Ps. Többek kérésére a nyárig hátralévő Alexandra-beli társalgások alakulása (a felvételeké):

Máj. 10: Magyar Irodalom Barátai sorozat. Gryllus Dániel (Kaláka)

Máj. 24: Boldizsár Ildikó

Jún. 7: Darvasi László

Jún. 21: Grendel Lajos

Vámos Miklósnak a Magyar Író Akadémia szépírói mesterkurzusán elhangzott előadása

A dialógus

A következőt szeretném előre bocsátani: senkit nem tudok megtanítani semmire, én magam is tanuló vagyok. Bizonyos tapasztalatom van, de olyasmit nem fogok mondani, amire épeszű ember - ha ír és olvas - ne jönne rá magától.

Annyit tudok tenni, hogy megspórolom önöknek az időt, ötvenhat éves vagyok, önök meg ki-ki amennyi. Több a tapasztalatom. Mindenre, amit elmondhatok, rájönnek maguk is, ha elég szorgalmasak. Én csak le tudom rövidíteni az időt, ha hisznek nekem.

Ugy érzem, abszurd dolog általánosságban beszélni arról, hogy mi a teendő, ha valaki írni akar. Először el kell dönteni, hogy milyen írók akarunk lenni.

Induljunk ki abból, hogy bizonyos szempontból kétféle irodalom létezik. Az egyik - most csak a prózáról beszélek - a XIX. századi prózaírás, melynek az a lényege, hogy van egy történet, melyben alakok szerepelnek, és egy idő után el kell hinnünk, hogy igazi alakokról van szó, akkor is, ha tudjuk, hogy nem azok. Emellett még mondanivalót is találhatunk a szövegben. A mondanivaló ma már szörnyű szitokszónak számít, mert a szocialista realizmusban rosszul használták. De higgyék el, attól, hogy egy szót túlhasználnak, még nem biztos, hogy hamis.

Ha körülnéznek a mai magyar irodalomban, akkor példának hozhatjuk Závada Pált, akinek alakjai, történetei vannak, egyszóval régimódi. Ő azt várja önöktől, hogy Jadviga párnájának olvasása közben képzeljék el, milyen lenne olyan nőnek lenni, aki marhára szeret egy férfit, de közben szerelmes egy másikba is.

Létezik egy másik írócsoport, amelynek a magyar irodalomban klasszikus példája Esterházy Péter. Őt sem a mondanivaló, sem az alakok, sem a történet nem érdekli túlságosan. Vele van egy közös élményem, amikor egyszer Németországban azonos műsorba keveredtünk. Sajnos az én interjúm volt előbb, és elmondtam mindazt, amit az imént önöknek. Hogy számomra a mondanivaló nagyon fontos. Ennivaló, innivaló, mondanivaló. Ezután odafordultak hozzá, hogy mi a véleménye a mondanivalóról. Azt mondta, hogy a szépirodalomhoz nem kell mondanivaló, ha valakinek mondanivalója van, az menjen egyetemi tanárnak vagy írjon esszét. Majd megkérdezte a riporter, hogy mi a helyzet a gondolattal. Erre ő azt felelte, hogy gondolat sem kell. Céline francia íróra hivatkozott, aki egyszer úgy nyilatkozott, hogy a gondolat neki nem kell, gondolata mindenkinek lehet, ő inkább egy tweedzakót szeretne.

Ha írni akarnak, először is el kell dönteniük, hogy Esterházy Péterek akarnak lenni, vagy Závada Pálok. Mert ha olyanok szeretnének lenni, mint Esterházy Péter, akkor sokkal többet kell azon gondolkozniuk, hogy milyen hasonlatokat, jelzőket, szóvirágokat, szóvicceket használnak, és egyáltalán milyen legyen a mű nyelve. Meg kell teremteniük a saját nyelvüket, röviden azt is mondhatnám, hogy ez a prózaköltő módszere.

Ha olyanok akarnak lenni mint Závada Pál (és én ebbe a csoportba tartozom, gondolom, nem kell magyaráznom), másként kell nekikezdeniük. Én, ha eszembe jut egy csilingelő jelző, akkor az átírásnál okvetlenül kihúzom, mert nem szeretném, hogy az olvasó megálljon: ah, ez a Vámos hogy tud bánni a szavakkal! Nem ez a célom. Én azt szeretném, hogy az olvasó jöjjön velem, akadjon a horgomra, hadd sodorja a történet, és ne fékezzen le egy-egy szónál vagy mondatnál. Szeretném azt is megszabni, hogy milyen tempóban olvasson, és esetleg mikor tartson szünetet. Számítok rá, hogy esetleg az ágyban olvassák a könyvem.

Lukács Györgyre nem szeret hivatkozni senki, mert kommunista volt. Igaz. Mégis érdemes elolvasni az ő Balzac-Stendhal-Zola című kötetét. Lukács ebben kifejti, hogy kétféle prózaíró van: az egyikre alappéldája Dosztojevszkij, a másikra Tolsztoj. Lukács az oroszok bűvöletében élt, a rossznyelvek szerint jobban tudott oroszul, mint magyarul. Szerinte Dosztojevszkij művészete az intenzív totalitás, azaz belső teljesség. Azt jelenti, hogy belebújik egy alak bőrébe, mindent tud, amit ő, és semmit, amit bárki más más. Ez nagyon fontos döntés, mert ha önök írnak egy regényt egy szűz lányról, akkor abban a regényben egyetlen szó nem szerepelhet arról, hogy milyen a szexuális élet. Vagy amikor a szűz lány itt ül, és hallgatja, amit mondok, mert prózaíró akar lenni, akkor nem írhatják meg, hogy mi van odakint, mert nem tudhatják. Rokonszenves és logikus prózaírói módszer, alanyi hozzáállás a világhoz. Megjegyzem, még maga Dosztojevszkij sem tartotta be egészen.

A másik változat Tolsztoj írói módszere, Lukács extenzív titalitásnak nevezi. Ő úgy írta a regényeit, hogy önmagát istennek képzelte. Mindent tudott a figuráiról, fölöttük trónolt, valahol a levegőben. Egy az extenzív totalitás szemléletében megírt regény kapcsán föltehető a kérdés, hogy a hős miért nem eszik háromszor egy nap, miért nem megy vécére. Vagyis: mit kell leírnunk, s mit nem. Ez nehezebb technika, de óriási előnye, hogy az író keze sokkal szabadabb. Bevallom: én "isteníró"-nak képzelem magam hároméves korom óta. (Noha írtam regényt a másik módszerrel is.) Végeredményben magánügy, hogy melyiket választják, de higgyék el, e döntés nélkül aligha írhatunk prózát. Választaniuk kell.

*

Mi különbözteti meg a szépirodalmat minden más szövegtől?

Én még nem találkoztam olyan értelmes emberrel, aki soha nem írt naplót. Ha nem írnak naplót, az súlyos veszteség. Ajánlom, hogy írjanak, ez belépő a prózaíráshoz, már csak azért is, mert megszokják, hogy naponta kell írni. (A naplóírás akkor is jót tesz a léleknek, ha nincsenek írói terveik.) De ha nem írtak még naplót, akkor biztosan írtak már levelet, ha azt sem, akkor gimnáziumi dolgozatot, vagy ha azt sem, ami azért meglep, akkor a munkahelyükön írtak mindenféle szövegeket. Szövegekkel dolgozik mindenki. Azt hiszem, hogy még egy utcaseprő sem tudja megúszni, hogy időnként szövegekkel kelljen foglalkoznia, mert például levelet kell írnia a vidéki nagymamának. Érdekes dolgok ezek, időnként régi leveleket böngészni szívmelengető dolog.

Tegnap például az történt velem, hogy egy Szántó Péter nevű ember - akiről nem fontos, hogy tudják, kicsoda - küldött nekem egy borítékban két levelet. Az ő rokona volt Szántó Tibor író, aki apám családjának volt távoli rokona. Két levelet kaptam tőle postán, melyek egyikét az apám írta 1956. január 20-án, a másikat apám anyja, akit én sosem láttam. A címzett mindig Szántó Ilonka, aki a Szántó családnak valamilyen rokona. Mondhatom önöknek, hogy ennél megrázóbbat, élettel teltebbet nem olvastam még. Kérdés, hogy ez miért nem irodalom, amikor óriási élmény volt nekem, ha az olvasás felől közelítjük. Katarzist is átéltem. Mondhatják, azért volt óriási élmény nekem, mert érintett vagyok családilag, de meggyőződésem, hogy önöknek is ugyanilyen nagy élmény volna. Borzasztóan érdekes, hogy hogyan nézett ki a levélpapír 1930-ban. Mártogatós tollal írták, ami eleve érdekes, gyöngybetűkkel. Az 1956-os levél ugye a forradalom miatt érdekes, kiderül belőle, mennyire furcsák voltak akkor a viszonyok. A Svájcból küldött golyóstollért apám tizennyolc forint vámot fizetett. Ez miért nem irodalom?

Ha elolvassák egy újságíró cikkét, akkor az miért nem irodalom? Ugyanúgy erőlködik az újságíró, fogalmaz, történetet mesél, mi itt a határvonal? Nehéz a válasz. Nekem erre saját definícióm van: szerintem az irodalom ott kezdődik, ahol az írás már okosabb, mint az ember, aki írta. Tehát ha csak olyan okosat tudnak írni, amilyen okosak egyébként, akkor még nem írók, hanem mondjuk újságírók. Példának elég most annyi, hogy a már említett Tolsztoj, aki minden idők legnagyobb prózaíróinak egyike, nagyon buta és korlátolt ember volt. A kor okos emberei annyit röhögtek ezen a hülyén, hogy csak na. Szélsőséges gesztusai voltak. Rögeszmésen hitte, hogy ha az obscsina (ami falusi parasztközösség volt) elterjedne Oroszországban, akkor lenne mit enni. Ez szörnyű marhaság, akkor is mindenki tudta, de ő ragaszkodott hozzá. Ha többet is akarnak róla tudni, bődületes napló- és levélkötetei vannak. A naplói sirámokat zengenek arról, hogy vesztett a kaszinóban. Isten bocsánatát kéri a bűnbeesésért, megfogadja, hogy soha a büdös életben kaszinóba többet nem megy. Majd két nap elteltével arról ír, hogy jó napja van, mert nyert a kaszinóban. Ugyan még nem fizette vissza tízszeres tartozását, de kapott rá haladékot. Tolsztoj a szerencsejátékon kívül két szenvedélynek élt, az egyik volt a cselédlányok teherbe ejtése, ami bocsánatos bűnnek számított az akkori Oroszországban. A másik szenvedélye pedig, hogy önmagát saját kezűleg testi örömökben részesítette. Emiatt is bűntudat gyötörte, állandóan fogadkozott, hogy soha többé, aztán mégis.

1901-ben osztották ki az első Nobel-díjat. Ha bárki tudná önök közül, hogy ki kapta, az nagyon büszke lehet magára. De így csak én leszek büszke magamra, mert megmondom önöknek, hogy egy Sully-Prudhomme nevű francia költő kapta. Nagyon jelentéktelen francia költő. Tolsztoj, aki már akkor élő legenda volt, nem kapta meg a Nobel-díjat. Erre írt egy levelet a Nobel-díj bizottságnak, melyben megköszöni, hogy nem ő kapta a díjat, mert egyrészt minden pénz csak rosszat hoz, másrészt annyit kell a feleségével harcolnia a pénzügyek miatt, hogy ez újabb bonyodalom lett volna. Ezek után még vagy kilenc Nobel-díjat osztottak ki az ő életében, de nem neki. Úgy halt meg, hogy nem kapott Nobel-díjat, mert magára haragította az Akadémiát. Ilyen ember volt ez az írásaiban nagyszerűen okos ember.

Sajnos, ennek az eszmefuttatásnak van egy borzasztó következése: ha valaki seggfej, akönnyebben lehet író, mint ha valaki nagyon okos. Ez rám nézve is rémes. Viszonylag okos embernek gondolom magam, mekkorát kell ahhoz ugranom, hogy egyáltalán író lehessek!

*

Most egy személyes vallomás következik. Én még soha könyvet úgy nem írtam, hogy ne lett volna olyan mondanivaló a fejemben, amelyről úgy éreztem, hogy ha önök elolvassák, akkor valami picit jobb lesz. Azt nem tudom megmondani, hogyan, mert könyve válogatja, de teljes felelőséggel mondhatom ilyenkor: figyelj ide, olvasó, most ne pasizzál, ne menj moziba, ne tévézz, ne az anyádnál üljél! Mindegyik helyes, a tévézéstől talán jobb tartózkodni, de a többi helyes. Szóval, én azt kérem, inkább tölts el három napot az Apák könyve című írásommal.

Ezt nagy felelősségnek érzem. Mindebből következik, hogy nem annak örülök, ha valaki azt mondja, hogy uram, az ön mondatai fantasztikusak. Az engem nem érdekel. Ha valaki azzal jön oda hozzám, hogy mi is csináltunk egy családi Apák könyvét, és majd odaadjuk a gyerekünknek meg az unokánknak, az jelzi, a mondanivalóm betalált. És nem hiába raboltam az olvasók idejét.

Én ágrólszakadt vagyok, és hosszú ideje árva, a családomról jóformán semmit nem tudok. Anyámról írtam már egy könyvet, és gondoltam, hogy apámról is kéne, de nem volt elég adat. Kitaláltam, hogy írok az összes magyar apáról egyet. Nem tudom, ismerik-e Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művét. Római és görög férfiak életét írta meg, és úgy érezte, hogy ezzel ábrázolta a korát. Gondoltam, én írok száz magyar apáról. Ebben lettek volna híres emberek, meg hírtelenek. A harmadiknál már kezdtem unni, és ha én kezdem unni, akkor önök már nagyon unják. Abbahagytam. Akkor jött az ötlet, hogy választok tizenkét atyát a történelemből, egymás leszármazottait. Nem azért beszélek magamról, mert én olyan fontos vagyok, ellenkezőleg, nagyon unom magamat, de a könnyebb a példákat hazai pályáról venni.

A regénnyel azt akartam mondani, hogy akinek van apja vagy anyja, hallgassa meg, hogy mit mond, és jegyezze le, mert idővel nem lesz rá módja. Azt akartam, hogy a világban figyeljenek oda jobban az atyákra, anyákra, nagyszülőkre, amíg lehet. Nekem nagyon fáj, hogy régóta nincsenek élő felmenőim. Nem tudtam előre, hogy ezt akarom mondani, mete közben értettem meg, és ez a prózaírás lényege. Ha az ember írja a könyvet, egyszer csak megért valamit a témájáról, amit addig nem tudott, akkor prózaíró lett. Ha ezt az aha-élményt nem éli át, akkor csak újságíró vagy bulváríró.

Ugyancsak példaként mesélem, hogy az Anya csak egy van esetében tizennyolc évesen jöttem rá, hogy anyámról kell írnom egy regényt. Mondanivalónak azt szántam, hogy drága édesanyám olyan, mint a szocializmus. Kegyetlen, szeszélyes, kaotikus, diktatórikus, hatalmaskodó - de elég röhejes. Az a szocializmus ugyanis, amelyet én 1960-tól megfigyelhettem, az mindig kissé röhejes volt. Gondoltam, írok egy könyvet anyámról, melyben anyám olyan lesz, mint a társadalom, amit majd finom lírai trükkökkel adok az olvasó tudtára. A cenzúra nem szólhat semmit, anyámról azt írok, amit akarok, gondoltam én. Csakhogy anyám még élt, amikor tizennyolc évesen megírtam a könyv első változatát. Teltek az évek, anyám meghalt. Újra meg újra nekifutottam a szövegnek, amely végül '95-ben jelent meg. Mikor írtam, már nem volt szocializmus, és a könyv már nem is arról szólt, hanem arról, hogy van egy mániás depressziós nő, akit a társadalom hülyének, felelőtlennek és szinte kártékonynak tekint. Van egy humorista fia, aki híres és megbecsült. A könyv során kiderül, hogy a híres és megbecsült fiú valójában savanyú, karótnyelt barom, aki még egy igaz szerelmet sem tud átélni. Bezzeg a mániás depressziós asszony szerelmes, boldogan él, és viszonylag könnyen meghal. Tehát figyeljünk oda, hátha nem olyan hülyék azok, akiket annak tartunk.

Amikor valaki elolvasta, és odajött hozzám azzal, hogy az ő anyja totál hülye, de ezek után jobban tudja majd szeretni, éreztem, hogy a nyilam célba talált. Nem állítom, hogy ez nagyon nagy lépés a világtörténelemben, de ennyit tudtam tenni. Azt ajánlom, ha olyan prózaírók akarnak lenni, mint a két választási lehetőség szerinti Závada-féle vagy Tolsztoj-féle, addig ne nyugodjanak meg, míg egy témában nem jutnak el az aha-élményig. Ha egyáltalán nem jutnak el idáig, akkor ne is fejezzék be, és ne is adják ki azt a szöveget. A honorárium erkölcsi értelemben elképesztő, amikor ezt az aha-élményt átélik. Mint száz orgazmus, olyan jó érzés.

Hogy a költők mit éreznek, amikor megírják a költeményt, azt nem tudom. Biztos ott imásféle az öröm. A vers állítólag mindig olyan, mint az ajándék. Az jó lehet. Bár az én lelki alkatom olyan, hogy ajándékot se kérni, se elfogadni nem tudok jól, én csak adni tudok. Amikor prózát írok, akkor is ez az alapállásom - egyáltalán nem biztos, hogy ez helyes.

Egyébként a prózaírás fortélyait szerintem egyetlen módon lehet oktatni: ha kisebb csoportban, legföljebb nyolc-tíz embernek próbálnánk átadni a tapasztalatainkat, akik rendszeresen hoznák a szövegeiket, hogy megbeszélhessük. Akkor sem oktatnám, csak bizonyos próbálnám rávezetni a hallgatóimat. Általánosságban beszélni az írásról képtelenség. Az Amerikai Egyesült Államokban tanítottam írást, dráma- és filmírást, és ott tettem szert arra a tapasztalatra, hogy ezt úgy lehet jól tanítani, ha feladatokat adok. Én elsőként azt a feladatot adnám mindenkinek, hogy menjenek haza, és írjanak háromoldalas novellát (legalább háromezer karaktert) a saját kezükről. Ilyenkor szokták kérdezni a Yale-en a diákok, hogy a jobb vagy a bal kezükről. Aki jobbkezes, az a jobb kezéről, aki balkezes, az a balról. Nehéz gyakorlat, ha a saját kezünkről kell írnunk. Mi a fenét lehet egy kézről írni? Kezünk van. Ez sem egészen általános, de mégis, a többségnek van keze. Soha észre sem vesszük, hogy milyen marha ügyes a kezünk, még akkor is, ha marha ügyetlen. Hogy mi mindent tud csinálni egy ilyen emberi kéz, amit például egy medve nem tud a mancsával, pedig az sem ügyetlen állat. De mit akarnak mondani a kezükről? Itt megint visszatérek az előző választásokhoz. Ha önök "istenírók", akkor mindent tudnak a kezükről, ha meg mondanivalójuk van, akkor el kell gondolkozniuk, hogy egy emberi kéz leírásával mit lehet mondani. Néhány primitív példa. Lehet ezzel az írással azt üzenni: de jó, hogy van kezünk. Ez érdekes mondanivaló. Ez arra tanítaná az összes többi embert, hogy ha éppen elvált, és iszonyú rosszul érzi magát, sőt a válóperes bíróságról jövet karambolozott, és nem is tud hova menni, mert a férje elperelte a lakást, ott áll a roncs mellett - még mindig magára nézhet, és azt mondhatja, hogy de jó, a két kezem megmaradt.

Ha nem arról akarnak írni, hogy milyen jó, hogy van kezünk, akkor arról is lehet, hogy ügyes a kezünk, de nem elég ügyes. Megírható, hogy sajnos a kezünk nem elég szép. Én erről rettentő jól tudnék, mert nekem munkáskezem van. A tenyérjósok azt is elmondhatják, meg melyik kézforma mit jelent. Ha eldöntötték a mondanivalót, és elkezdenek írni, akkor menet közben hirtelen lesz egy kettes számú mondanivaló, amire nem gondoltak. Ha ez megtörténik, akkor már prózaírókká váltak.

*

A próza alapvetően háromféle szövedékből áll. Dialógusból, leírásból, és - az egyszerűség kedvéérthasználom ezt a szót - elmélkedésből. Az elmélkedéssel nem érdemes foglalkoznom, azt hiszem, azzal kapcsolatban kevesebb a lehetséges és közhasznú szabály. (Vagy csak nekem nincs túl sok mondanivalóm róla?)

Bármely középiskolát végzett embernek megvan minden képessége a prózaíráshoz, a szívet és a lelket leszámítva. Középiskolai stilisztikai ismeretek, plusz szív és lélek, ez a lényeg.

A modern próza viszonylag ritkán él a leírás hagyományos eszközeivel, például a tájleírással, van olyan vélekedés, hogy ezek a megoldások elavultak. Én úgy tartom, soha semmi nem avul el, ha jól csinálják. Persze, bizonyos dolgok kimennek a divatból de szerintem ezzel sem érdemes törődni.

Szokás arra hivatkozni, hogy Thomas Mann A varázshegyben tüzetesen leírta a gramofonkészüléket, mert a kor embere olyat még nem látott. Ma ilyet nem lehet, mert a kor embere mindent előbb lát a televízióban, mintsem hogy mi azt megírnánk. De hiába nézzük a tévében a Barátok közt című színes sorozatot, az emberi arcokról soha nem fogunk megtudni semmit. Ha ezzel szemben egy kicsit is tehetséges prózaíró egy emberi arcot leír, akkor kaptunk valamit.

A leírás mellett van valami, amivel minden pályakezdő visszaél, és ez a párbeszéd. Itt vannak kevlsbé fontos technikai döntések. Az írónak el kell döntenie, hogyan jelezze a dialógust. Hagyományosan a magyar irodalomban gondolatjelekkel szokták. Ez jó, nagyon racionális, nagyon szabatos, de kicsit elidegenít, kiszakítja a párbeszédeket a szöveg egészéből. Lehet az angolszászok módszerét követni az idézőjelekkel, biztosan tudják, néha rendes (kettős) idézőjellel, néha csak aposztróffal jelzik az idézőjelet. A központozás koronként változik, tehát ne abból induljanak ki, hogy olvastak valamit Móricz Zsigmondtól, mert akkor más volt a szabály. A leggyakoribb hiba, amit elkövetnek, hogy a vesszőt nagyon sokszor a második gondolatjel elé teszik, így: - Gyere, Juliska, -. Ez azért rossz, mert a szerkesztőt, akinél önök be szeretnének vágódni, rögtön maguk ellen hangolják.

Persze, nem a központozás a lényeg. A párbeszéddel kapcsolatban az a legfontosabb, hogy csak akkor érdemes párbeszédet használni prózában, ha nincs semmi más módszer arra, hogy valamit kifejezzünk. A párbeszéd a prózában másodlagos. Drámában viszont az az alapszöveg. Írás közben nem kell foglalkozni ezzel, de amikor kész a szöveg, ha írtak egy regényt vagy egy novellát, tegyék félre három hónapra, és feléje se nézzenek. Ha rögtön elszaladnak vele, és közzéteszik, fogalmuk sincs, milyen. Ha eltelt három hónap, vegyék elő, olvassák el, és sokkal pontosabban fogják tudni, hogy mit ér, amit írtak, mintha tőlem kérdeznék. Mindig mindenki tudja, hogy mit írt, csak nem rögtön. Velem már megesett az, hogy gyenge könyvet adtam közre, ezt önök ne csinálják. Mindig van idő. A prózaírás hosszútávfutás, ráérünk. Tegyék félre, és olvassák el. Mikor másodszor olvassák, és odaérnek egy párbeszédhez, álljanak meg. Kérdezzék meg: ezt tényleg nem tudom másképp? Legalább próbálják meg. Minden párbeszédet húzzanak ki, ami nélkül a szövegük áll a lábán.

Ajánlok néhány tanulmányozandó szerzőt. A legjobb párbeszédeket véleményem szerint Örkény István írta. Ha az egyperces novellákat elolvassák, nézzék meg, hol van párbeszéd, és hol nincs, ahol van, ott miért van. A külföldi irodalomban nagyszerű példa Hemingway, aki sajnos ma nem divat. A párbeszédírás nagy nehézsége, hogy ha ketten beszélnek egy hálózsákban a spanyol polgárháborúban, és a beszélgetés arról szól, hogy legyünk-e egymáséi, vagy sem, akkor állandóan ismételgetni kell, hogy mondta Jenő, mondta Lujza. Ha nem ismételgetjük, akkor egy ponton az olvasó elveszti a fonalat. Hemingway azt a döntést hozta, hogy ő nem írja oda. Megpróbált úgy írni, hogy a stílusból érezzük, hogy női beszédet vagy férfibeszédet olvasok.

A magyar kortárs regények gyakori hibája az, hogy sokukban mindenki egyformán beszél. Pedig soha nem beszél egy nő úgy, mint egy férfi. Ha azt mondják erre, hogy szexista vagyok, tévednek. Ez nem jelent se magasabb- se alacsonyabbrendűséget, egyszerűen csak azt jelenti, hogy ahogyan egy női test másképp néz ki, mint egy férfitest, úgy a női beszéd is másmilyen. Erről már tudományos kutatások is tanúskodnak. Untathatnám önöket az agy különböző féltekéivel, szociálpszichológiai kísérletekkel. Ha én megállok a jégszekrénynél, biztosan tudom, hogy nem fogom látni, hol a vaj, tanácstalanul állok, hol a francban van, pedig majd kiböki szemem. Míg egy nő odaáll, és rögtön látja. A térképen viszont én briliánsan el tudok tájékozódni, egy nő általában kevésbé. Mindig van kivétel, vannak férfias nők, nőies férfiak. Mégis jellegzetesen más egy férfimondat, mint egy női. Ha érdekli önöket, fogjanak meg egy magnetofont, kapcsolják be, és vegyék föl, amikor két barátnő beszélget. Azt ne tudják, hogy önök felveszik (ez ronda dolog, de nem baj). Vegyék fel, utána hallgassák meg kétszer-háromszor. Utána és próbálják meg felvenni, amikor két férfi beszélget. A mondatszerkezet nem lesz azonos, a szavak sem lesznek azonosak, a hangsúly pláne nem lesz azonos.

A magyar nyelvnek sok előnye van, viszont nagy hátránya, hogy nincs she és he névmás. Én egyszer megpróbáltam úgy írni egy novellát, hogy ő és őe szerepelt benne, őe a nő, de ez nem az igazi. Nekünk csak az van, hogy mondta Béla, mondta Éva. Ezt pályakezdő írók úgy szokták elkerülni, hogy ilyesmit írnak, gyere a kazalba, Juliska. - Béla epekedve nézett. Ez a legrosszabb, töltelékmondatokkal kiváltani a mondtá-t, hiszen abból, hogy Juliskát a kazalba hívja, én már tudom, hogy epekedik. Ha nem tudnak jobbat kitalálni, akkor vagy írják mégis, hogy mondta, vagy hagyják el. Létezik egy sokkal ravaszabb párbeszédmegoldás, a belső párbeszéd, amikor a szövegben leírjuk, hogy X mesélt valamiről. Ennek előnye, hogy teljesen belesimul a szövegbe, hátránya, hogy nem szó szerint adja vissza, amit a szereplő mondott, hanem az író meséli el. Ezért egy stiláris eszköztől elesünk. Az igazi megoldás talán az, ha váltogatjuk a két verziót.

Én már annyit küszködtem a párbeszéddel, hogy önök el sem hiszik. Egyik regényemben, amelynek Zenga zének a címe, megpróbáltam színházian csinálni. Így Anya, adjál egy huszast! (Öcsi). Ez nem rossz, de egy kicsit modoros. Ha nincs túl sok párbeszéd, akkor működik.

Arról, hogy milyen a jó párbeszéd, még egy dolgot el szeretnék önöknek mondani. A Yale egyetemen a tanítás mellett jártam egy színészosztályba, szórakozásból, kíváncsiságból. (Vendégprofesszornak lehetett.) Azért színészosztályba jelentkeztem, mert gondoltam, ilyet sosem fogok csinálni, had lássam, milyen. Alkalmam nyílott egy Csehov darabban szerepelni. Megrázó élmény volt, azóta nem írok színdarabot. Van egy jelenet, amelyben a doktor egy nőnek mutogatja, hogy a járásban mennyi föld van, mennyi erdő és erdei vad, szarvasmarha, és történelmi távlatba helyezve mutatja, hogy egyre kevesebb a marha, szarvas, és egyre kevesebb a disznó, a hattyú és a siketfajd is. A nő titkon szerelmes belé, és mindig a nyelve hegyén van, hogy kimondja. Szíve szerint így szólna: Asztrov, én szeretem magát, amit persze nem lehet, mert Oroszországban vagyunk a XIX. században. A XX. században sem azt mondaná, hogy szeretem magát, hanem a Juliska, gyere a kazalba egy változatát. A doktor észreveszi, hogy nem figyel rá a nő, és megjegyzi: Látom az arcán, hogy ez nem érdekli magát. A nő azt feleli: Az igazat megvallva máson jár az eszem.

Persze, nem az érdekli, hány szarvasmarha van, az unalmas. Ez a férfit érdekli. Mi, nézők, már tudjuk, hogy erre utal. Egyszercsak a doktor megragadja a kezét, és azt súgja: Gyere el holnap az erdészetbe! Nem mondja ki, hogy …és ott aztán én úgy megduglak!. Az egész jelenet arról szól, hogy a nő erre várt. Most a férfi vállára hajtja a fejét, és azt mondja: Ez szörnyű.

Ilyen a jó dialógus. Miért "szörnyű", ha a férfi végre randira hívja? Azért, mert a nő nem így szeretné. Sokkal romantikusabban - ugyanezt. Hogy rövid legyek, ha valakinek épp bánata van, és egy regényben vicceseket mond, az nagyon jó. Ha valakinek nagyon jó kedve van, és szomorúakat mond, az is nagyon jó. De ha valakinek nagy bánata van, és azt mondja, jaj, nagy bánatom van, az szörnyű. A dialógusban soha nem azt kell megírni, amit a szereplő mondani akar, hanem mindig valami mást.

A Yale-en a saját kurzusomon feladatokat adtam a hallgatóknak. Írnivalót. Amikor behozták, kértem, cseréljenek szöveget a mellettük ülővel. Azt vigyék haza, s írják tovább. Ezt érdemes megpróbálni, gyakorlatként. Válasszanak ki valakit, akit szeretnek, alkossanak vele egy párt, és próbáljanak bizonyos szövegeken együtt dolgozni. Ez azért lesz jó, mert az ember a saját szövegével nagyon engedékeny, de a másik keményen rámutathat a hibákra. Például megkérdezheti, hogy miért ezt a dialógust írtad, és miért így. Sorstársnak jobban elhisszük a kritikát. Majd ha egy kritikus írja ezt, az fájni fog. Minden prózaíró társam azt szokta mondani, hogy el se olvassa a kritikát, mert nem érdekli. Híres andekdotikus történet az, hogy a színész levelet ír a kritikusnak: Uram, itt ülök a lakásom legkisebb helyiségében. Előttem az ön kritikája, ami hamarosan mögöttem lesz. Ez vicces és népszerű hozzáállás, de nem jó. A legsúlyosabb kritikákban - nekem aztán van benne részem bőven - mindig van valami, amin érdemes eltűnődni.

Higgyék el, jót mondani könnyebb. Borzasztó nagy megerőltetés kell ahhoz, hogy odamenjek, és azt mondjam valakinek, te, ez nagyon szar volt. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy velünk ezt csinálja, azt meg kell becsülni. Ha bárki szigorú lenne önökkel, azt vegyék megtiszteltetésnek. Örkény István azt tanította nekem, mikor én még azt sem értettem, hogy ő kicsoda, hogy egymás pofán dícsérése sértésnek számít. Én ennek alapján élek.

A Yale-en szerzett tapasztalatokból elmondok még egy feladatot, hátha kedvük támad megcsinálni. Képzeljék el a következőt: ül egy férfi és egy nő, önök döntik el, hogy hol. Beszélgetnek, és van valami baj. Írják meg úgy a dolgot, hogy nem szerepelhet benne, hogy mi a baj. Önök tudják, én nem. Ha megértem az írásukból, boldog leszek. Ha nem, akkor majd megkérdezem. Álnok ez a feladat, mert nagyon kevésféle baj lehet egy nő és egy férfi között. A: szakítani kell. B: egyik megcsalta a másikat. C: terhes a nő. D: pénzügyi nehézségeik támadtak. Itt el is akadok, van még egy-kettő ezeken túl, de nem sok.

Olvasták-e Hemingway A fehér elefánt formájú hegyek című rövid novelláját. A következőről szól: egy spanyol vasutállomás restijében ül egy férfi és egy nő, és arról beszélgetnek, hogy milyen koktélt igyanak. Látták kiírva egy spanyol koktél nevét, és találgatják, hogy amilyen lehet. Eszükbe jut, hogy máshol miket ittak már. Ezt csináljuk mi, utazgatunk, és különböző koktélokat próbálgatunk. A háttérben fehér elefánt formájú hegyek vannak. És szerepel egy mondat: Hát akkor mi legyen?, majd beszélgetnek tovább.

Itt az abortusz kérdését tárgyalják. Ez egy remekmű, így kell novellát írni. Gyakorlatképpen próbálják meg kihúzni az összes dialógust. Nézzük, mi marad. Mondhatom önöknek, hogy semmi, semmi nem marad. Most húzzák ki az összes leírást. Mi marad? Nem semmi, a semminél kicsit több, de a mindennél sokkal kevesebb. Hemingwaynek nem volt számítógépe, állva írt, mert fájt a háta, napi egy oldalt, mert a vadászat jobban érdekelte. A számítógép korában a fenti gyakorlatot végrehajtani nagyon egyszerű. Elmentik a szövegüket, és elolvassák így is, úgy is. Itt jegyzem meg, hogy aki monitoron olvassa a saját írását, az nem olvasta. Olvasni csak papíron lehet. A monitor mindent szebbé tesz, a monitoron nagyon nehéz szöveget megítélni.

*

Van még egy fontos kérdés, amelyre érdemes megfontolt választ adni. Voltaképpen miért akarunk írók lenni? Hülye kérdésnek tetszik, noha minden újságíró föl szokta tenni. Van egy egyszerű válasz: híres és gazdag akarok lenni. Ne szégyelljék, mindannyian ki akarunk emelkedni a világból. Balzac, aki sosem volt nemes, csak úgy odaírta a neve mellé a de szócskát, semmi mást nem akart, csak sok pénzt keresni. Bizonyos műveit összecsapta, tényleg csak a pénz érdekelte, folyton kiadóvállalatokat hozott létre. Ha ez a motivációjuk, vállalják el.

Azért is akarhat valaki író lenni, hogy messianisztikus küldetést teljesítsen. Bennem például egy prédikátor veszett el. Én mindig a nézeteimet szeretném hirdetni, ezért vagyok prózaíró. Hároméves koromtól prózaíró szeretnék lenni. Még nem is tudtam írni, de már történeteket fogalmaztam a fejemben, amit mindenkinek elmondtam. A baj ezzel csak az volt, hogy többször, még nagyobb baj, hogy mindig másképp. Javítgattam a saját szövegeimet. Orális korrektúra.

A harmadik változat: egyszerűen szeretek írni, élvezetet okoz. Kézzel írni, sort sor alá, fárasztó, de nagyon jó érzés. Esterházy Péterről köztudott, hogy nem (vagy nagyon ritkán) ír géppel, hanem szépen a füzetébe, kézzel. Van, aki szeret géppel írni. Én például mindig írógéppel írtam, már gyerekkoromban is, ennek ellenére egyáltalán nem tudok gyorsan gépelni. De nekem nem sietős. Egyszóval lehet az ember író azért is, mert kedve telik benne. Az én emberi tudásom szerint nincs több, ez a három motiváció létezhet.

Jó ezt időben eldönteni, hogy melyik változatba tartozunk. Ha pénzt akarnak keresni, akkor vastag bulvárregényeket kell írniuk. Ha messianisztikus törekvéseik vannak, akkor olyan mondanivalót kell választaniuk, ami a társadalom előbbrejutását szolgálja. Ha pedig egyszerűen csak szeretnek írni, akkor hagyják mindezt, és csak írjanak. Írom vers, ahogy jön…

Ezt a kört azzal zárnám, hogy teljesen mindegy, mit mond az ember, miért akar író lenni, talán az is mindegy, hogy mire törekszik, úgyis olyan író lesz, amilyen. Mondhatja valaki, hogy ő messiás akar lenni, miközben a jó mondataival tűnik ki. Van egy felsőbb erő, amely eldönti a sorsunkat. Ezt a felsőbb erőt nevezhetjük istennek, ha akarjuk. Anyagelvűek hívják sorsnak. A mi szempontunkból mindegy. Érdemes észrevenni idővel, hogy milyen írók lettünk, függetlenül attól, hogy egybeesik-e a valóság a szándákainkkal. Ha már tudjuk, az okvetlenül befolyásolni fogja a témaválasztásunkat, a formai megoldásainkat és sok minden egyebet.

Egy dolog biztos: a befektetett idő sajnos nem egyenesen arányos az eredménnyel. Valaki eltöltheti a nap húsz óráját prózaírással és négy órát alvással, és esetleg mégsem jut semmire. Míg egy másik kevesebb munkaórával sokkal többet ér el. Nekem napi három óra prózaírás elég, többet nem tudok, és nem is akarok írni. Ha többet írok, mint három óra - és most csak a regényírásról beszélek, mert egy novellát egy délelőtt alatt meg lehet írni -, akkor másnap nagyon nehezen tudom folytatni. Hemingway mondta, hogy akkor abbahagyni a napi írást, amikor még nagyon jól tudnánk folytatni. A másnapi munkáig a szervezetünk, mint egy akkumulátor, feltöltődik. Hemingway mindennap azzal kezdte, hogy elolvasta, amit addig írt, akkor is, ha egy regény 328. oldalánál tartott. Ezért voltak olyan munkanapjai, hogy egy sort sem tudott írni. Volt olyan is, hogy nem ért a kézirata végére. Én ezt nem tanácsolom. Meggyőződésem, hogy az ember által írt regény vagy szöveg benne él az idegrendszerünkben. Nem érdemes menegtközben elolvasni, úgyis át kell írnunk egyszer, ráérünk akkor foglalkozni a hibákkal és a részletekkel.

*

Mint említettem, úgy szoktam regényt írni, hogy megkeresem az érvényes mondanivalót. Mikor ez megvan, eldöntöm, hogy melyik korban játszódjon a könyv, kik lesznek a figurák. Ha valaki 1965-ös regényt ír, tudnia kell, hogy akkor mennyibe került a kenyér, mik voltak a hírek, a fontos események. Naptárral ellenőrizni kell a napokat, nehogy vasárnap menjünk vásárolni, mert akkoriban nem lehetett. Ezeknek a kis realista dolgoknak utánanézek. Összegyűlik egy dossziényi anyag, jegyzet, vázlat. Akkor, ha még mindig bele vagyok szeretve a témába - mert előfordul, hogy e munka közben megunom -, és a dosszié már elég vastag, neki kell ülni írni.

Ha regényt írok, a keresztvázlatolás módszerét használom. Régebben ezt két egyszerű szótárfüzettel csináltam, most a számítógéppel, két fájlban. De egyszerűbb a szótárfüzettel elmesélni. Elhatároztam, hogy hány szereplő lesz, és az egyik szótárfüzetben minden szereplő nevét felírtam egy üres lapra. Amit első nap írtam, annak alapján elővettem ezt a szótárfüzetet, és minden szereplő neve alá odaírtam, hogy eddig mit tudtunk meg róla. Ha eszembe jutott valami, hogy később még mit szeretnék, akkor a lap aljára ceruzával odaírtam (azért ceruzával, hogy tudjam, ez még csak ábránd). Így mindig tudtam, hogy a szereplőről már kiderült-e, hogy ki az édesanyja, satöbbi. A másik füzetbe néhány mondatban leírtam, hogy az aznap írt oldalakon mi történt. Így nem kellett mindig újra elolvasnom a szöveget, csak ezt a vázlatot.

Amikor már az ötszázadik oldalnál tartanak, ez óriási segítség, mert pontosan nyomon tudják követni, hogyan alakult a cselekmény, és miként fejlődtek a figurák. Ha már kész a könyv, és javítgatom, megesik velem, hogy éjszaka fölébredek, mondjuk, hajnali kettőkor, és eszembe jut, hogy az a jelenet, amikor ketten bementek a kávézóba és latte macchiattót ittak, az nem jó. Kezdem keresni, hogy hol van ez a jelenet, de nem találom. Egészen addig keresem, amíg rá nem döbbenek, hogy ilyen jelenet nincs, ezt csak álmodtam. A két szótárfüzettel hamarabb ls könyebben rájövök. Biztosan nem mindenki ilyen hülye, mint én, de a regényírásban nagyon könnyű elkeveredni. Mindenesetre amikor ez bekövetkezik, ideje gyorsan befejeznem az adott könyvet, mielőtt teljesen megbolondulok.

Úgy érzem, hogy amit ilyen gyorstalpaló lendülettel el lehetett önöknek mondani a prózaírásról, illetve hogy én hogyan csinálom, azt elmondtam. Használják egészséggel, ha tudják.

Budapest, 2006. november 11.

 

---

Honnan lehet tudni, hogy amit írtam, az kész és jó?

Soha sehonnan. Az, hogy valami jó, még akkor sem derül ki, amikor megjelenik. Felhívnám a figyelmüket arra, hogy a két világháború között, mikor a Nyugat nagy nemzedéke élt, nálunk nagyon elismert író volt Herczeg Ferenc, és most hol van? A korszak legsikeresebb íróját úgy hívták, hogy Bús Fekete László, és most ő is ismeretlen. Ahhoz, hogy kiderüljön, mi jó, kell minimum ötven év, de inkább száz. Engem elkényeztet a közönség, de ezt értékén kezelem. Úgy érzem, hogy éppen jó pillanatban írtam olyat, ami betalált. Gyakran gondolok Van Goghra, aki életében egyetlen festményt sem adott el. Az írásban az embernek nincs felettese, főnöke, beosztottja, senki nem dicséri meg, senki sem szidja le. Ha valaki azt mondja vagy írja a munkánról, hogy jó vagy rossz, gondolkodjunk el, de ne higgyük el vakon. Van még egy fontos tanács: ne akarjanak olyan regényeket írni, mint a nagy írók, mert azokat már megírták. Örkényt idézem ismét, aki beadta első regényét egy kiadóba, ahol azt mondták, nézze, Örkény úr, ez egy olyan közepes Márai-regény, akár ki is adhatnánk. De tudja mit, hozzon egy igazán rossz Örkény-regényt, azt kiadjuk."

 

---

Írói gyakorlat:
Írjanak két rövid novellát a mai időjárásról. Ha kész, hasonlítsák össze a két szöveget. Mi a különbség? Mi az azonosság?

1. Legyen káprázatos idő. De a főszereplőnek legyen nagyon nagy bánata.

2. Legyen csapnivaló idő. De a főszereplőnek legyen nagyon nagy öröme.

 

Ajánlott olvasmány:

Örkény István: A mesterség titkaiból (arcképek, korképek). Palatinus, 2003.