Hogy volt, hogy nem volt, valamikor a hatvanas évek ázott kutyaszagában, volt egy közepesen nagy terem, az Írók könyvesboltja fölött az első emeleten. Tudják, közvetlenül a "nem adom be a kabátom a ruhatárba!" szobor (Ady Endre) tőszomszédságában. Gimnazista voltam, de már írónak készültem. Mindig annak készültem, az anyám hasában is, kopogtattam, hogy dobjanak be papírt-ceruzát, s vezessék be a villanyt, a mama nem hallgatott rám, azt hitte, rúgkapálok, mint a többi magzat.

A gimibe több reménybeli tollnok járt akkoron, s volt, aki egy-két éve végzett, például Frédi, anyakönyvileg Dalos György, a költő. Épp a Lomonoszov egyetemen tanulmányozta a német történelmet. Onnan javasolta levélben, ha írni akarok, kérjem egy profi prózaíró tanácsát. Azt nem adta tudtomra, honnét szedjem. Fölfigyeltem a házilagos kivitelezésű plakátra az iskola faliújságján, mely író-olvasó találkozóra hívta a tanuló ifjúságot, az imént jelzett terembe - közművelődési klubba. Vendég: Örkény István. Nem hallottam még róla. Este hétkor kezdődött, már háromnegyedre odamentem, hogy jó helyet kapjak. A teremben a hatvanas évek alacsony wattszámú körtéi csöpögtették a fényt. Nyolc-tíz széksor, és afféle dobogó, mint a tantermekben, rajta hosszú asztal, leterítve a kor KISZ-taggyűlésein megszokott szovjet-bordó drapériával. Nem hiányzott az obligát alumíniumtálca, a négy pohár, meg a menza-kancsó, bizonytalan átláthatóság, vízkőgyanú, langy hőfok. A pulpituson egy ember üldögélt, világos volt, hogy ő az író, az első író, akivel találkozhatom. Rajtam és a klubvezetőn kívül nem mutatkozott más élőlény. Vártunk. Teltek a hosszú percek. Igyekeztem csak lopva bámulni. Föltűnt, mennyire szép metszésű a szeme, s milyen hatalmas a homloka. Zavaromban verejtékeztem, én, az olvasó. Ő, az író, elmélyülten olvasott valamit. Évekkel később értettem meg, hogy csak úgy tett. Közös mentsvára ez mindenkinek, aki hiába várja híveit az e célra szervezett esteken vagy dedikálásokon. Mit mást tehetne mély csalódottságában és megbántottságában? Játssza, mintha nem is várná, hogy az emberek hosszú sorokba tömörödjenek előtte, hisz nem ezért jött, alapjában véve sürgős olvasnivalója akadt itten, a távol maradókat pedig üsse meg a guta.

Lapozgatott ő - naptárában?, saját kötetében? -, míg negyed nyolc is elmúlt. Nem jött senki. Ő még az egypercesek előtt volt, én valamivel a mutálás után. Hét húszkor olvasószemüvegét lassan föltolta arra a soha véget nem érő homlokára, és így szólt: Kíváncsi vagyok, ki teszi föl az első kérdést! Körülnézett, mintha várná a széksorokban fölcsattanó nevetést. Komolyan vettem a felszólítást, jelentkeztem: Író elvt... tisztelt Örkény... - visszaszívtam a "bácsi"-t - ...azt szeretném én megtudni, mit kell csinálni, ha valaki író szeretne lenni. Ő tűnődni látszott, majd jobb kezével az írás mozdulatát mutatta. Nem tudhatta, hogy én már akkor is az anyám Erika gépén pötyögtem világmegváltó gondolataimat. Ezzel a rendezvény véget ért, fagyizni hívott a Minőségi cukrászdába, a Népköztársaság és az Izabella sarkára. Attól fogva úgy tartottam számon: ő az én íróm. Máig is. Későbbi sikereinek akként örültem, mintha közöm volna hozzájuk.

Amint az irodalmi lapokban megjelentek a korai egypercesek, szeretetem imádatba csapott át. Erre az a legfőbb bizonyítékom, hogy nyomdász koromban fölfedeztem: a mi műintézetünk vitelezi ki az egyik kötetét. Szerény társszerzői hozzájárulásom hadd említsem: az én feladatom volt, hogy a linószedett oldalakat - egybeöntött sorok, cukorspárgával körbekötve - több menetben letoljam targoncán a szedőteremből a gépterembe. A két szint között félúton rendre megállítottam a teherliftet, és úgy, ólomban, elolvastam az egészet, hiába csöngettek a fölvonóra várók minduntalan. Hogy teljesítményem méltányolják, megjegyzem: egy-egy linószedett oldal súlya több kilónyi, továbbá az ólomsorokon fordítva, fejjel lefelé van a szöveg.

Első könyvemhez levélben gratulált. Átnedvesedett a lábam szára. Olyasféle érzést keltett, mintha a Nobel-díj bizottság örömteli értesítése volna. Az Új Írás szerkesztőségében megszólítottam. Első személyes találkozásunkra nem emlékezett. Néha barátkoztunk. Rajongásom vallásos imádatba csapott át. Fogadott az otthonában. Volt, hogy a kéziratomat alaposan összeceruzázta. Fancsali arcom láttán azt mondta, köszönjem meg, s hogy az ő korai írásaival ezt maga József Attila csinálta. Úgy hangzott, mintha azt állítaná, szakmai kapcsolatban állott Kossuth Lajossal. Bemutatta Zsuzsát, meghökkentően fiatal feleségét. Őnéki nem tetszettem annyira. Egyszer telefonon keresett, szememre hányta, hogy a férje egyik elbeszélésére kísértetiesen hasonlót publikáltam. Nem védekeztem, pedig a szóban forgót akkor még nem olvastam. Addigra két kritika is azt írta: Örkény-epigon vagyok. Sírtam, ahol senki se látott. Az egyik bírálatot az Alföld közölte, fiatal temesi író szerzette, Szegedi Ferenc. (Bocs, fordítva.) Temesi véleménye különösen fájt, szerettem a látásmódját, hasonszőrűnek éreztem. Így nem csodálkoztam, amikor egy róla írt kritikában az szerepelt, hogy ő is Örkény-epigon. Fölhívtam telefonon interurbán, mi, Örkény-epigonok tartsunk össze. Közeledésem nem fogadta örömmel, kijelentette, nem tud arról, hogy ilyesmivel vádolnák. Hosszú habozás után elsírtam bánatom a legilletékesebbnek, Örkény Istvánnak, érdeklődtem, ő is úgy véli-e, hogy utánozom. Kitérő választ adott, amíg az ember fiatal, sok hatás éri. Példának okáért, amikor benyújtotta első művét a Révai könyvkiadóba, azt a választ kapta: Elég jó Márai-regény, hozzon inkább egy rossz Örkényt. Ez volt a második fontos tanácsa. Iparkodtam tehát egy rossz Vámos-regényt összehozni, ám még csak kurta novellákra tellett. Azokról egy kritikus azt írta: kár, hogy Mándy Ivánt utánzom. Elsírtam Mándy Ivánnak - de ez egy másik Hogy volt.

Váratlanul újabb levelet kaptam Örkénytől. Már a borítékról tudtam, hogy tőle való: a feladó neve és címe zöld színnel, bélyegző lenyomataként állott rajta, míg az én nevem és címem az átlagos írógépek betűinél nagyobbakkal. Minden, amit ő kopogtatott békebeli masináján, nagyobb volt a megszokottnál. Torkomban dobogó szívvel bontottam föl. Újabb kötetemhez gratulált, ámbár ezek az írások korántsem olyan jók, mint a korábbiak, hát, ilyen fránya mesterség a prózaírás, hosszútávfutás. Na igen. Bántott, hogy újabb írásaim nem olyan jók. Még inkább, hogy második kötetem nem volt még. Mi történhetett? Idővel rájöttem, utána kéne nézni, adott-e ki második kötetet Miklós keresztnevű ezen időszakban. És igen, Munkácsi Miklós nevű ifjú kolléga. Istenem... kussolnom kellett volna. Ehelyett telefonáltam: Pista, megkaptam a leveled! Mire ő, lendületesen: Remélem, nem sértődtél meg!? Magyaráztam, hogy félreértés történhetett, nincsen második kötetem. Akkor biztosan az elsőrol írtam! Arról háromnegyed éve küldtél már levelet. Dühbe gurult: Lehetséges, én fiatalok könyveit tartom az íróasztalomon, úgy látszik, megint a kezembe került a tiéd. Értem, de háromnegyed éve sokkal jobb volt a véleményed... nem lehetséges, hogy most valaki másnak akartál írni? Kikérte magának, s további sértett mondatok után lerakta a kagylót. Immár biztosra vettem, hogy Munkácsi kolléga helyett kaptam a levelet. Ő talán csak most értesülhet arról, hogy Örkény István vette a fáradságot, és elemezte a munkáját. Sose bocsátottam meg magamnak, hogy telefonáltam. Örvendeznem kellett volna, amiért immár két eredeti Örkény levél van a birtokomban.

Sokáig nem találkoztunk. Amikor újra fölvettük a fonalat, látszott az arcán, s kivált a tekintetén, hogy nem egészséges. Utolsó darabját a Kútvölgyi kórházban javítgatta-rontogatta, Aczél György saját kezű instrukcióit játszva ki, amennyire lehetett. Vágytam látni. Féltem meglátogatni. Gáll István, a rég elfeledett prózaíró mesélte az Új Írás szerkesztőségében, hogy Örkény mindenkit elüldöz a betegágyától. A minisztériumból üzentek neki, szóljon, ha valamit tehetnének érte. Visszaüzent: nyalják ki a seggét. Kívánságát nem teljesítették. Temetésén az első ember, aki szembejött, a temesi író volt. Életünkben először kezet ráztunk. Azóta sem bocsátom meg magamnak, hogy kisszerű hiúságom miatt a lehetségesnél kevesebbet találkoztam Örkény Istvánnal. Egy epigon örüljön, ha a mintája szóba áll vele. Egy epikusnak pedig legyen humorérzéke - ezt megtanulhattam tőle. Privilégium, hogy ismerhettem. Kérem, aki hallja odafönn, adja át.

2004. február 16.