Pedig

Megosztás

Midőn az ember tízéves, még majdnem mindenre képes. Még rendben vannak a leletek. Még akár csoda is történhet. A papa, az egy félisten. A mama, az egy félangyal. Vagy tán egészen az. Mind a kettőben bízni kell. Föltéve, hogy együtt a család. Büszke atya viszi a kisfiát. Mindenüvé. Állatkertbe. Cirkuszba. Vidám Parkba. Focizni, le a Dunapartra. Tiszapartra. Bodrogpartra. Kőröspartra. Büszke anya viszi a kisfiát be az irodába. Odaülhet az írógéphez. Pötyöghet levelet a mama főnökének. Versben. Plitty, platty, bimm, bumm. Főnök elvtárs, te kopasz törpe, a mamáról mostan már szállj le, ne hívogassad túlórára, mert nekünk nem lesz vacsorára, s a papa terád nagyon mérges, elég volt ebből, Főnök elvtárs, jó lesz, ha meglapulsz te most már, én írom eztet, hogy megércsed - satöbbi.

Midőn az ember tízéves, fogékony a magyarázatokra. Beéri velük. Elhiszi. Derűlátóan arra vár, hogy megérti a dolgokat. Ha múzeumba elviszik, sokat kérdez, mer a papa mondta, úgy tanul a gyerek, ha kérdez. Tetszik a szép festmény, szobor, főleg ha meztelen a néni, bár nehéz aztat fölfogni, hova lett a karja neki. És ott vannak a múniák, ijesztően torz pofák, szemük helyén setét lyuk, azzal bámulnak rád, félni kell, fogni a papa kezét. Múmiák, helyesbítette a papa, többször kell elismételnie, mire tízéves megjegyzi. Először rosszul. Aggódva kérdi: Micsinálnak itt a múniák? Múmiák, emmel, javítja a papa. Jó, de micsinálnak? Hát alszanak. De, de, de mér az üvegben? Mert ott tisztább a levegő, s az fontos egy bizonyos életkorban, szóval, idősen. Aha, értem, de, de, de mikor esznek? Éjjel, ha nincs látogató, akkor csinálnak mindent, isznak, kajálnak, pisilnek, kakilnak. Csak éjjel? Csak. Nappal nem kell nekik? Visszatartják. Aha.

Midőn az ember tízéves, még nagyon-nagyon kíváncsi. Fogja magát, s utánajár. A múzeumba a diákjegy fillérekbe kerül, s ha közel van, szinte az utca végén, lehet odamenni sokszor újra, s rostokolni odabenn órákig. Akad teremőr, aki már ismerős, szinte családtag, szevasz, Öcsi, megint a múmiákhoz? Szevasz, bácsi, igen-igen. Besüt a nap az alagsori terembe az ablakokon, és oly szomorúan fekszenek a múniák - múmiák - a helyükön, biztosan éhesek, szomjasak, pisilni kell, kakilni kell. Nagyon fegyelmezettek. A papa megmondta, sokezer évesek. Sokezer, az mennyi? Több, mint a papa, aki negyvennyolc, most volt a szülinapja, kapott órát, karórát. UMF RUHLA.

Midőn az ember tízéves, egy napsütéstől téglaszínű délutánon fogja magát, és tervet sző. Kigondolja, hogy meglesi a múmiákat. Csak egy sarok az utca vége, ott a Hősök tere, a két múzeummal. A túlsó a múmiás. Balra nézek, jobbra nézek, nem jön autó, biztonságos, átkelek a macskaköves úttesten, ahogy a papa tanította. Öt órát mutat az utcai a jugó követség előtt, a múzeum hatkor zár, de háromnegyedkor már nem engednek be. A tízéves rögtön a múmiákhoz kanyarodik. Most nincs bent teremőr bácsi, sem ismerős, sem ismeretlen. A tízéves fölméri a terepet. Hozta magával a koltját, az övébe dugva, teletöltve patronnal, szükség esetére. Hozott egy száraz kiflit is, azt a másik oldalon dugta az övébe, mintha két pisztolya volna. Látta, hogy az üveges szekrény alatt, melyet ő csak lábujjhegyre ágaskodva ért föl, jól elbújhat, ha tényleg itt akar maradni. Abban az üveges szekrényben egy krokodil lakik. Egy másikban pedig egy sólyommadár. A papa szerint ők is múmiák, vagyis ki vannak tömve. A tízéves ezt nem értette. Majd megkérdezi. Már nem volt egészen biztos abban, hogy jó lesz neki, ha itt marad. Mi van, ha a mama vagy a papa keresi? Mi van, ha a múmiák bedühödnek? Töpreng, habozik, vívódik. Menjek? Maradjak?

Midőn az ember tízéves, alaposan meglepődik, mert senki ember fia be nem dugja többé a fejét a múmiák termébe. Hallatszik a múzeumban dolgozó bácsik és nénik tereferéje az előcsarnokból, cipősarkak csusszannak és dobolnak a kövön, kulcsok csörögnek, ajtók csapódnak. Tart a zajongás sokáig, a tízévesnek nincs órája, nem tudja, meddig. Volt, Pobeda, de elvesztette az iskolában. Tornaórán, az átöltözéskor. A mama nagyon kiabált vele. Szeret órát adni szülinapra, a tízéves is arra kapta. Három hónapig se tudtál vigyázni rá, mit gondolsz, lopom én a pénzt? A tízéves nem értette, mér gondolná ő azt, hogy a mama lopja a pénzt csupáncsak azért, mert az óra az öltözőben elveszett. Vagy ellopták. Mindegy, lényeg, hogy volt, nincs. Ekkor a plafonon lógó lámpák elaludtak. Csak az ablakon beszűrődő fény világította meg a szobát. Sűrűsödő félhomály. A tízéves erre nem számított. A végén még sötét lesz? Hozhatott volna elemlámpát, vettek neki az úttörő táborozáshoz. Ott ritkán kellett. Itt hasznát venné. Immár szinte teljes a feketeség, az üvegszekrények, s bennük az embert formázó fakoporsók és a múmiák épp csak derengenek. A tízéves megrémül, hiszen ő odahaza is fél a sötétben, azért kell a kis olvasólámpát a mamának égve hagynia. Villódzik a szem, káprázik az agy, rémek sziluettje suhan a teremben. Idővel kiderül róluk, hogy nem léteznek, addig nyirkos a kéz, feszül a gyomor, remeg a térd, zakatol a szív. A múmiák egyelőre nyugton fekszenek a helyükön, nyilván még nincs elég késő. Mintha éjfél volna, amikor - bár azt a kísértetekről mondta a mama. A papa szerint viszont kísértetek pedig nincsenek. Múmiák viszont vannak. Lehet, hogy ők is éjfélkor? Mikor lesz éjfél? Óra híján ki tudja. A tízéves csak szilveszterkor maradhatott fönn tizenkettőig. Amióta iskolás. Szilveszterkor sebesen múlik az idő, most… nem tudni, múlik-e egyáltalán. Lassacskán megnyugszik a szív, az agy, nincsen mozgás a teremben, a szem hozzászokott a sötétséghez, a múmiák ugyanúgy fekszenek átlátszó kalickájukban, ahogyan szoktak. Mi lesz, ha majd fölkelnek? Hogyan jönnek ki az üvegből? Széttörik? Á, nem valószínű, akkor minden nap új üvegezés kéne. Kinyitják valahogy? Esetleg átsuttyannak rajta, mint abba a filmben, az Aki átmegy a falonban? Csak ne kéne annyit várni.

Midőn az ember tízéves, elfárad a cingár lába, didereg is, mackóruhába kellett volna jönni, nem a kék kantáros rövidnaciban, amit a mama kolléganője kötött, kifejezetten az ő számára. A mama vette a fonalat, a kolléganő pedig a méretet a centivel, aztán a hosszú tűket addig kocogtatta egymáshoz, mutatta, hogyan, míg meglett a naci. A két kantárt egy vízszintes csík is összeköti, oda belehímezte a tizenéves teljes nevét, így nem lehet ellopni, sem a tornatermi öltözőben, sem az uszodaiban, ahova néha a papával járnak. Jó naci, csak picit szúrja a combja tövét, ahol a bőrrel érintkezik, már megszokta. Elveszve az időben teljesen, a tízéves, saját magát is meglepve sírva fakad, pedig tart tőle, hogy hüppögésére fölfigyelnek a múmiák, az is lehet, hogy erre ébrednek, akkor aztán morcosak lesznek, mint anya meg apa, ha fölkelted őket, nem volna jó. Óvatos léptekkel az ajtóhoz surran, talán mégis inkább majd máskor, ma lemond a múmiák megleséséről. Ámde hiába rángatja a hideg kilincset, kulcsra zárták. Fogság. Börtön. If vára. Nyomorultak. Bastille (ejtsd: Basztille). Most rémül meg igazán. Nincs mese, itt kell rostokolnia reggelig, e kilátás még keservesebb sírásra fakasztja. Kellett nekem kíváncsiskodnom. Igaza van a mamának, mindenbe beleütöm az orrom. Tessék akkor, egyem meg, amit főztem. Nem is vacsoráztam. Mennyivel jobb volna azt megenni, amit a mama főzött. Hogy lehetek ilyen hülye? Istenem, istenem, segítsél rajtam. A mama szerint imádkozni kell, akkor a jóistenke megold mindent. A papa szerint jóistenke pedig nincsen. Kísértet sincsen, boszorkány sincsen. Pedig. Én viszont itt vagyok a sötétségbe bezárva, és ha fölkelnek a múmiák, lehet, hogy pont engem esznek meg, mi kaja van más a teremben? Bizakodjunk, hogy rejtekhelyen tartják. Akkor sem fognak örülni a hívatlan vendégnek. Hívatlan vendégnek mars a neve, ezt a papa mondja, amikor a mama kollégája, a Laci bácsi beállít. Erre mér nem gondoltam, amikor idejöttem? Zúg-búg a feje az elkeseredéstől. Tolvaj léptekkel keresztezi a termet, a saroknál lévő ablak alatt áll egy szék, arra szokott letelepedni az ismerős teremőr bácsi, akinek fáj a visszere a sok ácsorgástól. Ha arra fölállok, elérem a párkányt, lehet, hogy ki tudok mászni! E gondolattól fölélénkülve kapaszkodik fel, húzódzkodni kéne, de a karizma nem elég erős, tornaórán a bordásfalnál épp úgy kudarcot vall, mint a kötélen. Hajtogatta a kopasz tornatanár, akit diákok, szülők és tanárok is csak Erőlevesnek hívtak, hogy édes fiam, egy egészséges fiatalembernek föl kell tudni másznia a kötélre puszta karizommal, te kézzel-lábbal se bírsz, mi lesz teveled, édes fiam? A tízéves most, életében először, igazat ad Erőlevesnek. Szerencsére a talpát a falhoz passzírozva sikerül a párkányra ügyeskednie magát. Látszik a Hősök tere, oldalról a hét vezér lovon, s a hosszú oszlop legtetején az angyal a kereszttel. Kétoldalt a harci szekerek. Sajnos, az is látszik, hogy az ablakra kívülről rácsot szereltek, annak a résein akkor se juthatna át, ha meg tudná mozdítani a kilincset.

Midőn a tízéves mindezt megérti, már azon imádkozik, hogy valamiképpen visszajuthasson a földre, a síkosra vikszelt parkettára, ott mégiscsak biztonságosabb volna a várakozás, illetve a találkozás a múmiákkal. Lefelé még jobban hiányzik a karizom, s kevesebb segítség a szandál talpa. Zuhan inkább, mintsem ereszkedik, a szék mellé huppan a padlóra, összeveri a derekát és a bal térdét. Mind a kettő vérzik. Ezt főzted magadnak, állapítja meg némán. Fáradt, fázik, fél, fáj. Elege van az F-ekből. Veszteg marad, félig ülve, félig hanyatt. Pillanatokra elbóbiskol, fejét a hűvös falnak döntve. Páni rémületben ébred. A múmiák tovább váratnak magukra. Meddig? ő már nem bánná, ha ezen az éjszakán nem ennének, nem innának, nem pisilnének, nem kakilnának. Elalszik. Fölriad. Elalszik. Fölriad. Így múlanak sajgó percek. Míg állni látszik az idő, bár a szekér halad. Tanulták ezt magyarból. De mintha nem úgy volna, hogy látszik, hanem látszék. Mi az, hogy látszék? Látó szék? Hülyeség. A tizenéves már ott tart, hogy az apja véleményére fittyet hányva imádkozik. Miatyánk kivagya mennyekbe, szenteltessék meg a te neved… Nem tudja tovább. Énistenem, jósitenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva atyám, amíg alszok, vigyázz reám. Bár aludnék otthon az ágyamba!

Midőn a tízéves megint fölriad, jeges izzadságban úszva, a hajnal pírja már szürkésbarnára festi a nappal citromszínű falakat. Ó. Ha kijöttek a múmiák, lemaradtam róluk. Legalább nem bántottak. Talán észre se vettek. Megvan nekik a maguk baja. Most már csak arra várt, hogy jöjjenek a múzeum dolgozói, nyisson be a teremőr bácsi, és ő szabadulhasson végre rabságából. Erre is tudott Petőfi verssort, azt ismételgette. Mérhetetlenül sokáig tartott, mire a jól ismert zajok és hangok beszűrődtek az előcsarnokból. Gyorsan visszabújt a krokodilos szekrény alá. Hamarosan nyílott az ajtó, de nem jött be senki. A tízéves várt még, magában elszámolt háromszor hatvanig. Aztán fürge léptekkel odaszaladt, kislisszolt a résre hagyott ajtószárnyon. Az előcsarnokban senki, csak egy pénztáros néni ült a pénztárban, vastag szemüvege az orra végére csúszva, pénzt olvasott. A tízéves a filmekből tanult csellel, négykézláb mászott el a fapult előtt, hogy a néni meg ne lássa. Sikerült. Onnan már rohant a bejárat felé, minden erejét beleadva. Ki a hatalmas oszlopok közé, le a lépcsősoron, át a lándzsakerítés közepén lévő vaskapun. Onnan visszanézett. Senki nem üldözte. Ennek ellenére futólépésben ügetett haza, a Délibáb utca tizenkilencbe. Óvatosan nyitotta a kulccsal az ajtót. Mikor már az előszobában állt, hallotta a tompa dörrenéseket. Zuhantak le a nagy kövek a szívéről. A konyhaajtó tárva. Rántotta illata. Összeszalad a szájában a nyál. Te vagy az, Öcsikém, kérdezte a mama a sparhelt mellől, reggeliztél már? Még nem. Mosakodtál már? Ööö… igen. Akkor ülj le! - a mama tányért tett elébe, aranyszínű rántottával. Hamarosan a papa is föltűnt, a nyakkendőjét kötve, melléje telepedett, jóétvágyat. És ettek némán. Szuszogva. Magyar ember evés közben nem beszél. Megúsztam, gondolta a tízéves. Észre se vették, hogy nem voltam itt.

Midőn a tízéves összekészíti a táskáját, s indulna a suliba, a papa meg a mama teli szájjal kineveti, szombat van, édes Öcsikém! Jaj, de jó. Ledől az ágyára, s töpreng a múmiákon. Eltelt a hétvége, ahogyan szokott, folytatódott a napok rendíthetetlen körforgása, amint a hónapoké s az éveké is. Már húszéves. Harminc. Negyven. Ötven. Nincs túl messze a hatvanadik. Gondolni kell a visszavonulásra. Emlékpróba. Számvetés. Leltár. A hajdani tízévesnek agyába ötlik, hogy töltött ő egy éjszakát a múmiáknál, a Szépművészeti Múzeumban. Hogy ezt a papa meg a mama nem vette észre. Hogy e kalandot tulajdonképp önkéntelenül lenyomta a tudatalattijába. Idáig szinte soha nem gondolt rá. Senkinek nem mesélte. Gyanítja az okát. Nehéz elhinni, hogy a szülei ennyire nem törődtek vele. Pedig - így volt. Egymással sem törődtek. De azért mégis - elképzelhetetlen, hogy a három gyerek közül, kiket e világra nemzettem, bármelyik eltölthetne egy éjszakát házon kívül, tízéves korában, anélkül, hogy észrevenném. Hogy hiányozna. Hogy keresném. Ilyen szülők pedig nincsenek. Ahogyan kísértetek és boszorkányok sincsenek. Múmiák vannak, de nem esznek, nem isznak, nem pisilnek, nem kakilnak. Viszont mindezek fényében lehetséges, hogy ez az egész történet sincsen. Álmodtam? Kitaláltam? Lehet. Pedig… tisztán emlékszem az egészre. De annyi mindenre emlékszik az ember, ami nem úgy történt. Nem akkor. Nem velünk. Mit tehetnénk? Legokosabb, ha elmegyünk a múzeumba, megnézni a múniákat. Iker kisfiainkat vigyük kézen fogva, szigorúbbak a mostani teremőrök. Ha pedig a gyerekek kérdik, micsinálnak ezek? - ne hazudjunk. Az igazat, csakis a tiszta igazat. Legjobb tudásunk szerint. Abból lehet a legkisebb baj.

.