Egy kis EUfória (HP magazin, 2006. szeptember)

Megosztás

Sajnos, a szocializmusnak nevezett korszak egyik szimbolikus évében születtem, 1950-ben. Az ötvenes évek egybeesett a gyerekkorommal. Ez fájdalmas gondolat. 1956-ban - van-e ennél jobb év az ilyesmire? - hittanra járattak. A "sajnálatos események" (kamaszkoromban így hívták) előtti hónapokban gyóntam, áldoztam, ministráltam. Ha jól emlékszem, a bérmálásig nem jutottam el. Addigra rég meghalt a nagymama, akinek vallásos nevelésem fontos volt, s én kiábrándultam a katolikus hittételekből, mert úgy éreztem, becsaptak. Egy bizonyos szentképen múlott. A hittant oktató néni, hajdani apáca, azt állította, ha imádkozás közben a két tenyerem közé szorítom, s utána azt látom, hogy megmozdul rajta a Szűz Mária, az azt jelenti, kívánságom meghallgatta az Úr. Egy osztálytársam azonban bebizonyította, hogy a szentkép ima nélkül is megmozdul a maszatos gyerekkezekben - a hő hatására a papír fölkunkorodik.

Mindegy, úgy nőttem föl, hogy sorompók és tilalomfák jelenléte volt a természetes. A legsúlyosabbak az ország határait védték. Bent éltünk mi, a zsíroskenyerek, táncdalfesztiválok és Fradi-meccsek koromízű miliőjében. Kint helyezkedett el a világ gyümölcseinek terülj-terülj asztalkája, rajta az orkán kabát, a szólásszabadság, az Opel Kadett, a többpártrendszer, a kazettás magnó. Korai utazásaimon a mesés Nyugat-Európában többé-kevésbé másodosztályú embernek éreztem magam. Vagy inkább harmadosztályúnak. Mert éreztették velem, hogy az vagyok. Trabantos kalandozásaim egyikén a mögöttünk vánszorgó kamion sokáig tülkölt, takarodjam az útjából, s amikor megelőzött, kimutatott az ablakán: autótemető volt a kanyarban. Kocsimat s engemet is oda utasított. Úgy éreztem, joggal, az NDK autóipar remeke erősen füstölt az emelkedőn.

Mindezek után érthető, ha szívből lelkesedem EU tagságunkért. Olvassátok, irigyeljétek, én az Európai Közösség állampolgára vagyok! - kiáltom, remélve, Majakovszkíj hall engem valahol. És végre a nevem mögé hivatalosan is odakerült az EU, a HP jóvoltából. Nagyon szépen köszönöm, régi vágyam teljesült. Honlapom nemzetközi része immár vamosmiklos.eu alatt is elérhető. Épp a legjobbkor. Könyveim lapzártakor tizenegy országban fordítják (háromban már meg is jelentek). Emelt fővel utazom az örvendetes események helyszínére, zsebemben eurókkal, agyamban európai (vagy annak vélt) gondolatokkal. Noha valahányszor keresztezem az országhatárokat, repülőn, autón vagy vonaton, mindig összerándul a gyomrom. Hátha jön a határőr, és nem megfelelőnek találja útiokmányomat. Vagy átkutatja a csomagomat a vámos, elkoboz valamit és visszafordít. Amikor semmi efféle nem történik (sőt a magyar vámos kellően elviccelődött a nevemen), megkönnyebbülten sóhajtok. Talán végre beléptem a teljes magyarsággal együtt az úgynevezett kultúrnépek nagy családjába. Akikről nem az jut eszükbe, hogy ezek lopnak az áruházban. Hanem hogy nemzettársai Puskásnak, Bartóknak, Ligetinek. EUfórikus érzés.

.