Való igaz, hogy ilyenkorra már rég elő szoktam állani havi levelemmel, mostan azonban be akartam fejezni valamit, egy regényfejezetet, s bármely más írás nagyon megszakította volna. Hát, mostan kész. Márkez hét fejezetéből a hatodik. Tehát már csak egy van hátra. Körülbelül ez minden, amit mondhatok.

Ma igen jó napom volt, sikerült úsznom is, és bár hevesen fújt a szél, élveztem. Talán lassacskán kialakulnak a dolgok.

Mostan mindenesetre szeretném ismét meghálálni irántam való jóságotokat. Idemásolom a Márkez első fejezetét. Talán érdekes lesz, annak fényében, hogy két előgyakorlatot is olvashattatok. Megjegyzem, hogy a további fejezetekben igen nagy meglepetések várnak az olvasóra, ezzel együtt ha van kedvetek elmondani a véleményeteket, megköszönném. Írjatok a régi Márkez topicba, vagy nyissatok újat, mindegy.

Szeretettel,

VM

---

Vámos Miklós: Márkez meg én
(egy regény eleje)

         "A képzelet alkalmasabb a valóság pontos ábrázolására, mint a tények.
        Ám csak addig, míg össze nem keverjük őket."
        (Lunes)

        Minden ember életében van egy csúcspont, ahonnét fölfelé út már nem vezet. Kinek e csúcspont megvolt, annak minden megvolt. Így talán túl ünnepélyesen hangzik. Főleg az én számból. De még nem tudják, ki volnék.
        Van szerencsém bemutatkozni. Nevem Mákos Tibor. Foglalkozásom szakácsmester. Legmagasabb végzettségem a mesterszakács diploma. Na jó, oklevél. Lakom a harmadik kerületi Kassák Lajos üdülőparton. A Duna mentén. Nézem, mint úszik el a dinnyehéj. És sok minden egyéb. Azóta élek itt, mióta elváltam. Harmadszor. Immár hetedik esztendeje. Otthonom egy valaha csónakházi kabinnak épített csehszlovák faház. Öt éve téliesítettem. Addig fáztam, mikor jöttek a hidegek. Izzadtam, mikor a melegek. Sokáig azt hittem, csupán átmeneti szállásom ez. Végül szerencsés vétellel tulajdonossá váltam. Leragadtam.
        Ha majd a kilencvenvalahányadik születésnapomon, a kétezernegyvenes évek tájékán, szűk családi körben - hetven-nyolcvan személy a déd- és ükunokákkal együtt -, a még élő (legyünk optimisták) barátaim jelenlétében beszélnem kell arról, hogyan töltöttem a rám mért hosszú időt eme sárgolyón, kissé sziszegő protézissel és a szélütésektől akadozó nyelvvel kijelentem majd: Minden ember életében van egy csúcspont, ahonnét fölfelé többé út már nem vezet, és akinek ez a csúcspont megvolt, annak minden megvolt. Kérdezni fogják: Papa (nagypapa, dédpapa), Mákoska, Tibuska, mi volt teneked az a csúcspont?
        Elmesélem. Ráérősen. Részletesen. Régimódian. Drága családom, barátaim és egyéb érdekeltek, hiszitek-e vagy sem, engemet meglátogatott Gábriel Gárszía Márkez. (Írom, ahogy ejtem.) Sok irodalmár a huszadik század legnagyobb írójának tartotta a kolumbiai Nobel-díjast, már akkoriban is. Talapzata azóta csak növekedett. A hitetlenkedőknek megmutatom a fotókat. Az előhívott papírképeket, meg a digitális fölvételeket, emezeket a lakás központi számítógépén, mely a szoba közepére vetíti a látnivalót a levegőbe. Addigra biztosan föltalálják, s eléggé olcsó lesz, én is szert tehetek rá, talán épp szülinapi ajándékba kapom valamelyik kompjútervarázsló unokámtól. Tudom használni, noha a hamut már mamunak írom a billentyűzeten.
        Ott azonban még nem tartunk, agg koromról egyelőre csupán képzelgek, reménykedve, hogy megérem. Pillanatnyilag unokák sincsenek, pedig lehetnének. Elvégre az ötvenharmadik végét taposom. Talán jut még néhány évtized, ennek dacára bizton állíthatom, az én életemben ama bizonyos csúcspont bekövetkezett, amidőn egy téli reggelen arra ébredtem, hogy az ágyam szélén ül a legkedvesebb íróm, Gábriel Gárszía Márkez. Nem csalás, nem ámítás. Ahogyan a beteg mellett szoktak a hozzátartozók a kórházban. Biztosra vettem, álmodom őtet, mit is keresne Budapesten, az én otthonomban? Köszönés helyett bágyadtan lehunytam a szemem. Megérintette a karom: Eljöttem, ha már annyira imádsz, hogy főzhess nekem rácpontyot.
        Újabb bizonyíték, hogy alszom én, hiszen ébren gyakorlatilag nem beszélek spanyolul, a gimnáziumi tanórák halovány visszfénye és a kétszeri nekirugaszkodás különböző tanfolyásoknak immár a múlt iszapjába süllyedt. Mellesleg talán még felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezők se tudnák a rácpontyot spanyolul.
        Akadhat, ki a fentiek olvastán különösnek véli, hogy egy szakácsmesternek író a bálványa, nem pedig Túrós Lukács, vagy még inkább Jean Anthelme Brillat-Savarin (ejtsd: Zsan Ántelm Brijjá-Szavaren, 1755-1826), francia ügyvéd és államférfiú, aki elsőként emelte tudományos és művészi szintre a sütést-főzést. Korszakos munkája - La Physiologie du Go?t - a szakácsiskolában ajánlott olvasmány volt, kár, hogy elblicceltem. Lehetnék szakbarbár. Vagy műveletlen. De az élet nem mindig a klisék szerint alakul. Az irodalom és a konyha kapcsolata kétségtelen, érzékletesen jelzi ezt a nyelv: faljuk a jó regényt, szomjazzuk a verseket.
        Valaha írói álmokat dédelgettem, noha a nevem egyértelműen konyhai karrierre predesztinált. De nem is Mákos Tiborként írtam volna alá örökbecsű műveimet, hanem úgy: Mákos Béla (ha van elég bátorságom: Mákos Béles, hehe). Abból indultam ki, hogy ha Madárlátta Barnabásra módosítok, hamar elterjed, én vagyok az, de Mákos Béla nem kelt gyanút. Aggodalmam szükségtelennek bizonyult, utoljára a középiskola havilapjában publikáltam, egy bűnügyi esszét Ságvári Endre meggyilkolásáról a Szép Ilonka cukrászdában - a Ságvári Gimnáziumba jártam. Harminckét nevünk volt. Az iskolát most újra az egyház működteti, Szent Ferenc néven. A mai diákok bizonyára a vagyonszétosztás hitéleti jelentőségéről írnak a suli lapjába, melyet talán Francinak hívnak egymás közt (mi Bandinak becéztük a Ságvári Értesítőt). Akkoriban tehát író akartam lenni, esküdni mernék rá, hogy végül ezért lettem szakács. Ennivaló, innivaló, mondanivaló. Sok éhenkórász irodalmárt ismerek, gyanítom, a főztöm izgalmasabb nekik, mint személyem vagy szellemem. Roppant büszkék a konyhai jártasságukra. Késhegyig menő vitákat folytatnak például a tárgyban, hogy miként készítendő az igazi lecsó. Az egyik - nagy darab szakállas muksó - írt is erről egy történetet, megkaptam dedikálva. Kérdezte a véleményem, nem mondtam el, nehogy megsértődjön. Szerintem édes mindegy, milyen alakúra szeleteljük a paprikát, csak az számít, hogy egyforma darabkák legyenek. Ételnél ötven-ötven százalék a külcsín és a belbecs aránya. Mindegy. Lényeg, hogy nem csak az ivás függ össze mélyen és titokzatosan az evéssel, hanem az írás is. Én legjobban a magyaros halételekben tudom kifejezni önmagam. Desszertek (dulces) terén pedig a cseresnyés (így, s-sel) rácsosban.
        Persze nem erről akarok én beszélni, hanem életem csúcspontjáról: Gábriel Gárszía Márkez csodálatos látogatásáról. Térjünk vissza a téli reggelbe, arra ébredtem, hogy ott ül az ágyam szélén. Mielőtt kinyitottam a szemem és megpillantottam, azon merengtem, még félálomban, hogy majd ha fönn leszek, kikocogjak-e a postaládához az újságért, vagy inkább lustizzam, míg jólesik - az nem rövid idő. Fél hetet mutatott az elemes óra.
        Hanyag tartásban kuporgott ottan, jobb lábát általvetve a másikon, bal könyökét a térdén nyugtatta, kerek állát pedig a tenyere öblében. Mikor rájöttem, hogy nem álmodom magamnak őt, egy lélegzetvételem kimaradt. GGM ült a vitatható tisztaságú lepedőn. A Száz év magány szerzője. Spanyolul is olvastam. Cien a?os de soledad. Ez izgalmas adat, tekintettel arra, hogy valójában nem tudok spanyolul. De tudok GGM-ül. És Száz év magányul. Az első magyar kiadás a kéttucatnyi kötet közé tartozott, amelyeket második válás után elhoztam második könyvtáramból. Harmadikat már nem gyűjtök össze. Csak olyan szépirodalmi munkákat vásárolok, amelyek föltehetően többször használatosak. A Száz év magányt tizennégyszer olvastam. Idáig. Remélem, élete végére eljuthatok a százig. Minden év magányra egy olvasás. Ahhoz ugye százig kéne elélnem. Erre kevés az esélyem - megmutathatom a leleteimet.
        ?Szervusz, Gabó vagyok, mi újság? - GGM, a "szervusz"-t úgy ejtette, amint azt a sörhasú bécsiek szokták, se-lágy-se-kemény r-rel. A többit spanyolul mondta, furcsa akcentussal, ilyet még nem hallottam. Nna… akkor ez most… - zavartan pislogtam, fájt a fény. Ay, fűztem hozzá rekedten, épp csak hogy mondjak valamit spanyolul. Ernest Hemingway-től tanultam e szót, pontosabban Santiagótól, az öreg halásztól. Ay, nyögte az öreg halász, Hemingway szerint ezt nem lehet lefordítani semmilyen nyelvre. Akkor hallatja a latin-amerikai, midőn érzi, hogy a szögek átfúródnak a tenyerén, és belemennek a fába, írta Ernest Hemingway. Gárszía Márkez előtt ő volt a bálványozott íróm. Most talán újra furcsállják, hogy egy ilyen szakács ennyire otthonos a szépirodalomban. Pedig van ilyen. Ilyen is van. Éhe a kenyérnek, éhe a szónak.
        Kevés dologban hiszek. Sokban nem. Utóbbiak listájának élén a csoda áll. Boszorkányok pedig vannak, csodák viszont nincsenek. Velem még egy sem történt. Ötvenhárom éves vagyok. Miért lenne másképp, mint eddig? Álmodik a nyomor, dünnyögtem, szemem lehunyva. Ez talán egy közismert magyar verssor? - érdeklődött GGM, szája mosolyba kunkorodott, melyre a legtalálóbb jelző talán a huncut, vagy ahogyan a nagymamám ejtette: huncfut. Álmodom, naná, ébren ezt már semmiképp nem érteném.
        Arra a fényképére hasonlított, melyet még a múlt században készítettek róla, hetvenegyedik születésnapján, tehát kilencvenkilencben. Ámbár vitakérdés, hogy huszonhétben vagy huszonnyolcban született, az apja szerint elírták az okmányokat. Egy év ide vagy oda, ole zanc. Valaha koromfekete bajsza már szürke, vesztett tömörségéből. Loboncos hajzata rövidre nyírt, mákos (hm…). Szemüvege több dioptriás. Világos dzsekije és hószínű sálja vajpuhának látszik. A fotón jobb karját a magasba emelve integet valakinek. Mikor e fekete-fehér fölvételt láttam a Népszabóság irodalmi mellékletében, belém villant: kedvenc íróm immár hasonlít a kedvenc apámra, aki régóta nincs itt nekem.
        Gábriel Gárszía Márkez viszont van itt nekem? ugyan - a fal felé fordultam, legokosabb volna visszaaludni. Réges-régi ízek tolultak a számba, karib-tengeri ételekéi, melyeket a Mester iránti tiszteletből készítettem el én, a mesterszakács. Akármelyik étteremben melóztam, előbb-utóbb engedélyt kaptam a főnökségtől vagy a tulajtól, hogy rendezzünk Karib-napokat. A törzsvendégek imádták a latin ízeket, alkalmazóim elégedettek voltak. Ők csak az éhenkórász irodalmárokat nem állhatták, akik mindenütt fölbukkantak a nyomomban, akár a cápák Santiago vérző nagyhalánál.
        Valóban aludni akarsz, amikor eljöttem tehozzád? - GGM. Erre már odafordultam az ágyban. De… ilyen nincs! - motyogtam. Magyarul. Aztán spanyolul is, két apró hibával. Látod, hogy van! - a világhírű kolumbiai író (vagy annak mása) nyújtotta a kezét. Tétováztam, mire azok az erős, kakaóbarna ujjak még közelébb jöttek. Akkor végre megfogtam őket, óvatosan, ahogy a fájós testrészt szokás. Tenyere forró volt és száraz. Az enyém viszont ragacsos a verejtéktől. Én a paplanhuzatba töröltem, ő a nadrágjába. Jól befűtöttél! - GGM. En el tronco de un arból una ni?a… - válaszoltam. A Mester meghökkent, az eszembe ötlő sor ugyanis a kubai aggok zenekara, a Buena Vista Club Social egyik slágerének kezdete. A dalszöveg szerint fa törzsébe vési a nevét a leány… a fa most is őrzi a betűket, ám a leány már nincs sehol. (Gitár és énekszóló: Compay Segundo.) Tulajdonképpen miért mondod ezt? - GGM. Nem felelhettem, hogy csak azért, mert spanyolul van. Beláttam, sebesen össze kell szednem mindazt, amire a Tanuljunk könnyen, gyorsan spanyolul!-ból (A spanyol nyelv alapos elsajátításának könnyű és gyors módszere mindenki számára) emlékszem. Dr. Király Rudolf állami gimnáziumi tanár, a nyelvkönyv szerzője tévedett. Spanyolul sem könnyen, sem gyorsan nem lehetséges megtanulni, sem ebből, sem más libro de estudió-ból. Az alaposság egyenesen viccnek hat.
        Önök… Ön… most… ma… már… - makogtam. GGM fölnevetett: Nincs bátorságod voseár? Nem értettem a voszeár-t. A Mester előrukkolt a 'tegezni' ige két szinonimájával. Haboztam, majd bizonytalanul fejet ráztam. Azért, mert én Nobel-díjas vagyok? Bólingattam, mint az eperfa lombja, de ez mindegy, GGM úgysem ismeri Arany Jánost. És világhíres is vagy! - mondtam, ezt viszont ő nem értette, mert csak egymás mellé raktam a 'világ' és a 'híres' szavakat, rossz sorrendben. Híres világ.
        Szólítsál úgy, ahogyan a barátaim szoktak, Gabo! - e nevet kórusban mondtuk, olvastam én, hogy Gabo mindenkinek, akit közel enged magához. Fölültem az ágyban. Nem tudtam, lesz-e bátorságom Gabózni. Magamban Márkeznek hívom, mint eddig is, magyarosan. Őnáluk az anyai és atyai név mindig együtt jár, tehát fonetikusan is csak Gárszía Márkez volna elfogadható. Mindegy, nálunk ezzel nem szokás törődni. És akit szeretünk, azt magyarítjuk. Verne Gyula, ugye. Csakhogy. Gárszía = róka. Márkesz = őrgróf, márki. Őrgróf róka, kis helyesírási hibával. Na ne… Talán kerülni fogom a megszólítást, mint amikor fogalmam sincs, valakivel tegeződünk-e. GGM bátorítón mosolygott - csodáltam széles, hibátlan fogait -, s mintha gondolatolvasna, így szólott: Mi, karibiak, azonnal tegeződünk, és később, mikor már bizalmas viszonyba kerülünk, visszaváltunk a magázásra. Íme bizonyság, karibi vagyok én, gondoltam. Egész életemben mindössze két nőbe voltam szerelmes úgy istenigazából, fülig, velük sokáig magázódtam.
        Akárhogyan is, GGM itt volt, teljes életnagyságban - vagy inkább életkicsiségben: aprónak tűnt, nem magasnak és termetesnek, amilyennek képzeltem. Ha író volnék, nem pedig szakácsmester, e találkozásból regényt főzhetnék. Én azonban maradok a rácpontynál. Fölkeltem, meg is mosakodtam, meg is törülköztem, satöbbi. GGM nem tűnt el. Újságot olvasott. A Népszabóságot. Már-már megkérdeztem tőle, hogy mit írnak, amikor rájöttem, honnét is tudna magyarul? A címlapon két fotó. Paul Bremer, Irak amerikai kormányzója vigyorgott, mint a vadalma, mellette egy gyakorlóruhás katonatiszt, névszalagja szerint Sanchez. Mellettük Szaddám Huszein közelképe, Marx-szakállal. GGM hosszú vékony mutatóujja a képaláíráson nyugodott: Mi történt, elkapták az amcsik? Ezek szerint - fölolvastam neki a címeket. Elfogták Szaddam Huszeint. EU-alkotmány: kudarc a csúcson. Egyetlen gombnyomásra a büdzsétől. Hétgólos előnyről vereség a kézilabda vb döntőjében. Elektroszemét is gyűlik a kukákban. Az öröm ugyanakkora, harminc százalékkal kevesebbért.
        Minden érdekelte egy kicsit, az iraki diktátor bukása nagyon. Amennyire tőlem tellett, lefordítottam a tudósítást. A diktátornak nincsen aki írjon. Tudtam, GGM hajnali ötkor szeret kelni, s hétig általában olvas. Mióta ücsöröghetett itt? Tízig az időt öltözködéssel, reggelivel, újságokkal és e-mailezéssel tölti. Megkérdeztem, akarja-e, hogy bekapcsoljam neki az internetet. A fejét rázta. Valamit enni? Bólintott. Volt otthon kolumbiai kávé, abból főztem, jó erőset. Kiderült, hogy nem szokott kávézni. Bauernfrüstücköt készítettem. Nem kért belőle, a colesterol miatt. Csak két pici szelet pirítóst kért, zsírszegény margarinnal, hála Isten, tartok olyat, dán gyártmány, enyhén sós ízéért veszem. Kolumbiai ember evésközben nem beszél. Narancslét kortyolgatott hozzá, gondosan ellenőrizve a dobozon az összetételét. Egészségünkre emelte a poharat: ?Buen provecho!
        Kiment a toalettre. Hm, a vécékagyló mellett még mindig ott díszeleg a falon a kockás lap, melyre a rendhagyó igealakokat összeírtam. Odacelluxoztam, hogy majd nagydolgozás közben memorizálom. Ám csak a lelkiismeretem nyugtattam evvel, ürítés közben nézem, de nem látom. SER, SERÉ, SERÍA, SEA, FUERA/FUESE, ERA, FUI, SE/SED, SIDO, SIENDO. Ezt olvashatja GGM, miközben… Kihívás egy olyan nyelv, amelyben három lét-ige is van.
        Érdeklődtem, ezek után mihez volna kedve? Városnézni, ha biztonságos. Hát, azt mondják, jól vezetek. Amiatt nem aggódnék, de Mexikóvárosban engem hat titkos ügynök kísér, akárhová megyek, mert kétszáz embert rabolnak el, és kétezret ölnek meg havonta. Aha… itt nem olyan rossz a helyzet. Jó kis ország ez.
        Hozzád fordulok, kedves Olvasó, fölteszem, fúrja az oldaladat, hogy mostan akkor mi van? tényleg Budapesten járt GGM? s ha így, miért nem tudsz te róla? Kajánul közbeszúrom: hat-hét éve idelátogatott Latin-Amerika másik írófejedelme, Mario Vargas Llosa, s talán arról sem értesültél. Pedig felolvasást tartott egy főiskola színháztermében, ahol kettőszázhatvannégy ülőhely van, ezzel szemben több mint ötszázan préselődtünk oda be. Nekem szerencsém volt, az iskola épületével szomszédos Éden Hotel konyháján működtem akkor, a kertikapun a terem hátsó bejáratához osonhattam, azon besurranva a színpad hátterébe jutottam. Fejem a galléromba húzva kereszteztem a szürke linóleum borította dobogót, s néhány serénykedő díszletmunkás között lehatoltam a már dugig telt nézőtérre. Mario Vargas Llosa abban az évben indult a perui elnökválasztási küzdelemben, s politikai téziseit ismertette az egybegyűltekkel. Ennek dacára kirobbanó sikert aratott. A rendezvény végén hosszú sor várakozott dedikációra. Én nem álltam be, tudtam, a szállodában lesz a díszvacsora, majd ott. A desszert után bemutattak neki, cuppogást hallatva gratulált. Odanyújtottam A város és a kutyák viharvert példányát. Megkérdezte, kinek lesz, mondtam a keresztnevem. ?Para Tybor, de su amigo? - ezt írta bele. Barátomnak, Tybornak. Amíg rajzolta ferde betűit, fölbátorodtam: Elnézést… ismeri Gábriel Gárszía Márkezt? - épp csak hogy ne álljak némán. Por desgracia, válaszolta szenvtelenül. Sajnos. De már odébb taszított a sorban mögöttem következő. Miért "sajnos"? - nem fért a fejembe.
        Minthogy nem mondta, miféle programra vágyik, elvittem GGM-et a békásmegyeri piacra. Hadd lássa, mit esznek a magyarok. Guanabana - hajnalfelé érett puffanással hullik le a fáról, mint írja - vagy guajava ugyan nincs, banán, ananász, carambo és ?ame - édes krumpli - viszont van. Fejlődünk. Aztán a bevásárlóközpont könyvesboltjába látogattunk. Hadd lássa, mit (nem) olvasunk. Szerencsém volt, a széles üvegfal mentén bálákban állt az önéletrajza első kötete. Nemrég jött ki. Én persze rögtön megvettem, már olvastam.
        Belelapozott. Kiejtette a legelső mondatot: "Ániám megkert rá, hoi menhek el vele eládni á házát." Nógatott, olvassam föl én is. "Anyám megkért rá, hogy menjek el vele eladni a házat." Biccentett, renden lévőnek találta. Tudtam, milyen fontosnak tartja a könyvei nyitó és záró mondatát. Ezt elég furcsán fejezte be: "A következő hét csütörtökén, amikor a nemzetközi egyetnemértés közepette eltöltött újabb haszontalan nap után beléptem a genfi szállodába, ott várt a válasz."
        A címet szavanként lefordíttatta magának. Azért élek, hogy elmeséljem az életem. Fölhorkant: Így ugrott a kétértelműség! Vivir para contarla = Élni, hogy elmeséljem (azt). Annyi bizonyos, hogy nőnemű főnév következik, lehet az élet, la vida, a történet, la historia, vagy akár a regény, la novela, és még sok egyéb dolog. Igyekeztem tudtára adni, hogy magyarul ez sehogy sem érzékeltető, nem hitt nekem: ?Traductor es traidor! A fordító áruló.
        Boldog voltam, hogy nem rám haragszik. Egy példányt meg akart venni a könyvéből. Csodálkoztam, nem küld tiszteletpéldányt a kiadó? Biztosan, de azért ez mégis más, itt, Budapesten, egy rendes könyvesboltban, és te fogod dedikálni nekem! Már a gondolatra is elvörösödtem, hogyan írhatnék be bármit is az ő művébe, szabadkoztam, kinevetett. A kasszánál nyújtogattam a tárcám, föltettem, forintja nincsen, félretolta a kezem. Csodák csodája, a pénztárosnő zokszó nélkül elfogadta arany hitelkártyáját. Majd azt kérdezte tőle: Áfás számla? Ennek lefordítására nem vállalkoztam, a pénztárosnő odaintette a boltvezetőt, a nyurga férfi a hegyes járomcsontokkal tört németséggel próbálkozott. GGM megértette, s intett, nem kell őnéki semmiféle számla.
        Azon, hogy a pasas nem beszélt spanyolul, nem csodálkoztam. De hogy nem esett le az álla GGM láttán, azért az érdekes. Vagy nem ismert rá? A Mester hatalmas fekete-fehér arcmása ott lógott gúlába rakott művei fölött. Igaz, legalább húszéves fotója, ám nem változott olyan sokat. Sokkal őszebb. Rövidebb a haja. De a jellegzetes sötét szempár szakasztott ugyanolyan. És mi a helyzet a vásárlókkal? Egyiknek sem tűnik fel? Hogyhogy nem veszik körbe, nem ostromolják autogrammért? GGM nem ehhez volt szokva, láttam, igyekszik leplezni csalódottságát. Már-már rászántam magam, hogy a főnök értésére adjam, kivel vagyok, amikor végre valahára két gimnazista korú lány iramodott felénk, a hírességnek kijáró áhítatos mosollyal. Művész úr kérem, kaphatnák egy aláírást? - kérdezte a magasabbik. Tőlem.
        Lángoló arccal firkantottam a nevem az iskolai füzet utolsó lapjára, illetve a sajtcetlire, majd még három kitépett papírlapra, mert további tizenévesek nyomultak oda. GGM fölvonta szemének dús öldjét: Mi van itt? Hebegtem-habogtam. Az van itt, hogy néhány hónapja a kis kettes egyik reggeli műsorában időnként én vagyok a szakácsvendég. A kis kettes egy televízió, azért becézik így, mert az állami tévének is van kettes adása. Ma már inkább azt kéne kis kettesnek hívni, de mindegy. Ínyes percek, ötven perc gourmand-oknak. Mondtam a rendezőnek, amikor először meghívtak, hogy a gourmand nem ínyencet jelent, tanultuk a szakácsiskolában. Gourmand = aki sokat eszik. Zabagép. Gourmet = aki a különleges ízekre hajt. A rendező - nikotinbűzt árasztó, díszborostás férfi - legyintett: Nem baj, apukám, maradjon ez a mi kettőnk titka, másfél éve így megy adásba.
        Pirultam, amiért minálunk egy szakácsvendéget hamarabb fölismernek, mint egy Nobel-díjas írót. Szerencsére nem vette a szívére. Úgy dedikáld nekem: Gabónak, a nagy magyar szakács! Jó… -bekörmöltem, két kis hibával, mint később fölvilágosított. Ez egyszer le tudtam Gabózni őt, bár csak írásban.
        Írók vagyunk, gyerünk a kávéházba! - GGM. Pedig nem is kávézik, ugyebár. Én antul inkább. Ha tudta volna, hogy az a félemeleti helyiség milyen távoli rokona a cafeteria-nak, kétszer is meggondolja. Sokáig a kutya se kérdezte, mire vágyunk. A két gizike a pult mögött tereferélt. Ücsörögtünk a huzatban. Körülbelül ilyen volt a kiszolgálás a Japy kávéházban, mondta, Baranquillában, a törzshelyünkön, ahová naponta kétszer is bementem beszélgetni íróbarátaimmal. Jelent az valamit, hogy Japy? Boldog, angolul, happy, spanyolosítva.
        Mögöttünk számítógépek sorakoztak pöttöm asztalokon, háromszáz forintért egy óra internetet-használat. Állandó jövés-menés köröttünk, a kávézón át vezetett az út a kis postahivatalhoz. Én azonban észre se vettem, mekkora a forgalom, bámultam az én Márkezemet. Tulajdonképp miért jöttél Budapestre? Mondtam már, hogy főzhess nekem rácpontyot… mit szeretnél még? Hát… ezt elhinni.
        Végre leadhattuk a rendelést. Pontosan tudtam, hogy aminek melegnek kell lennie, az hideg lesz, és viszont. Az ő buborékmentes ásványvizét nyitva hozták. Addigra fölhagytam azzal, hogy cipeljem a teljes felelősség súlyát Magyarországért, ahhoz az én csapott vállam nem elég erős. Megkérdeztem: Csináltál már ilyet? Milyet? Hogy elutaztál valahova messzire, egy lelkes olvasódhoz. Még nem, egyszer el kell kezdeni… már nincs túl sok időm. Tessék?? No importa… szereted a zenét? Akkorra érzékeltem, hogy a háttérben szól a slágerrádió. Az egyetlen feketebőrű magyar rap énekes darálta a szokásos szögelős kíséretre, hogy megy a gózos, megy a gózos Kanizsára. Az ilyet nem… megkérjem őket, hogy tegyenek föl Bartókot? - a másodperc századrészéig komolyan gondoltam, olvastam, hogy Bartók a kedvence. Ne viccelj, azért, mert egy-két interjúban megemlítettem, szeretem Bela Bartokot, nem mindig az kell… amikor a Száz évet írtam, összesen két feketelemezem volt, Debussy Prelüdjei és a Hard Day's Night, folyton ezeket nyűttem. A Beatles nálam is a csúcs, meg persze Mozart. GGM csóválta a fejét: Mozart nem létezik, mert amikor jó, akkor Beethoven, amikor rossz, akkor Haydn. Hátrahőköltem, hogyan lehetne Mozart rossz? - ő pedig, mintha sejtené, mi jár a fejemben: Nem kell hasraesni a klasszikusok előtt… a Nobel-díj ceremónián Bartók III. zongoraversenyét adták a tiszteletemre, pedig jobban örültem volna, ha Francisco, az Ember valamelyik románcát játsszák, amelyeket gyerekkorom búcsúiban hallottam tőle, tiple kísérettel. Mi az a tiple? Elképedt: Nálatok nincsen tiple?
        Odaült a számítógéphez, hogy találjon nekem tiplét az interneten. Kissé görcsösen bánt a magyar billentyűzettel, ő MacIntosh-hoz szokott, magyarázta. Míg a Google a spanyol nyelvű oldalak között keresgélt, GGM azt mesélte, hogy kevés híján utcai énekes lett belőle a Gárszía-kvartett tagjaként, van-e, ki e zenekart nem ismeri? A többi három Gárszía egy magdalenai hajós fiai, csupán névrokonok voltak, s míg őt be nem vették, Gárszía-trióként léptek föl családi ünnepeken, népzenei repertoárjukkal.
        Beneveztünk az Atlántico Rádió ki-mit-tudjára, megnyertük, de az öt pesós díjat mégsem adták ide, mert a beiratkozáskor rosszul töltöttük ki a blankettát. Szólóban is felléptem, indultam A haza hangja című rádióműsor vetélkedőjén, A hattyú című dalt énekeltem, egy hópehelynél is fehérebb hattyúról, akit a gonosz vadász lelő a párjával együtt. Anyám a szereplés előtt megkért, hogy az ő nevét is vegyem föl, addig Hozé Gábriel Gárszía voltam. Azóta vagyok Gárszía Márkez. Szegény anyám, nagyon megbánta, mert a lámpaláztól fejhangon visítoztam, leégtem, mint a carabobói öregtemplom, ő meg szólt a rokonságnak, a barátoknak és ismerősöknek, hogy okvetlenül hallgassák, amikor sorra kerülök.
        A képernyőre tucatszám íródtak a "tiple" szót tartalmazó web oldalak. Elsősorban kották, s tiplén játszó együttesek öndicsérő honlapjai. De aztán rátaláltunk a zeneszerszám szabatos leírásaira, spanyolul, portugálul, angolul, olaszul, franciául, sőt németül is. Pedig a németek azért csak nem tipléznek. A szó jelentése: 1. szoprán 2. (kicsi, magas hangolású) gitár. El tiple: Kolumbia nemzeti hangszere, az ukulelére emlékeztet. Marilyn Monroe ukulelézik a Van aki forrón szeretiben, legalábbis úgy tesz, mintha. (Letölthető részlet a filmből.) Négyszer három fémhúrjának hangolása a gitáréhoz hasonló, de a legalsó sorozat középsője egy oktávval mélyebb. A bariton hangolás: F, Bb, D, G. Rábukkantunk Gárszía Rico hirdetésére. Még egy Gárszía, morogta GGM. Gárszía Rico a hangszerek előlapját európai juharból készíti, a fogólapon elefántcsont berakásokat alkalmaz. A mesterek többsége inkább mahagóniból gyártja a testet, az előlapot pedig rózsafából. A helyzet tovább bonyolódott, amikor egy húrkészítő négyféle tipléhez ajánlgatta termékeit: Requinto costa?ero; Requinto de la montana; Tiplón o tiple con macho (az illusztráción ez tűnt a legméretesebbnek); Doliente. A húrozás egyes környékeken négy tripla helyett öt dupla is lehet. César Rodriguez a kaliforniai San Miquelben várja a megrendeléseket gazdag kínálatából, e-mailben vagy telefonon. Ő még egy változatot tart Cuatro de Venezuela néven, mely csupán annyiban különbözik a tipléktől, hogy négy szimpla fémhúrral rendelkezik, szóval, olyan balalajkaféle lehet.
        A bőség zavara. GGM habozott, a képek alapján nem volt egyszerű eldöntenie, melyik tiple az igazi. Nálunk csak úgy mondják, tiple, és kész! azt hiszem, a tengerpartit választanám, magam is costa?ero vagyok. Küldtünk egy érdeklődő e-mailt César Rodrigueznek, angolul. Úgy írtuk alá: GGM-MT. A hat órás időkülönbség miatt biztosra vettem, hogy alszik még ilyen kora hajnalban, csodák-csodája, pillanatokon belül válaszolt. Nyelvtudása elárulta, hogy nem őslakos Kaliforniában. Hello, olyan helyen te vagysz, ahol igazán szívesen látogatnék. Hangszereim saját kezű gyártások, személyemben kiválasztott anyagokkal. Ár: $499 (1től 3ig), $699 (4től 5ig). Az árkülönbség avégett, mert a rózsafa drágább, és a hangszer tovább tart csinálni nekem. Ehhez jön a shipping, a tengeren át cca. $75. Plasztik pénzt sajnos nem fogadhatok, bocs nagyon. Kösz. Legjobbakat, César.
        Rendeljünk egyet! - ajánlottam. Az én Márkezem legyintett: Hol leszek én már, mire ideér? Miért, meddig maradsz? - kérdeztem mohón. Nem válaszolt. Rendeljünk, és érdeklődjünk, meddig tart a shipping! - kíváncsi lettem volna, mi történik, ha az ő teljes nevét írjuk oda. César Rodriguez bizonyára a szívéhez kap. Vagy föltételezi, hogy tréfa. Én is ezt föltételezem, még mindig. Úgy szeretném hallani, ahogyan tiplézel! beszállok gitáron. Gitározol? Az én generációmban, majdnem mindenki pöntyög egy kicsit, tudod, siláfszjú, je-je-je… áj kent getnó setiszfeksn… und zó vejter. Az más, mondta GGM, egészen más. Mindazonáltal ráállt, hogy benézzünk a maszek hangszerbizományiba, mely az Apaffy hegedűkészítő család műhelyében üzemel, mióta a família utolsó tagja is nyugdíjba vonult. Egy hajdani kollégám dolgozik ott, ha arra járok, mindig meglátogatom. Jól esik az ódon nemesfák és a gondosan kikevert lakkok semmivel össze nem keverhető illata. Még nagyobb élvezet megtapintani az olykor több embert túlélt gordonkák, brácsák, bőgők korpuszát, ráhelyezni ujjbegyem a fogólapokra, melyeket ismeretlen - vagy ismert - művészek fogása fényesített ki. Lehet találgatni, akad-e az Opera vagy az Akadémia színpadán föllépett zeneszerszám itten, ért-e valamelyiket oly tisztesség, hogy fölléphetett a világ híres pódiumain, mondjuk, a Carnegie Hallban. Kár, hogy nem tudnak beszélni. Hogyne tudnának, az a kár, hogy én nem értek a nyelvükön. GGM is kedvtelve fogdosta őket, miután bemutattam egykori kollégámnak. Gabo, mondta ő. Béla, mondta a régi kolléga. Kezet ráztak. Uraságod vásárolna? - így Béla. Nem magyar, így én. Rendben… lehet hitelkártyával, mondta Béla. Büszke voltam.
        Addigra az én Márkezem előhúzott az állványról a poros gitárok és mandolinok közül egyet. ?El tiple colombiano! - magasba emelte. Végigszánkázott rajta a bágyadt téli fény. Ilyen nincs, gondoltam. Kettő nullára vezet Magyarország. Béla kolléga szívderítő mértékű árengedményt adott, pedig gőze sem volt, ki a vevője. 3:0. Huzakodtunk, melyikünk fizessen, én arra hivatkoztam, hogy a hangszer végül az enyém marad, hisz úgyse viszi majd haza, ő arra, hogy neki kell, különben is, honnan veszem, hogy innét hazatér. Hát akkor hova? Erre nem válaszolt, bonyolította a hitelkártya-formaságokat Bélával. 4:0
        Már hazafelé tartottunk, amikor megjegyezte, az otthon fogalma nem egészen határozott az ő számára, túl sok ingatlana van. ?Demasiado? - gyanakodtam, hátha nem jól értem. Igen, a fő lakhelyem mostanság Pedregal de San Ángel, Mexikóvárosban, de van szép házam Cartagena de Indias óvárosában, Párizs kellős közepén, harminc lépésnyire a Coupole-tól, az különösen kedves nekem, ifjúkoromra emlékeztet, van lakhelyem aztán Siboney-ben, Havanna legszebb negyedében, Barcelonában, Cuarnavában, Barranquillában, Bogotában, sőt Los Angelesben és New York Cityben is… sok ez egy embernek, nem gondolod?
        Öreg vagyok, beteg vagyok, zsidó vagyok, sok ez egy embernek, mondta állítólag Szép Ernő. Egyfelől ez jutott eszembe. Nem mondtam. Ne magyarozzak. Másfelől az: Deine Sorgen möcht Ich haben. Nem mondtam. Ne irigykedjek. Addigra a konyhámban ültünk, fölhúroztuk a tiplét, előhoztam a gitárom (Ibanez). Miközben hangoltunk, folyt a tanakodás, mire zendítsünk rá. Lennon-McCartney? - javasoltam, az nekem hazai pálya, érettségi táján egy darabig játszottam a Beatles-együttesben. Föltettem a lemezüket a Supraphonra, és beleakkordoztam-énekeltem. Azonban esztétikai nézeteltérésem támadt John Lennonnal, s átpártoltam az Animalshoz, Felkelő nap háza, satöbbi. Tudtam, az én Markezem nem idegenkedik a könnyűzenétől, saját folyóirata, a Cambio közölte terjedelmes elemzését Shakiráról, Latin-Amerika Madonnájáról, aki ugyancsak kolumbiai származású. GGM azonban magyar népdalt akart. Kérettem magam. Miután megígérte, hogy később costa?ero remáncokat tanít nekem, összeszedtem a bátorságom, és mindazt, ami a Kodály-módszerből megmaradt (a zene mindenkié). Sze-gény le-gény va-gyok én, er-dőn, me-zőn já-rok én. A part a-latt. Sár-ga-csíkó, csen-gő raj-ta. GGM hamar beletalált a hangnembe, a tiple körülcsilingelte a gitár akkordjait. A Mester a huzsedári huzsedom-ot velem énekelte, második szólamot tercelve. Első hallásra megjegyezte a refrént. Kérte, fordítanám le a szöveget. Igyekeztem pontosan. Hushe darí hushe dom.
        Odakinn homályosodott már. Nem gyújtottam lámpát. Egri bikavért ittunk. Sangre del toro de Eger. Rögtönözgettünk fémhúrjainkon. Sokat rötyögtünk. Énekesek nevével dobálóztunk. Ő: Cayetano Veloso, én: Djavan. Ő: Bob Marley, én: Victor Jara. A chilei forradalmár népénekest az Allende-kormány elleni puccs után a hírhedt Stadionba zárták, többezredmagával. Kínozták. Letépték a körmeit, összetörték az ujjait, a nyílt sebeket sóba mártották, ha túlélné, akkor se gitározhasson többé. Nem élte túl. Géppisztolyasorozatok végeztek vele. A hatvanas évek legvégén voltam a koncertjén Helsinkiben. ?Levántate! - a leghíresebb dala. Levántate y mira la montana, de donde viene el viento, el sol y el agua. Kelj fel, és nézd a hegycsúcsot, onnan jő a szél, a napfény és a víz. Én nem fel, hanem átkeltem, naponta többször. A Helsinkiből Tallinba ingázó komphajón főztem. Négy óra oda, négy vissza, azalatt megéheztek az utazók.
        Rátértem az építőtáborok hagyományos repertoárjára. Előkelőek nem vagyunk, és pénzünk sincs elég, és jól se mindig lakhatunk, habár ez illenék. Hajnal se hasad, úton a csapat. Vörös Csepel, add le a jattot. Előre proletár, a végső harcra - ezt olaszul is: Ávánti popoló. Úgy tetszett, GGM-nek nem ismeretlenek ezek a silány dallamok, ám csak kelletlenül pengetett alájuk. Szocialista vagy te? - a hangja csikorgott. Dehogy vagyok, nálunk ezt minden korombeli megtanulta a KISZ-ben. Mi az a KISZ? Federación Juveníl Communista, mennyivel jobban hangzik en espa?ol. A KISZ-tagság nem feltétlenül… nem azt jelentette… az osztályban gyakorlatilag mindenki… Félbeszakított: Nyugi, lelkemben máig kommunista érzelmű vagyok, csak tudom, semmi értelme, az a kollektív társadalom, amire én vágyom, sosem volt, sose lesz… énekeljünk inkább olyasmit, amit ismerünk mind a ketten.
        A brazil dzsessz örökzöldjei. Antonio Carlos Jobim. Jo?o Gilberto. S persze Stan Getz, mélyen búgó szaxofonjával, amit fésűre helyezett selyempapírral jeleztem. Corcovado. Garota de Ipanema. O grande Amor. So danco Samba. Megtaláltuk a közös hangot. Aki nem szokott énekelni, el sem tudja képzelni, mekkora öröm, így ő. Nem hiszlek el, így én. Hanem akkor mit hiszel? Azt, hogy álmodlak. És ha én álmodlak téged? - GGM szembogara parázslott a félhomályban. Teneked mi okod volna rá? Nem minden álomhoz kell konkrét ok, írja Jung egyhelyütt… elfáradtam, éhes is vagyok! - lerakta a tiplét. Szégyelltem magam, mindig megfeledkezem róla, hogy az én Márkezem nem kortársam, hiába érzem annak, évszám szerint apám lehetne.
        Vajon mit szeretne, menjünk étterembe? vagy főzzek? melyik hotelben szállt? ledőlne itt? vagy vigyem oda: vagy pedig? - s miként tehetnék föl kérdéseket úgy, hogy félreérthetőek ne legyenek? Harapjunk valami egyszerűt, mondta GGM, s tegyük el magunkat holnapra. Tehát itt alszol?! Persze. Holmid? Nem szeretek málhával utazni, a legszükségesebbek a bőrtáskámban, két ing, két alsónadrág, borotva, fogkefe, ami még kell, majd megveszem. Szóval… egyedül jöttél? - állítólag Mercedes, a szent krokodil nélkül ritkán teszi ki a lábát otthonaiból. Most igen, ne faggassál.
        Nem faggattam. Főztem. Argentín tacót csilis kukoricával, ahogyan én tudom. Talán Kolumbiában is eszik. Az erős latin-amerikai fűszerszámokkal csínján bántam, nehogy éjszakai nyugodalmát megzavarják. Keveset evett, elég lassan. Közben mesélt. Tudom-e, hogy nem először jár Magyarországon. Hanem másodszor.
        Ötvenötben Európába jöttem, odahaza forróvá vált a talpam alatt a föld, a Luis Alejandro Velasco ügy miatt. Luis Alejandro Velasco haditengerész volt, egyedül ő élte túl a Caldas torpedó-romboló katasztrófáját. A hajó, útban Cartagena de Indias-ba, elsüllyedt a nyílt tengeren. Luis Alejandro Velasco tíz napig hányódott a viharos vízen, míg a tutaja partra sodródott. A kormány kitüntette, hogy hőst farigcsáljon belőle. Különféle ünnepi eseményeken szerepelt, beszédeket mondott. Óra- és cipőhirdetésekben szerepelt, némi pénzért. Egyszer csak beállított a szerkesztőségbe, hogy fölajánlja igaz történetét. El Espectador volt a lap neve, A Néző. Addig-addig beszélgettem a haditengerésszel, míg kiszedtem belőle az igazat: a Caldas a legénység szakszerűtlensége és lelkiismeretlensége miatt veszett oda. Illegális rakománnyal - csempészáruval - zsúfolták tele a fedélzetet, jégszekrényekkel és mosógépekkel, amelyekkel a feleségeknek óhajtottak örömet okozni e derék vízikatonák. Lehetett volna annyi eszük, hogy a gépeket arányosan osszák el a dekken, s megfelelően kipányvázzák. A "Kalandjaim igaz története" két hétig naponta jött az Espectador-ban. kisebbfajta politikai botrányt keltve. Luis Alejandro Velascót azonnal kihajították a haditengerészettől. Várható volt, hogy a szerkesztőségre és rám is lesújt az akkori diktátor, Pinilla bosszúja, így nagy sietve Rómába küldtek, hogy tudósítsak XII. Pius pápa várható haláláról. Az egyházfőt végzetes csuklási rohamok kínozták egyéb nyavalyái mellett, s közeli elmúlását bizonyosra vették. Ő azonban a baljóslatokra fittyet hányva meggyógyult.
        Aztán a Világ Ifjúsági Találkozó ürügyén Moszkvába mentünk, onnan pedig körutazásra a szovjet blokkba Plinio Apuleyo Mendoza cimborámmal. Aki A Guajava illatát írta a beszélgetéseitekből! - kottyantottam közbe. Na igen… látni akartuk, milyen a szocializmus, amiben hittünk. Talán te nem is tudod, ötvenötben beléptem a bolíviai kommunista pártba, azt hittem, a szocializmus megoldaná Kolumbia és a szegények bajait. Amit a szovjeteknél láttam, elszomorított, sose gondoltam volna, hogy létezhet annál durvább és kitartóbb elnyomás, mint amilyen a Violencia időszaka volt nálunk. Elmentünk Lengyelországba és Csehszlovákiába is, sokat ittunk, búsongtunk és énekeltünk az úton.
        Magyarországra vonaton érkeztem, tizennyolcadmagammal. Egyiküket sem ismertem. Mi voltunk az úgynevezett megfigyelők, a moszkvai VIT előkészítő bizottsága kierőszakolta a magyar kormánynál, hogy egy ilyen delegációt engedjenek be. Budapest akkor már tizedik hónapja zárt város volt, reptere metrendszerinti járatokat nem fogadott, a nemzetközi vonatok se közlekedtek. Az utolsó nyugatra tartó repülő, egy kétmotoros osztrák gép, ötvenhat november hatodikán szállt föl, a Match bérelte, hogy kimentsék Jean-Pierre Pedrazzinit, kiküldött tudósítójukat, akit az utcai harcokban eltaláltak, és sebeibe bele is halt. Delegációnkban akadt mindenféle foglalkozású, német ügyvédtől norvég sakkorzóig, újságíró rajtam kívül egy, a belga Maurice Mayer. Hatalmas, vöröses bajszával hívta föl magára a figyelmet, meg azzal, hogy vedelte a sört és ontotta a szóvicceket. Valamennyien tartottunk kicsit ettől az utazástól, a vonaton feszült volt a hangulat, csak Maurice érezte magát fesztelenül makulátlan szabású sportzakójában. Amint a múltjáról tudomást szereztem, már értettem, ez a fickó az ördögtől se fél. Pályafutását a spanyol polgárháborúban kezdte haditudósítóként. Miután a hazáját legázolták a német csapatok, részt vett az ellenállásban, Li?ge-nél súlyosan megsebesült.
        Amikor a vonat a határra ért, három órán át vesztegeltünk, a magyar vámosok egyenként vizsgálták át a papírjainkat és a csomagjainkat. Végül összehívtak bennünket az étkezőkocsiban, egy magát tolmácsnak mondó férfi szóvirágokkal teli köszöntőt mondott, s felolvasta, miféle programot állítottak nekünk össze, volt abban múzeumlátogatás, díszebéd a magyar ifjúság képviselőivel, sportrendezvény megtekintése, látogatás a Balaton partján. Maurice Mayer megköszönte a csoport nevében, s közölte, hogy az efféle turistáskodás minket hidegen hagy, bennünket az érdekel, hogy valójában mi történt Magyarországon, és most, az "események" után mi a helyzet. A tolmács azt felelte, hogy a Kádár-kormány nevében ígéri, mindent elkövetnek kérésünk teljesítése érdekében. Tisztán emlékszem, kilencszázötvenhét augusztus negyedike volt. Este fél tizenegykor futott be a szerelvény a kihalt és sötét pályaudvarra. Ott egy másik tolmács névsorolvasást tartott, úgy kellett jelentkeznünk, ahogyan a gyerekeknek az osztályteremben. Addigra már sok kísérőnk lett, legalább tucatnyi, mind azt állította, tolmács, noha legtöbbjük csak magyarul beszélt. Maurice odasúgta nekem, hogy mindegyiknél pisztoly van.
        Autóbusszal vittek át a kihalt városon a szállodába, mely ironikus módon a "Szabadság" nevet viselte. Az utcák néptelenek. Látszottak a házakon harcok durva nyomai. A falakon lövések nyomai, itt-ott romok. A villamossíneket sokhelyütt föltépték, és még nem fektették vissza. A Rákóczi úton a szemközti házak lakatlannak tűntek. Szobám falain is fölfedeztem lövedékek nyomát. Rosszul aludtam. Másnap igyekeztem megszökni, ám az egyik úgynevezett tolmács utánam jött, s szinte kézen fogva vezetett vissza a szállodába.
        Dolgoztam én a Szabadságban! - adtam GGM tudtára. Ötvenhétben? - kérdezte. Nem, akkor elsős voltam az elemiben. Szerencséd… rettenetesen főztek.
        Az ötödik napig bírtam a hivatalos programokat és az állandó bájvigyorgást. Ebéd után elkértem a szobám kulcsát a portán, azt mondtam, nagyon fáradt vagyok, aludni fogok. Fölmentem a liften, s azonnal visszasettenkedtem a lépcsőn. Sikerült észrevétlenül kiszöknöm. Egy kenyérbolt előtt legalább ötvenen várakoztak. Láttam egy kicsike üzletet, melyből az utcára türemkedő tripla sor egészen a sarokig ért. Tábla hirdette: TOTÓ-LOTTÓ. Később tudtam meg, állami szerencse-sorsjegyért tülekedtek ott a rosszul öltözött, búsképű magyarok. Sajátságos, hogy a nyerés illúziója fontosabb volt nekik, mint a kenyér.
        Fölszálltam a villamosra. Senki nem nézett rám. Némán utaztunk megállótól megállóig. Jött a kalauz. Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy külföldi vagyok, nincs jegyem. Legyintett. Amikor a végállomásnál leszálltam, kezembe nyomott egy cédulát, melyen szálkás betűkkel az állott: GOD SAVE HUNGARY! Isten óvja Magyarországot.
        Az én Márkezem kifulladt a sok beszédtől. Semmi jóra nem emlékszel? - kérdeztem. Sajnos nem… de igen, a magyar sör ízére, bevetődtem kocsmákba, adtak inni, aztán rémülten a pulton hagyták a dollárt, amivel fizetni akartam. Hallgattam a magyarok beszélgetéseit, géppuskaropogásra emlékeztetett. Csodálkoztam: Ilyen keményen durrog a mi nyelvünk? GGM bólintott: Karibi fülnek legalábbis. Az egyik kricsmiben akadt végre valaki, aki tudott spanyolul. Olyan sapkát viselt, mint nálunk a katonák. A háború előtt tengerjáró hajókon zongorázott. Utána internálták. Most meg szakács, érted, szakács, és Tybornak hívták, mint téged… a vezetéknevére nem emlékszem. Ezt rágd meg, ahogyan mifelénk mondják!
        Rágtam. Emésztettem. Akkor én annak a Tybor szakácsnak köszönhetem az egészet? Nem, van jó okom arra, hogy itt legyek, majd elmesélem… holnap.
        Tybor lefordította a feliratokat a férfi vécékben. A szokásos pornográf szövegek és rajzok között mindenütt megtaláltuk: "Kádár a nép gyilkosa! Kádár áruló! Oroszok: gyilkosok!" Ezekért legalább tízéves börtön járt. A szállodában elmondtam Maurice Mayernek, hogy mit láttam-hallottam. Ő a szocialista éjszakai életet akarta tanulmányozni. Tybor segítségével meg is találtuk. Pedig itt, ahogyan valamennyi szocialista országban, szigorúan betiltották a prostitúciót. Persze hiába. Találkoztunk egy tizennyolc éves lánnyal, pénzt kért, amiért elmeséli a történetét, méghozzá előre: Miért, mit képzel, ingyen fecséreljem az időmet? - öt forintot akart, azaz ötven dollárcentet. Megadtam. Bölcsészhallgató volt, jól beszélt angolul, franciául és oroszul. Apja elesett az októberi harcokban, bátyja Ausztriába szökött, rokkantnyugdíjas anyjával éhen halnának az ő bevételei nélkül. Csapatostul álltak diáklányok a kocsmák közelében a járdán.
        Később levittek minket a Balatonhoz, ott aztán vezető kommunisták válaszoltak kérdéseinkre, hosszú órákon át. Bemutattak Kádár Jánosnak. Elvittek az alkotmánynapi ünnepségre egy faluba, Újpestre. Újpestre? Igen, miért csodálkozol? Újpest Budapest egyik kerülete… tudtommal nincs ilyen nevű falu. Lehet, hogy rosszul írtam föl? kábé másfél órányira a fővárostól keletre. Állítólag e fontos mezőgazdasági terület parasztsága Kádár mellé állt ötvenhatban, azért tisztelte meg Újpestet a jelenlétével. Ácsorogtam a frissen ácsolt dísztribünön a focipálya mentén, rengeteg transzparens, komoly rendőri jelenlét. A mikrofont a falu fáira erősített megafonokhoz kapcsolták, így az egész lakosság kénytelen-kelletlen hallgatta Kádár beszédét. A munkásság erejét dicsérte, homályosan célozgatott az ellenforradalmi erőkre, melyektől óvni kell a népi demokráciát. Ugyanazt a szerepet játszotta, mint korábban Rákosi, akinek pedig ellenfele volt. Ekkor még nem tudtam, hogy Nagy Imre klasszikus koncepciós per áldozata lesz. Nagyon sajnáltam. Szerettem volna, ha a kelet-európai szocializmus több reményre ad okot, mint a szovjet. Reméltem, hogy a vívmányai alkalmazhatóak nálunk, Latin-Amerikában. Látnom kellett azonban, hogy ez is szükségszerűen diktatúrába fajul. Illúziók nélkül utaztam el - levegő után kapkodott.
        Töltöttem egy pohár vizet. Apró kortyokban itta meg. Mintha fájna a nyelés. Kérsz még? Kösz, elég. Valami mást? Fogkrémet, törülközőt.
        Átengedtem az ágyam, nekem megteszi a nappaliban a kanapé. Úgyse fogok tudni aludni az izgatottságtól. Ki hinné, hogy az ember titkos vágyai közül egyik-másik valóra válhat? Míg ő a fürdőszobában időzött, odaültem a számítógéphez. Megnéztem az e-mailjeimet. Aztán a kereső ablakába beütögettem mind a három nevét. Tízezer fölötti címet talált a program. A tizenharmadikra kattintottam, mely így kezdődött: "Végrendeletem". Épp a képernyőre hívódott, amikor GGM belépett a kitárt ajtó résébe. Rímes verssorokba rendezett, egyes szám első személyű testamentum volt, melyben GGM bejelentette mindenkinek, akit illet, hogy a maga részéről eltávozott e földi világból. Egyszerre olvastuk, neki persze gyorsabban ment. Már láttam ezt a szart, mondta feszes szájjal, csodálom, hogy még behívható, ügyvédeim állítólag intézkedtek… ízetlen tréfa… te nyugodjál meg, láthatod, élek! - leült a kanapé támlájára: Beteg vagyok, de élek.
        Nyeldekeltem a nyálam, mielőtt megszólaltam: Milyen beteg? Olyan… nem hallottad? Nem! Kezelnek, elállok még egy darabig, Los Angelesben ügyesek az ilyesmivel. Értem… - hiába igyekeztem, ereimet elöntötte a kétségbeesés sava. Szerettem volna részleteket hallani. ?Buenas noches! - GGM bevonult a hálószobába. Nem tudtam uralkodni magamon, leskelődtem. Olvasott, egy színes, nagyalakú magazint, nyugodalmas arckifejezéssel. Hátha tényleg nem… nincs nagy baj.
        Az interneten hamar rábukkantam az angol nyelvű tudósításra. Kilencvenkilencben fölfedezték, hogy limphomája van. Megkerestem a szótárban. Nyirokmirigy rák. Egy Los Angeles-i klinikán kezelik, ahol a filmrendező fia, Rodrigo él. Chemoterápia. A haja kihullott. Kétezer decemberére nőtt vissza. Mióta ez történt, interjút nem ad, utazásait lemondta, kapcsolatát a barátaival a minimumra csökkentette, a telefont föl sem veszi. Állapotáról nem óhajt beszélni.