elolvastam a megelőző levelem, így tudom, azt ígértem, novemberben derűsebb gondolatokkal jelentkezem. Igaz, a mondatban szerepelt a "talán" szócska is. De a tétova ígéret is úgy jó, ha - tétován - betartják.

Derűs gondolat tehát. Igen.

Körülbelül egy éve e-mailben jelentkezett egy nyájas hölgy. Írván, hogy ő Párizsban él, a Sorbonne egyetemen dolgozik, s szeretné novelláimat fordítani franciára. Óvatosan puhatolóztam, nem volna-e kedve inkább regényt fordítani, a közhiedelem szerint az elbeszélések kiadására kevés az esély. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy novelláimat franciásítsa. Sőt, tudtomra adta, hogy két másik nőszemély is él a fény városában, néki barátnői, akik szintén épp az én "bár" című kötetemet szeretik, s abból fordítanának történeteket. Hát, jó, nem vagyok én semmi rossznak (?) elrontója. Titkon úgy képzeltem, soha nem lesz semmi ebből.

Volt már nékem kínos kalandom Franciaországgal, a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanasoknak elején. Akkoriban több elbeszélésem fordítódott franciára, s jelent meg folyóiratokban, elsősorban a Cahier de l'Est ("Keleti füzet")-ben. Néhány évvel később levélben keresett meg Jean-Luc Maureau, tekintélyes irodalmár, s tudatta, hogy a Zenga zének-et fordítja franciára. Kiadó is került, a nem túl épületes nevű Éditions Ouvrieres ("Munkás könyvkiadó). Kaptam szerződést. Majd elolvashattam a nagyszerű fordítást. Küldött az Éditions Ouvrieres előleget, francia frankokat. Boldog voltam. Ám a könyv csak nem akart megjelenni a maga testi mivoltában. És végül a könyvkiadó halkan csődbe ment. Kész. Itt a történet vége. Azóta is fáj rágondolni.

Visszatérek az önkéntes novellafordító hölgyekhez. Váratlanul ismét e-mailt kaptam, szintúgy Párizsból, egy újabb magyar nevű lánytól (nőtől, asszonytól, embertől). Azt írta, az egyetemen dolgozik, s novelláimat ültetné át franciára, a "bár" című kötetből. Ó, ez valami ragály, gondoltam. Megírtam neki, van így ottan más is, és megadtam az e-mail számot.

Mindezek után hirtelen szerződés érkezett, a l'Harmattan nevű kiadótól. Továbbá előszót kértek tőlem a kötethez, persze, magyarul. Küldtem. De még mindig kétkedtem, gyanakodtam. A múlt héten azonban megérkezett a csinos kis kötet, La Neige Chinoise ("Kínai hó") címmel. Őrület. Azóta állandóan a táskámban hordom. Olvassátok, irigyeljétek, mondanám Majakovszkijjal - de persze senkinek nem mutogatom… ismertek. Most aztán? Vajon eljut-e bárhová? Olvassák-e a franciák? Lesz-e némi sikere?

Megtaláltam az interneten a kiadó honlapját. Októberben az enyémmel együtt száznyolcvanhárom (azaz 183) szépirodalmi kötet jelent meg a l'Harmattan-nál. Nincs túl sok esélyem. Ámbár ki tudja?

Derűsen várom, mi lészen mostan.

A bientôt!

VM

Ps. Mellékelem a francia kötethez írott előszót, persze magyarul.

Novelláim francia fordítása elé

Én mindig író akartam lenni, és ne kérdezzék, miért. Már az anyám hasában is követeltem, hogy kaphassak papírt, ceruzát. És persze, vezessék be a villanyt. Mióta megszült, napi szükségletem az írás, olyan természetes módon, mint ahogyan a fogunkat mossuk. Huszonnégy könyvet írtam. És ez az én hiteles életrajzom.

Vannak persze adatok és tények, ha ragaszkodnak hozzájuk. 1950-ben születtem. 1956-ban dadogni kezdtem a "forradalmi események" hatására, az apámat kis híján lelőtték a szemem láttára. Láttam, amint a fölbőszült nép ledönti a Sztálin-szobrot. Évekig azt álmodtam, rám dől… Már gimnazistaként úgy véltem, arról ismerszik meg a jó irodalom, hogy van benne "ennivaló, innivaló, mondanivaló". Nyomdásztanuló voltam, 19, amikor megjelent az első írásom, egy novellafüzér. Nagy írók fogadtak szívesen, Örkény István, Déry Tibor, Mándy Iváni. Utáltam, hogy csodakamasznak tekintenek. Ha tudtam volna, hogy ilyen hamar meghalnak, elnézőbb lettem volna velük.

Jogi egyetemet végeztem, de 1975-ben nem volt Magyarországon jogállam. Csináltam azután a megélhetés érdekében sok mindent. Írtam filmeket, készítettem tévéműsorokat. Amikor a rendszerváltás után az állami kiadók csődbe mentek, megalapítottam barátaimmal az AB OVO szépirodalmi kiadót. Ma már nem vagyok tulajdonosa, "csak" szerzője. Kaptam díjakat, de azoknál többre becsülöm, hogy a könyveim olyan példányszámban fogynak itthon, mintha én volnék - mondjuk - Stephen King. De, mint majd láthatják, Vámos Miklós vagyok, aki a prózaírásban ragaszkodik korszerűtlen eszményeihez, vagyis a régimódi, realista történetmeséléshez.

Külhonban eleddig főként Skandináviában volt sikerem, pedig a szívem Párizsba húz. Voltam ott ösztöndíjas több hónapig huszonévesen, 1977-ben. Sokat fáztam, és szerettem volna, ha a franciák megszeretnek. Talán majd most.