A pécsi Vámos családban általánosan magázódtak, minden este gyertyát gyújtottak a vacsorához az ünnepire terített asztalon, az atya és a három Vámos fiú nyakkendőt kötött, sötét öltönyt húzott, s mielőtt leültek volna, sorban odajárultak a ház úrnőjéhez és kezet csókoltak neki. A család egyik ismerőse mesélte ezt nekem, miután elolvasta az Apák könyvét. Kár, hogy az időrend miatt e jelenet nem kerülhetett a regénybe. Pedig be szép! – őrzöm emlékezetemben, akár egy többször látott fakó fényképet. Csiszolgatom a díszletet, igyekszem élessé tenni a résztvevők arcát. Régen halott apám a legegyszerűbb, fiatalon ő állítólag szakasztott úgy nézett ki, mint én. Jenő nagybátyámmal egyetlen egyszer találkoztam, Londonban. A többiekkel egyszer sem. István nagybátyám munkaszolgálatosként veszett oda a Don-kanyarban, ahonnét az apámnak sikerült hazagyalogolnia. Miklós nagyapámat és a feleségét beterelték a nyilasok a marhavagonba más rokonokkal együtt.

Amint a fentebb leírt családi szokásról értesültem, visszamenőleg megértettem, miért választotta minden lehetséges alkalommal inkább a tegezést az apám. S azt is, hogy én viszont boldogan magázódom. Talán ellencsapásként? – gondoltam sokáig. Nem, a jelek szerint őriztem génjeimben. Úgy látszik, nálunk, Vámosoknál, így járja. Jó, de akkor miért nem veszek ünneplőt a vacsorához, vagy bármely alkalomra (publikus szereplést, temetést, kitüntetést leszámítva). Azért nem, mert ösztönösem tiltakozom a szertartásosság ellen, gondolván, a közvetlenség a szeretet jele. Ennek ellentmondani látszik, hogy a romantikus bejelentések kulisszájául mégis ilyesfajtát vár el az, akinek például megkérik a kezét vagy születésnapja van. Jót tesz-e a formalitás az emberi kapcsolatoknak? Ha adott munkahelyen kötelező az öltöny és a kosztüm, az elegancia profizmust sugároz. De kell-e a profizmus képzete a magánéletben? Nehéz a válasz. Különösen ha elolvassuk az idevágó szociálpszichológiai vizsgálat eredményeit. William McQuire elemzése szerint minél szertartásosabbak és ünnepélyesebbek vagyunk, annál kevesebb érzelmet közvetítünk. Ennek fényében önnön viselkedésemet is bírálni kénytelenedem, bizonyos helyzetekben jóval hagyománytisztelőbb (formálisabb) vagyok másoknál. Ne tartanám fontosnak, hogy érzelmeimről számot adjak? Aligha, de a velem született zárkózottság (szemérem, gátlásosság) hatása alól nehéz szabadulnom.

Bökkenő! Sosem ajánlanám magamnak vagy bárkinek, hogy ne adjuk meg a módját, hogy tartózkodjunk az ünnepélyes díszletektől, az öltönytől, sőt a szmokingtól vagy akár a frakktól, a glancolt díszletektől, a társadalmilag elfogadott szertartásoktól. Születni, temetni, házasodni, ünnepelni akként érdemes, hogy külső jelekkel is a világ tudtára adjuk, ez a nap (óra, perc) nem olyan, mint a többi. Ámde sajnos azt sem ajánlhatom magamnak vagy bárkinek, hogy mindenáron ragaszkodjunk a keretekhez, hiszen azért a tartalom a lényeg, nem a forma. Belátom, egyszerre állítottam most valamit meg annak ellenkezőjét. Hiába, ilyen bonyolult minden, ami az emberállattal kapcsolatos. Ennélfogva a magázás és a tegezés kérdésében is csak felemás álláspontot foglalhatok el. Világos, hogy talán komikus, ha szerelmes pár magázódik az ágyban. De az is, ha az ismeretlen vevőt a skandináv bútoráruház élőszóban és írásban habozás nélkül letegezi, mint egy sliccgombot.

Vannak ám érdekes népszokások. Az elmúlt másfél évet Gabriel García Márquez (lelki) társaságában töltöttem, róla írtam könyvet Márkez meg én címmel. Ennek kapcsán tudtam meg tőle, hogy náluk, a Karib-tenger tájékán igen hamar tegezésre térnek, később viszont azokkal, akikkel egészen bizalmas viszonyba kerülnek, visszaváltanak magázásra. Na tessék, kiderül, hogy kolumbiai volnék. Tekintettel őseim egészen zavaros származási gubancaira, ezen sem csodálkoznék. Önök, édes olvasók, döntsék el, hogy akit nagyon szeretnek, ahhoz a nyakkendőt választják vagy a nyakbaugrást, s hasonlóképpen, tegezik vagy magázzák. Figyeljenek nagyon. Ha azt látják, megoldásukban örömét leli, jó úton járnak.

Vámos Miklós