2012. téli levél

Megosztás

Kedves Honlapolvasók, Barátok, Érdeklődők,

Úgy érzem, talán ideje, hogy jelentkezzem. Nehéz ezekben a hónapokban mit mondani, amitől valamelyest földerülhetnek az arcok. Én javíthatatlan optimista volnék, de most már nehéz mibe kapaszkodnom.

A mostani idők legjellegzetesebb vonatkozása, hogy egy kis írásom örökké továbbszerkeszti az idő. Előbb egy utóiratot biggyesztettem hozzá. Majd még egyet. Végül a szerkesztő tanácsát kértem, abban maradtunk, hogy ez az írás most ne kerüljön nyilvánosságra. De nektek azért szeretném megmutatni. Decemberben készült az alapszöveg, a közepe táján. Január legelején az első utóirat. Tegnap a második. Íme.

 


 

Vámos Miklós
FELEMÁS KORLÁT
Példának okáért

Ez itt egy nyílt levél. Létezik olyan egyáltalán? Zárt levél az volna, amelyet csak a címzett(ek) olvashat(nak) el. Ám voltaképp ezt a levelet is: címzettje a teljes magyar lakosság. Sőt akár az összes európai. (Nem állítom, hogy valamennyi címzetthez eljut. Azonban derűlátok.)

Nekünk itt a kárpátkapitalizmus odvas bércei között még a korlátaink is felemásak. Ezekben a hónapokban, amikor a pénzügyek már-már többet foglalkoztatják az utca, az iroda és a talponálló emberét, mint a politika. Sok-sok tanácsot kapunk. Kezdjük ott, hogy a nehéz helyzetbe hozott s került bankok némelyike nem nyughat, komoly hirdetésekben ajánlgatja, mit tegyünk a pénzünkkel legott, hogy értékét megőrizzük. Kevésbé hiteles vállalatok is igyekeznek rábeszélni bombabiztos befektetésekre, s még jó, ha nem biztosításokra.

Tegnap három sms-t kaptam olyan pénzintézetektől, amelyekkel van (vagy volt) kapcsolatom. Kihagyhatatlan hitel lehetőségéről értesítettek. Soha nem tapasztalt kedvezményekről, amennyiben meglévő plasztikkártyámmal ész nélküli vásárlásba kezdek. Rendkívül előnyös csomagról, amellyel csökkenthetem a tranzakcióim költségét. Arról nem küldtek szöveges üzenetet, hogy miként bízhatnék bennük. Vagy legalább abban, hogy náluk jó helyen van a pénzem. Most akkor mi van?

Ismerőseim és barátaim irányából ellentétes, olykor felemás ötletek záporoznak. Meglepő, hogy viszonylag alacsony keresetű emberek is az amerikai FED elnök stratégiai biztonságával tájékoztatnak: amennyiben meg akarom őrizni a pénzem fizetőerejét, sőt szerény de nem sértő mértékben fialtatni is óhajtom, vásároljak például arany lemezkéket. Az a legjobb befektetés. Néhányan már álltak is sorba, hogy megkapják ezeket, s kijelentették, tíz százalék hasznot zsebelhetnének be, ha egy hónap múltán újra beállnának abba a sorba, hogy eladják. Mások arra esküsznek, hogy kanadai dollárra vagy norvég koronára váltsam a forintjaimat, továbbá az euróim felét. Igen, de akad, aki a jó öreg USA-dollárban hisz. Sokan abban, hogy tartsuk a pénzt a ládafiában.

A leghatározottabb cselekvést igénylő elképzelés szerint haladéktalanul vegyem ki MINDEN fillérem (centem) a hazai bank(ok)ból, száguldjak Hegyeshalom felé, amint átlépem a határt, látni fogom az első kis falvakba települt bankfiókokat, különböző osztrák pénzintézetekéit, oda adjam be sietve, amim van. Ennek ellentmondanak azok a híresztelések, miszerint épp az osztrák bankok kerültek vészközeli helyzetbe az eurozóna válsága és a hazai bankadó miatt. Honnan a franzból tudhatja akkor a kinnfentes földi halandó, az a tétova magyar, amilyen vagyok én is, hogy melyik NEM megy csődbe?!

Ja, ha nem bízol az osztrákokban, szaladj egyenest Svájcig, ott az igazi pénzügyi biztonság, édes uram! Valóban? Mindenki elfelejtette már annak a svájci bankóriásnak az esetét, amelyik hajszál híján maradt talpon a válság kellős közepén (a neve majdnem úgy hangzik, mint az UBS, utóbbi a számítógép egyik nyiladéka, mint tudjuk). És itt a legradikálisabb gondolat, Woody Alennel szólva: fogd a pénzed és fuss! Tedd át székhelyed másik országba, válassz egyet a legfejlettebbek közül.
Igen. Fölfogtam. Értem. Most akkor ti figyeljetek ide, mindentudók, javaslatgazdák, ötletadók! Igazatok van. Megtehetném, hogy nemcsak a soraimat zárom, hanem a számláimat is, nemcsak ingóságaimat verem dobra, de ingatlanaimat is, és elbotladozom – mondjuk – Londonba. Ahol a lányom él, immár elegendő esztendeje. Helyzetem irigyelhető, regényt talán bárhol írhat az ember, főleg ha kenyere javát megette, s alapanyaga inkább a múlt, mint a jelen.

DE! A regényíró, ha valamelyest sikeres, figyelmi középpont. Én bízom a személyes példamutatásban. Fölteszem, ha én kiveszem tartalékaimat a két bankból, ahol időtlen idők óta gyűjtögetem, ezek a bankkok még nehezebb helyzetbe kerülnek. Mert ha megtudják a barátaim, az ismerőseim, esetleg az olvasóim, lesznek, akik utánoznak. Talán olyan emberek is, akik csak hallanak arról, hogy én SEM bízom abban, VELETEK EGYÜTT, hogy lesz ebből még ország, van jövője a forintnak, az eurónak, az iparnak, a mezőgazdaságnak, a szolgáltatásoknak, mindközönségesen Magyarországnak és Európának.

Pedig ha mi nem hiszünk a jövőnkben, miért hinne abban bárki?

E gondolatmenet tüzénél melegedve nem csinálok én semmit. Hiába emlékeztetnek némelyek arra, hogy az atyai nagyszüleim így vesztették el fokozatosan a munkájukat, később a házukat, majd a vagyonukat, végül az életüket. Hiába riogatnak engem azzal, hogy a következő választásokat a szélsőjobboldal nyerheti. Hiába noszogatnak, hogy lépjek – a magam és a három gyerekem érdekében. NEM.

Sziklaszilárd bennem a remény, hogy a higgadt viselkedés példát mutat, csodát tehet. Pénzt nem veszek ki. Át se váltok. Próbáljon nyerészkedjék, akinek van hozzá gusztusa. Nekem nincs. Én nem is csomagolok. Maradok nyugton, s igyekszem rábeszélni TÉGED, ŐT, MINKET, hogy kapkodás helyett végezzük tovább a dolgunkat. Óvintézkedés helyett csináljuk azt, amihez értünk. Főleg pedig: bízzunk magunkban. Egymásban. Barátainkban. Családunkban. Szomszédainkban. Munkatársainkban. Főnökeinkben. Beosztottainkban. Állampolgártársainkban. Istenben.

Ha ez már megy, gondoljunk az áldott emlékezetű Örkény Istvánra, és addig is, amíg jobb nem jut eszünkbe: nézzünk bizakodva a jövőbe. Szerintem ez a legokosabb, amit ma tehetünk. Aki hallja, adja át.

Ps. Alig fejeztem be feni soraimat, ezt olvasom: Az Országgyűlés idei utolsó ülésnapján az új alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló törvény elfogadásával úgy döntött: ha az Alkotmánybíróság, az uniós, illetve más bíróság vagy jogalkalmazó szerv döntése alapján az államnak fizetési kötelezettsége lesz, de nincs elég pénz az államkasszában, akkor hozzájárulást kell megállapítani. Ezt mindenkinek, a társadalom minden tagjának fizetnie kell. A rendelkezés addig érvényes, amíg az államadósság a GDP felét meghaladja. (MTI.) Nem hiszem a szememnek. Valaha jogi diplomát szereztem, mégis képtelen vagyok ezt értelmezni. A két hónapos csecsemő és a kilencvenkét éves fekvő beteg is a társadalom tagja, nekik is pengetniük kell? Egyáltalán, aki az állampasszát kiüríti, áttolhatja a felelősséget mindazokra, akik havi-évi rendszerességgel – és kínkeservvel – megtöltik? Mi van?!?

Ezek után van bárminő értelme vagy tartalma mindannak, amit kifejtettem? Azt el tudom fogadni, ha tévesnek bizonyul a jövőképem. De azt nem tudnám elviselni, ha valaki miattam nem cselekedne, s veszítene pénzt. Olvasóim nyerése a célom, a szó minden értelmében. Drága szerkesztő úr, én olyan bizonytalan vagyok. Tekintsünk el ettől a cikktől, s maradjon inkább kettőnk közti zárt levél (?) (!) (…) Vagy pedig?

Pps. Mostan meg azt mondja a miniszterelnök, hogy eszükbe se jut a lakosság bankszámláihoz nyúlni, hiszen ahhoz a kormányának semmi köze (igaz!), mert a bank és az adott ember magánszerződésen alakul. Szemben például a magánnyugdíjpénztári megtakarításokkal?! Amelyekhez azért csak hozzányúlt ez a magánszerződéseket, jogszabályokat és erkölcsöt oly fontosnak tartó kétharmados vezetés. Vagy nem? Nő a káosz – kint s bent.


Eddig a szöveg. Hozzáfűzöm: én már alig értem, hogy mi folyik itt.

Néha úgy látom, van azért, aki érti, vagy legalább sejti.

Szelényi Iván a Yale egyetem professzora huzamosabb ideje. Amikor én ott voltam, ő még – ha nem tévedek – a Columbián tanított. Ettől függetlenül (is) nagyra becsülöm. Szerinte:

"Az amerikai Yale Egyetem professzora szerint a kabinet tudatosan játszik az államcsődre. Szerinte a Matolcsy–Orbán-duónak jól átgondolt és következetes, egyben igencsak kockázatos a stratégiája. Nem irracionális őrültek kapkodása az első 18 hónap politikája, hanem konzekvens, bár feltehetőleg csak a legszűkebb belső kör által ismert „mestertervet” követ a kormányzat.
Lehet-e józan politikusnak államcsődöt vállalnia, sőt keresnie? Szelényi szerint igen, lehet. Argentína - mint írja - már a kilencvenes években egyre súlyosbodó gazdasági problémákkal küszködött. Nőtt a költségvetési hiánya és az államadóssága. 2001-ben a Standard & Poor’s bóvlira értékelte az államkötvényeit. A történet ideáig félelmetesen hasonlít a görög és a magyar eseményekhez. 2002-ben azután az argentin kormány egyik napról a másikra korlátozta a peso konvertibilitását, a dollár pesoárfolyama 1:1-ről 1:4-re korrigálódott, felfüggesztették az államkölcsönök visszafizetését, és – az IMF rosszallása ellenére – azok újratárgyalását ajánlották a nem különösebben lelkes hitelezőknek, akik elfogadták, hogy a kötvények eredeti értékének csak a 25-35 százalékát kapják meg.
A peso leértékelése és az így indukált infláció, mint Szelényi írja – a külföldi tőke átmeneti menekülése ellenére – nem mellesleg a gazdag ásványi vagyonra és erős mezőgazdaságra építő argentin gazdaság gyors növekedéséhez vezetett. 2003–2008 között a GDP évente 8-9 százalékkal nőtt, és még 2009-ben sem esett. Erre szoktak mint argentin modellre vagy argentin csodára hivatkozni. A történet annyit a szerző szerint mindenesetre bizonyít, hogy az államcsőd nem feltétlenül a világ vége, a megfelelően menedzselt csőd a válság kezelésének egyik módszere lehet."

(Szelényi Iván írását teljes terjedelmében a HVG-ben olvashatják.)

Ebben lehet valami. Akkor pedig készüljünk a teljes zűrzavarra. Már csak azt kéne megmondanom, hogyan. Hát… szerezzünk be vastag könyveket, s azokba mélyedjünk, a valóság helyett. (Az sem rossz taktika, ha vastag könyveket írunk – napló is ér.)

Addig is, amíg vastag könyvvel előállhatok (reményeim szerint októberben), közlök itt még egy rövidke szöveget, azt hiszem, ez se jelent még meg sehol. Remélem, nem vagyok olyan szórakozott, hogy már korábban kitettem ide. Ha mégis, bocs. Az esetben nézzétek el nekem, hogy romlok, öregszem.

 


Vámos Miklós
FELEMÁS KORLÁT
Be

 

 

Képes volnék (-ek volnánk) hagyni a csudába véreres politikai indulatainkat, a nagy eurozóna órjási gondjait, a kis magyar forintövezet még hatalmasabb nehézségeit, páros és felemás korlátainkat? Egy órára. Öt percre.

A Balatonnál, egy bizonyos kastélyban nyaralt a mesélő, két majdnem nyolcéves fiával. Egyikük a foci bolondja, másikuk a legóé. Utóbbiról tudni érdemes, szőke és kékszemű, vagyis az anyjára ütött, nem az apja és a tesója a sötétbarnái árnyalatai jellemzik. Örökké képzeletbeli járműveket épít, amelyeken elhajózhat vagy elröpülhet oda, ahol senki se látja. Szívesen bújik meg szekrények mögött vagy asztalok alatt, leselkedik, hallgatózik, figyel. Akármerre jár, előbb-utóbb szerelmes lesz. Érdekes módon a focibolond soha, ő inkább barátokat gyűjt. Újdonsült ismerőseitől focipályán, játszótéren vagy iskolafolyosón a harmadik mondatnál megkérdi: Leszünk barátok? Igenlő válasz esetén hajlamos odaajándékozni valamely tárgyát. Szülői kérdésre – miért teszi ezt – gondolkodás nélkül vágja rá: Mer azt akarom, hogy a barátom legyen. Érthető volna, ha a legózó gyerek ennek mintájára szintúgy ajándékkal lepné meg újdonsült szerelmeit, de – nem. Ő csak néz, tengerkék szeme kerekedik, búzaszínű haja égnek áll. Azt sem tartja fontosnak, hogy bármely módon tudassa szerelme alanyával, amit iránta érez.

Már megint szerelmes a tesóm, mondja ilyenkor a másik, megértőn és együttérzőn. Naaa! – rivall rá az érintett. Többször megbeszélték, ő nem akarja, hogy intim titkait bárki világgá kürtölje, e kérést a szülei tiszteletben tartják, a testvére nem. Rápirítás esetén mosolyogva kijelenti, bocs, elfelejtettem, hogy nem szereti.

Tehát egy barátban és egy szerelemben tobzódó kis lény viselkedését hasonlíthatja össze a lélektan iránt érdeklődő mesélő, nap nap után. A felnőttek bonyolult viszonyrendszerében óriási a különbség a két legbensőségesebb alapérzés között. Barátság, szerelem, e kettő kell nekem.

Vegyük sorra a barátainkat. Mi a közös bennük? Nehéz megmondani. Készítsünk aztán listát a szerelmeinkből. Ez ugye (szerencsés esetben) olyan embertársak csoportja, akik egyidejűség helyett egymásutániságban kerültek életünk fedélzetére. Vajon őbennük mi a közös? Ez még keményebb dió. Annyi azért megállapítható, hogy érettük (szerencsés) esetben megőrülünk, míg a barátok inkább kijózanítanak, továbbá hogy rájuk (szerencsétlen esetben) utólag is dühösek vagyunk.

Miért önti azonnal szavakba a focista, ha barátra vél találni, s miért hallgat makacsul a legós, ha szerelem kél a szívében?

Már megin’ szerelmes vagy? – kérdi ebédnél a focista, társalgási stílben. Pszt, megegyeztünk, így a legós. Jó de kibe, a Lillába? Is, mondja, inkább súgja a szőke. És még? Még a fekete konyhás nénibe. Feleségül akarod venni? Igen. Jó de akkor melyiket? Nem tudom még, mert a Lilla az szebb, de a konyhás néni az meg csinálja a fincsi tüktojást, amit imádok.

Hallgatnak egy verset. Aztán a focista: Lehet, hogy a Lilla is tud tüktojást… és ha nem tud, akkor azt majd a papa csinálja neked, na mit szólsz? Jó… de a mamát is feleségül veszem. Aha… de azér’ jössz focizni? Nem, inkább csak nézem. A focit? Nem, a Lillát és a Nórát. A Nórába is szerelmes vagy??? Hm… igen, de nem annyira, és lécci… Túúúdom, ne mondjam senkinek.

Később a szerelem bolondja lerajzolta Lillát. Másik lapra Nórát. Harmadikra a fekete hajú konyhás nénit. Negyedikre pedig ezt írta: A 10 OK AMIÉRT A TESÓM A VILÁG LEGJOBB TESÓJA AZ AZ OK HOGY NAGYON SZERETEM ŐT. Szerelmeivel kapcsolatban nem ragadtatta magát efféle nyilatkozatra, ami érthető, ha egyszer titokban akarja tartani. A központozás még a jövő zenéje.
Felnőttként mesélőnk mindkettőt szerette közhírré tenni, az utóbbi esztendőkig, abban a szűkebb körben mindenképp, amelybe a családtagjai, a barátai és az ismerősei tartoztak. Barátban egyre szűkölködőbb, ahogyan múlnak az évek.

Lehet ám, hogy a szerelmeit azért titkolja a fia, mert ösztönösen érzi, előbb vagy utóbb véget érnek. A felnőttekből e bölcsesség kiveszett. Vajon a focista miért csak a barátságra összpontosít, neki nem kell a szerelem? Jobban bízik a barátokban? A felnőttekből mintha ez a bölcsesség is kiveszett volna.

Hagyjuk az ivaréretteket s az élemedett korúakat. A döntő kérdés: mit tehetne az atya a fiai érdekében. Az ő szerelmeikért és barátaikért, vagyis hogy megkaphassanak és megtarthassanak mindenkit és mindent, akit érdemes. Nehéz ügy. Egyelőre talán elég, ha kussol a legós lányügyeiről, s ha beíratja a focistát valamelyik sportegyesület lurkócsapatába.

Az a végső kérdés a kezdő javaslat ellenére sem spórolható meg: mit tehetnék (-nénk) annak érdekében, hogy Magyarországot is befogadják? Majd még tisztázandó: hová, mikor, hogyan, kicsodák.


Gondol rátok szeretettel, véleményeteket ezután is köszönettel fogadva:

vmsigno.gif