Kevéssel ezelőtt azt találtam papírra - képernyőre - vetni, hogy aligha ildomos Arthur Millerről írnom e sorozatban, hisz szerencsére él, sőt virul. Hozzáfűztem: Lekopogom. (S megtettem.) Nagyjából kettő héttel ezután Arthur Miller meghalt. Reménykedem, hogy hétköznapi babonáimnak, ha már nem működnek, legalább kontraindikációjuk nincsen. Fontos volna tudnom, mert lassan egy éve azért nem iszom kávét, hogy Gabriel García Márquez a lehető legtovább éljen. Olvastam, néhány éve a lehető legsúlyosabb betegségen esett át, s egészségügyi okból sosem kávézik. Szolidaritásból csatlakoztam. Ám most már nem vagyok egészen biztos abban, hogy ez jó ötlet. Mind a folytatástól, mind az abbahagyástól félek. Aki szolgálhat e dilemmát megoldó tanáccsal, jelentkezzék.

Úgy érzem, immár el kell mesélnem, amit Arthur Millerről személyes tapasztalásból tudok. Íróasztalom fölött, a kitűzögetésre szolgáló parafán jó ideje ott lóg az egyik fekete-fehér fényképe, második felesége, Inge Morath (neves fotóművész) kapta le, 1963-ban. Ama udvarház konyhájában, melyre az ötvenes években tett szert, az első nagy színpadi sikerek nyomán érkező jogdíjakból. Az isten háta mögött található, ha ugyan létezik ilyesmi a méregdrága connecticuti dombságban, másfél-másfél órányi autózásra New Yorktól és New Haventől. Hosszú, kanyargós erdei út vezet oda, horhos, oly keskeny, hogy ha szembe jő egy másik kocsi, valamelyik sofőr soká tolathat, míg kiérőt talál. Miller már Marilyn Monroe-val is itt élt (volt persze lakásuk Manhattanben). Kortársai akkoriban őt kiáltották ki a földrész legokosabb emberének, Marilynt pedig a legszebb nőjének. Ahogyan Norman Mailer írta, összejött a nagyszerű amerikai agyvelő a nagyszerű amerikai testtel. Kár, hogy nem született egy-két gyerekük. Bár agyunkba ötölhet G. B. Shaw bonmot-ja: Mi van, ha a férfi szépségét és az asszony eszét öröklik? Bár annak alapján, amit az isteni Monroe-ról összeolvastam, nem lehetett buta, Millert pedig vonzó férfinak láttam.

Habozom, merjem-e leírni, milyen fura nevet viselt a földút, mely a birtokához vezetett. De föltételezem, amerikai betörők nem olvasnak magyarul. A telefonban félrehallottam a címet: Top Hat Road (Cilinder út). Tetszett, hogy a híres drámaköltő a számomra főként színpadról ismerős Keménykalap útján él. Ilyen nevű azonban a térképen nem akadt. Valójában Tophet Roadnak hívták. Később Miller magyarázta el, hogy héber eredetű szó, eredetileg Topheth. Töve, 'toph' = dob. Topheth = szent temető, ahol a pogány zsidók Tanit és Ba'al Hammon isteneknek pici gyerekeket áldoztak föl, halálsikolyukat nyomta el a dobpergés. A mai angolban a Tophet jelentése: pokol. És te itt laksz? - kérdeztem aggódva. Miért is ne, akkor ennél csak jobb jöhet, ha kimozdulok! - így ő, azzal a félmosollyal, mely a kitűzött fotón is látható. A rusztikus konyhaasztalnál ül a világhírű színpadi szerző, boltozatos homloka ránctalan, kezében fém szemüvegtok, előtte vizespohárban bor, oldalt a dugó hever az asztalon. Immár így marad meg emlékezetemben, amíg élek - ezúttal nem kopogom le.

A Yale School of Dramán találkoztunk. Előadásokat tartott. A dékán mutatott be, ilyképpen: Magyar drámaíró! Arthur Miller biccentett: Neve nincs neki? A dékán már továbblépett, én meg, nem tudván visszafojtani: Van, de nem jut eszünkbe! Miller újra biccentett, ő sem forszírozta, hogy idegen hangzású áruvédjegyem hallja. Később szót váltottunk. Ajánlotta, megfelelő alkalommal ebédeljünk együtt. Következő látogatásakor nem voltam biztos abban, hogy komolyan gondolta, ám ő már messziről integetett: Magyar drámaíró! - ez maradtam neki. Annak ellenére, hogy egy ízben jeleztem, én inkább regényeket írok, csupán a sors szeszélye vetett a Yale színitagozatára. Eleresztette a füle mellett. Ha telefonált, így recsegett a kagylóba: Hungarian playwright?

Magyarország jobban izgatta, mint én. Érdeklődött, mi újság odahaza. Nem tudtam sokkal többet, mint amit ő is olvashatott a New York Timesban, 1988 végén jártunk, féléve Connecticutban múlattam időmet. Miller a szocializmus sűrejében többször ellátogatott Magyarországra, emlékezett egy tömzsi, szemüveges íróra, mint mondta, fontos elvtársnak tűnt, mégis jól beszélt nyelveket. (Boldizsár Ivánra tippeltem, PEN-elnöki minőségében fogadhatta.) Mit gondolsz, kérdezte Miller, most összedől a rendszer? Milyen rendszer? A szocializmus, nálatok! Á, ki van zárva! - állítottam én, a csalhatatlan jövendőmondó, majd hozzátettem: Szerencsénk lesz, ha a lányom megéri, hogy összedőljön.

Szívesen fogadott látogatókat a birtokán, a pokol tornácán. Többször hívott nagyobb társaságba. Színészek, rendezők, kritikusok, a New York-i színházi világ aktuális potentátjai ülték körül a végtelennek tetsző kecskelábú asztalt. Olykor a környéken lőtt vadak húsát ettük, szomszédaitól kapta ajándékba. A hosszú, egyik oldalán fedett verandával szegélyezett főházon kívül még két terebélyes épület állt ott, az egyik hatalmas istálló volt valaha, Miller a sarkában barkácsműhelyt rendezett be magának, szereti a két kezét dolgoztatni. A birtokhoz tartozó völgyben közepes tó felszínét borzolta a szél, úszásra és evezésre használták. Jobbra, a dombon, pindurka faház árválkodott, szürkére pingált lécborítással. Decens színét leszámítva, akár a Balaton partján látható kalyibák némelyike. Oda húzódott vissza, ha dolgozott. Vagy ha bizalmasan akart politizálni, legtöbbször vacsora előtt, szűk férfikörben. A házikó gyakorlatilag egyterű volt, oldalán végigért a munkaasztal, rajta (a kor) legmodernebb IBM szövegszerkesztője, mellette azért biztonság kedvéért hagyományos írógép - arrafelé nem ritkaság az áramszünet -, sok könyv, papírok, újságkötegek. Egyszer elárulta, azért végzi a munkáját itt, mert így a kudarcai nem kötődnek össze az otthonával. Ezt pontosan értettem.

Árnyas délutánon ketten ücsörögtünk a faházban, szokás szerint a kelet-európai változásokról elmélkedvén - ő az upheaval szót használta, a New York Times nyomán, mely UPHEAVAL IN THE EAST (Fölfordulás Keleten) címmel közölte tudósításait Kelet-Európáról. Hirtelen, saját szavába vágva, megkérdezte, elolvasnék-e valamit, ma délelőtt írta. Nem hosszú, dünnyögte bocsánatkérő mosollyal. Zavarba jöttem, affélét makogtam, hogy megtiszteltetésnek veszem. Hagyd ezt! - nyújtotta a papírlapot. Sorköz és szinte margó nélkül töltötte be a szöveg. Arra számítottam, az upheavalról lesz szó. Ám Connecticut állam oktatási politikáját kritizáló cikk volt, azt bizonygatta, hogy itt csupán a tehetősek gyermekei juthatnak megfelelő neveléshez, illetve már ők sem, mert a komoly tandíjat beszedő magánegyetemek, mint a Yale vagy a Connecticut College, egyre inkább akként táncolnak, amint a szponzorok fütyülnek. A stílus szabatos, az érvelés cáfolhatatlan. Nem értettem, mit vár tőlem. Talán azért kéri a véleményem, mert látszólag a Yale oktatójaként működöm, haboztam, magyarázzam-e el, hogy úgy csöppentem e státusba, mint Pilátus a Credóba. Hol fog megjelenni? - kérdeztem, időt próbálva nyerni. Sehol, én nem vagyok szakember. Ütődött ábrázatom láttán így folytatta: Hogy akkor minek írtam? csak úgy magamnak, szoktam, ha valamit meg akarok érteni... neked azért mutatom, mert kíváncsi vagyok, mit szól hozzá az, akinek az országában ingyenes a felsőoktatás.

Lapos mondatokkal dicsértem a cikket, a fejemben egészen más járt. Szégyenkeztem. Istenem... milyen fölfuvalkodott ember vagyok én. Eladdig még soha nem jutott eszembe, hogy ha valamit megírtam, a témának ne volnék szakembere, ellenben mindig a közzététel reményében ültem oda a billentyűkhöz. Mennyivel kevesebb oldalt kéne kinyomtatni, ha mindenki alapos önvizsgálatot tartana, csakugyan szakembere volna-e tárgyának, mielőtt leadja a kéziratát. Miller a világ egyik - sőt talán "a" - legjelentősebb drámaírójának számított. Évtizedek óta rebesgették, hogy ő a következő Nobel-díjas. Ezt az egyet nem kapta meg, minden más lehetséges irodalmi babért és elismerést besöpörhetett.

Másik délutánon panaszoltam neki, milyen nehéz számomra, hogy angolul fogalmazzak, noha itteni megélhetésem érdekében rákényszerülök. Megértőn bólogatott: Nem is könnyű, ajánlok egy hasznos könyvecskét, Strunk & White: The Elements of Style, az én problémáimat általában megoldja. E ponton emlékezetem cserbenhagy, nem tudom, hogy csak megmutatta a karcsú kötetkét, avagy nekem is adta. Itt van előttem. Az angol fogalmazás e diákoknak szánt kézikönyvecskéjét tényleg nagy haszonnal forgathatja, aki amúgy bírja a nyelvet. Miller úgy vélte, csupán a stiláris finomságokban nem igazodom el, azt természetesnek vette, hogy az angol nyelvet megtanulom, mielőtt írásra vetemednék. Még inkább szégyenkeztem.

1990-ben hazaköltöztem. Hézagos levélváltás után kapcsolatunk megszakadt. Pedig jártam azóta arrafele, de nem bíztam abban, hogy még emlékszik rám. Mily nagy barom vagyok én! Most meghalt, ott, az áldozati temető utcájában, az udvarházban, amit annyira canadadrugs24 szeretett. Élt nyolcvankilenc évet. Hogyan végezhet egy ilyen jószívű emberrel épp a szívelégtelenség, ezt sosem fogom megérteni. Halála másnapján a Broadway színházaiban, ahonnét hosszú évtizedek óta kiszorultak az ő társadalmi drámái, a gyász jeléül egy perc félhomály fogadta a nézőket. Azután teljes fényerőre váltottak a rivaldák és szuffiták, eljátszódtak a bevált zenés-táncos izék, meg mindaz, amire mostanság tódul a nép.

2005. március 4.

.