egy ponton vettem a kabátom (tél végén jártunk), velem ne ordítsanak így. Fontolgattam, bevágjam-e magam mögött az ajtót. Ekkor azonban mesei fordulat következett, Király fölállt, karomnál fogva húzott vissza, nem nézett rám, de elnézést kért, amiért uralmát vesztette az idegei fölött, beszéljük meg a dolgot higgadtan. Hát, megbeszéltük. Petrit kihagytuk. A papírok kavargatóinak tudniok kell kompromisszumot kötni.

A Jelenlét további számai efféle skandalumtól mentesen láttak napvilágot, ha jól emlékszem, évi egy-kettő. Kapcsolatom megszakadt a lappal, mert kijártam az egyetemet. Azóta távol tartom magam a papírkavargatástól. A törekvés kölcsönösnek bizonyult, a szerkesztőségek is távol tartották magukat tőlem. Kivéve egyetlen, különös esetet. Úgy volt, hogy a Mozgó Világ eleintén antológiaként, majd negyedévi lapként jelent meg. Gáll István, az Ember, brusztolta ki Aczélnál, hogy fórumot kapjanak a fiatalok, az első számo(ka)t ő szerkesztette, illetve Bertha Bulcsu. Aztán Simonffy András, a Jegenye. Mire azonban havilappá vált, már Veress Miklós állt a kormányrúdnál. Ismertem, a pol-beat fesztiválról, ő írta Dinnyés József számának szövegét: "Ez ám a karrier!" Amikor politikai okból kirúgták, a lap, melynek addig a KISZ KB volt a kiadója, átkerült a minisztériumhoz, élére Kulin Ferenc került. Két-három év múltán őt is egy publikáció szabadszájúsága miatt távolították el. A szerkesztőség szolidaritásból testületileg lemondott.

1983 vége táján jártunk. Hívattak a Fehér Házba, a párt fellegvárába. Még sosem jártam ott. Próbáltam kitalálni, mi a frászt akarhatnak. Aggódtam. Bebocsátás előtt komoly ellenőrzésen estem át, táskám tartalmára is kíváncsiak voltak, de nem motoztak meg. Sokadik emeleten, Dunára néző szobába vezettek, vakított az évszakra nem jellemző napfény. Szemben velem két módfölött fontos elvtárs foglalt helyet. Emez Aczél elvtárs jobbkeze volt. Amaz talán a bal. Letegeztek, mint egy sliccgombot, kérsz-e kávét, Vámos elvtárs? Köszöntem, de nem kértem. Előadták, hogy újjászervezik a Mozgó Világot, vállalnám-e a vezetését. Tudtam, mi történt Kulinnal és társaival. Nem tudják, hogy tudom? Mindenesetre úgy tettek.

Engem idősebb írók arra oktattak, jellemes ember semmit nem vállal ezeknek. Az állami funkció olyan, mondotta Déry Tibor, mintha az ember kutyagumiba lépne. Ennek megfelelően azt hazudtam: Elnézést, én túl szétszórt vagyok efféle pozícióhoz. Rendben, akkor a prózarovat-vezetést? Ismét kivágtam magam a pácból: Bocs, sajnos kiütést kapok a fiatal íróktól! - előrehajoltam, hogy felálljak. A jobbkéz intett, maradjak. Azt kérdezte: Anyagi helyzeted milyen, Vámos elvtárs? Kitűnő - újra fölegyenesedni próbáltam. A jobbkéz újra intett, még nincs vége. És: Lakáshelyzeted? Megoldott, feleltem. Rövid levezető futás után elengedtek. Rohantam haza - sétatávolságra laktunk -, s ekként összegeztem a történteket: Megúsztam. Akkoriban már puhult a rendszer, nem tartottam retorziótól.

Másnap azért aggódtam egy kicsit. Többen fölhívtak, hallották a Szabad Európában, hogy hivatalos felkérést kaptam a Mozgó Világ főszerkesztésére. Itt a millió forintos kérdés: Ki tájékoztatta a Nyugat-Németországban működő rádiót? Én nem. A feleségem sem. Másnak nem mondtam. Akkor pedig? Netán a jobbkéz? Vagy a bal? Maga Aczél elvtárs? Esetleg poloskák voltak a pártközpontban?

Aczél egyébként a nyolcvanas évek végén váratlanul a velünk szemben lévő házba költözött a Pozsonyi úton. Új, tetőteraszos otthonában a magyar értelmiség néhány kiválósága rendezgette a hatalmas könyvtárat, láthattuk őket az erkélyről. Az épület kapujához odakerült a jellegzetes szürke fakabát, a posztoló rendőrrel. Évek múltán néztük a tévén a történelmi pillanatot, amint Aczélt kiszavazzák a pártvezetésből. Percekkel az adás után megérkezett egy teherautó, s elvitte a fakabátot a rend őrével együtt - többé nem járt.

1991-ben leszólított a benzinkútnál egy kopottas, borostás férfi. Lassan a jobbkézre ismertem benne. Hová lett az elvtársi elegancia? Jelenleg munkanélküli, mondotta, de majd csak lesz valahogy! - visszaült a Skodájába. Megálltam, hogy ne kérdezzem, anyagi helyzete milyen. Fekvő emberbe ne rúgjál, tanította Örkény István.

2005. március 18.

.