Hagyományaimhoz híven, nyári levelet írok, mert tartok tőle, hogy nektek is lesz jobb dolgotok, mint az én töredezett soraimat olvasni itt, s nekem is lesz jobb dolgom, mint megírni őket. Sajnos, általános írásundor gyötör. Ez nem nagy baj, a foglalkozással együtt járnak az ilyesfajta időszakok. Mindenesetre inkább olvasok mostanán. Valamelyik fórum-rovatban már említette, hogy Jane Austen regényeit olvastam el a közeli múltban, az egyiket először, a másikat újra. Tudom, az irodalomtörténet nagyra taksálja. Én úgy érzem, derék könyvek ezek, de mégiscsak saját korukban olyasfajta szerepre szánta őket a szerzőnő, mint amilyent a mi időszakunkban a tévésorozatok akarnak betölteni. Értelmes szórakozás a jelszó. Ne higgye senki, hogy az ilyen irodalom alacsonyabb rendű. Austinnak szerencséje van, hogy sikerült magas polcra kerülnie az irodalomtörténészeknél. Persze, szerencse nélkül nem sokra megy az ember.

Katherine Mansfield a következő nőíró, akire kedvem támadt, nagymértékben azért, mert kiadta az Európa egy csinos kötetben a naplóit és a leveleit. Ahogyan idősödöm, egyre jobban szeretem az önéletrajzokat, a vallomásokat, a személyes papírokat olvasni. Mintha az intim világ egyre jobban vonzana, ennek az okát magam sem értem. Hiszen ha valaki az én intim világom iránt érdeklődik, általában bezárulok. Célszerű lesz a naplóimat és a leveleimet idejekorán elégetni (letörölni). Nem kiadott munkáimmal egyetemben. Nem örülnék, ha utódaim az én félretett és félkész vagy elszúrt dolgaimat kiadatnák - úgy látom, ez manapság nagy divat.

Persze, lehet, hogy fütyülni kéne az egészre. Írót a csúcsai fémjelzik. Végül is publikáltam én már olyan könyvet, amit utólag megbántam. Az se biztos, hogy érdemes azzal foglalkoznom, mi lesz a halálom után. Vagy? Ezen még gondolkodnom kell.

Szentelek egy bekezdést annak kifejezésére, mennyire meghat némelyik bejegyzés a fórum különféle rovataiban. Aligha hihetem, hogy sok olyan író él e hazában, akinek ennyire odaadó olvasói (a rajongó szótól tartózkodnék) volnának. Csodálatos érzés ez. Ott kezdődik, hogy az olvasók ritkán vallanak színt. Erős érzelem vagy motívum kell ahhoz, hogy valaki a véleményét tudassa a szerzővel. Remélhető, hogy ezt az érzelmet vagy motívumot az adott könyvek keltik. Ott folytatódik, hogy miután a vélemény nyilvánosságra került, az illető újra meg újra hallatja a hangját, hűségesen. Írók ehhez nincsenek szokva. Engem ti alaposan elkényeztettek. Bizakodom, hogy megérdemlem… valamelyest. Ugyanakkor a figyelmetek nemcsak jól esik, hanem felelősséget is kelt bennem. Nem szabad kiadnom a kezemből olyasmit, amit szégyellnem kéne. Vagy amit többségetek nem szeret. Erre törekszem. Persze, ember tervez, Isten végez, a német közmondás szerint.

Az is meghökkentő, hogy időről időre akadnak olyan külföldön élő honfitársak, akik egy-egy könyvem fordításának nekiugranak, bárminő kiadói bíztatás nélkül. Mint most egy Oliver nevű nyájas fiú, akik A New York-Budapest metró bizonyos fejezeteit teszi át németre. De lefordította valaki a teljes Zenga zéneket is németre, egy hölgy, mint mondotta, magyar nyelvtanulási célból (ő igazi német, csupán néhány évet töltött nálunk, diplomáciai szolgálatban). Pontosan tudta, hogy munkája valószínűleg nem fog megjelenni, csinálta, mert örömet okozott neki. Nehéz nem meghatódni.

Ha tudnám, mivel okozhatnék nektek hasonló örömet, tenném. Kinek van erről fogalma, jelezze a fórumban.
Mindaddig igyekszem újabb könyveket írni, lehetőleg olyanokat, melyekben nem kell csalódnotok. Írás közben azonban soha nem gondolok rátok - írom, ahogyan jónak érzem. Legföljebb az átíráskor jut néha eszembe, hogy egy-egy megoldás talán túl komplikált, túl irodalmias, túl fellengzős. Ízlésem kerítésén belülről azonban még az olvasók kedvéért sem mozdulnék ki. Tehát igyekszem, hogy a szövegem elolvasása ne legyen fárasztó munka, de nem akarom a kegyeiteket vadászni. Reménykedem, hogy ami nekem tetszik, az majd nektek is, illetve közületek sokaknak. Mert az világos, hogy egy munka nem tetszhet mindenkinek. Ami mindenkinek tetszik, az valójában senkinek: ilyesmi a valóság show, például, szinte mindenki nézi, de szinte mindenki meg is veti.

Erre a nyárra talán elég az esztétikai eszmefuttatásokból.

Mindannyiótoknak olyan július-augusztust kívánok, amilyenre legszebb álmaitokban vágytok.

Hívetek,

Vámos Miklós

És:

Peti meg Henci

Ps. Mellékelek az irántam igazán érdeklődőknek egy interjút. Nem tom, megjelent-e már, most a kezembe akadt a gépemben. Érzékelem belőle, hogy mennyire unom én már önmagam - annál jobban csak az interjúkat, ha rólam szólnak. Meglep, hogy adtam ennek a lapnak (egy költőbarát protezsálta be őket).