Picit szégyenkezem, hogy megint késve írok nektek levelet, de hiába, a nyár utózöngéi tovább tartottak, mint számítottam rá. Bocs.

[Itt azonban közbeszúrom, utólag: ezt a levelet már néhány napja megírtam, s elégedetten elhelyeztem a számítógépemben, a "HP levelek" nevezetű file-ban. Átküldeni a HP-nek teljesen elfelejtettem. Csak ma jutott eszembe: attól, hogy megírtam, még nem jutott hozzátok. Bocs tehát, number two.]

Tehát. Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak. Vagyis inkább forró szelek. Vénasszonyok illetve indiánok lélegzetvétele. Emelje föl a kezét, akinek rajtam kívül arra jár a keze-agya, hogy lélekzet.

Ami az agyamat illeti, a nyár pindurka egészségügyi erőlködést is hozott, az immár elengedhetetlenül hozzám tartozón magas vérnyomást igyekezett beállítani egy újabb igen kedves orvosdoktor. Lapzártakor még nem teljes sikerrel. Fáradozásainak egyik állomása az volt, hogy bizonyos MRI vizsgálatra küldött a Határőr útra. Ez valaminő mágnesen agy-vizsgálat. Megjegyzem, rossz leletre számítottam, mert a Városmajor utcát lezárták csatornázási munkák miatt, ám nekem erről nem szólt a kivitelező. Amint láttam, hogy a János kórház felől oda be nem hajthatok, nem csekély áldozatok árán megkerültem a területet a Körszálló felé, araszolva és fogvicsorgatva. Ennek kapcsán agyam fölrobbanása többször fenyegetett. Kíváncsi voltam, jelzi-e majd a masina. Mindenesetre az embert figyelmeztetik, szabaduljon meg minden fémtárgytól (vaspénz, vaskulcs, vaskalap), s ellátják füldugóval, mondván, a vizsgálat zajos lesz, s körülbelül tizenöt-húsz percig tart. Ezután betolják - talán csak a fejét? - egy vajfehér vascsőbe.

Én a magam részéről azonnal lehunytam a szemem, hogy a klausztrofóbiától menekedjem, gondoltam, talán szerencsésebb, ha nem látom, hová kerültem. A zaj csakugyan elhatalmasodott odabenn. Gyári szirénára emlékeztetett. Olykor szakaszos, máskor folyamatos búgás. Időnként szünet, s akkor kopácsolásféle. Az első percekben zárt szemhéjam remegett, az ember hiába tudja, hogy nem fog fájni, be van szarva némileg. Újra és újra figyelmeztettem magam, hogy bátorság, míg a szemremegés csillapult, meg is szűnt. Közben számoltam szépen, hol lassan, hol gyorsabban - amikor a sziréna ütemes volt, annak ritmusára.

Hétszázharmincig jutottam. Akkor kihúztak. Igen rokonszenves, fiatal, ámbár picit őszes doktor úr fogadott, azt mondta, örül, hogy megismerhet. Ezt válasz nélkül hagytam, az ember ugye boldogabb, ha nem kell egészségügyi ismeretségeket kötnie. Kérdeztem, mit látott, milyen az agyam? Azt mondta, nincs semmi különösebb, nyugodjak meg, agyam teljesen átlagos. Hát… bizonytalankodtam. Jó hír ez? Hogy épp az agyam teljesen átlagos?

Mindenesetre kiderült, hogy a leletért másnap vissza kellene jönni. Át a lezárt Városmajor utcán. Ha ekkor vizsgálja valaki az agyam, bizonyára megint lát furcsa kis durranásokat. De persze, amíg a lelet jó, az ember kussoljon.

……….
[Ez itt a kuss jelzése.]

A napokban kell eldönteni, milyen legyen a HOGY VOLT kötet borítója. Készült öt-hat különböző dizájn, nekem egyik sem tetszik. Újabb ok, hogy szégyenkezzem. Elvégre honnan tudom én annyira biztosan, hogy milyen volna a jó borító? Nem is tudom. Csak talán érzem. Amelyik nekem a leginkább tetszett, temetőt ábrázolt. A kiadóban többen azt mondták, ez olyan, mintha én haltam volna meg, s nem azok, akikről írtam a portrékat. Hm… igaz. De én ironikusnak véltem ezt a megoldást. Szerencsére még van egy kis idő újabb tervekre. (A megjelenés időpontja kábé november 1.)

Irkáltam is, főleg, a regényből darabkákat (Testvérszív.) Most veszek egy nagy lélegzetet, gé-vel, s idemásolom azt, ami az első fejezetből megvan. Lehet, hogy nem is kerül bele végül a könyvbe, ha mégis, biztosan átírom - talán már tudjátok, milyen vagyok. Lehet benne sok elütés, hiba. marhaság, én még el se olvastam. Vélhetőleg kihagyom az idők jelölését a szögletes zárójelek között, de ez sem száz százalék. Csak az biztos, hogy kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. A hat fejezetből az elsőnek mintegy kétharmada ez. Mindegyik a Reiner testvérek egyikének élete-halála. A főszereplő rajtunk kívül annamari, s valamelyest az öccse, jánospál.

Aki tudja, hogyan kell, nyisson új témát a honlapom, TESTVÉRSZÍV címmel, s oda várom azoknak a véleményét, akiknek van, s kedvük is, hogy velem megosszák. Főleg az érdekelne, miként olvastatja magát, milyen az íze, bűze, tapintása.

Boldog őszt mindenkinek!

Hívetek,

VM

TESTVÉRSZÍV


I.

[hatvanas évek közepe - cinóber] A papa ötvenéves születésnapján közölte a családdal, hogy a továbbiakban pénzkeresőként ne számítsanak rá, korengedélyes nyugállományba vonul a hús- és hentesárutól. A jövőben eddig elfojtott tehetségét fogja kibontakoztatni. Festő lesz. Minden pénzét a Művész boltban kapható anyagok beszerzésére költötte. Sőt, minden pénzénél jóval többet. A mama hiába könyörgött a boltvezetőnek, hogy ne szolgálják ki, az a kék köpenyes, szilvaszemű férfi csak mosolygott mindentudón: De hisz Horváth úr száz százalékig megbízható, ha ő azt ígéri, másodikáig behozza, akkor ő behozza! A mama akár örülhetett volna, amiért a férje ilyen makulátlan hírnevet vívott ki magának. Öröm helyett sírva fakadt. Ő tudta, amit a száz százalékig megbízható Horváth úr másodikán a Művész boltba bevisz, azt a családi kasszából markolja ki. Ám hamarosan ez tűnt a legkisebb problémának. A legnagyobbnak az, hogy a papa kis horgászszékén helyet foglalt a Vörösmarty téren, és portréfestői képességeit ajánlgatta az arra járóknak. Akkor, a kilencszázhatvanas évek közepén, még csak mutatóban ücsörögtek ott az utcai rajzolók, főként a képzőművészeti főiskola vállalkozókedvű hallgatói. A papa szétosztotta frissen nyomatott névjegyét: "Horváth Alajos okleveles táj- és portréfestő, med. univ."
Mióta lett a Lajos Alajos? - kérdezte egy rémült ismerősük, akit ebédidőben támadott le a papa, a zakója ujját ráncigálva igyekezett rábírni, hogy üljön modellt, a festményt önköltségi áron kaphatja meg. Mióta lett a papa med. univ? - kérdezte annamari. Mi az a med. univ.? - kérdezte jánospál, annamari öccse. Az "okleveles"-t senki nem kifogásolta, ugyanis a papa tényleg kapott egyet, miután másfél hónapos gyorstalpaló tanfolyamon vett részt a Dési Huber-körben. Amit nem tett közhírré: ott csupán gúlákat, hasábokat és gömböket rajzoltak, grafit ceruzával. A portré és a táj további kurzusokon került volna terítékre, ő azonban a képzését befejezettnek tekintette. A medunivot csak a jobb hangzás kedviért tettem oda, magyarázta, miközben a konyhai falikútnál mosta le magáról a vért. Immár napi rendszerességgel tért haza kisebb-nagyobb sebesülésekkel. Hol az elégedetlen kuncsaftok, hol pedig a rendőrök pofozták föl. A papa ugyanis - a főiskolásokkal ellentétben - nem volt hajlandó futóra venni, ha közeledtek a rend őrei. Úriember nem fut el. Inkább kioktatta őket a jogairól. Nagyon szeretném, így a papa, ha megmutatnák a magyar alkotmányban azt a paragrafust, amely szerint én, Horváth Alajos, okleveles táj- és portréfestő, ne dolgozhatnék itten, de leszögezem, hogy általános tiltást nem fogadok el, hanem csak ha név szerint vagyok említve! A rendőrök úgy hallgatták, akárha marslakóval volna dolguk. Előbb-utóbb taszigálni kezdték, azt a papa nem tűrte, ekként jutottak a tettlegesség különböző fokozataihoz.
Ez? ez nem vér, hanem piros festék! cinóber! - hazudta a papa. Utálta, ha a nők lamentálnak. A zománcavesztett falikút immár vörös színben tündökölt. Ha cinóber, akkor mért van vérszaga? - érdeklődött a mama. Ffffff… - a papa rálegyintett. Az fffff hallatán a család három nőtagja jeges tőrdöfést érzett a gerince tövében. Jelentésével valamennyien tisztában voltak. Amikor a papa a fogsorába szívta két vékony ajkát, s hirtelen átfújta köztük a levegőt, ez annyit tett: Mit értetek ti ehhez? vagy bármihez? hibbantagyú nők… Olykor e gondolatot ki is fejtette. Amennyiben bármelyikük ellene vetett, vonogatta a vállát: Kár rátok pazarolnom a szót. Maradt a hegyes sziszegés, amellyel az őrületbe kergette őket. Megesett, hogy a mama darabonként törte össze a rosenthali kávéskészletet egy ilyen ffffff keltette dührohamában.
A papa több sebből vérzett, de még ezen is könnyebben túltették magukat, mint a büntetéseken. A karhatalom ritkán érte be a testi fenyítéssel. Több száz, olykor több ezer forintos befizetetnivalókra szóló hatósági iratokat hozott a Jancsi postás. A papa ugyanis a jóval alacsonyabb mértékű helyszíni bírságok kiegyenlítését kategorikusan megtagadta. Van még bíróság, van ügyvéd, van igazság! - ordibálta a közegek arcába. Ügyvéd tényleg volt, a doktor Hegedűs, aki mindig azt mondta: Kétesélyes ügy, Horváth úr! - ám valamennyi eljárás pontosan ugyanúgy végződött, a kirovott összeg duplájára, triplájára, olykor tízszeresére emelkedett.
A költséges szenvedély nem csupán a családi büdzsét, de a mama önérzetét is alaposan megtépázta. A papa tájképeivel és portréival - melyeket modellülésre az enyhe erőszak hatására vállalkozó rokonokról és szomszédokról festett, igyekezett értékesíteni a Képcsarnok vállalatnál. A képzőművészeti bizományi áruházban. A kisebbeket próbálta beadni a zálogházba, s mikor nem ajánlottak érte annyit sem, amennyibe a vászon és a keret kóstált, óriási patáliát csapott. Látni óhajtotta a becsüs oklevelét, cserébe megmutatta a sajátját, a Dési Huber-körből. Hiába őrjöngött mögötte az egész sor, nem tágított, oroszlán módjára harcolt az igazáért. Végül itt is a körzeti rendőrőrs emberei lökdösték ki az utcára, régi ismerősként: Horváth úr, ideje volna áttérni a szobafestésre! Ettől a papa végképp begőzölt: Az kéne még, hogy Michelangelo széklábat faragjon! - hadonászott a mappájával, míg kénytelen-kelletlen hátba vágták a gumibottal. Akkor ökölvívó pózba ugrott (valaha, régen, járt a kispesti boksz egyletbe), szeme fehérje kifordulni látszott, s imigyen rikoltott: Mehet a bal? Jöhet, mondta a tagba szakadt törzsőrmester, és herén billentette a térdével. Minthogy a papa még a földön is karmolt és rúgkapált, alaposan helyben hagyták. Nyolc napon túl gyógyult.
Talán mondani is fölösleges, hogy a papa megtette a maga látogatásait a Nemzeti Galéria, a Műcsarnok és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának képzőművészeti szakosztálya megfelelő irodáiban is. Mindenütt ellenséges fogadtatásban részesült. Lehet, hogy nem kellett volna rögtön a vásznakat is vinnem, dünnyögte. Idővel arra az álláspontra helyezkedett, hogy protekcióra szorul. Illetve ajánlólevélre. Esetleg mind a kettőre. Nála kevésbé következetes gondolkodású embernek is búzakalász jutott volna eszébe. A környék híres szülötte. Lakója. Nevezetessége. Búzakalász, az országos hírű képzőművész (Kossuth-díjas) azon a téren élt és dolgozott, amelybe az ő utcájuk belefutott. Műtermét az épület padlásából alakították ki. Serénysége közmondásos volt, a ferde üvegablaksor mögött éjjel-nappal égtek a lámpák. A legáldottabb napfényben is, csak akkor kevésbé látszott. A titokról a fátylat csupán ő maga lebbenthette volna föl. Egyrészt átalánydíjban fizetett a műteremért, így egy fillérjébe se került, ha égve hagyta a villanyt. Másrészt félt a sötétben. Búzakalásznak a legismertebb faliképe miatt becézték, melyen tavaszi búzamezőt áztatott az őszi eső. Ő maga nem tudta, hogy így volna, művét Őszi zápor címen avatta föl a megrendelő városi pártbizottság által szervezett bensőséges ünnepségen. A szervezet paraszti származású tagjai fedezték föl, hogy a táblán a kalászok, ami az érési állapotot illeti, olyanképp festenek, mint a tavaszi vetés májusban. Midőn ez a művész fülébe jutott, nagyot csapott az asztalra: Hát osztán! őszi búzáról még nem hallottak az elvtársak? - ő ugyan itt született, a székesfőváros hatodik kerületében, de kedvelte a vidéki ízű szavakat.
A búza amúgy is központi szerepet játszott az életében, tekintettel arra, hogy mielőtt búzakalász lett, Búza Károly néven jegyezte munkáit. Eredetileg és anyakönyvileg Buzi Károly volt, ami sok-sok mulatságra adott okot, különösen a kerület lakosságának. Kiskorában nemcsak annamari, de jánospál is számos esetben föltárcsázta a művész telefonszámát - mely szájról szájra járt. Ha a férfi beleszólt: Hálló, Buzi lakás! - lett nagy röhögés. Akadtak ellenállhatatlanul viccesnek vélt válaszok. De mi a neve? És erre teccik olyan büszkének lenni?! Jöjjön le homokozni! Ésatöbbi. A kagylót a bátor telefonáló fogta, aki e heccre áldozta a tantuszát a sarki fülkében, s rendszerint féltucatnyi gyerekfej nyomult a membránhoz. Közös öröm, dupla öröm. Mindennek óhajtott végét vetni a mester, midőn a nevét az Elnöki Tanácshoz intézett kérvénnyel hivatalosan Búzára változtatta. Hálló, Búza lakás! - mondotta ő, de a serény telefonálgatók változatlanul Buzinak értették. Hihihi, hahaha.
Búzakalász elvtárs, kezdte a papa, miután bemutatkozott, Horváth Alajos okleveles táj- és portréfestőként. Képtelen vagyok betörni a művészeti körökbe, hisz ért engemet, nincs semmiféle protekcióm, és az volna a tiszteletteljes kérésem, hogy írjon nekem a művész elvtárs egy jóféle ajánló levelet… nem leszek hálátlan! - kacsingatott. Amikor a papa kacsingatott, olyan vészjósló grimaszba rándult az amúgy is kissé uborkát idéző arca, hogy azonos mértékben tűnt rajzfilmfigurának is baleseti sérültnek. Búza Károly viszolygott tőle, bánta, mint a kutya, mely hetet kölkedzett, hogy beeresztette, s immár csak egyetlen vágy éltette, hogy az ajtaján kívül lássa. A papát azonban nem olyan fából faragták. Ha valami nem az akarata szerint történt, a korabeli kabaréjelenet refrénjét idézte: Albérlőt nem lehet kitenni! Búza Károly hamar rájött, hogy elmebeteg látogatója nem hozott magával mustrát a piktúrájából. A papa e problémát könnyeb áthidalhatónak vélte: Tessen csak velem jönni az én műtermembe!
A Kossuth-díjas gondolkodóba esett. Ha a javaslatot elutasítja, Horváth Alajos ismét (üsmög - ahogyan ő szerette mondani) betámít. Olcsóbban megússza, ha követi. Hiszen csupám másfél percre lakunk egymástól! - így a papa. Az események ilyetén alakulásának köszönhetően ismerkedhetett össze annamari az országos hírű festővel. Jánospál épp nem tartózkodott odahaza, még az óvodában szendergett a tábori ágyon, egytől fél háromig tartott a kötelező csendes pihenő. A papa a személyzeti szobát használta műteremnek, ahol emberemlékezet óta szerény albérlőket tartottak, ezáltal foldozgatván a családi kasszán az élet ütötte kisebb szakadásokat. Nem elég, hogy a hülye apátok nyugdíjaztatta magát, még a lakókat is kifüstölte! - így a mama. A hülye apjuk vonogatta a vállát: Szegény anyátoknak meg kell bocsátanunk, nincsen tisztában azzal, hogy mit beszél. Hülye apátok, szegény anyátok - az eposzi jelzők állandósultak.
Búza Károly bevágta a fejét a személyzeti szoba előtti alacsony boltívbe, s talán ezért, meg az odabent uralkodó gyatra fényviszonyok miatt, azonnal hajlandónak mutatkozott, hogy a kezdő pályatárs útját levéllel kommendálja. Elővette rejtett hegyű töltőtollát, mely ritkaságszámba ment akkoriban, s a papa egyik tiszta rajzlapjára ezt írta: "Jelen soraim Horváth Alajos kifejezett kérésére vetem papírra. Ahogyan a nagy szovjet költő mondja: Olvassátok, irigyeljétek!" Dátum, aláírás. Amint elkészült, nyomban távozott. A papával nem lehetett bírni. Majd most meglátjátok! megértitek! csodálkozhattok!
Sajnos azonban az idézett dokumentum sem segített. Talán olvasták, talán irigyelték, de Horváth Alajos munkáit nem vették, nem értékelték. A papa mégsem csüggedt. Mit számít a kortársak ítélete? - kérdezte, festékfoltos jobb kezét a magasba lendítve. Van Gogh egyetlen képet sem bírt eladni életében, tőlem már kettőt is vettek! Tény és való. Sevcsik szomszéd a másodikról ötszáz forintot adott a saját - kissé idealizált (bibircsókmentesített) - ábrázatáért, mely temperával készült, egy rostlemezre. A hús- és hentesárunál a régi kollégák ezerkétszázat dobtak össze azért a vászonért, melyen a vállalat telepe látható, madártávlatból, olajjal.
A papa idővel gyanút fogott. Lehet, hogy a Búzakalász elvtárs nem jó levelet írt őneki? Újra fölkereste. Búza Károly alig százhatvan centis, törékeny, hegyes ádámcsutkájú férfi volt. Eddig. A papa második látgatásakor egy kétajtós konyhaszekrényre emlékeztető alak nyitott ajtót. A kötött pulóver ujját majd szétrepesztették a tricepszek. A gombsor középen, akár a fiókok fogantyúi. A kissé kopaszodó fejen vastag erekben lüktetett a vér. Miután a papa előadta, mijáratban, a konyhaszekrény azt mennydörögte: Én vagyok Búza Károly, akivel maga beszélt, az a testvérem volt, félreértésbe estek, most mingyá pedig takarodjék, amíg ki nem jövök a sodromból! A papát azonban, mint erről már esett szó, nem olyan fából faragták. Mikor odahaza a konyhai falikútnál tisztálkodott, a mama bágyadtan megjegyezte: Nyilván ez se vér, hanem cinóber! A papa sziszegett, a nyílt sebeket csípte a víz, és bólogatott: Cinóber, hát persze, Elzám, mi más volna.



[hetvenes évek közepe - franc] Itt most bízvást átugorható nagyjából egy évtized, s néhány élettény. Nem mintha történetünk szempontjából lényegtelenek volnának. Nincs olyan élettény, mely biztosan lényegtelennek minősíthető adott történet szempontjából. A történetmesélés logikáját nemcsak a történet természete határozza meg, hanem a mesélőé is. Mindig el akar jutni ő valahonnét valahová. Ennek fényében ne térjünk ki most hülye apátok és szegény anyátok válására, avagy utóbbinak irgalmatlan halálára, sőt arra sem, miként vette el annamari szüzességét a búzakalász. Húzzunk át sebesen az időn, zavaros és izzadságszagú esztendőkön, s ama kilométerkőnél álljunk meg éles fékcsikorgással a cselekmény országútján, midőn a papa bejelentette: pincérként fogja kiegészíteni a nyögdíját. Egy kempingben. Tiszaszentbenedeken. A fővárostól kétórás vonatút. Esetleg örökre leköltözik. Aki látni óhajtja, ott keresse.
A két testvér nagyot sóhajtott. Hülye apátok legújabb vargabetűjén már nem csodálkoztak. Az sem áll túl távol a valóságtól, hogy megkönnyebbülésfélét éreztek. A szőke Tisza partján bizonyára kevesebb ismerős bukkan a papára, mintha ugyanezt a szürke Duna budapesti szakaszán művelné. Igyekeztek megfeledkezni róla, mint valamiféle kellemetlen emlékről. A papát azonban nem olyan fából faragták. Másfél hét múltán telefonált. Csak annamarit sikerült kagylóvégre fognia. Köszönés helyett azt bömbölte a vonal túlfelén: Gyere le! Tessék? - annamari nem értette. Mondom, gyertek le, rögtön! a saját érdeketekben! - semmi egyéb fölvilágosítást nem sikerült kicsikarni belőle.
Este annamari fölhívta az öccsét: Baj, van, jánospál, a papa azt akarja, hogy látogassuk meg… állítólag a mi érdekünkben. Mi érdekünk, franckarika! - jánospál nem akart bedőlni: Autózunk egy nagyot, aztán majd kiderül valami éktelen ostobaság! Ahogyan szokott, füzte hozzá annamari, ám sejtette, a papa úgysem adja föl. Harmadnapra csörögni kezdett a fekete tárcsás telefon, olyan erőszakosan, hogy annamarinak nem maradt kétsége, csakis a papa lehet. Nem értem, hiába beszél nektek az ember, hogyhogy még nem vagytok itt? - ordította a papa, a hangerőtől az összeköttetés recsegős lett. Te ugye azt hiszed, minekünk semmi más dolgunk, mint a te szeszélyeidnek engedelmeskedni? - érdeklődött annamari zárt, feszes szájjal, noha igyekezett barátságos maradni. Meggárgyultál? - a papa mintha jódlizna: Nem érted, hogy csakis miattatok strabancolok, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megismerkedhessetek egy igazi franciával! ha ez nem éri meg azt a kis időt nektek, akkor nem vagytok normálisak!!!
Azt mondja, megismerkedhetünk egy igazi franciával, és nem vagyunk normálisak! - jelentette annamari az öccsének. Mi nem vagyunk normálisak? - jánospál sípolva vette a levegőt. Kijelentette, hogy ő ugyan a sarki kocsmáig se menne az öregért, nemhogy a Tisza partjára, különben is, a maga részéről gyűlöli a természet lágy ölét, a hangyákat, pókokat, szúnyogokat, legyeket s annamari jól tudhatja, milyen nagy számban fordulnak elő mindezek bármely folyam árterén. Őrjöngő szózatában hétszer szerepelt a "hát ez hülye"! Látom már, nekem kell leutaznom, sommázta csüggedten annamari. Szoktatta magát a kétórás vonatút gondolatához. Ha a kiruccanásban jánospál is részt venne, roboghatnának az öccse Trabantján, melyet ő, annamari, bugyikéknek látott, a fiú szerint azonban tengerzöld színű volt. Akár így, akár úgy, maradt a piszkosszürke másodosztályú vagon, az egész magyar Alföldet telebűzlő vécékabinnal és a linóleumpadlóra száradt sörnyomokkal. Az ülések számát jelző alumíniumtáblácskák fölött három rendkívüli ízléssel kiválasztott reprodukció ékesítette a kupét. Szemközt annamarival például brutális olajfestmény kicsinyített mása rezgett a plexiborítás alatt, minden oroszok valamelyik cárja vérzett el éppen súlyos nyaksebtől, több bojár által támogatva. Az első harminc percben a haldokló uralkodó kissé emlékeztetett a papára. A második harminc percben nagyon. A harmadikban és negyedikben kísértetiesen.
Csakhogy a papa - amint az az állomáson kiderült - időközben szakállat és bajuszt növesztett, érdekes módon a hasonlóság ettől megszűnt, pedig minden oroszok cárja is rendelkezett megfelelő arcszőrzettel. Míg azonban az övé feketén csüngött, a papáé göndörödött, s erősen vörhenyesbe hajlott. A lánya csupán rövid ideig tudta halogatni a megállapítást: a papa tök úgy néz ki, mint egy rabbi. Vagy egy bócher. Vagy egy sachter. Tartozunk az igazságnak annyival, hogy leszögezzük, annamari szinte soha nem látott rabbit, bóchert vagy sachtert szemtől-szemben. Mindazonáltal pontosan tudta, hogyan néznek ki. Így, mint a papa. Amikor szóvá tette, az apja kikérte magának: Én? sachterre, bóherre, rabbira? elment az a csöpp eszed is? a nemesi fölmenőimmel?
A nemesi fölmenőket annamari nem merte vitatni. Ámbár a kutyabőr, talán az egyetlen tárgy, melyet a papa magával vitt az albérletébe a családi tűzfészekből, gyanúsan újszerűnek látszott, jánospál például nagy értékű fogadást ajánlott a nővérének: Az tuti, hogy az ecserin vette! mert ha nem, már rég eldicsekedett volna vele! E nézetet osztására annamari hajlott, számára a kutyabőrt az is gyanússá tette, hogy erősen úgy tetszett, mintha papírból volna. Talán a kutyabőr képletes kifejezés? Vagy ami a papánál lóg bekeretezve, az csak olyasféle másolat, mint amilyet az anyakönyvi kivonatról adnak?
Szerencsétlen öcsédet hol hagytad? - a papa így indított. Nem kapott választ, annamari tudta, az apja hamarabb kidühöngi magát, ha ő meg sem szólal. A papa akként járt, ahogyan a púpostevék, a feje hullámgörbét követve úszott a levegőben, a hasonlatot az is erősbítette, hogy az évek során egyre görnyedtebb háta csakugyan kissé púposnak tűnt. De ez nem állt oksági kapcsolatban azzal a ténnyel, hogy jánospál előszeretettel hívta kvázimódónak. Á, nem érdemes törnöm magamat miattatok, darálta a papa menetközben, pedig mindent megteszek, hogy a franc jól érezze magát, nem fogadtam el a borravalót, és amikor a franc azt mondta, sokat hallott a jó magyar kávéról, olyat kér, annyira erőset főztem neki, hogy egész éjjel virrasztott a franc, hiába adtam neki altatót, mer énnekem nem sok alvás köll, akkor is virrasztok, ha nem iszok kávét!
Az ikes igék mellőzése legalább annyira bántotta annamari fülét, mint a gall férfiú lefrancozása. A papa szerette elspórolni a szavak végét, s ha ezt valaki nehezményezte, rögtön elszavalta a kétsorost: Selmeczy, ki a szókat elmecci! - a versikét hol Batsányinak, hol Petőfinek, hol Aranynak tulajdonította, s úgy értelmezte, a szavakkal takarékos költőtárs dicséretét zengi. Budapest a papának Bupe lett, a Duna Du, Tiszaszentbenedek Tibe, annamari pedig, s ez volt a legbántóbb: ari. Az öccse sem járt jobban: jáp.
Miért úgy mondod, hogy franc? - kérdezte annamari óvatlanul. Rögtön megkapta az unalomig ismert költeményt, s a filozófiai indoklást is: Nem érünk rá, arikám, rövid az élet, hosszú a sír, asszon mindenki, amennyit bír! - ezen a vécéfeliraton a papa véget-nem-érőn hahotázott. Az igazat megvallva, legszellemesebbnek az erotikus igéből elhagyott b-t találta, annamari viszont azt, hogy a papa becsületesen követte önnön javaslatát, az évek múlásával tényleg aszott össze rendesen. Különösen a szemek tájéka, alattuk a Párizs (annamari szívesebben írta Párisnak) környéki alföldet - Île de France - imbolygó négyszögben szegélyező folyók alakját idéző ráncrajzolat. Némelyik árka már annyira elmélyült, hogy annamari a fenekén látni vélte a járomcsont szürkéjét, ami nyilvánvalóan képtelenség.
A papa rohanvást haladt előre, közben magyarázta, hogy annamari most megcsinálhatja a szerencséjét, mert a franc okos, csinos, jól szituált, egyszóval fajin ember. A 'fajin' hallatán annamari összerándult, a búzakalász népi szótárából maradt raktáron. A papa szerette a furcsa kifejezéseket, s ha egy csokor belőlük az agyába ragadt, csak akkor törlődött onnan, amikor megérkezett a következő eresztés. Kíváncsian figyelte annamari, jutott-e már a papának valami a franc beszédjéből, ám azután rájött, nem valószínű, a papa egy szót sem tudott annak anyanyelvén. Az apja száguldott a girbegurba, járda és betonborítás nélküli utcán, mely a folyóhoz ereszkedett le, s ő, annamari, alig tudta tartani a lépést, egyik kezében a sportszatyrával, másikban a retiküllel és az esernyővel. Próbálta elképzelni, miféle étterem lehet a tiszaszentbenedeki kempinben. Afféle túlzsúfolt, zsíros szagú helyiség jelent meg az agyában, mint a bölcsészkari menza (volt az ő idejében), a Pesti Barnabás utcában.
Váratlanul ütköztek a zsombékos partba, ott a papa élesen jobbra kanyarodott, annamarinak úgy tetszett, be a nádasba. Ott azonban két csonkolt ágú szomorú fűzre félköríves táblát szögeltek gondos kezek: TISZAVIRÁG CAMPING. Akkor itt egy nap az élet, gondolta annamari. A papa tört előre a nedves ösvényen, strandpapucsa cuppogott, annamari csüggedten követte, tűsarkú cipőjével minden lépte egy-egy döfés a gyomos talajnak. Mire megállapította, hogy kempingnek nyoma sincs, már kibukkant a fák közül a terméskő épület, előtte göcsörtös fapóznákon újabb félköríves tábla: RECEPCIÓ. A háttérben, egymástól viszonylag távol, néhány pici sátor virított, meg egy viharvert lakókocsi. Nem mondható átütő sikernek a Vadvirág Camping, így a főszezon elején.
A papa az üvegajtónál maga elé engedte annamarit, ez az udvariasnak szánt gesztus kétszeresen is meglepte. Egy pillanatra tétovázott. A mama úgy tanította, nyilvános helyre a férfinak kell benyitnia, mint magyarázta, azért, hogy fölfogja a röpülő sörösüveget, ha netán állna a bunyó. Ezen óvintézkedés értelmét annamari még soha nem tapasztalta. Épp ezért maradt tátva a szája, amikor a hatvanas évek ízlése szerint formatervezett pult mögül, pontosabban az oda nyíló hátsó helyiségből egy barna palack szállott feléje, s ha nem hajlik félre, alaposan hókon találja, így elzúgott a válla fölött, s a papát találta homlokon. Röppályája során folyamatosan ömlött belőle a sör - később az üveg címke elárulta -, Kőbányai világos. Aszta jóbüdös kurvanyátok! - bőgte a papa. Meg akartok ölni? - vérzett a szemöldöke. A pulthoz tenyeres-talpas fiatalasszony szaladt ki a nem látható helyiségből, bordó kezeslábasban, pajzán vihogással: Naaa, Gézus, ne izéjjé má, Gézus, de komolyan, hadd abba, jó?
Az, hogy a papa megsebesült, a jelek szerint kevésbé izgatta, mint az, hogy a nem mutatkozó Gézus további tárgyakat hajigált utána, ceruza, tűzőgép és határidő napló szelte át a recepció légterét, különböző pontokon landolva a szálkásra súrolt hajópadlón. Mi a rosseb folyik itt? - a papa két ököllel döngette a pultot. Jaj, Alajos úr, fuvolázta a fiatalasszony, szójjon má a Gézusra, hogy ne izéjjen velem! - addigra apa és leánya láthatta, hogy a kezeslábasba csupán sebtiben tűrték vissza a blúzt, nyaknál félregombolva, ez, valamint a csapzott hajzat engedett következtetni arra, hogy az izélés melyik értelméről lehetett szó. Gézus, a jóbüdös kurvanyád! gyerelő!!! - parancsolta a papa. Lassan kinyomult a belső ajtón egy különös emberi lény. Lágy volt, kövér, és másfél mázsa. Ő is kezeslábast hordott, szintúgy bordót, de jóval kopottabb árnyalatban. Talán itt ez a munkaruha, gondolta annamari, miközben papírzsebkendővel törölgette magáról a sört.
Gézusnál a papa élősúlyban mintegy hetven százalékkal lehetett könnyebb, mégis megragadta a fülét, s annál fogva addig rángatta azt a puffadt disznófejet, míg az orrát sikerült a pultba vernie: Kérj bocsánatot, Gézus, Julcsikától, aztán a lányomtól, de rögtön! Bocsánat… - motyogta az ide s oda. Most tőlem! - a papa nem tréfált, bumm, bumm, Gézus orra döngölte a pultot. Bocsánat, Alajos úr. Jó… akkor a bemutatkozáson túl is estünk, kérem a kettes és hármas bungaló kulcsát!
Három bungalóval rendelkezett a Tiszavirág Camping. Az egyesben lakott a Julcsika a hétéves lányával. A kettesben Alajos úr és Csaba úr, a pincérek - Gézus a faluból járt be, motron, ahogyan ő mondta. A hármast kiadták, ha akadt rá jelentkező. Ritkán akadt. Ekkor sem. Így annamari rendezkedhetett be a másfélszer másfeles kalyibában. Noha a szűk ablakot háló borította, míg kirakta a holmiját, úgy összecsipdesték a szúnyogok, mintha három napja nem ettek volna. Magára parancsolt: Ne hisztizz, ez van! - ellenőrizte a táskájában, nála van-e az orvosság, megnyugodott, amikor előkerült a neszeszerből, ő ugyanis gyerekkora óta allergiás volt a rovarcsípésre. Egyszer, úttörőtáborban, megcsípte a darázs, az orra alatt. Pillanatokon belül akkorára dagadt az ajka, akárha fél lángos lógna ki a szájából. Mire a táborvezető pajtás lovaskocsin bevitte a veszprémi kórházba, immár egész lángosnyira duzzadt. Az ügyeletes nővér kisebb műtőbe vezette, ahol három fehérköpenyes éppen operált valakit. Amint meglátták őt, leugrottak arról a betegről, s azonnal őt vették kezelésbe, injekciókkal és infúzióval. Állítólag még néhány perc, és megfullad a torkában növekvő ödémától.
Persze, más a darázs, más a szúnyog. Reménykedjünk. A piciny repülő szárnyasok változatlanul ott döngtek a feje körül. Zimm, zumm. Egyet-kettőt sikerült agyoncsapnia, a szétmázolódott tetemekből saját vére mázolódott a bőrére. Vigasztaló, hogy az övék is. Nesztek! - átment az apja bungalójába, az előre megfogalmazott mondattal: Essünk túl gyorsan a francon, és azután hadd húzzak innen! Ám az a deszkaházikó üres volt. El kellett ismerni, papa egészen lakályossá tette, bár nem annamari ízlése szerint. A pindurka mosdó fölött például pompás falvédő ékesítette: KICSI ASSZONY CSÓKKAL VÁRJON! Az ágyon erdélyi szőttes. A falatnyi asztalon hangulatlámpa, pergamen ernyőjére velencei látképet pingált valaki - talán ő maga? Itt a szekrény mellé könyvespolc is került, rajta a papa lábbeli-gyűjteménye. Vajmi keveset törődött a ruházkodással, annál többet a cipőzködéssel. Bármilyen gönc lehet rajtad, ha van a lábadon egy tip-top cipő, biztosan elegáns vagy! - mondogatta. Különösen festettek a belvárosi suszterművész kezéből kikerült egyedi darabok ebben a kalyibában.
Na jó… - annamari kilépett a szabadba, ott újabb szúnyograjok vették célba. Ezek mintha a bentieknél hatékonyabb fedélzeti fegyverekkel rendelkeztek volna. Káromkodva csapkodta önmagát. A papa sehol. Keresésére indult, s a terméskő épület túloldalán lelt rá. Sombreró formájú és méretű szalmakalapban támasztotta a falat. Fehér ingben és rövidnadrágban. Bal hóna alatt kerek fémtálca, a jobb könyökére vetett gyanús fehérségű hangli úgy lógott le kétfele, mint a megadás viseltes lobogója. Amint annamari megkerülte az apját, kát különös dolgot fedezett föl: a papa sötét csokornyakkendőt viselt a sorthoz. És szivarozott.
Mit bámulsz? - így a papa, s rögtön odadugta annamari orra alá a szivart: Ez egy eredeti Havanna… kézzel sodorják a kubai asszonyok, a franctól kaptam! - a lányra fújta a füstöt. Miután kiköhögte magát, annamari csodálkozva látta, hogy míg ő maga sűrű szúnyogfelhőben áll, állandó csapkodásra ingerelve, a papát békén hagyják. Téged nem bántanak? - kérdezte tőle. Kicsodák? A szúnyogok. Én az ilyen apróságokra oda se figyelek!
Michelangelo, amint fölszolgál, sommázta annamari, ám egy élesebb gondolat ezt háttérbe tolta: vérszívó a vérszívónak szemét nem vájja ki. Még soha nem volt számára ennyire világos, hogy az apja vámpír. Idecitál ebbe a mocsadék kempingbe, aztán rám se fütyül… de csak magamat hibáztatom! huszonöt múltam! mér hagyom, hogy dróton rángasson? mér engedelmeskedem? mér nem szakítok vele, úgy, ahogyan ő a szegény mamával! - tett egy lépést vissza, a Tiszavirág Camping minden igényt kielégítő hármas számú bungalója felé. A papa a lábával állította meg, akárha el akarná gáncsolni: Várj! Ott jön! - a szájában lévő szivarral bökött a folyó irányába.
Hirtelenjében annamari nem értette, hova kéne néznie. Mígnem észrevette. A parti keskeny homokos ártérnél valamivel magasabbra gyűrődött a füves part, így a férfinak csak feje bukkant ki, s tartott néhány másodpercig, mire a válla, dereka, lába előkerült. Na ne… - annamari nem számított ennyire magas emberre. Korához képest kidolgozott izmok. Szénfekete szőrzet. Vastag keretes szemüveg mögött sötét tüzű tekintet. Még a nem túl nagy pocak is valamiképp illett az összképbe. Fürdőruhája inkább tenisznadrágnak látszott. Lassan közelgett, akár egy óceánjáró hajó. A franc! - mondta a papa ünnepélyesen, s hozzáfűzte: Idejön. Ez teljesen hülye, gondolta annamari, mit képzel vak vagyok? látom én, hogy felénk tart! - maga sem értette, miért rándulnak az izmai, hogy futóra vegye. Rájuk parancsolt, ennél fogva a szokásosnál feszesebb tartásban fogadta, hogy az óriás elébe járuljon. Jó napot, szólt a férfi. A francia nyelv édes zeneként jutott annamari fülébe. Van szerencsém bemutatkozni, úgy hívnak, Zsák Renyé (annamari tudta, a Zsák = Jacques, a Renyé írásmódját csak találgatta), Párizsból jöttem, elbűvöl, hogy láthatom! - kezet csókolt. És annamari kicsi híján pukedlizett. Látta magát kívülről-fölülről. Szégyenkezett. Alig tudta leszakítani a pillantását a férfi testéről. Legalább két méter. Ha nem több. Mér nem figyelmeztetett a hülye papa, hogy ez ekkora?! - igyekezett erőt venni magán, hogy ne viselkedjék úgy, akár egy vihogó bakfis. De azért vihogott, amikor a férfi végre elengedte a tenyerét. Szólítson Zsáknak, ajánlotta az, és bocsásson meg, amiért fürdőkosztümben vagyok!
Pillangó csönd lett. Amelyet a papa tört szét: Mondjad meg neki, hogy a vendégeim vagytok ebédre, és végre jól elbeszélgethetünk! Míg ezt annamari gépiesen - és kissé darabosan - lefordította, rádöbbent, tehát ezért parancsolta ide az apja, hogy végre legyen tolmácsa. Az étkezés során azonban kiviláglott, hogy a papa remekül szót értett a franccal, még olyan bonyolult dolgokat is képes volt elmagyarázni, mint azt, hogy francnak szólítja, ami magyarul káromkodás. Csodálatosképp a tiszai halászlé bonyolult receptjét is sikerült lediktálnia, André mutatta saját jegyzeteit, csupán a magyar halak nevét nem sikerült tisztázniok. Ebben annamari sem segíthetett. Zsák Renyé a papáéhoz hasonló öltözékben ült le a rozsdás lábú kempingasztalhoz, nem számítva a fekete csokornyakkendőt, és persze a hanglit, melyet a papa olyan kecsesnek szánt mozdulatokkal használt, mint a bikaviador a muletát. Leporolta vele az üres tányért és a fényüket vesztett evőeszközöket, s alkalmanként zavarászta a lánya fejét körüldöngő szúnyogcsapatot, utóbbit kevés eredménnyel. Amint a fehér vászon elsüvített az arca mentén, annamari mindig összerezzent. Nem bánnám, ha abbahagyná ezt a csapkodást. Még jobb ötlet volna, ha elhúzna innen. De a papa nem lankadt. Hármasával tette föl a kérdéseket, a válaszok végighallgatására kevesebb súlyt helyezett.
Jacques Renier-t a jelek szerint nem idegesítette, sőt inkább szórakoztatta a papa heves ismerkedési rohama. Ennek köszönhetően annamari megtudhatta, hogy a francia nem először jár Magyarországon, hanem másodszor. Legutóbb is kétlovas Citroënjén (a két lovat - dősövó - annamari nem értette) érkezett Párizsból, bő kettő napi vezetés. Nem szereti a szállodákat és a rongyrázást, ellenben rajong a természetért, kis sátrát a legvadregényesebb helyeken szereti fölverni. A papa helyeselt, úgy van, minek fizetni az államnak, még szerencse, hogy mielőtt bejött volna ide, tőle kért útbaigazítást a franc, így nem hivatalosan lakik itt, azaz a recepció tudta nélkül, ingyen és bérmentve! - ezt a papa olyan humorosnak találta, hogy fejét hátravetve, akként hahotázott, mintha horkolna. A francia komoly maradt, főleg azért, mert annamari elfeledte lefordítani az apja diadalittas okfejtését. A rendőrség igen kemény ebben az országban, folytatta Jacques, szigorúan elűzik az embert, ha vadasan próbál sátorozni. A legérdekesebb kaland Budapesten érte (a főváros nevét egészen magyarosan ejtette), ahol egy tökéletesen elhagyatott szirt oldalában akart éjszakázni, csizmaorral rugdalták föl legédesebb álmából, s bevitték, ám francia tolmács nem lévén, a kihallgatást reggelre halasztották, egy zárkába dugták, ahol a priccs várt rá, szúrós lópokróc, meg egy még szúrósabb sorstárs, aki hajnalig szitkozódott valamely szláv nyelven.
Papa, legalább ülj le! - kérte annamari, mert az apja e purpárlét állva bonyolította, a terméskő falat támasztva, a tálcát és a hanglit úgy szorítva magához, mint katona a fegyverét. Nem lehet, mondta a papa, a pincér soha nem foglalhat helyet vendégek jelenlétében. Ugyan… nincs itt senki! - az övéken kívül még három kemping asztalból s a hozzájuk rakott támlátlan ülőkékből állt az étterem. A fogásokat egy szűk ablakon adogatta ki a női kéz, melynek tulajdonosát annamari Julcsikának tippelte. Az étlapot olyan írógéppel készítették, melynek 'm'-je és 'n'-je fél centivel a sor fölé került, míg a vesszők és pontok lyukat ütöttek a papírba. Előételként tojás-, krumpli- és virslisaláta közül választhattak, ám a papa lebeszélte őket, emezeket a városi közértből hozzák, műanyag dobozokban, és ennek az étteremnek nem a jégszekrény az erőssége. Érdekes módon a desszertek következtek az étlapon, vargabéles vagy mákos tészta, a papa utóbbira szavazott, mert a vargabéles sajna tegnapi. Majd ezt olvashatták: A menü - vagy - B menü /kérjen tájékoztatást a felszolgálótól/. A papa adta a tájékoztatást kérés nélkül, az A menüben csontleves, rántott karaj, pir burg, pár káp, a B menüben csontleves cérnametélttel, natúr karaj, sült burg, kovi ubi. Fantasztikus a magyar konyha, mondta Jacques, annamari nem tudta, nevessen vagy sírjon.
A férfi aztán magyarázni kezdte, hogy szabadsága idején fölrúgja azokat az életviteli szabályokat, melyeket immár vagy tíz éve követ. Táplálkozását a makrobiotika előírásaihoz igazítja, s gyakorlatilag magvakon és vízen él. Mint a madarak? fordítsad! - a papa. Többé kevésbé! - Jacques. Kifejtette, hogy négy és fél kiló túlsúly került rá, mióta elhagyta Párizst, sebaj, odahaza majd visszatér a diétához, és a rendszeres testmozgáshoz, mely az ő esetében a jóga és a folyami úszás. Folyami úszás? - annamari nem tudta, jól érti-e. Igen, az igazi maturisták az ember építette kőteknők helyett a természetes vizeket kedvelik, tó, folyó, óceán. E szempontból a magyarok szerencsések, hogy ilyen káprázatos folyókkal rendelkeznek, mint a Duna, Tisza, Dráva, Száva. Törjön ki a lábad szára, folytatta annamari magában a gyerekkori mondókát. Nem értette, mi ütött belé, háta árkában csordogált a verejték, s az arcbőre mégis mintha fázna a föltámadó szélben. Sej, Dunáról fúj a szél… csakhogy ez speciel a Tisza. Azonban a friss szellők mintha elzavarták volna a szúnyogok zömét. Sajátságos, hogy a franciát se nagyon bántották, mind őrá, annamarira vadászott. Remélte, hogy a termetes férfi azért nem tartozik a vérszívók osztályába.
Jacques ajkán a mondatok mézes akkordokká változtak, annamari elbódult, mintha szabadtéri koncerten ülne, ahol habkönnyű Mozart darabokat játszik a vonósnégyes. Nem, inkább énekelnek, szőke kisfiúk, angyalhangon. Wiener Sängerknaben? Honnét tudnának franciául? Hülye, a Mozartok szövege német. Már szólt a Varázsfuvolából a kórus. Vagy olasz. Don Giovanni. Démonok a föld alól.
Eleinte a legalapvetőbb francia szavak sem jutottak eszébe, annamari hajlamos volt úgy tekinteni, nem is beszéli ő ezt a nyelvet. Amikor Jacques töltött neki az ingyenes csapvízből, 'köszönöm' helyett azt mondta neki, 'kérem'. A férfi nem csodálkozott, biccentett, s így szólt: Élvezet számomra, hogy valaki végre tud franciául itt. Hm… - annamari fürkészte Zsák Renyét, mikor neveti el magát, ám erre utaló jelet nem talált. Előtte az asztalon a picit vízköves kancsó gimnazista kora KISZ-taggyűléseire emlékeztette, ahol - csakúgy, mint akkoriban minden rendezvényen - állandó kelléknek számított a kajla alumínium tálca, rajta a kancsó, meg a vastag, szögletes mintás poharak. És persze a pulpituson sorba rakott asztalok, a bordó drapériával. A Tiszavirág Camping éttermében - III. oszt. - nem használtak abroszt, a tányérokat az imbolygó asztalok famintásra képzett műanyag lapjára helyezte a papa. A csontlevesekből ugyanannyi loccsant ki, a papának remegett a keze. Jacques rögtön bele is könyökölt a kis tócsába, mire a papa fölkapta a nyitott sótartót, s teljes tartalmát a férfi könyökére zúdította. De… ez csak a vörösborra jó, dünnyögte annamari. Nekem zenélsz, muzsikusnak? - így a papa, kifejtvén, hogy ő, aki a vendéglátóiparban dolgozik emberemlékezet óta, pontosan tudja, mi a teendő.
Nem súlyos, mondta André, annamari tudta, ez a szerkezet annyit tesz, oda se neki. Ugyanakkor azt is tudta, a farncia téved, a magyar csontleves elég fűszeres ahhoz, hogy a foltja ne jöjjön ki, pláne hófehér anyagból. Mindegy, hajózzunk túl a zavaroson, gondolta, például: Régóta van Budapesten? - akarta kérdezni, ám ez két okból sem sikerült. Egyrészt a 'van' alatt rájött, hogy Tiszaszentbenedek a helyszín. Másrészt Jacques szakasztott ugyanabban a ritmusban indított: Kérem, világítson meg számomra… - bátortalanul elhallgattak. A férfi intett, a hölgyé az elsőbbség, annamari jelezte, nem fontos, parancsoljon. A pillanatnyi csöndbe süvített bele a papa: Miről van szó? mér felejted el folyton, hogy én is itt vagyok? Lehet azt elfelejteni? - gondolta annamari, mondani nem merte. Jacques újra nekirugaszkodott: Kérem, én azt szeretném tudni, mit jelent az a magyar szó, amit az Ön kedves papája unos-untalan ismételget, 'fránsz', vagy efféle. Fránsz? - annamari hamarjában nem kapcsolt, ilyen magyar szót én nem ismerek. Mire a papa, boldogan: Franc! franc! az vagy te, apuskám, egy jó nagy franc! Nyughass már, nyögte annamari. Zsák Renyéhez fordult: Nem magyar szó, azt rövidíti így, hogy 'francia'. Aha - a férfi a papára mosolygott, bátorítón: Fránsz, fránsz! A papa erre lendületbe jött: Franc-franc-franc-franc!
Ha nem hagyják abba, sikítok! - annamari ezt gondolta. Meg azt, hogy Jacques fogsora őrjítően hibátlan, a korához képest. Látszólag mind megvan. Erősek, hófehérek. Hány éves lehet? Negyven? Ötven? Több? Jóval kevesebb? Jacques arca szinte ránctalannak látszott, bőre az átlagosnál valamivel sötétebb. Hollófekete, gondosan elválasztott hajában ősz szál csak kivételképp, két tenyér ujjain számba vehető mennyiségben. Amikor levette a szemüvegét, hogy az inge ujjába törölje, annamari láthatta, a szeme jóval nagyobb, mint amekkorára a lencsék kicsinyítették. Jaj… - már érezte, ezzel a férfival baj lesz, baj, baj, komoly baj.
Egyelőre azonban inkább a papával volt baj. A mögöttük lévő asztalhoz három hosszú bőrnadrágos fiatalember ült le, meztelen - kisportolt de gyér szőrzetű - felsőtesttel. Csettintgetve igyekeztek magukra vonni a fölszolgáló figyelmét. Eredménytelenül. A papát most csak a lánya és a franc izgatta. Idő múltán a fiúk kurjantgatni kezdtek: Halló! pincér! pincnök! pincellér!! - nagyokat röhögve, Végül a bádoghamutartóval célba vették a papa koponyáját. Az első lövedék nem talált. A második, egy kulcscsomó, telibe. A papa hajszálnyit megingott, majd olyan sebesen fordult hátra, mintha piruettezne, a kulcsokat még a levegőben kapta el, s kecses mozdulattal hajította vissza a feladónak. Elvétette a tettest, azt a srácot lőtte szemen, aki nem is dobált, az illető üvöltve ugrott talpra. Két társa követte példáját, s rontottak a papa felé, annamari biztosra vette, pillanatok alatt molekuláira szaggatják szét. Föl akart pattanni, de a végtagjai nem engedelmeskedtek.
Addigra azonban Zsák Renyé, akár egy szabadfogású birkózó, a papa és támadói közé ugrott, s kiáltott egy éleset, talán franciául, amit annamari elsőre nem értett. A csoport állóképpé merevedett. A férfi megismételte a varázsigét, mire a bőrnadrágosok szabályosan elfutottak. Ekkorra annamari már fölfogta, mit rikoltott. Magyar mondat, francia hangsúlyozással. Titkosrendőr vagyok, kérem az igazolványokat. Ezt… honnan tanulja… tudja? - annamari, franciául. Az ember fölkészül - Jacques mosolygott. Értem… és köszönöm önnek. Nincs mit. Fordítsad! - ripakodott rá a papa. Neki azonban nem volt kedve megszólalni. Úgy érezte, az volna a legokosabb, ha most rögtön hazautaznék, mielőtt berepül az ablakon a kelepcemadár. A mama szavajárása. Akkor mondta ezt, amikor a papáról újra meg újra kiderült valami. Fogalmazgatta a megfelelő búcsúszavakat franciául, s a leghatározottabb kijelentést a papának, akivel sosem könnyű dacolni.
Menjetek, beszélgessetek, így a papa, majd műszak után csatlakozni fogok! - intett, akár az uralkodó, amint elbocsátja az étekfogót. Igaz, elfelejtette kihozni a B menühöz választott desszertet, a mákos tésztát. Jacques értette, nem bánta, már vissza sem ült, bólintott, alig hallható merci beaucoup-val. Jó… - mondta annamari, mindaz, amit kieszelt két nyelven, törlődött. Követte a franciát, bár nem tudta, hová. Reménykedett, hogy nem rögtön szobára akarja vinni. Gyanakodott, talán azért jut ez az eszébe, mert nem is nagyon bánná. Eh, hülyeség, idős ember, mit érdekel engem?
Zsák Renyé a kemping leghátsó csücskébe kormányozta. Nincs is itt szoba, csak sátor, gondolta annamari. A férfi addigra lerántotta a piszkossárga ponyvát a doboz Citroënről, melynek szakasztott ugyanolyan színe volt. Tegyünk egy kört! - sarkig tárta a jobboldali ajtót, annamari beült, s az autó hamarosan indult a kijárat felé, függőleges imbolygással, mely őt a papa járására emlékeztette. Látta, a papa újra a terméskő épület oldalát támasztja, a négy ócska asztalnál egyetlen vendég sincs. Kár volt elzavarni a bőrgatyásokat. A papa ekkor odanézett, intett, s annamari mérget vett volna rá, hogy kacsintott is. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az apja, a nagy kombinátor, össze akarja boronálni ezzel a pasival. Miért? Talán azért, mert reméli, házassággal végződik, akkor majd meghívjuk, s ő is kinn maradhat a nyakunkon, zsebébe pedig előbb-utóbb nyugati útlevél kerülhet - az minden vágya. Ó, ha én Wienerneustadttól balra születek, már tizenkét sarokházam volna! - hajtogatta. Igyekezett rávenni a mamát, hogy disszidáljanak. Ötvenhatban már össze is csomagoltak, a mama azonban Sopronban visszaszállt a vonatra. A papa sosem bocsátotta meg neki, hogy végleg lecsúszott a többszörös háziúrrá válás lehetőségéről. A tizenkét sarokház az ő számára a meggazdagodás netovábbjának számított. Ehhez képest a Lukács cukrászdában a sarokház nevű tejszínhabba burkolt süteményből soha nem volt hajlandó mindkét gyereknek rendelni. Közösen kaptak egyet, mely a - sosem egészen igazságos - félbevágáskor elveszítette eredeti formáját. Magának tizenkettőt akar, nekünk legyen elég a fél! - jánospál úgy emlegette ezt, mint nehéz gyerekkora legnagyobb sérelmét. A problémát az oldotta meg, amikor kiderült, hogy annamari a tejtermékek zömégére is allergiás.
A Citroën úgy duruzsolt, mintha ő is franciául beszélne, annamari kissé ellazult, fölhúzta a lábát a székre. Jacques a kesztyűtartó fölé mutatott. A hosszúkás alumíniumtáblácskára, mely angolul és franciául kérte, kapcsolja be a biztonsági övet. Nem értette a szöveget. A férfi beszédes mozdulatokkal jelezte önmagán azt a gurtnit, annamari soká vacakolt a fémcsattal, mire sikerült bekattintania. És ez jó? - kérdezte, hogy ne halgassanak. A statisztikák szerint igen. Újra csönd lett. Most a férfi próbálkozott: Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik, kedves Ánnmáry? Tanítok, gimnáziumban - nem szívesen árulta volna el, hogy magyart és franciát. Tényleg? - Jacques izgalomba jött: Képzelje, én is!
Egymásra nevettek. Két gimnáziumi tanár a dősövóban, a nagy magyar alföldön! A kocsi nyitott ajtaján már betaláltak az élelmesebb szúnyogok, annamari csapkodta őket, elnézést de engem nagyon szeretnek. Megértem, mondta a férfi. Ez volt az első kétértelmű mondat közöttük. Sokáig az utolsó is. A város széléhez érve, beültek az első presszóba, melynek repedező kövezetű terasza a folyóra nézett. Jacques híg kávét kért, ezt a kisasszony nem értette. Talán itt csak híg kávé van, gondolta annamari, s elmagyarázta, hogy az úr olyasfélét óhajt, amilyet az úttörőtáborban adnak reggelire. Már nincs reggeli, így a kisasszony. Az orra nyergén mélybarna szemölcs trónolt, akár egy harmadik szem. Hát hozzon neki két duplát, teáscsészében, javasolta annamari.
Mikor a kávét megitták, Zsák Renyé beszédes mozdulattal jelezte, ettől a löttytől nem lesz szívdobogása. Már-már elnézést kért, a Magyar Népköztársaság, s azon belül a szocialista vendéglátóipar nevében, amikor eszébe jutott, hogy nem ő főzte. Dühös lett, de még nem érzékelte, azt sem, hogy a presszóra, a férfira vagy önmagára. Jacques szemüvegén egy szúnyog landolt, annamari kárörömmel figyelte, beletörik-e a fullánkja a keretbe. A férfi ekkor azt kérdezte: Mi a véleménye a taóról? A miről? - e szót még sosem hallotta. Jacques megismételte, s hozzáfűzte: jin és jang? - zsin é zsang-nak ejtette, így annamari ezt sem értette. A jin-jang talán derengett volna, hogy valami kínai izé, buddhista, vagy…? Jacques biccentett, s azzal a tanáros arckifejezéssel - elmagyarázom, gyakoroltatom, visszakérdezem -, melyet annamari túlontúl jól ismert, kifejtette, hogy a taoizmus az ő életének jelen szakaszában a világítótorony. A tao úgy tartja például, hogy a nők csak kívül jinek, azaz nőiesek vagy puhák és gyöngék, belsőleg jangok, tehát férfiasak vagy kemények és erősek. A férrfiaknál a helyet fordított. Ebből fogta fel ő végre, hogy miért képtelen úrrá lenni három padsornyi vad gimnazistán, hiába pisszeg és tapsol szinte állandóan, hogy csönd legyen, hiába csapkodja fejes vonalzóval az asztalt, hiába alkalmazza a rendíthetetlen szigor - intők, számolatlanul - vagy az engedékeny pajtáskodás - mi, kiszolgáltatottak, fogjunk össze - taktikáját. Az ő belső lágyságát azonnal megérzi a diákság, és a fejére nő.
Ó de jó! - szakadt ki annamariból. Végre egy rokonlélek. Hihetetlennek érezte, hogy a tagbaszakadt férfi ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint ő, ezek szerint tehát a tanulók az időmúlással négyzetesen növekvő pimaszsága nem csak az ő gyönge - puha? - női mivoltának szól. Számára állandó hideglelés, ha be kell lépnie a tanterembe, méghozzá bármelyikbe. A rettegett harmadik cé ugyanakkora szorongást keltett benne, mint a bezzeg-osztály, a negyedik bé. Tudniillik utóbbitól is annyira tartott, hogy az aligha fokozható. Állandó rémálmai egyike, melyből jeges verejtékben úszva riadt föl, hogy a harmincvalahány fejű sárkány, az OSZTÁLY, tébolyult üvöltőkórussá válva fogadja, s nem engedi megszólalni. A sziklaszilárd elhatározással, hogy végleg odahagyja a tanári pályát, mely fatális tévedés, néki nem való, havonta tízszer ébredt. A sziklaszilárd döntéssel, hogy nem engedhet a hülyegyerekek nyomásának, havonta hússzor ébredt. Elvégre ő, a felnőtt nő, csak képes megoldani, hogy hallgassák, rá figyeljenek, írják meg a leckét, feleléskor ne meséljenek zsidó vicceket, s egyáltalán, a tanteremben uralkodjék a szükséges és elvárható csend, rend, fegyelem. Ne kelljen őneki állandóan attól rettegnie, mi lesz, ha épp akkor nyit be az igazgató, a tanfelügyelő vagy egy kolléga, amikor papírrepülők húznak át a légben. Amikor krétadarabok és más golyóbisok repkednek, s a találatok nyomán jajkiáltások. Amikor a két Kiss ökölpárbajt vív a hátsó sorban. Amikor Faragó és Satunyek pisilőversenyt tart, Amikor Szibinyányi, a szőrmók, obszcén mozdulatokkal igyekszik magára vonni a tanárnő figyelmét. Mindeközben ő, annamari, kénytelen úgy tenni, mintha semmit nem venne észre, mert lehetséges ellenlépései a tapasztalatok szerint olajat öntenek a tűzre.
Zsák Renyé eltűnődött az ó-de-jó hallatán, s azt mondta, ő inkább jaj-de-szörnyűnek nevezné, szerencsére már évek óta megoldódott, amióta az aktív tanítás helyett a dokümantáliszt pozíciójába húzódott vissza. Ekkor annamarinak ismét meg kellett kérdeznie, hogy az micsoda. Olyan tanári végzettségű munkaerő, aki az oktatók keze alá dolgozik, beszerzi a szükséges könyveket, sokszorosítja a szétosztandó szövegeket, segíti őket a tudományos munkában, és így tovább. Ez neki testhez álló tevékenység, világéletében szólóharcos típus volt. Lelkében szamurájnak érzi magát. Nem gyakorlatilag. Elvileg.
Egy francia elvi szamuráj, gondolta annamari. Mosolyra húzódott a szája. Sajnos, a magyar középiskolákban nincs dokumentalista, dünnyögte. Sejtettem! - Jacques visszamosolygott. Te… ön hova jártál gimnáziumba? - belegabalyodott a tegezésbe-magázásba. Obergallára. Az hol van? Tatabánya egyik része - a földrajzi név hibátlan kiejtéssel ékelődött a francia mondatba.Tes-sék? Mondom, Tatabánya??? - annamari összerázkódott, vagy most értett valamit félre végzetesen, vagy eddig. A férfi azonban bólogatott, igen, Untergalla és Obergalla, nyilván a sváb (ez a szót is úgy ejtette, ahogyan mi) betelepültek miatt. De… hogy kerül egy francia gyerek Tatabányába… ra? Ne vicceljen! a papája nem említette? én ott születtem! Hmm… mégse tud magyarul? Hogyne tudnék - Jacques értetlenül ráncolta a homlokát.
Ezt azért emészteni kellett. Ha beszél magyarul, mér nem beszél magyarul? - annamaritól csak e különös kérdésre futotta, még mindig franciául. Ja, mert én nagyon nehezen tanultam meg a nyelvet odakünn, s ami a kiejtést illeti, máig túl törékeny a tudásom, ha átváltok a magyarra, utána a franciámon rögtön érződik, talán nem az, hogy magyar vagyok, csak az, hogy idegen, és én minden szívesebben volnék, mint idegen!
A híres regénycím páros fölbukkanása úgy érintette annamarit, mind Szent Sebestyént az első két testébe csapódó nyílvessző. Az exisztencializmusról írta a diplomamunkáját, középpontjában Albert Camus három regényével - Közöny. Pestis. Bukás. Külön fejezetet szentelt a címek fordítási buktatóinak. A közöny igen szellemes, de a szerző szándékaival ellentétes, Gyergyai Albert okosabban tette volna, ha ragaszkodik az eredetihez. L'étranger. Az idegen. Dolgozata benyújtása előtt annamari reménykedhetett, talán benntartják a francia tanszéken. Védése után biztosra vehette, hogy nem. Mind a gépelt és bekötött szöveget, mind élőszóban előadott magyarázatait közöny fogadta. Bukás. És már nézhetett is állás után a külvárosi gimnáziumokban. A belvárosiakat rég elfoglalták az élelmesebbek s a protekciósok. A sorrend fordítva valósághűbb.
Nem volt képes megszólalni. Gyötröm itt a franciát, miközben mindent ért? - már az is eszébe jutott, így persze nem csoda, ha a papa sikeresen cserélt vele eszmét. Vajon világos a papának, hogy Zsák Renyé magyar? Ennek tudatában igyekezett összehozni a lányával? A szaporodó kérdőjelek borússá tették. A befelhősödő égboltozat is. Óvatos fújdogálásba kezdett a szél. A folyón barázdahullámok sávjai kavarogtak félkörívekben a part felé. A szomorúfűzek kupolája imbolygott, akár a vonuló tevék púpja.
Zsák Renyé fizetett. Beültek a Citroënbe. Jacques indított, s visszatért a jin és jang kérdésköréhez. Azt fejtegette, hogy a huszadik századi nők igyekeznek férfiszerepet játszani, pedig inkább ragaszkodniok kéne a sajátjukhoz. A hagyományos lágy nőiesség erény. Ősi kínai közmondást idézett: Mi marad meg tovább a testben, a puha nyelv, vagy a kemény fogak? Néhány másodpercbe telt, mire annamari e bölcselem értelmét fölfogta. Máson jártaz esze. Jacques, kérem, vannak akkor rokonai Magyarországon? A férfi elnevette magát, persze, néhány testvérem, meg azoknak a gyerekei, plusz unokahugicák meg -öcsikék. Érdekes… és őket is Renyének hívják? Igen, persze ők németesen ejtetik, Reiner. Reiner, mondta utána annamari gépiesen, álmában sem gondolta volna, hogy így írandó a Renyé, persze, az ei a franciában e, a Szajna ugye Seine, azaz 'Szen'.
Renyé, ismételte a férfi, de néhányan magyarosítottak, azoknak a neve az lett, hogy Ren-des! - Jacques szótagolta. Rendes??? - annamarinak úgy csengett ez a szó, akár egy kisharang a gyerekkori karácsonyfákról. Igen. És… akad egy olyan is, hogy Rendes Sanyi, Róza feleséggel, Zsolti kisfiúval?
Biztosra vette a választ. Kész őrület, gondolta. A Véletlen Mesterszakács ismét alaposan összekutyulta az ízeket.



[Ötvenes évek eleje - födémcsere] A papa miatt a mamát is kitelepítették. Pontosabban a papa felmenői miatt. Még pontosabban részben az igazi, részben pedig a kiszínezett - tupírozott - fölmenők, egyszóval, a kutyabőr miatt. Amelyre ő a legsötétebb időkben is gyakran és kedvtelve hivatkozott. Pedig a mama óva intette, baj lesz ebből, József, az úri osztálynak most befellegzett! Ugyan, Elzám, aki fenn van, az fenn is marad mindigre! - vélte a papa, pedig az egyetlen gróf, akit valóban ismert, ekkor tárt éjjeli őrként működött a budafoki vágóhídnál. A fáma szerint a papa csinos törpebirtokot örökölt negyvennégyben a mostohaszüleitől. Akadtak olyanok, mint jánospál, akik mérget vettek volna rá, hogy a Fáma - a hír istennője - szerepét ebben az ügyben a papa játszta. Aki tényleg földbirtokkal rendelkezett, arra vágyik, nem pedig sarokházakra! - így jánospál.
A papa beszámolói a Gerecse lábaihoz helyezték e tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Elébb ötszáz kataszteri hold nagyságú volt, később ezerre duzzadt, a hetvenes években már minimum ezerötszázra. Gyanítható, hogy két-háromszáz valóban lehetett. Állítólag korszerű tehenészet tartozott hozzá. De amint távolodott a rövid időszak, ameddig a magáénak tudhatta, egyre újabb rejtett értékekről ejtett szót. Ménes. Nyájak. Feltáratlan ezüstbánya. Földgáz és kőolaj. Az idő tájt, mikor a mama haldoklani kezdett, a papa által durván elhagyva, immár vadban gazdag erdő is csatlakozott a birtokhoz, olyasfajta vadászlakkal, melynek leírásából annamari és jánospál a XIV. Lajos valamelyik Loire-menti kastélyára ismerhetett.
Az uradalomtól az államosítás szabadította meg a papát, a megalomániás emlékezéstől semmi. Távoli rokonoktól - főként Vilma nénitől - ugyanakkor arról értesülhettek a családtagok, hogy akármekkora lehetett is az örökség, a rajta lévő jelzálogterhek bízvást elérték vagy fölülmúlták az értékét. A papa erről hallani sem akart: Nekem dumáltok, ti, akik még szerelmes gondolatok se voltatok, amikor én már négylovas hintón közlekedtem? Négylovas, a térgye kalácsa, mondta a mama a kórház kertjében, micsoda Münchausen báró lett belőle! Szembesíteni kell Vilma nénivel! - annamari. Szájon vágni! - jánospál. Ugyan, gyerekek, nem mindegy most már? - a mama.
Mikor annamari szerelmes gondolattá vált, azaz megfogant, a szülei még a Vörös Csillag Állami Gazdaság fennhatósága alatt robotoltak. Kőröspusztát jelölték ki számukra kényszerlakhelyül. Egy tanyán éldegéltek, ahová több sorstársukkal teherautó szállította őket, kétszázötven kilónyi engedélyezett motyójukkal. Az építmény, amelyet otthonuknak tekinthettek, valaha ököristállóul szolgált. Mire azonban a mama mindenórás lett, sietve visszatérhettek a székesfővárosba. A rendkívüli engedélyt Vilma néni csikarta ki a belügyi hatóságokból, testvére, a külügyi államtitkár hathatós segítsége révén. Ugyancsak Vilma néni protekciója révén kapott szükséglakást az a vasutas házaspár, amelyet az ő Vilma királyné úti otthonukba helyeztek (a név-egyezés a véletlen műve). A bútorokat, szőnyegeket, képeket nem sikerült visszaszerezniök. A papa Vilma nénit hibáztatta, mindhalálig - utóbbiéig. Nem tudott az rendesen elintézni semmit se! Jaj, Lajos, sápítozott a mama, ne beszélj már, hát kinek köszönhetjük, hogy itt lehetünk? Hát aztán! mire megyek evvel a két szoba hall cselédszobával? én, akinek hétszáz kataszteri holdja volt!?
Csakhogy hiába volt a papának olyan nagy a szája, a lakás komoly veszélyben forgott. Abban a házban a húszas évek végén túl nagyra méretezte a tervező a polgári otthonokat, már majdnem minden családhoz társbérlőket költöztettek. A mama rettegett, hogy őket is utoléri a végzet. Állandóan erről próbált tanácskozni a férjével, a papa azonban kinevette: Azt szeretném én látni, hogy idegenek jöjjenek ide, úgy hajítom ki őket, a lábuk sem éri a földet! Szájhős! - a mama.
A forintos ötletet a házmesterné adta. Figyeljen ide, Horváthné, ha nem akarja, hogy betelepítsenek valakit, kérjenek meg rokont vagy barátot, költözzék ide, máris elegen lesznek a négyzetméterre meg a szobaszámra! A mama érezte, ez a megoldás. Már csak ki kéne vitelezni. Nyitányként lenyomni a papa torkán. A papa visszafelé szedte a levegőt: Micsoda? meg se várjam, míg kirabolnak? magam gondoskodjam tolvajról is? - valahányszor a téma terítékre került, a hőbörgés üzemszerűen folytatódott. Ám a mama kitartása ezúttal nem lankadt. Megjelölte a célszemélyeket is. A papa ekkortájt a GLOBUS konzervgyárban dolgozott, a nyers hús részleg csoportvezetőjeként. Egyik kollégájával távolságtartó barátságba keveredett. Szombatonként, a délelőtti műszak végén gyakran fölhajtottak néhány pikoló sört a Késdobálóban. Néhány ízben a két család közös kirándulásra indult vasárnap, a Normafához. A kapcsolatot erősbítették szórványos vacsorameghívások is, oda, vissza. Sanyi, a kolléga, kackiás bajszot viselt, és kerek, sötét szemüveget. Róza, a felesége, nyakigláb asszony, arcán örökös szikkadt mosoly. Mintha azt hajtogatná: Velem ne törődjetek! Sanyi e kérést maradéktalanul teljesítette. Beköltözésük után Rózával csak a mama törődött, II. Józsefre hivatkozva, aki állítólag úgy tartotta, a népet akarata ellenére is boldogítani kell.
Rózának jót tett baráti milijő - ahogyan ő mondta -, villámgyorsan teherbe esett. Sajnos, a szobájukban más is esett. Az eső. Rondán beázott a plafon, hullani kezdett a penészes vakolat. A papa erre fölhánytorgatta a mamának, miért is erősködött annak idején, még az ántivilágban, hogy épp a legfelső emeleten vásároljanak maguknak lakást. A mama ezeket a morgásokat elengedte a füle mellett. Róza viharos sebességgel növesztette a pocakját. Sanyi gyanakodott, nem mondtad, hogy ikrek? Róza hátrahőkölt, és ha igen, az talán az én hibám? Fogd be a bagólesőt! - zárta a vitát Sanyi. Ez a papának igen tetszett. Ha eztán bármi nézeteltérése támadt a mamával, ő is a bagóleső befogását szorgalmazta. Adódott egy fontos különbség. Sanyi az e javaslatot követő rózai szavakat zúgó pofonokkal torolta meg. A papa erre sosem vetemedett. Félt, hogy a mama visszaüt, állította jánospál. Minthogy ő ekkor még meg sem született, véleménye nem irányadó, gondolta annamari. Amúgy sem valószínű, hogy a papa ez egyszer törődött volna tettei következményeivel.
A lakást megvizsgálta a FIK és a KIK illetékes mérnöke, egybehangzó szakvéleményük szerint a födém annyira átnedvesedett, hogy életveszélyes. A fagerendák - ettől függetlenül-e vagy sem, sosem derült ki - elkorhadtak. A szobákat beállványozták. Ez annamari szerint kifejezetten vadregényessé változtatta a lakást. A mama sápítozott, istenem, menedékhellyé alakultunk! A papa fölajánlotta, hogy ha a mama nagyon akarja, Sanyival kiveszik az ácskapcsokat, és lehordják az oszlopokat az udvarba. A mama hideglelősen tiltakozott, igazán már csak az hiányzik, hogy ránk omoljon a plafon!
A kis Zsolti odahaza látta meg a világot. Olyan sebesen törtek Rózára a szülési fájdalmak, hogy nem marad idő a korházba menésre. A mama hirtelen főnökké léptette elő magát, a férfiakra parancsolt, készítsenek forró vizet, hozzanak tiszta törülközőket, s takarodjanak ki Sanyiék szobájából. Sajnos, ez annamarira is vonatkozott. Az új emberi lény megérkezéséről így csupán több falon át hallhatott. Túl kicsi volt még, hogy értse, mi történt, de az a boltíves helyiség mágnesként vonzotta. Járni már tudott, beszélni még nem. Órákon át fülelt a szárnyas ajtó előtt. Ha valaki kijött, igyekezett beslisszolni a résen. Néha sikerült. A csodák birodalmának jelentős részét a dupla ágy foglalta el, mindkét oldala megvetve. Róza néni az ablak felöli részen feküdt, arcán lázrózsák. Az esetek többségében a csecsemő valamelyik mellén nyammogott. Mondták, hogy a közeli múltban még őt is ilyképpen etették, nem akarta elhinni. Akkor Róza néni odakínálta neki a kisebbik, gyötröttebb mellét, amelyet lila erek hálóztak be: Szívd meg! - annamari engedelmeskedett, a szája megtelt nyúlós, édeskés, síkos anyaggal. Kevés híján elhányta magát. Felnőttkorában annamari váltig csodálkozott, mi ütött Róza nénibe, hogy egy percre föladta zárkózottságát és gátlásait. A papa és Sanyi bácsi Zsoltit és annamarit ünnepélyesen tejtestvérnek nyilvánította. Ezt oly annyira viccesnek találták, hogy állandóan emlegették.
Beköszöntött a régen várt esemény: az állami építőbrigád kiszállott a helyszínre, hogy megjavítsa a tetőt. Erőteljes kopácsolás verte szét a családi otthon csöndjét. Mesteremberek és segédmunkások bakancsa döngött odafenn. A reparálás első ütemének végén ismét megjelentek a mérnökök, s megállapították, födémcsere szükséges. A szó páni rémületet keltett a felnőttekben. Két hétre valamennyien kiköltöztek a GLOBUS Duna-parti evezős telepére - a brigádvezető esküvel ígérte, hogy ezalatt biztosan elkészülnek. A csónakházat és a bungalókat szeptember végén bezárták, értük jött a vállalati teherautó, hazafuvarozódtak. A kihalt lakásban szokatlan fények fogadták őket. Látták maguk fölött a vattafelhős égboltot. Megölöm őket! a gerendákon fognak lógni! - a papa toporzékolt. Na igen, mondta Sanyi bácsi, majd ha lesznek gerendák.
Felnőttként annamari nehezen képes visszaidézni, miként voltak képesek azt a majd három hetet kihúzni a tetőtlen lakásban. Ha az anyját kérdezte erről, a mama azt felelte: Nehezen. A papa úgy emlékezett, abban az évben különösen soká tartott a vénasszonyok nyara. Ennek köszönhették azok a gazemberek az életüket! De akkor is… szabad ég alatt, egy csecsemővel? Pláne a kis Zsoltival, akiért mindig izgulni kellett. Nem hízott. Nem nyitogatta a szemét. Nem mozgott úgy, ahogyan az orvos várta tőle. És ami a legfurcsább, szinte soha nem bőgött, inkább csak nyögdicsélt. Ennek a porontynak minden úgy jó, ahogy van! - összegezte a papa. A jellemzés illett a kamasz Zsoltira is. Szavát ritkán hallották. Az atyai pofonokat, melyekből jókora adagot kapott, bizonytalan mosollyal fogadta. Ha maradt rá ideje, becsapódásuk előtt lekapta az orráról vastag lencsés szemüvegét. Ha nem, bágyadta figyelte, ahogyan messzire száll, s olykor rapityára törik a konyhakövön. Addigra persze már nem annamariéknál laktak. A papa és a mama ez egyszer jól választott. Sanyi bácsiéknak az üzemi pártbizottság már beígért egy kétszoba-összkomfortot az épülő gyári házban, a Bajza utcában. Az a veszély tehát nem fenyegetett, hogy a nyakukon ragadnak, csupán az időpont süppedt a jövő ködébe. A papa szerint három, a mama szerint négy évig tartott a két család életközössége.
A felnőttek kapcsolata hamar meglazult, amikor Sanyi bácsi munkahelyet változtatott, hús- és hentesáru bolt vezetője lett Zuglóban. A papa később a vállalat központjába került. Zsolti át-átjött hozzájuk, elsősorban úgymond a tejtesójához. A nála egy évvel fiatalabb jánospállal semmiféle kapcsolata nem alakult ki, annamari öccse inkább a felnőttek társaságát kereste. Meg annamariét, őneki azonban egyikükhöz sem volt türelme. Zsoltit jobban kedvelte jánospálnál, mert Zsoltinak nem támadtak dührohamai, nem követelte, hogy játsszon vele papás-mamást, vigye magával a közértbe vagy a barátnőihez. Zsolti csak megállt a szoba közepén, és szopta a hüvelykjét bánatosan. Hórihorgas, csontsovány kamasz lett belőle, s ilyen maradt felnőttnek is. Hamar megnősült, felesége az egykori Róza nénire emlékeztetett. Gyerekük született, kisfiú, akit azonban a családból egyedül annamari látott. Kétszer. Először a kórházban. Másodszor a keresztelőn, ahol sem Sanyi bácsi, sem Róza néni nem jelent meg. Világnézeti okból. Addigra a papa bősz kommunistának titulálta őket.
A hír, hogy Zsolti a legborzalmasabb betegségben szenved, melyben kemény kínok közt meg is halt, kerülő utakon érkezett. Addigra annamari már újra nem otthon lakott - válását követően néhány évre hazaköltözött. Mindez a kilencvenes évek közepére esett, oda e történetben még nagyon sokáig nem juthatunk el. A mama nem tartotta szükségesnek hogy a rossz hírrel fölhívja. Egy családi ebédnél bökte ki, szinte mellékesen: Most mit szólsz, hogy a szegény Zsoltika… - elhallgatott, s úgy tett, mint a sírna. Mi van vele? - annamari. Hát te nem tudod? Nem! - pedig ebben a másodperben már igen. Meghalt a szegény Zsoltika, két árvát hagyott maga után. Kettőt? Hát te nem tudod? született egy kislányuk! mielőtt elváltak! Elváltak? - annamarit a székhez préselte a bűntudat. Mi van, te mindig visszakérdezel? - ripakodott rá a mama, s azután emelt hangon: Igen, elvált, meghalt, gyászolják szülei, fia, lánya, volt felesége és anyósa… apósa nincsen neki, mert az is meghalt, mostan má mindent tudsz. Mikor lesz a temetés? Jaj, annamari, három hónapja volt. Nekem miért nem szólt senki? Tőlük kérdezd, én is csak a papa révén tudom, hallotta a vállalatnál… hát igen, lassacskán mind elmegyünk.



[hetvenes évek közepe - testvérek] Jacques Reiner tehát Sanyi bácsi testvére. Másként: a langaléta francia a szegény Zsolti nagybátyja. Itt, Tiszaszentbenedeken.
Ezt annamari rágta magában egy darabig. Száz kérdés rajzott a fejében, vadul csapkolódva, megannyi bezsongott méh módjára, nem találván kiutat a kaptárból. Találkozott velük? - annamari. Kikkel? - Jacques. A családjával, Sany… Sándorral, Rózával, Zsol… ja… nem… - elhallgatott. Dehogy találkoztam! - mintha még a fölételezés is sértő volna. Jacques, Sándor önnek a fivére, vagy nem? - fölindulásában nem volt biztos benne, létezik-e a franciában a 'testvér' szó. Sándor a fivérem, igen. És mégsincs? mégis? mégse nem? - annamari önnön nyelvi hibáit a hátára mért korbácsütéseknek érezte. Mi nem követjük egymás életét, mondta a francia higgadtan.
Nem követik egymás életét… miféle duma ez? - annamari máris haragudott a nagy darab férfira. Gyanította, hogy Sanyi bácsiék nehéz anyagi helyzetben vannak - ki nincs abban Magyarországon? itt a tehetős nyugati rokon, aki száz módon nyújthatna segítséget, ehelyett szarik rájuk? Összevesztek? - kérdezte, nem a legpontosabb igét használva. Á, nem, egyszerűen sosem alakult ki a megfelelő rokoni kapcsolat, mondta Jacques. Minthogy annamari ellenségesen, vagy legalább értetlenül nézett rá, vállat vont: Az ember nem válogathatja meg a rokonait. Ettől annamari még dühösebb lett, de hallgatott, mert nem tudta a francia megfelelőjét annak, hogy a vér nem válik vízzé. Várt, úgy sejtette, Jacques ad valami magyarázatot, mért nem szereti a testvérét, ám a férfi az utat nézte, gondolataiba merülve. Már látszott a Tiszavirág Camping bejárata. Jacques azonban nem oda tartott, lekanyarodott előtte a partra, ahol keskeny fatákolmány vezetett nádasban álló horgászstégre. Kiszállunk? - kérdezte. Jaj, ne, megzabálnak a moszkítók! - annamari látta, tucatnyi vérszívó élesre fent fullánkkal várta, már az autó - az ő oldalán fölcsavart - ablakát döfölték. Jacques a vezetőülésnél lévő üveget nyitva tartotta, annamari jobban szerette volna, ha bezárja -, sajátos módon abból az irányból mégsem szállták meg a szúnyogok a kocsit. Egyelőre.
Jacques bólintott, újraindította a motort, s a kempingbe kormányozta a Citroënt. A papa változatlanul a terméskő falnak dőlve ácsorgott, noha az étterem két asztalánál is kanalaztak valamit a vendégek. Amint a kocsi elhajózott mellette, a papa mindentudón intett feléjük, amitől annamarinak összeugrott a gyomra. Mér nem száll már le rólam? Azt hiszi, rögtön szétrakom magam ennek a hapinak, csak azért, mert francia? - a kezét Jacques vállára tette, kérve, fékezzen, s bár az autó még mozgott, kiugrott belőle. Az apjához léptetett: Te tudtad, hogy a Sanyi testvére? Milyen Sanyi? A Rendes Sanyi! tudtad vagy nem tudtad? Honnan veszed? - a papa félrehajtott fejjel figyelt, s annamarinak nem volt szüksége további keresztkérdésekre. Ez a bagoly-póz azt jelentette, a papa sumákol, már megint, mint rendesen. Szemét vagy! - vetette oda annamari, visszaült a Citroënbe, mehetünk. Hová? - Jacques.
Lett volna néhány ötlete. Budapestre. Párizsba. A Riviérára. Csak el innen, minél hamarább, minél gyorsabban, ki a Tiszavirág Camping három oldalról zöld deszkakerítéssel határolt területéről. Elképzelte, amint a negyedik irányban távoznak, a szőke Tisza hullámain, a kétéltűvé alakuló kocsi hasítja a vizet a sodrással szemben, a rendőrségi rocsók bottal üthetik a nyomát. Jacques, minthogy választ nem kapott, a kemping legtávolabbi sarkába kanyarodott, egy picinyke tengerzöld sátor mellé parkolta a kétlovas autót. A motort kikapcsolta. A slusszkulcson ezüstnek vélhető lánc, a végén ugyancsak ezüstös fémkeretbe foglalt hegyes és vékony kőgúla lógicált. Az obeliszk a Concorde térről, mondta gépiesen annamari. A jó tanuló felel, gondolta. Igen… honnan ismeri Sándor fivéremet? Nálunk laktak az ötvenes évek… -ben… -nek a legkezdetén. Maguknál? - Jacques a homlokára tolta a szemüvegét, mintha anélkül tisztábban látná annamari arcát. (Igaz, ami igaz: távollátó lencsét hordott.) Igen… - annamari sóhajtott, és belekezdett. A papa miatt a mamát is kitelepítették. Figyeljen ide, Horváthné, ha nem akarja, hogy betelepítsenek valakit, kérjenek meg rokont vagy barátot. Rózának jót tett baráti milijő. A szegény Zsoltika… Et cet era.
Jacques Reiner hosszan hallgatott. A homlokán itt is, ott is apró verejtékcsöppek ültek ki a ráncok árkának peremére. Ilyen nincs, kezdte azután, ha ezt regényben olvasom, nem hiszem el. A három milliárd emberből, aki a Földön él, épp magával találkozom Tiszaszentbenedeken, illetve a papájával, s akkor kiderül… képtelen história. Most annamari tartotta a csöndet. Majd: Mondjon már valamit magyarul! - kérte, ezen a mi nyelvünkön. Jacques fontolgatta, visszautasítsa vagy teljesítse, végül: A vadász ül hosszú, méla lesben… vagy lösben? - tájszólásban. Vadáusz… hosszoú… - annamari ezt olyan viccesnek találta, hogy a gurgulázó nevetést csak akkor tudta abbahagyni, amikor a Jacques felőli ablakon mégis betódultak az őrá éhes szúnyogok. A férfi átnyúlt rajta, s a kesztyűtartóból előhúzott egy golyós dezodornak tetsző tárgyat, s végighúzta annamari pucér karján, combján, az arcát és a nyakát is bedörzsölte. A vérszívók támadása ellanyhult, talán abba is maradt. Mi ez? Szúnyogriasztó. Aha… tehát magát azért nem bántják, mert be volt kenve? Részben, de amúgy sem rajonganak értem. Na persze, vérszívó a vérszívónak, gondolta annamari, majd elhessegette, semmi okod, hogy az apádhoz hasonlítsad, gyakorlatilag nem ismered.
Tesséik neked adoum! - Jacques nyújtotta a stiftet, annamari átvette, és nagyon megköszönte. Magyarul. Amilyen az aggyonisten, gondolta. Fennhangon pedig: Most akkor mi van? mégis beszélünk magyarul? A férfi habozott: De viszont csak pár néhány szóut… - a 'viszont' nazálisra sikeredett, annamariból újra kibuggyant a hahota. Tehát fransziául, ajánlotta a férfi. D'accord! - felelte ő. Az járt a fejében, hogy ideje volna kiszállniok a Citroënből. Jacques, átnyúlt előtte, lenyomta a kilincset, bocsásson meg, de folyton beragad.
Akkor aztán ott álltak a tengerzöld sátornál, melynek rögzítő kötelén áttetsző műanyag csipeszek tartották a frissen mosottnak látszó trikókat és gatyákat. Elkapta róluk a tekintetét, úgy érezte, nem illendő észrevennie az intim ruhadarabokat, melyekről valamiképp sugárzott, hogy nem a Vörös Október Ruhagyár termékei. Ha ugyan gyártanak ott alsóneműket.
Most - ma, jelenleg -, amikor e sorok gondolódnak annamari fejében, vagy íródnak valaki által, akinek a személye még nem közismert, éppen azt írja az újság [2005. szeptember 8., csütörtök], a Népszabadság nevű. hogy: Szűkre szab a Berwin - év végén bezár Dunaújvárosban at egykori Vörös Október Ruhagyár. A mellékelt színes fotón John Nichols brit nagykövet zakót próbál a Berwin budapesti üzletében - amely szintén megszűnik tehát -, Simon Berwin ügyvezető igazgató társaságában. A cikkből arról tájékozódhat az olvasó, hogy december végén bezárja a hajdani Sztálinvárosban lévő üzemét a Berwin Ruhagyár Rt., kétszázötven dolgozó kerül utcára. Berwin úr szomorú. A VOR 1997-ben került az Elit Rt. - a Berwin Rt. jogelődje - tulajdonába. Arról nem kapunk hírt, létezik-e Elit úr is. A cégnek van gyára Várpalotán, Vásárosnamányben, Nyíregyházán és Budapesten, amazok még kitartanak. A bajok okozója a távol-keleti ruhaipar, mellyel nem lehet bírni az árversenyt. Az állásukat vesztő dunaújvárosi dolgozók kétségbeejtő helyzetbe kerülnek, egyetlen hasonló profilú cég sincs ésszerű távolságban, ahol alkalmazást nyerhetnének.
Midőn annamari tekintete végigpásztázott Jacques Reiner száradó holmiján, a munkanélküliség még a rothadó nyugati imperializmus kórképéhez tarozott. Dunaújvárosban vígan csilingeltek a szabóollók, kattogtak a - vélhetőleg szovjet vagy csehszlovák - varrógépek, sziszegtek az ipari vasalók. Jacques minden egyes tárgya a NYUGAT leheletét árasztotta, a konvertibilis valutaövezetét. Akkor is, ha nem működött, mint a kétlovas autó kilincse. Valahogy érezte az ember, hogy igen sokáig működött. Ha pedig javításra kerülne a sor, szolgálna tovább meglehetősen hosszú ideig. A pici barna autóstáska is - Samsonite ® - makulátlanul fényes bőrből készült, nem hagyva kétséget afelől, hogy tényleg 'worldproof', amint a varrásból kiálló parányi zászlócska fölirata jelezte. Igaz, annamari a szó második részét nem ismerte (angolul csupán a Beatles-számok szövegének egy-két alapfordulatát tudta), de érezte, olyasmi lehet: világjó, világtökéletes, világszínvonal. Amiként a férfi is. Noha annamari agya jelezte, Jacques az apja generációjába tartozik, mégsem volt képes öregnek ítélni. Jacques Reiner - Renyé - ereje teljében lévő krapeknak látszott. Vonzó illattal - világszínvonalú parfüm? Alig barázdált arcbőrrel - világszínvonalú ránckrém? Csekély pocakkal - világszínvonalú diéta vagy testmozgás, esetleg mind a kettő?
Ha kézen fogná, hogy a sátorba vezessen vagy ráncigáljon, talán alig tiltakoznék. Talán csöppet sem. Talán elment az eszem, de totál! Ám Jacques nem vetemedett ilyesmire, érdeklődött, leülnek-e még egy kis tereferére. Így azután ismét a papa "éttermében" kötöttek ki. Újra ők képezték a vendégsereget a négy billegő kempingasztalnál. Mit hozhatok? - a papa. Még le sem csücsült, annamari már megesküdött magában, amennyiben az apja kacsintgatni merészel, fejbe vágja a retiküljével, méghozzá akként, hogy a nyitószerkezet éles sarka döfődjön a halántékába. Jacques intett, semmit sem kér. Kösz, csak beszélgetünk! - annamari. Itt fogyasztani kell, jelentette ki a papa. A zanyád micsodája! - annamari megnevezte a testrészt. Jacques összerándult. Ezt nem is hallottam! - a papa, akár egy népéhez szóló maharadzsa. További durva káromkodások pattogtak annamari koponyájában, ezeket már nem ejtette ki. Mire emlékszik az én Sándor öcsémből? - Jacques, társasági tónusban. Sándor, Sándor, harsogta a papa, a Sanyi barátom, fordítsad már!
De annamari nem törődött vele. Fölállt, a vállánál fogva húzta a férfit a folyó felé. A papa kérdése a hátukba döfött: Fizetni ki fog? Később, vetette hátra annamari. Lesétáltak a partra, bele a szúnyoginvázióba. Csodálatosképp nem nagyon zaklatták, a stift megtette áldásos hatását. Néhány méteres korlát övezte a vizet, akár egy iskolaépület előtt. Rákönyököltek. Sanyi bácsiból annamari legélesebben a korán őszbe csavarodó üstökét tudta fölidézni. Valamint a tántoríthatatlan szigorra, mely setét szembogarából sütött. Lapos és széles körmeire, melyek a gondos tisztálkodás után is szürkék maradtak, megfogta őket egy fertőtlenítő szer. Sanyi bácsi olykor háromnegyedórákra is bezárkózott a fürdőszobába, nem törődve azzal, hogy ezalatt többen s többször rácsaptak a kilincsre, valamilyen méretű szükségtől űzetvén. Egy ízben annamari rányitott - Sanyi bácsi a rés mellé tolta a reteszt. Hevert a kádban hanyatt, két karja keresztbe fonva gyér szőrzetű mellén, tekintete a plafonra szögeződve. Bocs, mondta annamari, s visszahúzódott. Sanyi bácsi mintha észre se vette volna. Csupán a mutatóujja moccant. Talán így jelezte, hogy rendben. Az is lehet, hogy véletlen egybeesés.
Szeretett ázni a kádban, dünnyögte annamari. És a feleségére emlékszik? - Jacques. Persze. Mi a véleménye róla? A véleményem? - annamari habozott. Jacques nem: Szerintem az egy - itt egy annamari által nem értett francia szó következett - asszony. Milyen asszony? Jacques megismételte, 'rizé'-nek hangzott, ez nem segített. Jacques mintha katedrán állna, körülírta: Olyan személy, akinek mindig vannak hátsó szándékai, és csavaros az esze… mint a rókának. Ravasz? Igen-igen! - Jacques fölélénkült. Pontosan mit ért ezen? Azt, hogy szép lassan mindenre ráteszi a kezét. Pénzügyileg? Jacques bólintott: És egyébként is.
Hallgattak egy sort. Mire tehette rá a kezét az a mélabús asszony, találgatta annamari. Pénzügyileg. És egyébként. Érzelmei Sanyi bácsi oldalára állították. Könnyen ítélkezik ez az ember Franciaországból. Sok mindent nem érthet ő a mi életünkből - onnan. Sok mindent mi sem értünk - innen. Sanyi bácsiék átgürcölték az egész életüket, és az egyetlen, amit fel tudtak mutatni - pénzügyileg -, a kisméretű lakás, amelyben élnek. Egyébként pedig… te se tudod, szólt önmagára. Hiába, már haragudott Jacques-ra. Az okok listázhatóak. Citroën. Samsonite®. Siemens elemes villanyborotva (nem, azt csak jóval később látta). Champs-Élysées. Tengerpartok. Camembert. Mindezeket tetézi az, hogy a gőgös idegen nem követi Sanyi bácsiék életét. Magafontos barom. Önző dög - annamari keresett valami ennél is lesújtóbbat. Facsiga! - fogalma se volt, ez honnét jut eszébe. Később fejtette meg. A csiga a francúz étrendből. A fa a férfi genitáliából. Az 'sz' hiátussá változott. Elveszett a balfenéken, akár példának okáért az 's' a latin 'hospital'-ból a francia 'hôpital'-ban.
Ön rendelkezik fiú- vagy lánytestvérrel? - Jacques. Igen, egy öccsel. Nekem három jutott - Jacques hangja szomorúan csöngött. Mért búbánat, hogy négyen vannak? - annamari, ellenségesen. Nem, hat testvér lettünk mi, két húggal is rendelkezem.
Hatan, mint a gonoszok, futott át annamari agyán, noha tudta, a mondáshoz eggyel több kéne. A hetedik te magad légy, fűzte hozzá, ám ez hülyeség, a férfit beleszámította a hatba. Akkor én volnék a hetedik? Vagy a papa? vagy mind a ketten?
Hogy hívják a testvéreit? - kérdezte békülékenyen. Hát, a következő a Jani, ő csak másféllel fiatalabb, aztán a Sanyi, az Ali, végül pedig a lányok, Lilike és Lórika, így vagyunk mi hatan. A magyar becenevek disszonánsan szóltak a kecses francia mondatban. És az ő életüket követi? - annamari. Sajnos, nem… mi sehogy se tudunk jóban lenni, hatan hatfélék, hatfelé, érti? Értem - nem folytatta. Értem, de nem szeretem. Hatból eggyel sem? - kérdezte támadón.
Jacques Reiner csóválta a fejét, elszántan. Kérdezte, érdeklik-e annamarit a részletek. Ám mire ő válaszolhatott volna, közibük csörtetett a papa: Lejárt a műszakom, gyerekek, itt vagyok! - a hangulat burka szétpattant. Lassan rájuk esteledett, annamari hamar bezárkózott a hármas számú bungalóba. Így a részletekkel nem ismerkedhetett meg. Élt benne a tétova várakozás - reménynél kevesebb, tiltakozásnál gyöngébb -, hogy a férfi talán bekopogtat, ám Zsák Renyé semmi effélét nem tett. Reggel, amikor annamari búcsút vett az apjától, hogy elérje a korai vonatot, Jacques nem mutatkozott. Ó, a franc még csicsikál ilyenkor, mondta a papa, s annamari némi gúnyt érzett a hangjában. Fütyült rá, méltatlankodását elnyomta az öröm, végre hazamehet. A papa nem kísérte ki az állomásra. Sebaj. A kupéban dagadt ember préselődött mellé, annak izzadsággőzében pácolódott Pestig. Nem számít. Tartoztam az ördögnek ezzel az úttal, gondolta. Tan pis.



[hetvenes évek vége - Párizs] Jacques Reiner föl-fölbukkant annamari életében. Minden Egyre több szünidőt töltött itt. Eredeti hazájában, ahogyan ő fejezte ki. Budapesten is kempingben lakott, annamari azt sem tudta, hogy van olyan a fővárosban. Méghozzá kiváló helyeken. Hűvösvölgy külsőn, például. És a Római parton. Jacques az utóbbit részesítette előnyben, annamari esküdni mert volna rá, hogy a szúnyogok miatt, ott, a Duna partján, majdnem annyi döngött belőlük, mint Tiszaszentbenedeken. Addigra azonban annamari komoly készlettel rendelkezett, a férje hozta Bécsből, ahol hivatalos kiküldetésben járt, háromszor. Lefékezhetnénk itt cselekményben, hogy eléadjuk, miként ismerkedett össze Bodobács Bandival, az Állami Biztosító osztályvezetőjével, igazán különös história. Ritkán esik meg, hogy aki ripityomra töri őzbarna Wartburgját, azt második látásra nőül kéri a kárbecslő, a roncs horpadt csomagtartójánál ereszkedve térdre. Az sem hétköznapi, hogy közvetlenül a szerelmi vallomás után értesüljünk arról, hogy igényünket a biztosító vállalat elfogadja, nagylelkűen szemet hunyva két tény fölött: 1. mi sem az út- és időjárási viszonyoknak megfelelő sebességgel haladtunk, 2. jogosítványunkon még alig száradt meg a tinta. Mindezt különösen akkor kellene ráérősen elmesélnünk, ha fontosnak tartanánk kifigurázni a korszak ama sajátosságát, hogy az őzbarna Wartburgra annamari az ár felének befizetésétől számítva másfélévet várt, ugyanis az apja szerzett protekciót - anélkül legalább hármat kellett volna. Valamint hogy ő hófehérre vágyott, ám az átadás napján csupán tulipánsárgák és őzbarnák közül választhatott a Merkúr vállalat csepeli telepén.
Csakhogy mindez e ponton inkább hátráltatna bennünket abban, hogy az emberi kapcsolatokra összpontosítsunk, melyeknek ábrázolására vállalkozunk. Arra sem térünk ki, miként nyert annamari háromhónapos franciaországi egyetemista ösztöndíjat. Noha felsőfokú tanulmányait több mint öt éve befejezte. Ugyancsak átugorható, hogy hiába hagyta jóvá az illetékes minisztériumi részleg a pályázatát, a Bajza Gimnázium igazgatója nem járult hozzá, hogy annamari az iskolaév során fizetésnélküli szabadságot kapjon, mire ő fölmondott. Röppenjünk arra a gyűlésre, amelyet az ösztöndíjtanács egyik vezetője tartott mindazoknak, akik két hét múlva, március elsején utaznak Párizsba, három hónapos tanulmányútra. Körülbelül negyvenen szorongtak a tanteremre emlékeztető hivatali helyiségben a szerencsés ösztöndíjasok, annamari megnyugodva látta, hogy a többi egyetemista korátlaga közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz. A tájékoztatót egy nyurga, öltönyös, főnöknek látszó férfi tartotta, kihajtott fehér ingéről látványosan hiányzott az ebben az épületben szinte kötelező nyakkendő. Hallgatóságát következetesen úgy emlegette: "a kiutazó fiatalok". Rengeteg intelem hangzott el a kiutazó fiatalok számára, alaposan fölkészítve őket, miként kell ellenállni a várható beszervezési kísérleteknek - ezekre sem térünk ki. Csupán egy tényszerű adatot idézünk. A nyakkendőtlen elvtárs tudatta, havi javadalmazásukat a CROUS - Tudományos Kutatások Egyetemi Központja - folyósítja, az írásos anyagban megtalálják a pontos címét, ennek összege ezer fran. Így ejtette, szóvégi 'k' nélkül, de kemény magyar 'n'-nel.. Kollégiumi férőhely csupán a szerencsésebbeknek jut, ez majd odakünn derül ki, annak havi költsége nyolcszázötven fran.
A zavart csöndben jelentkezett egy copfos lencsibaba: De ha az ember szerencsés, és jut neki kolesz, akkor havi százötven franból hogy lehet kijönni? Megmondom az igazat, sehogy… nagy szükség lesz a találékonyságukra! -a nyakkendőtlen elvtárs cinkos arcot vágott. A levegő megtelt a közös tudás bizsergető áramkörével. Valamennyien azonosan dekódolták a főnökség rejtjelezett üzenetét. Drága elvtárskák és elvtársnőcskék, ha már olyan mázlisták lettetek, hogy kimehettek Nyugatra, anyagi ügyeiteket oldjátok meg, ahogyan ilyenkor szokásos. Szerezzetek dollárt, márkát, svájci vagy éppen francia frankot - ámbár az a leggyöngébb -, s csempésszétek ki magatokkal. Cipőben, melltartóban, bőröndbe rejtve. Noha szigorúan tilos. De mi is így csináljuk. Ez van, kedves elvtikéim. Hunyjunk szemet.
A csapatban annamari érezhette magát a legmázlistábbnak. Először is, a férje, aki időnként magyar állampolgárok karambol miatt az országhatáron lívül rekedt járműveihez küldtek kárszemlézni, valutaszámlát nyithatott az OTP Alagút utcai fiókjában. A napidíjakból összekuporgatott összegek kushadtak ott, abból kilencszáz frankot ajánlott föl a feleségének, hivatalos valutakiviteli engedéllyel. Másodszor, Jacques Reiner, amint értesült róla, hogy annamari nyomorgós ösztöndíjjal az ő városában fog időzni, bedobta, lakjék nála, hangsúlyozván, ajánlata nélkülöz minden hátsó szándékot. Otthona tágas nappalival és négy hálószobával bír, emezekből összesen kettőt használnak, az egyikben ő maga él, a másikban Isabelle, az au pair lány. Tisztában van-e annamarie az au pair fogalmával? - választ se várva elmagyarázta, ifjú hölgyek térítésmentesen laknak, házimunka fejében.
Alaposan megköszönte, de elsőre nem mondott igent annamari. Kétségei támadtak, elfogadhat-e ekkora ajándékot egy alapjában véve idegen embertől. Jacques legközelebbi hazalátogatásakor tüzetesen átbeszélték az ügyet. A férfi a maga szelíd módján erősködött. Fölfoghatjuk úgy is, hogy annamari szintén au pair lesz, Isabelle nem túl gyakran mártja hidegvízbe a kis kezét, melegbe sem, nagyon leköti az egyetem, gyógyszerésznek tanul. Miért nem szólsz neki? - ekkor már tegeződtek. Minek? - Jacques mosolygott: Nincs nálam olyan sok házimunka, különben én szeretek takarítani, jó látni, amint tisztulnak a dolgok.
E terefere a Körszálló presszójában zajlott. Itt derült ki, hogy Zsák Renyé Reiner József néven látta meg a napvilágot, Kalocsán. De akkor miért Jacques, miért nem Joseph? Jobban tetszett, mondta a férfi, Ali öcsém Aladár, mégis Alfréd lett kint. Fr?re Jacques, fr?re Jacques, dormez vous, zümmögte annamari a dalocskát, a második sorra Jacques Reiner öblösen tercelt. A duett élénk föltűnést keltett a Körszálló német turistáktól teli presszójában. Azért jöttek épp ide, mert a férfi valakitől azt hallotta, tartanak Rigó Jancsit, gyerekkora kedvenc süteményt. Létezik önöknél olyan tortaféleség, hogy Rigó Jancsi? - érdeklődött annamari a pincérnőtől, akinek a blúza majdnem a köldökéig gombolatlan volt, vélhetőleg kizárólag a devizakülföldiek kedvéért. A nő vastagon festett szempillái megremegtek: A tortaféleség létezik, szokott is lenni, csak most nincs, mert lerohadt a pultban a jeges. Még szerencse, hogy nem kell fordítanom, gondolta annamari, aligha tudnám stilárisan visszaadni, mindegy, Reiner Jakab nyilván érti. Nem értem, mondta Jacques Reiner franciául, milyen jeges? Le frigidaire.
Ugorgyunk. A repülőgépen annamari egy sottis szoknyát viselő, korabeli nő - lány? - mellé került. Mindketten nagyon izgatottak voltak, ahogyan általában a kiváltságos magyarok, akik Párizsba utazhatnak. Már a fölszálláskor összetegeződtek. A nőt Tóth Etelkának hívták, és a párizsi nagykövetségre tartott, mostantól ő lesz a sajtóattasé titkára. A férje a kisfiukkal - Misu - két hét múlva követi, addigra lakást kell találnia, szerencsére a kicsi óvodáját a követség intézi. Ennek hallatán annamari elszomorodott, az ő férje és lánya nem követheti. Igaz, Tóth Etelka három évre települ a fény városába, míg ő csak három hónapra, jelentős különbség. A nő Martinit kért a reggelihez, annamari nem mert, azt hitte, fizetnie kell érte a madárlátta frankjaiból, s amúgy is bonyolult lett volna elővarázsolnia a bankókat a Larousse de Poche dupla vászonborítójából. Tóth Etelkának fejébe szállt az ital, élete egyre bensőbb kertecskéinek kapuját tárta föl annamari előtt. Nem csupán arról számolt be, hogy tavaly kevés híján elváltak egy platinaszőke ribanc miatt, aki a férj kolleginája a belker minisztériumban, de apró nőgyógyászati problémájáról is tájékoztatta.
A Charles de Gaulle reptéren Tóth Etelka könnyedén átsiklott a vám- és útlevélvizsgálaton, míg annamarit tüzetesen ellenőrizték, meg is motozták. Ekkor dicséretben részesítette önmagát, amiért a kisíbolt valutát nem az alsóneműjébe dugta. Remélte, Tóth Etelka szól az érdekében, mint a magyar követség munkatársa, de a diplomata útlevéllel rendelkezőket nem a köznépnek létesített üvegfülkéknél bocsátották be Franciaországba. Tóth Etelka - ígéretéhez híven - a főbejáratnál várta, felajánlotta, hogy az érte küldött gépkocsival beviszik valameddig.

- - -

[Éppen itten tartok. Ez az első fejezet (a hatból) 70 %-a, kb.]