Úgy érzem, most talán nem akkora baj, hogy májusi levelem néhány napppal elsejét követőn nyújtom át nektek, virtuálisan. Áprilisban kettővel álltam elő, bár ha szigorúan vesszük, a második csupán utánközlés, először a litera.hu-n jelent meg. Mindegy.

Mi is történt áprilisban? Jó hosszú hónap volt. Mindenekelőtt megérkezett a Little, Brown kiadótól az Apák könyve angol kiadásának végleges borítója. Büszke vagyok e vállalatra, mert noha a bulvár hangzású és tévécsatornáit észbejuttató Time Warner tulajdona (az pedig, kevés ideje a francia Hachette óriáscégé), mégsem a turisztikai ihletésű borítótervek - Halászbástya, Lánchíd) közül választottak.

A végleges kb. ilyen lesz, bár egy hajszállal tenger-zöldebb árnyalatban. Talán emlékeztek még erre a változatra, egy korábbi levelemben közzétettem a design-okat.

A londoni megjelenés időpontja július 6. Drukkolok nagyon, hogy minden jól sikerüljön.

Időközben befutott egy szerződés Szerbiából, ugyanerre a könyvre, a Laguna kiadótól, és egy ajánlat Litvániából, az Alma littera kiadótól. Ezeknek a "kisebb" nyelveknek nagyon örülök. Mint egy csekély létszámú nép fia, boldog örömmel veszem, ha más, nem túl nagy országokban megjelenik tőlem valami.

Amúgy április legfontosabb napja számomra a huszonötödike - kedd - volt. Aznap Auschwitzban voltam. Borzalmasan hangzik, igaz? Pedig fölemelő volt. Annak ellenére, hogy eléggé végigsírtam azt a napot. Bizonyára többen hallottak már Az élet menetéről. Izraeliek találták ki, sok éve már. Lényege, hogy érintettek és emlékezők elmennek az auschwitzi 1-es táborba, majd onnan gyalog vonulnak át a 2-esbe, ezt hívták Auschwitz Birkenau-nak. A táv a két láger között három kilométer. Nem sok, ha úgy fogjuk föl, annyi, mintha háromszor át kellene ballagnunk a Margit-hídon.

Kora reggel (ötre) kellett megjelennünk Ferihegyen. Charter gép vitt bennünket Krakkóba. Tudtátok, hogy ez nem több, mint harminc perces repülés? Engem nagyon meglepett. A krakkói reptéren autóbuszokba szálltunk, s onnan mintegy másfélórás út Auschwitz 1. Amikor az ember meglátja az első zöld színű irányjelző táblát - pontosan olyan, amilyenek nálunk mutatják, hogy pl. Szeged erre -, rajta, hogy Osijecim (nem törődöm vele, hogy apró jel hiányzik belőle, ahogyan leírom), rögtön elsírja magát. Talán nem az ember, hanem csak én? Mintha azt hinném, erre gyalogoltatták az őseimet. Pedig az eszem tudja, Auschwitzba tehervagonokban érkeztek.

Auschwitz 1. előtt áll a jellegzetes, fotón ezerszer látott fémtábla: ARBEIT MACHT FREI! A B betű fejjel lefelé áll, tehát a fölső ív a nagyobb, s nem az alsó. A legenda szerint azért, mert már ezt is az első foglyokkal csináltatták, s valamelyikül ily módon akart jelet adni a később érkezőknek, hogy a fölirat - A MUNKA SZABADDÁ TESZ! - nem igaz. Hogy valami - sok valami - nem stimmel itten.

Ez a kisebb láger. Eredetileg csak lengyeleknek készítették. Itt a barakkok még emeletesek és téglából készültek. Most mindegyik múzeum. Nem lehet szraz szemmel megnézni a kiállított teremnyi szemüveget, cipőt, s főleg nem a gyere- és babaruhákat, köztük egy barnára száradt kis cumit.

Auschwitz 1.-ben gázkamra ls krematórium is látható. Hihetetlen, de ócska raktárnak látszik. Itt nem voltak zuhanyrózsák álcázásul. A terem plafonjába vágott négyszögletes réseken dobták be a ciklon-b gáz kristályait.

Auschwitz 1.-ből majd tízezer ember társaságában vonulunk át a 2.-be, ezt a tábort hívták Birkenauba. A jellegzetes épület, melynek íves nyílásán át vezet a két vasúti sín, sok filmben szerepelt. Ezt a lágert fölrobbantották. De mindenütt láthatóak a néhai barakkok kéményei, s egy sort hagytak meg épen a fölszabadítók, az látogatható.

Míg ide nem jön az ember, a lágert közepes vagy nagy úttörőtábor mintájára képzeli el. Birkenau azonban elképesztő mérető. Nagyjából mintha a Margitsziget kétszerese volna. Barakkok - itt fából ácsolva - sorakoztak, meddig a szem ellát. A néhány megmaradtban látható, a három szintesre ácsolt alvótér foglalja el a terület kétharmadát, egyharmadát pedig a betonülőkés latrinasorok. Alattuk a gödör sosem telt meg?

A terület legvégén voltak a gézkamrák, most szabadtéri színpad van a helyükön. Valamiféle gyatra szakszervezeti műsorra hasonlító emlékprogramot rendeztek rajta. Beszéltek izraeli politikusok, patetikusan túljátszva szerepüket, s a holokauszt-ot úgy ejtve: holykoszt. Ez különösen hangzik, Holy angolul annyit tesz: szent. A kultúrát Dudu Fischer szolgáltatja, akit egy tájékozottabb barátunk az izraeli Korda Györgynek nevez. E tragikomikus fölhangok valamelyest oldják a gyász hangulatát. A többi már a merev fáradtság és az érzelmek csúcsrajáratásától bénult idegrendszer története.

Anyám családjából hárman vagy négyen végezték Auschwitzban földi vándorútjukat, apáméból heten, részletekről nem tudok. Schweitzer főrabbi tíz évvel ezelőtt azt mondta, neki rémlik (a háború után Pécsett szolgált), hogy apai nagyapám, Vámos Miklós és a felesége, Blum Regina valamely túlélő beszámolója szerint nem jutott el a haláltáborig. Az asszony a pécsi pályaudvarra menetelve lelte halálát, összeesett, vagy agyonlőtték - súlyos szívbeteg volt. A férfi a marhavagonból holtan esett a rámpára. Ám Schweitzer főrabbi ebben nem volt biztos. A pécsi áldozatokról kiadott emlékkönyvben mindenesetre olvasható a hét név. Ötről azt sem tudom, milyen rokonom volt.

Jó volna valami bíztatóval zárnom ezt a levelet. Ez csak az lehet, hogy hátha a holokauszt egyszeri és megismételhetetlen kilengése volt a történelemnek.

Tartok egy perc csöndet, a halottak - mind a hatmillió - emlékére. Aki szeret, tartsa velem.

(1 perc)

A jövő havi viszontlátásig maradok hívetek,

VM