Hull a zóóó (Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 51. szám)

Megosztás

Ha közelg a karácsony, többet gondolok az Elfeledett írók falujára, mint más évszakban. Fájdalmasabb elképzelnem a hajdani kollégákat a hópaplanba bugyolált házikókban, mint nyáridőn, akárha azt hinném, ilyenkor még magányosabbak. Bezárkóznak, hátukat a kemencének vetve melengetik fázós tenyerüket.

Amidőn az átkosban (a néhánnyal ezelőttiben) év vége felé jártunk, a magyar íróktól rövidebb műdarabot kértek a napi- és hetilapok. Rang volt a karácsonyi összeállításokban szerepelni, mindannyian örömmel fogadtuk a fölkérést. De azért morogtunk, mint oly sokszor, majdnem mindenen. Jól emlékszem az egyik ilyen morgásra, a Nemzetiben. Nem a színházban, az étteremben. Elsősorban Rákosy Gergely (mond valamit még a neve?) és köre járt e vendéglátó-ipari helyiségbe, a Blaha Lujza téren, közel a gyógyszertárhoz, melyet a bennfentesek Örkény-patikaként emlegettek. Rákosyék alaposan összekülönböztek a Hungária (elébb s utóbb New York) kávéház újgenerációs pincéreivel. Azt már nem tudom, mi volt a konkrét sérelem, mindenesetre kijelentették, többé be nem teszik a lábukat. Sértetten átvonultak a Nemzetibe. Amennyire a szocialista vendéglátóiparra emlékszem, bizonyosra vehető, hogy a Hungária teljes személyzete gyászba öltözött, még a konyhán is sírtak, sőt kitűzték a fekete lobogót. Megjegyzem, egyedül Rákosy tartotta magát következetesen a fogadalomhoz, a többiek lassacskán visszaszivárogtak.

Rákosy Gergely raccsolt. Azon kevesek közé tartozott, akiknek kifejezetten jól állt. A raccsolók két nagy csoportba sorolhatóak. Van, aki errezés helyett jézik, mások véznek, mint az én egykori kémiatanárnőm. A vézőkkel meg lehet csinálni azt a viccet, hogy érdeklődünk: Tanárnő kérem, rágni tetszik a körmét? Mire ő: Nem levágtam, levágtam! Igen, le tetszett rágni! - és osztfői rovó. Rákosi Gergely jézett. Nem tudom, megfigyelték-e, aki selypít, annak a nevében föltétlenül akad s vagy sz vagy cs. Aki jézik, az pedig Jákosy Gejgely.

Mi a fjancot akaj máj megint az összes szejkesztő, dohogott Rákosy a Nemzetiben, hogyhogy kajácsonyi novella, olyan nincs, csak jó novella és szaj novella... mitől lesz egy novella kajácsonyi? Vészi Endre (őt ismerik?), akitől ugyanazok a szerkesztők kértek karácsonyi novellát, nem raccsolt. Ő halkan beszélt. Nagyon halkan. Csak az érthette, aki jól figyelt. Vészi azt felelte: Attól karácsonyi a novella, hogy esik benne a hó. Rákosy a Lenin körút felé mutatott: De nem esik, hétágja süt a nap!

Ritkán fordult elő, hogy ők ketten egy asztalnál ültek. Noha Rákosy tisztelte Vészit. Vésziről nem lehetett tudni, kit tisztel, rosszat senkiről nem mondott. Jót is ritkán. Általában hallgatott (de ez Rákosy egyik novelláskötetének a címe). Rákosy tojásdad, zömök emberke volt, aki mindent akart, például egyszerre őszült és kopaszodott. Állandó dühroham gyötörte. Ötvenhat után börtönbe zárták. Sosem bocsátotta meg. Szemüvege által fölnagyított szembogarából az empatikusabbak kiolvashatták, állandó kétségbeesését leplezte haraggal. Korábban írt groteszk novellákat, mint Örkény István. Vészi Endre sem volt nagy termetű, de rajta minden arányosnak látszott, nyakkendő nélküli sötét öltönyei divatosnak, ősz üstöke elegánsnak. Szappanfőző atyja gondossága és a saját eredeti mestersége - vésnöknek tanult - precizitása sütött minden mozdulatából. A metszett poharat is úgy fogta, mintha munkadarab volna. Munkásköltőből lett munkamániás író. A munka szó még egy vonatkozásban nyomta rá a bélyegét az életére. Majdnem meghalt a munkaszolgálatban, harminchárom kilósan tért vissza Budapestre. Miért beszélünk Vésziről olyan keveset? - tette föl a kérdést Vas István az Új Írásban a hatvanas évek végén, s ilyesféleképpen folytatta: Azért, mert nehéz beszélni arról, akit nem tudunk beskatulyázni. Ez Rákosyra is illik.

Mit kerestek egy asztalnál a Nemzetiben? A Hungáriát (nem összefüggésben Rákosyék távolmaradásával) hirtelen tatarozni kezdték, évekig zárva volt. Ha a szerkesztőségek környékén be akartunk ülni valahová, maradt a zajos Emke meg a drágább Nemzeti. Ezennel foszlassunk szét egy közkeletű tévhitet. A szocializmus időszakában úgy tartották a literatúra urai és parancsolói, hogy a kávéházi író azért ül ott a cigarettafüstben és a zacc fanyar illatában, mert nem kíváncsi a való életre. Az igazság: az ötvenes-hatvanas években kevés írónak volt megfelelő önálló lakása, az albérletben a többségnek nem jutott íróasztal, télen sokaknak fűtés sem. Az irodalmi kávéházban kellően magas munkafelület, jó világítás és fűtés várt rájuk. Mikor én járni kezdtem a Hungáriába, a főúr még adott papírt, tollat, ceruzát, ha kértem. Sőt, olykor rövidebb-hosszabb hitelt is. Amint nyugdíjazták, a többiek már nem értették, miféle papírra vágyom, egyikük a számlát hozta.

Azon a bizonyos napon Demény Győző (hm?) ücsörgött még a Nemzetiben meg én. Vészi csitítgatta Rákosyt: Addig örülj, amíg kérnek! Öjülök, de mi a jossebet íjjak a kajácsonyjól? Írd meg, hogy itt bosszankodsz, tanácsolta Vészi, írj önmagadról. Az engem nem éjdekel, így Rákosy. Majd: És te mijől fogsz íjni? A gyerekkoromról, mondta Vészi vonakodva, egy családi karácsonyról... a gyerekkorom egy aranybánya. Ijigyellek, nekem bojzasztó szaj gyejekkojom volt... Deményhez fordult: És te? Én a szerelemről, felelte Demény, karácsonykor szerelmes szoktam lenni. Könnyű a költőknek, gondoltam én.

Vészi Endrét szinte mindenki kedvelte, mindenki a barátjának tartotta. Az ilyen emberek gyakran találják magukat egyedül. Ő maga elég hamar mondogatni kezdte, hogy meghaltak a barátai. (Már tudom, milyen érzés.) Rákosy Gergely kicsi, de szilárd baráti körrel rendelkezett. A sors szeszélye folytán valamennyien kövérek voltak. És ez még túl enyhe jelző. Puffadtak. Nadrágból kifolyóak. Métermázsa alattiak labdába se rúghattak. Galsai Pongrác. (Na?) Abody Béla. (Na???) Satöbbi. Még egy közös vonásuk: a lovira jártak mindannyian.

Rákosy eredeti szakmája agrármérnök, ő tényleg értett a lovakhoz. Azt is tudta, rajtuk csak veszíthet az ember, így, ahogy vannak. Nem bánta. Minden versenynap garantált mérgelődnivalók sokaságát nyújtotta. Ezzel azonos hőfokon tudott azon dühöngeni, ha valaki nem olvasta az általa főművének tekintett kisregényt, melynek az alábbi sajátságos címet adta: Zííí-zúúú. Ebben egy őrá emlékeztető, harcias magyar író azon fortyog, miért nincsen sikere, miért nem őt olvassák hatalmas tömegek, ahelyett hogy a kortárs szovjet író, Sólem Guzmirovics A drága tajga című remekét falják. Rejtély, mi a titka Sólem Guzmirovicsnak. Hacsak az nem, hogy a kiadó és a terjesztő őt erőlteti, például minden vásárló kap a vaskos kötet mellé ajándékba egy tajgamókust. Plüssből. Igen, de hátha mégis jó ez a mű, melynek csetlő-botló városi értelmiségi főhősét a helybéliek elnéző szeretettel avatják be a tajgaélet rejtelmeibe. A Rákosy teremtette magyar szerző visszaemlékszik, járt ő a tajgán, ha nem is jószántából, mi volt ott a legjellemzőbb? A töméntelen szúnyog. Nekilát megkeresni Sólem Guzmirovicsban a szúnyogokat. De nincsenek sehol. Beérné egy utalással is, egy pici zííí-zúúúval. Hiába.

Amikor először találkoztunk, rám rivallt: Olvastad a Zííí-zúúút? Olyan hangerővel, hogy nem sikerült kivennem a címet, visszakérdeztem. Vagyis nem, dörmögte búsan. Legközelébb hozta dedikálva a kötetet, benne a Zííí-zúúú. Ah zóóó, dünynyögtem én. (Akkor nem... csak most.) Sokszor tett így. Elvégre, ha már a kiadó és terjesztő nem őt nyomja, hanem Sólem Guzmirovicsot, neki kell cselekednie. Rengeteg pénzébe került ez. Nem bánta, anyagi téren igénytelen volt.

Vészi sosem érdeklődött, olvastam-e tőle bármit. Biztosra vette, hogy nem. Megszomorította a huszadik század, másikhoz nem volt szerencséje. Kilencszázhetvennyolc fontos év lett a számára, Kossuth-díjat kapott, és bemutatták Angi Vera című filmjét (Gábor Pál rendezte), mely aztán diadalmenetben futott körbe a világban. Az Objektív Stúdió gyártotta. A dramaturgiai tanácson senkinek nem tetszett, s ezzel még keveset mondtam. Nekem se. Bőbeszédűen bíráltuk valamennyien, Szabó Istvántól Sára Sándorig, Kósa Ferenctől Kardos Istvánig. Vészi párás kutyaszemmel figyelte, amint Gábor Pált fasírttá aprítjuk együttes erővel. Majd azt mondta: Azért lehetne bennetek több tisztelet a kollégákkal szemben. Elcsöndesedtünk. A filmgyárban egymás komolyan vételének a nyers őszinteséget tekintettük.

A Kossuth-díjat Galgóczi Erzsébet és Gáll István, az Ember, társaságában vette át Vészi Endre. Gáll beszámolója szerint letargikus hangulatban, kifejtvén, túl kései ez már. Rákosy soha nem kapta meg a magas kitüntetést, noha erősen vágyott rá. Érdekes, hogy kettejükkel együtt szintén a filmgyárban találkoztam utoljára, méghozzá megint karácsony előtt. A pénztárban álltunk sorban. A legjobbkoj, mondta Rákosy, van miből ajándékokat vásájolni! Vészi tétován biccentett, siessél, amíg van kinek.

Mindkettejüket sajnáltam. Magamat fiatalnak éreztem, erősnek és kitartónak. Sejtettem, hogy túlélem őket, de azt nem, hogy ennyire fognak hiányozni. Persze, nem zárható ki, hogy egyszer az Elfeledett írók falujába vetődöm. Ööö... talán nem úgy... hátha mehet oda az ember látogatóba.

2004. december 17.

.