Meg se próbálta
   
   Április 2., vasárnap.
   Kérdés, hogy a NET-napló miként aránylik a sima naplóhoz. Olyan van nekem. Időtlen idők óta. A mostani nagy alakú, vastag, könyv vastagságú füzet. Minthogy még csak kétharmadáig telt meg, sejthető, szűkszavúan irkálok bele. Tollal. Az esetek többségében márkás töltőtollakkal. A mostani kiváltképp a szívemhez nőtt, Mont Blanc, és mint ilyen értelemszerűen sosem folyatja máshová a (zöld) tintát, csak a papírra. Ajándékba kaptam.
   Privát naplómban 1981 április 24-én került a legrégebbi jegyzet. jegyzet. Csupán a kezdő sort idézem, lényegében elrettentő például. "Kínos hangulat. A nem megy semmi napjai. Panni lányom legelső mondata volt ez. Nem me tyemih. Mert a pici játékautónak akadozott a kereke." Eltűnődöm, mi nem mehetett énnekem 1981-ben? És tudom. Mert elolvashatom, listát készítettem. 1. Aktuális regényemet éppen visszadobta az akkori Magvető könyvkiadó. 2. Úgy érezte,. hogy az évek folyamán szép lassan elvesztettem a barátaimat. (Harmincegy éves voltam akkoron.) 3. Filmgyári állásokmból elegem volt. 4. Az éppen gyártott kisregénnyel elakadtam. Mindezeket összegezve megállapítottam, hogy nem vagyok depressziós (mint az anyám), csak nagyon rosszkedvű.
   Érezhető, hogy az én naplóm inkább valamiféle panaszkönyv. Csak akkor vettem elő, ha panaszom akadt. Mit mondjak. Ahhoz képest nem is olyan gyakran. Évi három-négy bejegyzés az átlag. Gyors mozdulattal a végére lapozok. A múlt héten háromszor is írtam bele. Ajjaj. Sőt: ojvé.
   Itt azonban megakad a tollam (billentyűzetem, that is). Ha a NET-napló ugyanolyan őszinteséget követel, mint az igazi, nyíltan kellene beszélnem mindarról, ami bánt. De az én alkatommal és vérmérsékletemmel ez szöges ellentétben állna. Soha nem tudtam, nem is akartam nyilvánosan panaszkodni. Egy életen át játsztam a derűs, kiegyensúlyozott pasit. Nem kellett túlságosan erőltetnem, gyakran voltam valóban derűs, tényleg kiegyensúlyozott. És igazán-igazán szerencsés. Mázlista. Ettől függetlenül, férfiatlannak éreztem a nyimvorgást. A vinnyogást. A szenvedések másra zúdítását. Bizonyára ez is szerepet játszhatott abban, hogy a barátaimat elvesztettem. Már azt a keveset, akiket nem temetés révén. Úgy tartottam, férfiember maga oldja meg a gondjait, egyedül vívja fontos csatáit.
   Nagy a kísértés, hogy idézzek a múlt héten rótt szövegekből. Két okból nem teszem. Először is, itt a könnyű mentség: a NET-naplóra szóló fölkérés erre a hétre vonatkozik. A jövő hétre tehát. A jövő héten még semmit nem írtam panaszkönyvembe. A másik, nyilvánvalóan fontosabb ok: képtelen vagyok kibújni az egyéniségemből. Egész életem rémes paradoxona, hogy míg én soha nem engedem - például - a sajtót, hogy a lényegemhez vagy a magánéletemhez hozzáérhessen, gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy nekem kell megtapintanom másokét. Elsősorban akkor, amikor nem tudok ellenállni egy csábító ajánlatnak, és tévéműsort készítek. Vagy kollégákkal beszélgetek az Alexandra könyvesházban. Velem egy másik Vámos Miklós nem készíthetne efféle műsort vagy mélyinterjút. Sosem hagynám.
   Adódik a kérdés: az ilyen barom miért vállalja, hogy NET-naplózzék? A válasz is adódik. Mert ilyen barom. Ha a pályán a tizenhatosnál elégurul a labda - bármilyen labda -, nem képes megállni, hogy bele ne rúgjon. Noha nincs rajta focicipő. Nem melegített be. Ritkán vagy soha nem űzi az adott sportot. Hiába, nem nyughat. Mert semmiképp sem akarja majd haldoklásakor úgy érezni, hogy meg se próbálta.

Bár tudnám
   
   Április 3. hétfő.
   Midőn ezt írom, itt, a Római part legészakibb csücskében, a Duna épp elhagyni készül a medrét. Előttünk egy három és fél kilométeres szakaszon komoly gát védi a házakat. Lejjebb csak nyúlgát van, s az ártéren házak tömkelege. Ezeket a víz már elöntötte. Vagy épp önti. Skandináv darabokban emlegetik a szilárdgátakat, melyekben bízni kell. Én is ezt teszem. Szorongós embernek ne nézd a fogát. A legutóbbi legnagyobb áradáskor (2002) már itt laktunk. Akkor a gát kitartott, csak kevés víz szökött át alatta - fakadó víz a hivatalos neve az így átszivárgónak - mely a területünkön kívül, a gát és kerítés közti füves sávot változtatta végtelen pocsolyává. A vízügyesek elmondották, ilyenkor a teendő az, hogy körbe kell keríteni homokzsákokkal a fakadó vizet, gyakorlatilag tehát megduzzasztani kisebb tóvá. Mert akkor az átjött vízmennyiségének a súlya visszanyomja a folyóból a gát alatti réseken át idenyomulni vágyó többi vizet, kábé a hajszálcsövesség elvén. 2002-ben az itt lakók egy része kivonult segíteni, én is. Élveztem. Töltöttük a zsákokat homokkal, és raktuk, ahová kellett. Sajnos, nagy feltűnést keltettem, jöttek a bámészkodók, sőt néhányan buzgón fényképeztek. A fotók egy része fölbukkant az interneten. A jó hír viszont, hogy - talán némiképp hatásomra - a járókelők egy része beállt közénk.
   Tegnap, gyerekek és kutya sétáltatása keretében újra odaálltam a többi árvízi harcos - mint megtudtam, önkéntesek - közé. Akadt, aki emlékeztetett rá, hogy négy éve is együtt trógeroltunk. Bobcat márkájú pici markoló vastenyerébe hajigáltam a homokzsákokat, lehetőleg kettesével, hogy fájjon. Nagyon megizzadtam. A legjobb pillanat az volt, amikor a vezetője engedte, hogy a zsákokkal telerakott markolóra fölkapaszkodjam az egyik (a félősebb) kisfiammal, így utaztunk vagy tizenöt métert oda s vissza. Ez azért fontos, mert az illető olyan szorongós - hm, kire ütött ez a gyerek - hogy a Vidám Parkban egyetlen mozgó kisautóba sem merészelt becsücsülni, szemközt a tesójával, aki viszont boldogan és elégedetten. Ő viszont kiszállni nem akart. Azt hiszem, minden szülő jól ismeri a fölfelé kunkorodó gyerekkiáltást: Még eccej!
   Ma itthon teszek-veszek, káprázatos napsütésben. Kinéztem a gátra, megint rakodtam három fertályórát, most is jól esett. Hétköznap még soha nem mászkált a gáton, mely egyben bicikli- és sétaút, ennyi sok ember. Mint a Hullám Étterem vezetője megjegyezte, beindult a katasztrófaturizmus. Ami a katasztrófát illeti, fontosabb kérdés, hogy mit kezdjek a hátralévő életemmel? Úgy érzem, amit az én tehetségemmel elérhettem, azt elértem. Szakmában és intim kertemben egyaránt. Most látszik recsegni-ropogni az egész, amikor talán hátra is dőlhetnék. Az az érzésem, hogy az emberi élet fakadóvizeire nem jó a bevált árelhárító módszer. Az itt visszanyomott fakadóvízből buzgár lesz. Én pedig emberemlékezet óta mindent megtettem, hogy az effélét alaposan visszanyomjam. Talán ezért nem sikerült elfogadtatnom magam kellőképp irodalmi körökben. Vagy azért, mert mindig akartam minden mást is a sorstól. Márpedig a nagyravágyás bűne meglakol, amint azt a Bárd írja Julius Cézár kapcsán.
   Idebiggyesztem, hogy minden írnivalónál - e-mailtől regényig - először az alkalmas betűtípuson morfondírozom, s a tartalomhoz illőt választok. Legtöbbször azért Times-okat. Na ja, a nyomdász múlt. A NET-naplót enigmatikus okból Garamonddal gyártom. Fogalmam sincs, a szerkesztők így hagyják-e, nem is érdekel, nekem ez csak addig fontos, amíg írom, s a betűkaravánra meresztem a szemem. A Garamond nem összetévesztendő a garmonddal, mely betűméret, a tíz pontos. Eredetileg személynév. Claude Garamond francia betűmetsző, élt 1561-ig. Arra már nem emlékszem, hogy a garmond méret elnevezése honnan ered. Arra igen, hogy ez a tíz pontos méret. Borgisz a kilences, legelső regényem címéül választottam, több mint harminc éve. Ez a bourgeois szó torzított változata. Polgári lapot nyomtattak vele.
   Honnét keveredett eme TIT jellegű kitérő ide? Bár tudnám.

Nem hasad tovább
   
   Április 4., kedd.
   A mai dátumról nekem persze a katonai felvonulás ötlik az eszembe, amelyet gyerekkoromban sokszor láttam. A Délibáb utcában nőttem föl, talán azért lettem ilyen. Mindenesetre másfél saroknyira a Fölvonulási tértől. Amelyen '56-ig ott tipródott a szörnyűséges Sztálin-szobor. Attól nem féltem, a környékbeli srácok könyvolvasó bácsinak becézték. Jóval később tudtam meg, hogy a párttagkönyvét helyezte a kezébe a művész (?). A katonai parádétól nagyon féltem, a fülrepesztő zaj miatt, ugyanakkor nagyon vonzott is. Őszintén szólva keveset láttam belőle, a járda szélére zsúfolódott felnőttel válla eltakarta. Apám egyetlen egyszer vett a nyakába, akkor vehettem szemügyre a korabeli néphadsereg legkorszerűbb fegyvereit.
   Ma senki nem vonul sehová. Kora reggel teniszezni mentem, a Folyondár utcai Vasas stadionba, ahol, ha jól számítom, ez az utolsó hetünk. A hétfői szingli partim elmaradt, a NET-naplómban már emlegetett dunai áradás miatt. A víz az úgynevezett Római Teniszakadémia (sátorral fedett) pályáit már elöntötte. Ebéd után igyekeztem arra biciklizni, de a rendőrök megállítottak, az árvízvédelmisek munkaterületére bringával sem lehet behajtani.
   A ma reggeli teniszparti - páros - lassan tizenöt éve része az életemnek. Eredetileg hajdani híres sportolók négyese volt ez, tagja többek között dr. Török Ferenc öttusázó olimpikon és Greminger János, a kosaras legenda. Szilárd tagnak számított Gallov Rezső is, eredetileg vízilabdázó, később edző és sportújságíró, az Antall-kormány idején a sportügyi főhivatal vezetője. Én helyettesként kerültem bele, akkor hívtak, ha az alapnégyesből valakinek közbejött. Mostanára a belső körbe tartozom. Az eredeti sporttársakat egyenként szorította le a pályáról a sérülés, az operáció, a gerinc- és egyéb testi bántalom. Ott tartunk, hogy alig-alig sikerül összetrombitálni négy embert. Így enyhe oszlás-szag lengi be a partit, kedden és pénteken, kora reggel. Nem mondhatnám, hogy jó érzés. Várom, mikor kerülök sorra én - kiesőként.
   Azért a rosseb számított arra, hogy ennyire pocsék hetemre esik majd a NET-napló, amikor elvállaltam. Őszintén bocsánatot kérek mindenkitől, akinek elveszem a kedvét valamitől. Vagy tőlem. Ámbár az a tapasztalatom, hogy aki szeret, azt nem távolítja el némi bús hangulat. Aki meg nem, az el sem olvas. Ennek ellenére röstellem magam. Próbálok valami jót is ideírni. Este a Műegyetem Schönherz kollégiumába (úgy tetszik, még mindig ez a neve) vagyok hivatalos, író-olvasó találkozóra. Egyetemisták hívásának sosem tudtam ellenállni. Az ember azzal kecsegteti magát, hogy ha gyakran jár fiatalok közé, akkor megfiatalodik. Illetve - legalábbis átmenetileg - ifjúi szívekben él. Hát, nem tudom. Holnap majd elmesélem, miként sikerült. Most, kifutván terjedelemből s időből, az e-mail jóindulatára bízom ezeket a bekezdéseket. Máma már nem hasad tovább.

A neveket majd megváltoztatom
   
   Április 5., szerda.
   Tegnap ígértem, beszámolok az esti író-olvasó találkozóról (Műegyetem, Schönherz kollégium). Ez nem állít nehéz feladat elé. Le kellett mondanom. Környékünkön az árhelyzet miatt már majdnem minden utat és utcát lezártak. Amikor valaki autóval akar idejönni, a rendőrök föltartóztatják, csak akkor engedik be, ha nagyon erősködik, hogy itt lakik. Egy szomszédomnak azt mondták, akkor sem. A rendőr azt javasolta, tegyen egy nagy kört, s iparkodjék hátulról behajtani, "hátha az ott posztoló kollégának lágyabb a szíve." Tegnap koradélután tértem haza, kétkedő arcot vágott a biztos úr, mintha nem hinné, hogy otthonomba tartok. Gumishoz kellett mennem, az egyik kerekem, vélhetőleg parkoláskor, nagy ütést kaphatott járdaszéltől, citromnyi dudorba rándult az anyag, érezhetően robbanásveszéllyel kecsegtetve. Az ismerős mester - mindig nála cseréltetjük a télit nyárira és viszont - szerencsére nyitva volt, noha a kuncsaftok csupán tekervényes kerülőutakon juthatnak el hozzá. Vetett egy pillantást a daganatra, s azt mondta: több mint életveszélyes. Eltűnődtem, milyen az. Mi több az életnél? A halál biztosan nem. Talán két élet. Négy élet. S így tovább.
   Javíthatatlanul szűz vagyok - aszcendensileg. Akik sikítófrászt kapnak az asztrológiától, kérem, e bekezdést barátságosan ugorják át. Akik sikítófrászt kapnak tőlem en général, azoknak nincs instrukcióm. Anyway. (Az idegen szavakat a korrektúrában biztosan kihúznám. Vagy magyarítanám. - Naplót ne korrektúrázz.) Szóval. Vízöntő Napom mintha kevésbé érvényesülne, mint szűz meghatározottságom. Ezért örökké optimalizálom mindennapjaimat. Ha valakivel megbeszélek egy találkozót valahová, igyekszem elé és mögé szervezni más programot, lehetőleg ugyanarra a helyszínre. Vagy legalább azonos kerületbe. Minek annyit autózni? Vásárlási szokásaim is ehhez idomulnak, ha nadrágot veszek, és tetszik, rögtön kettőt kérek. Akárha attól félnék, a jövő héten - hónapban, félévben - már nem lesz. Többé soha nem lesz. Tetszetős indoklás volna, hogy a szocializmus nevű izében nőttem föl, s azért. Tartok tőle, ha Párizsban születek ezzel az egyéniséggel, ott is ilyesféleképpen működnék. Tudták Önök, hogy a Marks és Spencer (ifjúkoromban Marx és Engels-nek becéztük a londonit) áruházakban minden egyes csípőmérethez három-négy nadrághossz gyártódik? Életemben először vásároltam nadrágot (kettőt…) anélkül, hogy föl kéne hajtatnom.
   Optimalizáló szenvedélyem miatt mára három találkozót beszéltem meg az Angelika presszóba. Tizenegyre, fél egyre, kettőre. Köztudott, mit tett a Duna időközben a Margit- és a Lánchíd közötti rakpartszakasszal, az alsó után a fölsőt is lezárták, talán időközben a mélyebben fekvő Angelikába is betört a víz, nemcsak a metróba. A találkákat a jövő hétre halasztottam. Így többé-kevésbé egész nap itthon maradhatok. Leszámítva, hogy ED-t (sosem szerettem a feleségemnek nevezni, mostanán még kevésbé) beviszem az ELLE magazin szerkesztőségébe. Pontosabban vele megyek, kérte, hadd vezesse ő az én autómat. Valamiképp úgy alakult, hogy ezt a Volvót az elmúlt hétig soha nem vezette. Korábban a Nissan Micra volt az övé, a gyerekek kedvéért lecseréltem egy Opel Merivára, abban vannak az Isofix gyerekülések, és a hátsó kombiszerű csomagtérbe Rainer Maria Rilke, a csupaszív fekete kutyaállat is beköthető. Ott imbolyog menetközben búsan, mert a póráz nem engedi, hogy a nyakunkba másszon. Tomit, a nimfapapagájt még nem szállítottuk.
   Végre volt bátorságom kinyitni elizélt - vagy inkább félreizélt - regényem file-jait. Vagy kétszázötven flekk. Asszem egy sort sem használok belőle. Átolvasás után bepakoltam a szövegeket egy új mappába, melynek azt a nevet adtam: RÉGI. Nagy nekibuzdulással tiszta lapra megírtam a következő változat első bekezdését. Persze, változni fog, talán ki is marad. Pszichoanalitikus okból idemásolom. Hátha segít, hogy belevessem magam. "T, ha csak tehette, a Délibáb utca felé kanyarodott. Ott nőtt fel. Ha felnőtt egyáltalán. Mindenesetre ott töltötte élete első tizenkilenc évét. A gyomra vérlabdává kanyarodott, amikor a kocsi a kereszteződéshez érkezett, ahonnét már látta az emeleti teraszt. Az ő idejükben soha nem volt ilyen világítós fehérre festve. Az igazat megvallva, semmiféle festésre nem emlékszik. Persze, mert mi szegények voltunk. Az anyja mondogatta ezt. Tudod, édes Öcsikém, mi szegények vagyunk. Mennyit hozhatott össze a papa és a mama havonként? Számok villogtak az agyában, olyasfajta eredményjelzőn, amilyet a Népstadionban látott, gyerekkorában. Hiába villogtak, ahhoz túl homályosak a körték, hogy elolvashassa az összegeket. Mintha a papa hatvannyolcban lépte volna át a kétezres álomhatárt. Vagy nem?" A neveket majd megváltoztatom.

Ha tud
   
   Április 6., csütörtök.
   Most, hogy a ház elcsöndesedett, odaültem a számítógépemhez. Nem tudom, a kollégák többsége miként áll ehhez a kérdéshez, nekem sosem volt még igazi asztali számítógépem. Azokat irodai eszköznek érzem. A hősies régmúltban a Commodore persze valamelyest asztalinak tetszhetett, de az lényegében csupán egy vaskos klaviatúra volt, meg egy hozzá tartozó lemezjátszó egység, azaz kisebb doboz. Én - ahogyan nem kevesen - Junoszty televíziót használtam monitor helyett, gyanánt, -ként. Költségkímélés céljából. Talán még emlékeznek erre a rendkívül korszerű készülékre. Tévéadások élvezésére kevésbé volt alkalmas, mint… Hát nem, monitornak sem volt alkalmas, hullámzottak és vibráltak rajta a sorok, különösen ha bármely más elektromos gép működött a közelben, akár a szomszédos lakásokban. Némi hullámzás és vibrálás persze jót tehet az irodalmi szövegnek, különösen az enyémeknek, de, amennyire meg tudom ítélni, ez a bizonyos csak az idegrendszerembe hatolt be, a munkáimba nem. Két-három órás Junosztyos prózaírás után az ember olyan idegesen állt föl az asztalától, hogy szívesen lekevert volna egy pofont valakinek.
   A teljes Commodore cucc - billentyűzet, lemezjátszó, rendes monitor, nyomtató) a nyolcvanas évek közepén még százezer forintba került (plusz-mínusz kevés). Komoly beruházás volt tehát. A Junoszttyal ennek kábé a negyedét spórolhatta meg az ember. Emlékszem, akkoriban sok kollégát tüzeltem föl, hagyja oda az írógépét, "álljon át". Segítettem a beszerzésben, amit legegyszerűbben a Novotrade (van-e még ilyen nevű vállalat?) tizenharmadik kerületi boltjában eszközölhettünk. Föltéve hogy akadt elég pénzünk újat venni. Cserebere alapon lehetett szerezni használtat, munkaeszköznél ezt soha senkinek nem ajánlottam. Aki kérte, annak segítettem megtanulni a masina használatát. Elég sokan kérték. Hogyan érhettem én erre rá? Visszatekintve nem értem. De emlékszem, hányszor siettem kétségbeesett hívásra házhoz, a nap bármely szakában, többször éjszaka, mint munkaidőben. Olykor telefonon át igyekeztem megoldani a gondokat. Akár egy ügyeletes szerelő. Idővel írtam egy használati utasítást, melyet minden páciensemnek átnyújtottam, nyomtatásban ls lemezen is. Ilyesféleképpen kezdődött: "Sokan megtanulták már a számítógép használatát, ne idegeskedj, te is meg fogod tanulni. Ne félj, a gépet elrontani nem tudod. És ne feledd, a gép jó barát. Csak az a baj, hogy mindig neki van igaza."
   Legjobban azt szerettem a Commodore-ban, hogy minden fontos lépés, például törlés vagy formatálás előtt visszakérdezett, ezzel a szűkszavú felirattal: ARE YOU SURE? Hát igen. Bár az életünkben is jelen volna egy olyan énünk, mely fontos pillanatokban megállít: BIZTOS EZ? Bennem van efféle ellenőr, de sajnos szorongásnak hívják. Az nem kéne, annál egy tárgyilagosabb, bátrabb kérdező az igazi.
   Amikor az USÁ-ban voltam, ott megvettem a Commodore-szettet újra, de közröhej tárgya lettem vele. Professzor kollégák és író barátok döbbenten nézték, hogy egy gyerekjátékot használok. Ki-kiröhögtek. Nem izgatott. A Yale egyetem tökéletesen fölszerelt számítógép-boltjában egyetlen olyan eszközt sem árultak, mely hibátlanul értett volna magyarul. Inkább a nevetség, mint a kompromisszum a vesszők terén. Ámbár talán ez is nevetséges. Nevetségesek vagyunk, de nem tudunk nevetni rajtunk. Ez egy ősrégi, alaposan elrontott regényem (Félnóta, 1986, Magvető) egyik fejezetcíme. A kiadóm olykor fölveti, legyen belőle új kiadás, de mereven ellenzem (ó, de sok e-betű. Ha irodalmi szöveg volna ez, átírnám).
   Odakinn mégis beszereztem egy hordozható IBM-et, ez volt az a méret - nagyobb a mostani hordozhatóknál - melyet a gyártól lap topnak, ölbe vehetőnek tituláltak. Amit ma nálunk közmegegyezéssel így hívnak, az valójában a note book. Persze, mindennek és mindenkinek az a rendes neve, ahogyan a többség hívja. Azt a lap topot egy édes MacIntosh követte, kocka alakú testébe sűrítettek mindent, megbízható fogantyút gyártottak rá, hadd vigyék az egyetemisták ide-oda. Leváltotta a Power Mac, mely már note book volt. Közel tíz éve egy számítógépes vállalattól kapom a célszerszámokat, ezek kivétel nélkül pici táskagépek. Ott vannak, ahol én. Egyre többet tudnak. Nálam biztosan. A szóban forgó cég neve Digital volt, amikor kapcsolatunk kezdődött. Aztán megvette a Compaq. Amit megvett a Hewlett Packard, azaz a HP. Itt tartunk. Mindezalatt én ki sem tettem a lábam Ungvárról.
   Miért írok ennyit a számítógépről? Mert az árvízről és a belvízről (valóságos és képletes értelemben) már nincs kedvem. Ma, leszámítva egy gyors úszást és sok gyerekezést, egész nap itt ülök, a lapmonitort bámulva. Úr ír. Ha tud.

Saját hangja
   
   Április 7., péntek.
   A szokottnál is korábban keltem. Keltettek a háztartásomban élő alacsony termetű banditák. Általában a szőke, égkék szemű haramia a rebbenékenyebb, az ő idegrendszere kifejezetten huszadik századi. Mindent a szívére vesz. A barna haramia karaktere inkább a tizenkilencedik századot juttattja eszembe. Setét, tüzes szemében ábrándok és vágyak. Ő a higgadtabb. Mondogatja a másiknak: Ne síjj, Peti. De ma éjjel őt nyomasztotta parányi léte néhány rossz tapasztalata. Lehet, inkább a szüleié szüremlettek át beléje. Mindenesetre kettő és fél négy tájt tartott riadót a gyerekszobában, s azután fél hat körül is. Úgy szerettem volna megtudni tőle, hogy mi bántja, de hiába kérdezgettem. Az anyja is eredménytelenül járt utána a sírás rívás okának. Csak azt ismételgette ő, amit már tudtunk: Sítam.
   Félek, túl sok a tenisz a NER-naplómban. Ha így van, az életemben is. A mai páros már a teremtől való búcsú jegyében zajlott. Gyakorlatilag vége a téli szezonnak. Amint elkészül a salak a kinti pályákon, ott folytatódik embernek ember által való átverése, hogy finoman fejezzem ki. Nem győzöm elégszer aláhúzni, hogy tenisz nem sport. Háború. Én a bennem lévő agresszivitás kiengedésére használom. Úgy vélem, túl jó ember nem lehet eredményes játékos. Aki nem leli végzetes örömét abban, ha egy másik élőlényt elfuttat jobbra, s gonoszul a hűlt helyébe vágja a labdát, annak nincs keresnivalója a fehér vonalak közt. Melyek, amikor először vettem (fa)ütőt a kezembe (1981-ben), még fehér porból készültek, kicsi kerekeken gördülő gépezetet húztak saroktól sarokig, abból permetezett a salakra az anyag. Nehezen leírható érzés volt, amikor az ember egy adogatással eltalálta az ilyen csíkot, a szó szoros értelmében fölrobbantotta a labda. Máma már műanyagstráfokat kalapálnak a megfelelő helyre, szaggatott vonalnak látszik.
   Egyedül vagyok itthon, ED Mezőtúrra utazott, irodalmi kompániával, A könyv utóélete című programsorozat keretében, a Szépírók társasága szervezésében. Lehetséges, hogy e társaságba kizárólag nőket kellene fölvenni, hiszen a szépség inkább az ő képességük. Hölgy-felmenőim körében az a mondás járta: a férfiaknak szabad csúnyának lenniök, elég, ha csak egy kicsivel szebbek az ördögnél. Ha körültekintek kortársaimon, meg kell állapítanom, elégé visszaéltünk ezzel a szabadsággal, különösen az ötödik ikszbe fordulván.
   Stefi kivitte a két falatembert a kertbe, ahol szinte minden délután randijuk van Balázzsal, a B2 kertjében. Mi az A1 vagyunk. Alfa egy. Az üres házban hallatszik Rilke nyihogása, a hálószobában alszik, s bizonyára azt álmodja, hogy marha nagy kutyák kergetik odakünn a Dunánál. Meghatározhatatlan nesz-egyveleget ad a cirkófűtés melegvíz tartályának szörcsögése, és Tomi nimfapapagáj helyezkedése a kalickájában.
   NET-naplót írni közepes mulatság. Mikor az ember a gép elé telepszik, úgy érzi, soha nem jön össze a háromezer szükséges karakter. Aztán, valamiképpen, mégis sorba rendeződnek a mbetűk és a mondatok, egyik a másiknak adja a kilincset. Ez ugyan képzavarnak hat, de pontos. Tekintsük hyppalage-nak.
   Előttem az íróasztalon csinos, három CD befogadására alkalmas műanyagdobozka áll. Rajta az én derűs fényképem, mely az IBS színház nézőterén készült. Nem volt jókedvem, csak a kedves lány a kamera mögül épp azt mondta: Nem lehetne egy egészen picit mosolyogni? Hát, ennyi tellett tőlem. Orcám mellett narancsszín betűk: "HOGY VOLT. Emlékek, portrék, vallomások, a zerző előadásában. Parlando Ab Ovo Hangoskönyvek." Ez a mintadarab. A többi a Könyvfesztiválra jelenik meg. Tűnődöm, kinek szánja a kiadó. Gyerekkoromban volt a körúton egy pici stúdió, ahol bárki (fekete) lemezre énekelhette a dalát, vagy a másét, legyártották neki néhány példányban. Reklámmondatuk felejthetetlen, ezúttal baljósnak is minősíthetném (persze, nem teszem): Saját hangja, vigye haza!

Maradok őszinte hívük
   
   Április 8., szombat.
   Igyekszem kívül tartani a politikát életem határain, ez nem mindig könnyű. Pontosabb volna így: világéletemben arra törekedtem, hogy a lehető legtávolabb legyek az államhatalomtól. Ne legyek alkalmazásában, ne támogasson ösztöndíjjal vagy más pénzeszközzel. Amióta fapados kapitalizmusban élünk, ez többé-kevésbé sikerül. De nem vagyok apolitikus. Érdekel. Mindössze arról van szó, hogy engem arra neveltek (főleg idősebb írók): semmiben nem szabad részt venni, ami állami. Vagy párti. Ami pártállami, az persze a legrosszabb, szerencsére azzal már nincs számolnivalónk.
   Tegnap és tegnapelőtt néztem a tévében a miniszter- és a pártelnöki vitákat. Két napja több tucatnyian kérdezték tőlem, szerintem ki nyert, ki szerzett több szavazatot szónoki képességeinek köszönhetően. Fogalmam sincs. Nem tartozom a bizonytalanok táborába. Biztosan tudom, hogy az adott pártok közül egyikre sem szavaznék. Már megint, immár ötödször fogok kontrába szavazni, ellen és nem -ért.
   Vegyünk egy példaszemélyt. Olyat, aki nem negyvenévesen érte meg az első demokratikus szavazást, mint én, tizennyolc volt akkor, tehát már épp szavazhatott. Ha e az illető kilencvenévesen még részt vehet élete utolsó választásán, akkor éppen tizennyolcszor vehetett részt abban a döntésben, hogy melyik párt alakíthasson kormányt. (Föltéve, hogy mindezalatt nem kerül sor rendkívüli választásokra, azaz forradalomra, puccsra vagy más rendkívüli bonyodalomra.) Tehát tizennyolcszor léphet be a silány függönyökkel határolt fülkébe, ahol öt másodpercig ő lehet az ország ura. Azzal, hogy melyik négyzetbe helyezi el az ikszet, négy évre komoly befolyással lehet az ország sorsára. Ez azt jelenti, hogy élete során kilencven másodpercig van döntési helyzetben. Gyakorlatilag ennyi jut neki a demokráciából. A többi percben, órában, hónapban, évben csupán szemlélheti, mit tesznek azok, akik az ő iksze révén hatalomba kerültek. Hölgyeim és uraim, elég nekünk ennyicske demokrácia egy életre? Én keveslem. Ebből adódó csüggedtséggel megyek majd szavazni. Nem valamelyik pártra, Hanem a többi ellen.
   De ez a holnapomat rontja el. A mámat a nehéz közlekedési viszonyok. Hiába igyekeztem lemondani minden programomat, különösképp azokat, amelyek Pestre szólítanának. Délelőtt az Európa kávéházban lesz randevúm. Olyasvalakivel, aki Londonban él, vasárnap már visszarepül, ha látni akarom, nincs más választásom. Szombaton talán mégis könnyebb az autózás, gondoltam én. Ám nem annak, aki a Szentendrei úton kényszerül megközelíteni a bűnös várost. A londoni urat Peter Sherwoodnak hívják, ő fordította angolra az Apák könyvét. Nagy szeretettel. És rengeteg kérdéssel, via e-mail. Egy részükre alig tudtam válaszolni. Hogy ő mért akar velem összefutni, nem tudom, remélem, csak (?) barátkozás céljából. Hogy én miért szeretném látni, azt igen. Eddig egy fantommal leveleztem. Annyit tudok róla, hogy sokáig ő volt a londoni Szlavisztikai Intézet vezetője - furcsamód a magyar is ezen intézethez tartozik. Majd megkérdem, miért.
   Már megint elértem a háromezredik karaktert, ideje búcsúzkodnom. Kíváncsi volnék, kik olvassák a Literán a NET-naplókat. Én még sosem tettem. Fárasztónak érzem, ha monitoron kell magamévá tennem szöveget, sosem élvezem annyira, mint papíron. Javíthatatlanul régimódi vagyok. Akik követték, mit irkálok ide, azoknak megköszönöm a figyelmet és a türelmet. A szerkesztőségnek pedig a lehetőséget. A nekem felajánlott szerény, de nem sértő honoráriumról ezennel lemondok. Kérem, hogy a szerkesztőség megbízható munkatársai, akik e munkáimmal foglalkoztak, igyák el az egészségemre. Maradok őszinte hívük.