Tik-tak (Népszabadság, Tájleírás)

Megosztás

A táj ama részlete, amelyet volnék rögzítendő, elfér a tenyerem felén. Tárgy. (Tárgyleírás?)

Zsebóra. Egy nagyon kedves könyvestől (= embertől) kaptam kölcsön, pontosabban átmeneti megőrzésre. Nem azért, mintha időmérő szerkezetekben szűkölködnék. Hanem, mert – gépelt tanúsítvány igazolja – Móricz Zsigmond zsebórája ez. Most nálam lehet. Az illető csak megmutatni akarta, látva azonban szememben kigyúlni a lelkesedés tüzét, azt mondta, egy darabig legyen nálam. Nem volt erőm visszautasítani. Remélem, kötött rá biztosítást.

Most hát tenyeremen tartom, s elképzelem, miként nézte meg eredeti gazdája. Bizonnyal az effajta óra tárolására rendszeresített pici zsebből húzta elő, melyet eredetileg az öltöny mellényére varrtak a szabók. Olykor a zakó belsejébe. Óralánc is szükségeltetett, melyet gombra erősítettek. Van öltönyöm, de csak temetésre vagy kitüntetésre veszem föl. (Régebben tévézéshez is, azt már befejeztem.)

Gondolom, a nagy magyar író jobbal húzta elő, s közel emelte a szeméhez, aggasztóan soványkák a mutatók. Fekete arab számok, olyasfajták, amelyeket a nyomdászatban hagyományosan groteszknek hívnak (a vonalak párhuzamosak). Fölöttük egészen picinyke vörösek is láthatóak, tizenháromtól huszonnégyig, gyöngébbek kedvéért. A hátlap fölkattintható, oda vésték a gyártó nevét: Tavennes Watch Co., s a büszke hirdeményt, miszerint a termék nagydíjat kapott Brüsszelben 1910-ben és Bernben 1914-ben. Ebből s Móricz évszámaiból úgy vélhető, hogy ez a példány a múlt század húszas-harmincas éveiben készülhetett.

Tegyünk egy kísérletet, hajlandó-e a körülbelül nyolcvanéves szerkezet a járásra. Óvatosan fölhúzás nyomán a parányi rugók és fogaskerekek mozgásba lendülnek, a másodpercmutató körbe-körbézni kezd a maga pindurka útján. Fülhöz emelve a kecses tárgyat, hallgathatjuk: tik-tak, tik-tak.

Tudják-e még a mai tizenévesek, hogy az órák csak az én ifjúkoromban tértek át a szinte néma elemhajtásra? Addig az ember az óráját esténként gondosan fölhúzta. A jobbak egy napig hajlandóak voltak ketyegni. A drágábbak, az automata kivitelűek a kar ingásától nyerték energiájukat, ezeket sem ártott időnként rázni egy kicsit, hogy biztosan ne álljanak meg egy óvatlan pillanatban.

Ábrándos hangulatba bódít a tiktakolás. Homályos gyerekkoromban A papának két órája volt. Az egyiket a saját apjától kapta, kit elragadott tőle a holokauszt. Azt a márkátlan időmérőt apám a komódban tartotta. Minden este kivette onnét, nézegette, majd fölhúzta. Sosem értettem, minek, hisz másnap estig ott kushadt a fiók mélyén. Többször kellett rákérdeznem, mire választ kaptam: Azért, fiam, mert az álló óra olyan, mint a halál.

Ezt nem értettem. Sokszor figyeltem, amint szertartásosan beállítja a használaton kívüli órán a pontos időt, aztán visszasüllyeszti a díszzsebkendők alá. Utána a saját karóráját húzta föl. Azt ő vette, a műszaki bizományiban, Világéletében Doxára vágyott. Hónapokig, tán évekig nézegetett, válogatott. Végül egy olcsóbb, de szintúgy svájci órát vett magának. Ezt sem értettem. Ha már hajlandó költekezni, kis különbséggel valóra válthatta volna az álmát.

Az én első órám nincs meg. Kristálytisztán emlékszem rá. UMF Ruhla. A kelet-német ipar remeke. Kelet-Berlinben tettem rá szert, igen olcsón, 1966-ban. Én is felhúztam, körülbelül akkor, amikor a papa azt a kettőt, de ez – ő? – sosem tartott ki másnap estig. Mindegy, kamaszkoromban még nem ment az agyamra a beteges pontosság. Mely technikai értelemben nem is az, hiszen immár harminc éve soha nem érkezem pontosan, hanem mindig valamivel előbb.

Móricz vajon késős volt? Most, hogy a naplói kezdenek megjelenni, kideríthetném. De más foglalkoztat. Lesz-e valamiféle hatása az írásaimra annak, ha szeretettel tapogatom a nagy magyar író személyes tárgyát, melyet rendszeresen a testén viselt? Ne reménykedjem.

Ha az enyém volna, beszereznék-e hozzá alkalmatos mellényt és láncot? Á, úgyse merném magammal vinni a hétköznapok zűrzavarába. Múzeumba való. Mint lassan az egész nemzedékem, bár mi – én – föltehetően egy kevésbé látogatottba. Tik-tak.

Ki hord ma még zsebórát? Túlzás, hogy senki, például Szabó István filmrendező. Aki korán elvesztett édesapja óráját hordta – s valamennyi filmjébe beleforgatta a főszereplő karján –, míg a Fülöp-szigeteken el nem lopták tőle. Attól fogva nem volt hajlandó karórát használni, áttért a zsebire. Ezt értem.

Tapogatom Móriczét. Érzem, gyerekes a viselkedésem, rá se rántok, boldoggá tesz, hogy itt van velem. Mint kiderült, fölhúzásonként csupán három-négy óra hosszat ketyeg. Már az is szép tőle, hogy egyáltalán. Ha valakit érdekel, szívesen megmutatom, míg vissza nem kell adnom. Címem a szerkesztőségben.

.