2003. decemberi levél

Megosztás

Kedves Barátaim,

A 2003-as esztendő utolsó tudósítását fogalmazom nektek, s küldöm e furcsa, huszonegyedik századi palackpostával, amelyet én máig sem tudtam igazán megszokni. Volt valami báj abban, amikor a levelet még papírra íródtak, kézzel, így már a külalak elárulta, kiféle ember küldte el nékünk a sorokba zárt szeretetet, vagy intelmet, vagy aggódást, vagy figyelmeztetést, vagy jókívánságokat. Ugyanilyen alapon idegenkedem egy kissé az SMS-től, ámbár az még mindig jobb, mint a telefonálás. Ha már beszélek valakivel, szeretném látni az arcát, s főképpen a tekintetét.

Mindenesetre akármennyire korszerű technológiával érintkezünk, a dátum miatt talán korai, hogy átessünk a szokásos évvégi jókívánságokon, happy Mikulástól BÚÉK-ig, de a december miatt mégis indokolt. Én jövőre is mindenkinek pontosan azt kívánom, amit ő magamagának. Noha van olyan nézet, hogy az emberekkel legjobban úgy lehet kitolni, ha teljesítjük, amire vágynak. Azonban ez egy cinikus nézet.

Számomra e hónapnak két igen fontos fejleménye van. Az egyik magánéletű jellegű, így arról nem írok, csak megjegyzem, hogy boldogságos, kétszeresen is az. A másik munkával kapcsolatos. Aki ismer, tudja jól, hogy döntéseimet rendszerint halogatva hozom. Addig-addig mérlegelem-fontolgatom az összes tényt, körülményt és argumentumot, míg az idő szinte kiforrja, hogy mit kellene tennem. Évek óta latolgatom, miként lehetne megakadályozni az IBS névre hallgató főiskola és színház teljes elburjánzását az életemben. Ennek elmondását régebbről kell indítanom.

Ezelőtt kábé kilenc évvel elszegődtem Public Relations tanácsadónak egy dr. Tamás István nevű kitűnő emberhez. Három feladatom volt. 1. Segítsem sajtókapcsolatai intézésében. Kinek adjon interjút, s kinek ne. Hogyan. Miként érhető el, hogy nagyjából az jelenjen meg, amit mondott. 2. Hogyan válhatna az ő "imidzse" jobbá. Részt vett a privatizáció hőskorában, s akkor minden sikeres piaci szereplőt "héjának" tekintettek. 3. Szponzorálási technikáját alakítsam ki.

E feladatokat, úgy érzem, sikerrel elvégeztem. Mindenesetre az is egy PR tanács volt, hogy az IBS főiskola nagyelőadójának átépítésekor úgy alakítsák ki a termet, hogy ott esténként színház működhessék (Amerikában tapasztaltam, hogy minden jobb felsőoktatási intézményben van színház). Én nem arra készültem, hogy ezt a színházat nekem kell majd vezetnem - de rajtam ragadt, immár nyolcadik éve.

Eredeti megállapodásunk az volt, hogy a programokat a jegybevételből kell finanszíroznom, az iskola csupán a műszakot, a terjesztést és néhány elengedhetetlenül szükséges munkatárs bérét fedezi. Ez mindösszesen nem tett ki évi húszmillió forintot. Amikor tévéműsorokat készítettem ott, a produkció által fizetett bérleti s egyéb díj miatt csak négyet. A jegybevétel évi harminc-negyvenmillió volt, abból igen szegényesen lehetett kijönni. Hasonlításul: a Radnóti Színház mintegy évi ötszázmillióból működik, amelyben ugyanannyi a jegybevétel, mint nálunk. Érthető, hisz ugyanannyi előadásunk van egy évben. Ez elég beszédes.

Az említett évi keretsommában én egyetlen fillérrel sem szerepeltem. Tanácsadóként húztam jövedelmet, a színházat azonban ingyen igazgattam. Később tanszéket is ingyen vezettem, és ingyen tartottam kurzust. Ez nem zavart, amíg dr. Tamás István - akivel időközben barátságba keveredtem - volt a főnököm. De az elmúlt két évben érzékeltem, hogy őneki egyre kevésbé van szüksége PR tanácsokra. Mert keveset jár be, részben a betegsége miatt (bármily hihetetlen, IBS betegséget kapott: Irritable Bowel Syndrome - a betűk véletlen egyezése ezoterikus nézőpontból talán nem véletlen), másrészt mert érdeklődése másfelé fordult. Az év jelentős részében nincs is itthon, hanem Spanyolországban lakik.

Én nem szeretem a kitartottságot, egy fityinget sem akarok fölvenni munka híján, így javasoltam Pistának, vizsgáljuk felül a helyzetem. Abban maradtunk, hogy a szakértői szerződést megszüntetjük, míg azt, hogy az IBS mit szeretne tőlem, nem vele kell megtárgyalni, hanem az igazgatóval, akire az irányítást bízta. Az IBS most nagyarányú fejlesztésekbe és beruházásokba kezdett. Sajnos, mint kiderült, a színház ezekből kimarad. Nem több, de még sokkal kevesebb pénzből kellene gazdálkodnia, nullszaldós alapon. Ez az a pillanat, amikor megértettem, hogy föl kell állnom. "Boldog karácsonyt!" - kiáltással távoztam. Diákjaimat leosztályoztam, irodám kiürítettem. Már csak egyszer kell bemennem, december 13-án este hétkor megtartom az utolsó Pajzán históriákat. A "kell" nem pontos, hiszen semmi nem kötelez erre (szerződés vagy fizetség ugye nincsen), csak a saját döntésem, hogy meghirdetett előadást nem mondok le. Elbúcsúzom attól a színpadtól, melyre többé talán soha nem fogok lépni a jövőben.

Természetesen fáj, hogy saját gyermekem ott kell hagynom. De én ötévente meg szoktam ezt tenni, s az IBS-ben már hárommal tovább maradtam. Tulajdonképpen eufórikus boldogság, hogy újra olyan szabad vagyok, mint utoljára huszonnégy éves koromban, szabadúszó író, aki egészen maga gazdálkodhat az idejével. Azzal a különbséggel, hogy akkoriban nehéz volt a megélhetés, míg ma már a könyveimtől tisztes jövedelmet remélhetek (igénytelen vagyok, voltam s leszek, ami a tárgyakat s egyéb anyagi javakat illeti). Szerencsére tévés működésem is szünetel, az MTV rossz anyagi helyzete miatt.

Így marad az írás, első és egyetlen szerelmem a munka frontján. Meg a magánélet. Előbbi jól alakul, belekezdtem egy kisregénybe, persze, nem abba, amelyikre készültem. A címe az lesz: Márkez meg én. Egyelőre nem merek többet írni róla. És lekopogom, bal kézzel, alulról, háromszor.

A januári viszontlátásig képletes értelemben ölelem mindannyiótokat, s maradok őszinte hívetek:

VM

.