Nemcsak az a kérdés, hogy hová tűnt a sok virág, hanem hogy hová tűntek az elfeledett írók? Talán egy bizonyos településre költöztek, távol a világ zajától. Egyforma, pici kockákra emlékeztető házacskákban éldegélnek, a helyszín leginkább Beloianniszra, a Fejér megyei görög községre emlékeztet. Odakerül, akinek a hírneve idő múltán elszivárog, mindegy, méltán vagy méltatlanul. Most végre szót értenek egymással, a közös nevező összehozza őket. Délelőttönként gyülekeznek a főtéren, s kórusban szidják azokat, akiknek a neve s munkássága fönnmarad az idő rostáján, szintén mindegy, méltán vagy méltatlanul.

Kérdés, mely elv szerint utalja ki nekik a házikókat a település önkormányzata (szerintem a polgármester: Herczeg Ferenc). Talán időrendben. A felvégen Heltai Jenőtől Szép Ernőig, az alvégen Vészi Endrétől Rákosy Gergelyig? Á, ez túl logikus volna. Nem csodálnám, ha magasság vagy testsúly alapján osztódnának el a lakhelyek. Esetleg öltözködési szokások szerint. Ámbár a magyar szerzőket általában nem a ruha teszi. Akadtak azért tipp-topp íróink. Nem a káderi egyenöltönyösökre gondolok, hanem azokra, kiknek nyakkendője és zakója színben harmonizált. Nadrágjuk centivel sem rövidebb-hoszszabb a kelleténél, bokájuk nem villant elő, s a hajtóka sem buggyant a cipőre (mint az enyém). Frizurájuk gondosan nyírt-fésült. Borotválkozásuk mestermű. Iskolapélda: Illés Endre. A debonair. Ha van könyvkiadó az elfeledett írók falujában, egészen biztosan ő vezeti.

Az én nemzedékemnek az Illés elsősorban a legjobb rockzenekar volt, s csak sokadsorban Endre. Akit irodalmi berkeken kívül össze-összecseréltek Illés Bélával, Illés Lajossal (nem az együttes zongoristájával, hanem a szerkesztővel), sőt olykor Ilylyés Gyulával is. Számomra se jelentett túl sokat a neve, míg Gáll István, az Ember, föl nem hívta a figyelmem Illés Endre cipőinek különleges nyikorgására. Az Új Írás egyik baráti találkozóján. Amikor az ezüst-ősz férfi - színben hozzá illő öltönyben - bevonult, hirtelen csönd lett. Nem biztos, hogy mindenki a talpzenét hallgatta, lehet, hogy a Szépirodalmi szerzői csöppnyi szolgalelkűségből csöndesültek el. Hanem az a lábbeli valóban különleges volt. A szocializmusban működő maroknyi kisiparos egyikének keze munkája lehetett, akinél fél évig kellett várni az új cipőre. Igazi bőr, természetesen. Az öltöny tiszta gyapjú. A nyakkendő békebeli selyem. E nagyvilági férfiú azonban falucskában született, a poétikus nevű Csütörtökhelyen, a huszadik század legelején. Gimnáziumba Lőcsén járt, egyetemre Budapesten, az orvosi karra, maga Korányi Sándor volt a professzora. Ám inkább tollal gondolta kúrálni az emberiséget. Publikált a Nyugatban, eleinte kritikusként. Később szinte valamennyi lehetséges műfajjal próbálkozott. Életműve legalább másfél sort tesz ki egy átlagos polcon. Nehéz megítélni, mekkora értéket képviselnek. Most nincsenek a köztudatban.

Annak idején kétszer is megkapta a Baumgartent, a korszak irodalmi csúcsdíját. Harminckevés évesen már a Révai Könyvkiadó irodalmi vezetője. Az maradt kilencszázötvenig, a vállalat államosításáig. Akkor lefokozták, a műszaki osztályon tengődött, míg ötvenhétben a Szépirodalmi igazgatójává nevezték ki. Ama székben ült aztán huszonkilenc (!) esztendeig. Úgy tartja a fáma, íróból nem lészen jó kiadó, mert féltékeny a többi szerzőre, s előnyben részesíti baráti körét. Illés Endrét tudtommal e vád nem érhette. Igaz, az írók zöme a baráti körébe tartozott.

Sokáig csak látásból ismertem, mivel én a szomszéd vár, a Magvető szerzője voltam. A hetvenes évek végén két kötetem is kiszuperálták. Előbb színdarabjaimat, mondván, a Magvető drámákat nem ad ki. Jó. De aztán a Zenga zének című regényt is visszaadták, súlyos politikai kifogásokkal. Ez fájt. A Magvető a Vörösmarty téri elizélt palota (most bontják - hál' isten) kilencedik és tizedik emeletén működött. Akkoriban még volt autóközlekedés a téren, s taxiállomás is. Beültem az egyik Moszkvicsba, elébb haza - a drámákért -, majd a Szépirodalmiba vitettem magam. A kiadó a Hungária-New York kávéház épületében foglalt el egy fél szintet, asszem a harmadikon. Földúltan rontottam be a titkárságra két paksamétámmal. Csiklandó kávészag, szűrt fények, megértő női arcok fogadtak. Van valami baj? - így egyikük. Nincs... igen... Bandi b... Illés elvtárssal szeretnék... ha kaphatnék egy időpontot, mivel... ugyanis... - nagyjából ezt makogtam. Megnézem - felelte a kedves barna asszonyi hang. Azt hittem, a naptárra érti. A Magvető direktorának színe elé csupán hosszadalmas egyeztetés után járulhatott a magamfajta, ehhez voltam szokva. Tessék befáradni! - s máris ott ültem Illés Endrével szemközt, a régimódi, fakarfás fotelban.

A fentihez hasonló szövegforgácsokkal hálálkodtam. Félbeszakított: Írót mindig fogadok, azért vagyok itt! E pofonegyszerű gondolatot ajánlom minden irodalmi főparancsnok figyelmébe. Kicsit megnyugodtam, mondtam, hogy nem akarok mellébeszélni, a Magvetőtől jövök, drámákat nem adnak ki, hát, rendben, és cenzúra ugyan nincs, de azért... e regényt politikailag elfogadhatatlannak tartják, mert ötvenhatban játszódik, pedig egy hatéves gyerek szemszögéből... - tétován félbehagytam. Illés Endre bólogatott: Cenzúra ugyan nálunk sincs, de azért... érted, ugye? - s mert olyan képet vághattam, mintha nem érteném, hozzáfűzte: Ki kell adnom valakinek! Rendben... hagyjam tehát itt? Persze, és a drámákat is - kivette kezemből a két dossziét.

Ezután társasági hangon hogylétem felől érdeklődött, mit írok, miből élek, melyek a körülményeim. Hirtelen a két háború közti évekbe röpített az időgép, akkor folytathattak efféle beszélgetéseket a szerzők és a kiadók. Olvastam erről, ám azt hittem, ilyen már nincs. Ez az óra alapvetően megváltoztatta nézeteimet a saját hivatásomról. Addig minden tapasztalatom azt jelezte, hogy társadalmunkban az író afféle szolgáltató, akit szigorún megítélnek a szerkesztőségi és kiadói felelősök - politikailag, erkölcsileg, nyelvtanilag, stilisztikailag -, s kissé le is néznek. Mi, léha írók, csak úgy körmölünk, a magunk hülye feje szerint, ők, a szakemberek, bezzeg pontosan tudják, mit s miként kellene, azaz lehet.

Amióta fölidézgetem irodalmi-művészeti szeretteimet, már pirított rám nyájas olvasóm: Megint egy pártkáderről írtál! Igen. Vélhetőleg Illés Endre is belépett a megfelelő alapszervezetbe, s rendelkezett a szükséges kapcsolatokkal. De az Isten szerelmére (ahogyan Mándy Iván mondaná), akik a szocializmusban jót tehettek velünk, mind káderek voltak! Ha erről nem beszélünk, igazságtalanok vagyunk. Ha csak erről - akkor is.

A történet folytatása sem érdektelen. Első utam a negyedik emeletre vezetett, az Új Írásba, hol Gáll István, az Ember, végighallgatván beszámolómat, bólogatott: Od'adja Pándinak! Ezt értettem. Cenzúra ugyan nincs, de ha a kézirat politikailag nem támadhatatlan, avagy a felelőst ezzel kapcsolatban kínozta sanda gyanú, nem Janda Samu magánnyomozóhoz fordult, hanem a maroknyi félhivatalos irodalmi cenzorhoz. Fogalmam sincs, milyen felosztás alapján kerültem Pándi Pálhoz. Tömzsi, makacs tekintetű embernek látszott, rebesgették, ifjúkorában birkózott. Ami a legfurcsább, még aznap szembejött a Blaha Lujza téren, köszöntünk egymásnak, tömött aktatáskájára néztem, sejtettem, benne viszi a kéziratom. Hónapokkal később hívattak a Szépirodalmiba. Ott a szerzőket ábécé szerint két csoportra osztották, A-tól talán K-ig egy hölgy főszerkesztette őket, K-tól Z-ig egy úr, Z. Szalai Sándor (lehet, hogy a Z. miatt?), a Gárdonyi-kutató. Ő olvasta föl nekem a lektori jelentést. Ennek első bekezdése arról szólt, hogy a könyv politikailag teljesen elhibázott, és semmiképp sem jelenhet meg, oly durva tévedések kerültek bele, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül, íme mutatóba néhány. Oldalakon át következett a hibalista. Az egyes pont azt nehezményezte, hogy a szerző úgy képzeli, az első gyónás megelőzi az első áldozást.

Z. Szalai kezében remegett a papír. Ő pontosan tudta, mi a helyzet a gyónással és az áldozással. Kiélveztem a zavarát, majd így szóltam: Nézd, kérlek, én alapjában véve zsidó vagyok, de ez a rész önéletrajzi, gyóntam-áldoztam, először is ilyen sorrendben, sajnálom. Rosszkedvűen összehajtogatta a papírt, akkor hagyjuk ezt... megbeszélem az öreggel. Kisvártatva mehettem Illés Endréhez, ő mindentudó mosollyal ajánlotta: Javítgassad kicsit... érted... aztán hozzad vissza. Értettem. Gáll István, az Ember, kitanított. A javítgatás azt jelentette, hogy a gépelt sorok némelyikét golyóstollal rajzolt körkörös vonalakkal olvashatatlanra firkáltuk, majd fölébe írtuk pontosan ugyanazt, így látszott, rengeteget változtattunk. Ha kitörne a balhé, volt bizonyíték: a szerkesztők sok mindent átírattak.

A Szépirodalmi Könyvkiadó díjat alapított első igazgatója emlékére, ám csak néhány évig osztogatták, mert a cég a rendszerváltáskor csődbe ment. Talán nem lehetetlen, hogy valaki egyszer még életre keltse. Az elfeledett írók falujában sokan reménykednek.

2004. december 10.